Az ember, aki sose volt ott

Budapest, 2001-2002. 29 éves vagyok.

A másfél hónapos világvége-túra után nagyon furcsa érzés volt újra itthon lenni. Azt reméltem, ha egy kicsit lelépek, az idő majd kigörcsöli helyettem a problémákat, és ha nem is feltétlenül jobb, de legalább más helyzetet kell kezelnem. Ehhez képest a szarhalom csak tovább hízott, mert Andikával továbbra sem sikerült letisztázni a közös ügyeinket, megakadtam a könyvírással, nem volt állásom, viszont tartoztam fűnek-fának.

Jobbnak láttam, ha elüldögélek kicsit a szobámban, aztán majd csak lesz valami.

Üldögéltem, üldögéltem, csak idegesítettem magam és halálosan unatkoztam. Már szinte ott tartottam, hogy mégis inkább felveszem a kabátomat és megnézem, mi újság a városban, amikor Peter bejelentette, hogy a kábeltévé előfizetés mellé rendelt internetet is. Addig csak percekre, horror pénzért tudtunk felcsatlakozni a telefonvonalról.

Ez megvolt?

Sajnos nem találtam meg a magyar verziót. Lényeg, hogy japán turisták fényképezik az utolsó embert, aki betárcsázós modemet használ. A végén valaki megkérdezi a társaságból: És mit eszik?

Reggel bekapcsoltam a gépet, főztem egy kávét, amíg feláll a rendszer – Windows 98 SE! – aztán késő estig lógtam a neten. Teljesen rácsúsztam, mindenre kattintottam, ami villog, így heti rendszerességgel újra kellett húzni az oprendszert. Egyre erősebben éreztem, hogy képtelen lennék tovább élni egy saját honlap nélkül – 2001-ben vagyunk, Wordpress és egyéb blogmotorok még sehol – így elkezdtem játszani a Microsoft méltán elfeledett Frontpage nevű webszerkesztőjével. Pár hét alatt összeraktam egy viszonylag tűrhető oldalt és fellőttem valami ingyenes tárhelyre. Statisztika is járt hozzá, így le tudtam mérni, hogy az első hónapban 314 látogatóm volt, amiből háromszáz valószínűleg annak tudható be, hogy kétóránként megcsodáltam az alkotásomat.

Akkoriban elég sokat jártam át Is'vánhoz, főleg kölcsönkérni, mert neki volt saját cége, nekem meg nem. A Kreatív Faces Bt. a nappalijában üzemelt, reklámügynökségnek nevezte, de leginkább nyomdai munkák közvetítésével foglalkozott. Egy délután – miután sikeresen lehúztam újabb ötezer forintra – neki is eldicsekedtem a honlapommal.

– Aha, és mondjuk szórólapot is tudsz tervezni? – kérdezte.
– Há' hogyne!
– Na, akkor te leszel a külsős grafikusom. Itt ez a nyelviskolai brosúra, jövő hétre kéne.

A Photoshop a kisujjamban van – gondoltam én –, kell még egy Illustrator for Dummies könyv, és simán menni fog. Ráment pár éjszakám, de végül határidőre leadtam az anyagot, amit néhány módosítás után el is fogadott a megrendelő. A cucc egész tisztességesen nézett ki, mert nem művészkedtem sárga alapon lila betűkkel, hanem átnéztem egy csomó kiadványt, schmitteltem amit kell, a többi meg csak türelem és arányérzék kérdése.

Oké, az operátor később három órát izzadt, hogy levilágíthassa. Fogalmam nem volt, mi az a kifutó, négy színből kevert feketét használtam a szöveghez, és a betűtípusokat sem csatoltam, szóval elkövettem minden hibát, amit a kezdő, önjelölt grafikusok szoktak. Velük ellentétben viszont nem próbáltam másra kenni mindent, hanem a következő problémás munkám után elhívtam egy profit sörözni. A gyorsított OKJ végén nagyjából átláttam, mi a különbség az összefosott monitor meg a rendesen előkészített anyag között. Persze sem akkor, sem később nem váltam igazi grafikussá. Nagyon kevés kivételtől eltekintve kizárólag üzleti kiadványokkal foglalkoztam.

A karácsonyt még kínlódva átmosolyogtuk, de egyikünknek sem akarózott beszélni a továbbiakról. Kicsit meg is nyugodtam, mikor januárban Andika végre visszament Krakkóba. Tele volt a fejem tervekkel, végre nem abból éltem, hogy koszos munkásruhában vasdarabokat tologatok, és szörnyen untam már ezt a rengeteg kamu szakítást meg kibékülést. Persze hiányzott, de arra gondoltam, megérne egy próbát körülnézni a húspiacon. Először Zsuzsunál próbálkoztam, de mint kiderült, ő közben talált magának valakit, össze is költöztek. Ettől még jóban maradtunk, sőt meghívott a lakásavató bulijára is.

Na, az gyönyörű volt.

Földszinti bérlakás a Margit körúton, hatalmas, függöny nélküli ablakokkal. Már a kapualjban érezni lehetett a fűszagot, odabent pedig olyan csúnya arcok ültek halál szétcsapva, hogy köszönni alig mertem. Az első emeleti gangon összegyűlt pár öregasszony és egyre feltűnőbben pusmogtak. El is döntöttem, hogy rövidre fogom a látogatást, legalábbis lelépek, mielőtt megérkezik a rendőrség. A fiúk sűrűn jártak ki a fürdőszobába, néha párosával, és csak akkor értettem meg igazán, hogy rossz társaságba keveredtem, amikor az egyik véletlenül az én kabátom zsebébe tette vissza a fecskendőt és a heroinos pakkot. Maradtam a vicces ciginél, és Zsuzsut nyomasztottam az épp aktuális problémáimmal. Megkérdeztem, szerinte meddig tart az ember életében az az időszak, amíg körbe-körbe rohangál és keres valamit: Egy nőt, egy történetet, amit mindenképp el kell mesélni, vagy talán csak egy nagy halom pénzt. Előbb-utóbb megkeseredünk és feladjuk, nem?

Azt mondta, tévedek. Ennek sohasem lesz vége.

Akkor nem hittem neki, de utólag be kell látnom, igaza volt. Húsz évesen a harmincasokat szottyadt vénembereknek tartottam, később a negyvenesekről gondoltam, hogy már teljesen feleslegesen élnek, ehhez képest jövőre negyvenkettő leszek, és még mindig keresem a Nagy Mittudoménmicsodát*.

*A Nagy Mittudoménmicsoda a végtelenül végtelen dolgok világában lebeg, talán ki is tölti teljesen, csak mi itt az ideiglenesen véges dolgok világában elég homályosan érzékeljük. Az emberek életük jó részét azzal töltik, hogy próbálják megtippelni, mi is lehet a Nagy Mittudoménmicsoda. Valamiért úgy gondolják, ha ez a dolog a birtokukba kerül, sokkal jobb lesz nekik, mint azelőtt. Az okosabbak persze már rájöttek, hogy ezt valós tárgyakra kivetíteni hiba, mert a Nagy Mittudoménmicsoda maga a Nagy Mittudoménmicsoda. Persze ettől még ők is keresik, és nevezik egyesített térelméletnek, Messiásnak, örök szerelemnek, könyvnek, ami egyszer majd kész lesz, és még sok mindennek, aminek csak addig van értelme, amíg a kezünk közé nem kerül. A Nagy Mittudoménmicsoda egy hegy, aminek nincsen csúcsa, csak úgy tűnik. Elérhetetlen. Ha pedig elérhető, akkor rögtön kiderül, hogy az már nem is a Nagy Mittudoménmicsoda, csak egyszerű hamisítvány. Jöhet a következő.

Is'ván folyamatosan egy honlapon lógott, egyszer meg is kérdeztem, mi foglalja le annyira, hogy még a céges telefont sem képes felvenni.

– Ez a Bulinet – felelt, de közben le sem vette a szemét a monitorról. – Lányokkal lehet rajta ismerkedni.
– Mármint igazi lányokkal?
– Többnyire.

A Bulinet még a kilencvenes évek végén indult, ez volt az egyik első magyar társkereső oldal. Ma már gyakorlatilag senki sem használja, de szerencsére a fejlesztők meghagyták eredeti formájában, minden internet-régész örömére. Durva, de ez a lassan húsz éves cucc közel annyit tud, mint az agyonhájpolt webkettő: Készíthetsz egy bemutatkozást fényképpel, levelezhetsz és csetelhetsz a többi felhasználóval, van üzenőfal, írhatsz blogot és persze életkor szerint szűkíthető a keresés.

Beregisztráltam, mint Vacskamati, majd átnéztem a kínálatot. Megakadt a szemem a Szirtimorc nevű versenyzőn és némi gondolkodás után a Helló! című egysorossal indítottam.

És akkor elszabadult a pokol.

Hogy ő egy irodában túlórázik, sohasem lesz vége ennek a napnak, hisztériás, fáj a feje, jobb lenne egyébként is meghalni, mi értelme az életnek, ha csak kínlódás az egész?

Hirtelen megjelent előttem Andika arca, ahogy ordítva bömböl valami apróság miatt, és inkább tovább nézelődtem. Írtam más lányoknak, és néhány levélváltás után teljesen meggyőződtem róla, hogy aki fent van egy ilyen társkereső oldalon, az biztos nem százas. Sorban derültek ki a családi és mentális defektek, ami engem nagyon szórakoztatott, viszont eldöntöttem, hogy találkozni egyikkel sem vagyok hajlandó.

Kreáltam magamnak még néhány színvonalas álnevet: Lementem Sörér', Rossz Ló, Orsós Ármin meg hasonlók, és sokszor éjszakákon át bolyongtam a virtuális hárememben. Ha randira terelődött a szó, tereltem a témát, vagy egyszerűen hagytam megdögleni a tamagocsit, és kerestem egy másikat.

Márciusban megalapítottam életem első cégét, szerényen Ki-Ray Kreatív Stúdiónak neveztem el. A szórólapok után jöttek komolyabb megrendelések is, például egy ipari kamerákkal foglalkozó Kft-nek készítettem honlapot, aminek a leadása után kétszázezer forint égette a zsebemet. Ennyi pénzzel nagyon óvatosan kell bánni, úgyhogy vettem is egy akkor húsz éves Ford Fiestát, amit az előző tulaj ecsettel festett égszínkékre, egy USB-s rajztáblát, és egy Ericsson T28-as telefont. Nem ám kézzel kellett rángatni az előlapot, hanem ha megnyomtál az oldalán egy kis pöcköt, magától lepattant.

Karrier sínen, már csak egy igazi nő kéne.

A bolond csajt Is'ván fedezte fel a Bulineten. 665 néven futott, ami ugye csak egyel jobb, mint az ördög, hatalmas a dumája, de csak levelezik, képtelenség rábeszélni egy találkozóra. Megnéztem az adatlapját, már nem emlékszem, mekkora sületlenség volt rajta, de rögtön írtam neki és jeleztem, hogy szerintem ebből esküvő lesz. Ebben azonnal egyetértettünk, és vagy egy hónapig ment a baromkodás, persze szigorúan csak írásban. A helyzet akkor változott meg, mikor egyszer dögrészegen mentem haza, és a következő üzenetet küldtem:

Figyejjé heló én akrok veled taálkozni, mitaszondol?

Megadta a telefonszámát, felhívtam:

– Szia, Roberta vagyok! – hadarta el egy pillanat alatt, majd a következő húsz percben gyakorlatilag levegővétel nélkül beszélt, esélyt sem adva hogy megszólaljak. A rengeteg információból mindössze annyi maradt meg bennem, hogy a nagyapja közel száz éves, rendszeresen maga alá szarik, fiatal korában ÁVÓ-s volt, és nyugdíjas-lehúzó rendezvényekre költi minden pénzét.

Megbeszéltük, hogy találkozunk éjfélkor a Nyugatinál. Ettől kicsit tartottam, mert Is'ván mesélt eleget a netes randik borzalmairól: A lányok hirtelen tíz évet öregednek, sokszor egyáltalán nem hasonlítanak a feltöltött képez, és az addig jófej nőből egy ápolatlan, besavanyodott háziasszony válik, akivel még negyed óra is kínszenvedés.

Roberta mindössze öt percet késett, gyorsan szemrevételeztük egymást – én csak a nercbundán buktam ki, ő meg valószínűleg a fehér farmeromon –, majd beültünk a Szlovák étterembe kicsit becherovkázni. Innen elég hamar kiraktak minket, következett a Süss Fel Nap (most épp Morrisons 2), majd a Víg sörözőben végeztünk hajnali négy körül. Élőben ezerszer viccesebb volt, mint a Bulineten, vörös, zöld szemű, megfelelő domborulatok a megfelelő helyeken. Minden szépen alakult úgy két hétig, amikor is Andika újra Budapestre látogatott, és ugrottam első szóra, pedig ezerszer megígértem magamnak, hogy nem így lesz.

Egy hónapot volt itthon, és ha nem az ágyban napoztunk, az új vállalkozásomat fikázta, vagy épp engem**, mikor elkaptam valami vírust és nem tudtam őt színházból színházba kísérgetni. Már a búcsúest is kifejezetten kínosra sikerült – Peter olyan hangosan zörgött a konyhában, hogy elment a kedvem az összebújástól –, aztán pár nappal később találtam egy levelet a postaládában, amiben Andika hivatalosan és végérvényesen bejelentette a szakításunkat.

**Újraolvasva kicsit egyoldalúnak tűnik a dolog. Az ilyen és hasonló csesztetéseknek főleg az lehet az alapja, hogy a default beállításaim szerint iszonyú rendetlen vagyok, lusta, megbízhatatlan, és erkölcsileg ingoványos. Ez mostanra kicsit javult, de kétlem, hogy valaha is követendő példakép lesz belőlem.

Facebook oldal

Következő: Siamese Twins>>
     << Előző: A fehér világítótorony
         << Legeleje: Fontos dolgok

2001, Riga-Tartu-Kihelkonna-Wroclaw. 28 éves vagyok.

Éreztem a pengét a bőrömön, éreztem a talpam alatt a remegést, ahogy odakint elhaladt egy busz, de az égvilágon semmit sem hallottam, mintha bedugult volna a fülem. A fiú, akár egy némafilm-szereplő, darálta a szöveget, csak a felirat és a zongorakíséret hiányzott alóla. Persze jól tudtam, mit akar, így lassan elővettem a tárcámat és odaadtam neki. Nem volt nálam sok készpénz, talán tíz dollár és némi litván fabatka. Kivette az összeset, aztán következett a bankkártya.

– PIN-kód? – kérdezte, mire továbbra is csak néztem rá hülyén, hogy némi időt nyerjek.

Az járt a fejemben, hogyha ez most megszabadít mindenemtől, lőttek a tengerpartnak, így tartottam egy kiselőadást arról, hogy ez a cucc belföldi használatra készült, itt Rigában semmire sem megy vele.

Erre megvonta a vállát és visszaadta.

Még sohasem nyertem a lottón, de szerintem hasonló érzés lehet. Ha már ilyen jól összejöttünk, mondtam is tovább a magamét, miszerint kifejezetten örülnék, ha csak azt vinné el, amire feltétlenül szüksége van. Ezerötszáz kilométerre vagyok otthonról és egy szál pólóban nagyon necces lesz a hazaút. Ebből aztán egy olyan jelenet kerekedett, amit talán még a Monty Python se merne bevállalni:

A srác kiborogatta minden cuccomat a lépcsőforduló közepén, majd kiválasztotta a két táska közül a rondábbikat. Kapásból eltette a szennyes zoknikat és alsókat tartalmazó szatyrot, inkább nem kérdeztem meg, miért. Ezután egyenként megfogott minden tárgyat és bólintottam, ha mehet, vagy intettem, ha meg akarom tartani. A cigidohányon testvériesen megosztoztunk, a fél üveg Nescafét nagyvonalúan átengedtem, csak abból támadt némi vita, hogy mind a fényképezőre, mind a mobilomra igényt tartott. Végül csak a telefont vitte el – természetesen SIM-kártya nélkül –, ezen kívül egy farmer, néhány pulóver és egyéb apróság került a veszteséglistámra. Ahogy végeztünk, elvigyorodott, kezet nyújtott, majd sietve távozott.

Kisétáltam egy forgalmasabb útra és intettem az első rendőrautónak, de az rám se hederített. Ugyanígy jártam a másodikkal és a harmadikkal is. Kicsit később találtam egy kapitányságot, bekopogtam. A portás először készségesnek tűnt, aztán ahogy megértette mi járatban vagyok, hirtelen elvesztette az egyébként egész jó angoltudását. Addig szekáltam, míg nagy nehezen kerített egy fáradt arcú nyomozót, aki kapásból lehülyézett és megkért arra, hogy legközelebb egy másik városban próbáljam megöletni magam, mert ő reggel iskolába viszi a gyerekeket, aztán még le kell húznia négy órát a sógora vegyesboltjában is. Kocsival visszamentünk a helyszínre, persze minden eredmény nélkül, aztán az őrsön felvette a vallomásomat. Miután átnéztem és aláírtam a papírokat, hirtelen rájöttem, hogy hajnali három óra van, alig állok a lábamon, és egy vadidegen város rendőrségén dekkolok mindenféle helyi fizetőeszköz nélkül. Előadtam a nyomoromat, mire a nyomozó felajánlotta, hogy alhatok az előállítóban, az úgyis üres most éppen. Négy és fél hónap előzetes után érthető, hogy nem vonzott túlságosan ez a kaland, de mégis jobb ötletnek tűnt, mint hajnalig az utcán bolyongani. Mint kiderült, Lettországban is ugyanúgy néz ki egy fogda, mint nálunk: A két szemközti fal mellett fél méter széles fapad, ugyanaz a gusztustalan zöld akrillal festett fal – csak persze a belekarcolt szövegeket nem értettem –, és ugyanaz a szürke pokróc, amiből szerencsére több is akadt, úgyhogy egyet magam alá terítettem, egyet összegyűrtem párnának, a harmadikkal pedig betakaróztam. Miután elhelyezkedtem, a rendőr jó éjszakát kívánt és lekapcsolta a villanyt.

Az ajtót félig nyitva hagyta, pedig már vártam a zár kattanását.

Másnap reggel a pályaudvaron kezdtem. Volt még két órám a Tartuba induló buszig és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy be kéne mennem a konzulátusra a rendőrségi papírokkal, hátha lehúzhatom őket egy kis pénzre. Ezt végül elvetettem, mert esélytelennek láttam, hogy első szóra megdobnak egy nagyobb összeggel, a jegyemet meg nem akartam egy későbbi járatra átváltani.

Valami ősrégi csettegőt vártam, de egy modern Eurolines busz állt be a peronhoz, és ahogy átléptük Észtország határát, teljesen odalett a posztszovjet életérzés. Cara – a lány, akivel még Krakkóból leveleztem – a megállóban várt, és pont olyan gömbölyű és hófehér volt, mint egy óriási túrógombóc. Berendezkedtem a nappalijában, majd három napig mászkáltunk a városban, esténként meg egy kazettát hallgattunk, amin Björk gyerekdalokat énekel. Elmesélte – bár ezt magamtól is észrevettem –, hogy az észtek nem csak úgy félgőzzel szakítottak a szocializmussal, mint például mi, hanem némi finn segítséggel egy elképesztően modern államrendszert építettek ki. A kommunista skanzen egyedül az ország keleti részén maradt fent, ahol szinte kizárólag oroszok laknak, de a helyiek nagyon szépen megélnek a katasztrófaturistákból meg a retróbizniszből.

Tartu

Ideje volt elindulni a Saaremaa-szigetre, Cara pedig feldobta, hogy stoppoljunk el Virtsuba, ahonnan majd átvisz a komp. Van az a tábla az utak mentén, ami a kettő-három, néha öt kilométer hosszú szarvasokra figyelmeztet, na ez Észtországban is létezik, csak épp egy rénszarvas sziluettjével. Nagyon szerettem volna lefényképezni, de a sofőr, aki felvett minket, nem akart megállni egy percre sem. Cara megígérte, hogy lő nekem egy ilyet (náluk poronak nevezik ezt az állatot) és elküldi később, de szerintem már a visszaúton megfeledkezett az egészről.

Este hat körül – jóval sötétedés után – megérkeztünk egy teljesen kihalt puszta közepére, ez lett volna a kikötő. Út nincs, közvilágítás semmi, csak ropogott a hó a lábam alatt, és igyekeztem nem pofára esni a kiálló jégdarabokban. Egyre jobban recsegett és egyenetlenné vált a talaj, aztán egyszer csak vége lett. Koromfekete tömeg vette át a helyét, amin méteres lencseszerű valamik lebegtek.

És akkor rájöttem, hogy ott állok az Északi, na jó, a Balti-tenger partján.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy amikor (remélhetőleg) jövő ilyenkor véget ér ez a blog, milyen bullshittel zárjam le. Van elég raktáron, szóval most elsütném az egyiket, ami mindenképp éremesélyes: Ott a tengerparton hirtelen beugrott minden, ami ide vezetett. Az, hogy laktam az utcán, rengeteg kínos helyzetbe sodortam magam, még rendőrségi ügybe is keveredtem. Tényleg megvolt a legalja, de most életemben először célba értem. Hogy csináltam? Egyszerűen kisétáltam az ajtón, és mentem amerre szerintem mennem kellett. Abszolút nem érdekelt, mi lesz később, miből fogok élni, csak látni akartam ezeket a jégtáblákat. Most, tizennégy évvel később sem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy nem pazaroltam el az életem nagy részét hülyeségekre, de azt a pluszt amit a kalandjaim adtak, semmire sem cserélném el. Szóval, ha szar az egész, ha már Coelho, vagy az önismereti kurzus sem segít, tudom ajánlani az ajtókilincset: Elképesztő szerkezet, csak lenyomod és egy csodás világot találsz mögötte.

A Saaremaa-sziget nem túl nagy, így fél óra alatt eljutottam a Kihelkonna nevű faluba, ahol a helyi református templom vendégházában szálltam meg. A fiatal pap gyorsan körbevezetett, felsorolta a helyi nevezetességeket és megkínált egy pohár észt borral.

Hallottál már észt borról? Nem véletlenül nem. A helyi középkategória olyan savas, hogy az Alien-vér híg Jaffa hozzá képest.

Egy hetet töltöttem a szigeten és kerestem valamit. Fogalmam sem volt mi lesz az, de biztos, hogy segít és továbbvisz az írásban. Minden reggel kiválasztottam egy irányt és túrázni mentem. Találtam elhagyatott farmot, teherautó-temetőt, közepes méretű várost, mocsaras erdőket, sőt még – decemberben!!! – nyíló rózsát is egy templomkertben, de mindezt kevésnek éreztem. Katarzisra volt szükségem, de úgy láttam ez a hely inkább hétköznapi kedvességből erős.

Saaremaa rózsái

Az utolsó napon nyugat felé indultam a tengerhez. Többször eltévedtem, a nadrágom térdig sáros lett, mert hiába volt közelebb Lappföld mint Budapest, tíz fok alá nem ment a hőmérséklet. Lassan esteledni kezdett, és már épp fel akartam adni, mikor megláttam a partot. Kisétáltam a fövenyre, körülnéztem, és ott volt az, amiért több mint egy hónappal azelőtt elindultam. A fehér világítótorony:

Azonnal tudtam, hogy a könyvemnek itt lesz a vége, és az égvilágon semmi másra nincs szükségem, csak néhány aljas trükkre, amivel idecsalom a főszereplőket. Ez pedig nem akadály. Mesés volt tényleg, bár közelebbről a világítótorony inkább tűnt szürkének, mint fehérnek, kilószám állt rajta a madárszar, és amikor felmásztam rá, azonnal vissza kellett fordulnom, úgy arcba vert a jeges szél.

Eléggé kifogytam a pénzből, és megkértem a tiszteletes urat, hadd rendezzem az ötvenegy dollárnyi tartozásomat később. Megígértem, hogy egy hét múlva fizetek, aztán rögtön el is felejtettem az egészet, mint Cara a porós képet. Visszafelé találtam egy közvetlen járatot Varsóba, és még vagy fél napot buszoztam Wroclawig*, ahol Andika valami táncos workshopon vett részt. Lelkendezve – és kellően kiszínezve – előadtam a kalandjaimat, de elég gyorsan az értésemre adta, hogy a különbékénk véget ért. Ebben az esetben még hibáztatni sem tudtam, mert gyakorlatilag egy fillér nélkül jöttem vissza Észtországból, így kénytelen volt ő megvenni hazaútra szóló jegyemet.

*Wroclawba egyébként szívesen visszamennék. A város tele van kis szigetekkel, jó részük beépített, de akad olyan is, ahová függőhídon sétálsz be és semmi más nincs rajta, csak egy játszótér.

Juteszembe:

Nagyjából egy hónapja a következő emailt kaptam:

Hello.
I hope that I'm writing to the right person.
The topic is that I'm looking for a Ferenc who has visited Tartu and the islands of Estonia about ten years ago.
I promised him to send a photo of the road sign about deer (poro) but forgot it until now...
I would be happy if you were the same person and I could get the wrinkles out of my charma. :-)
Best,
Cara

Mit tehettem volna, kinyomoztam a Kihelkonnai pap címét és írtam neki tegnap, hogy szívesen megadnám a tartozásomat, csak ne számoljon fel túl sok kamatot.

Facebook oldal

Következő: Bulinet>>
     << Előző: A turista
         << Legeleje: Fontos dolgok

2001, Budapest-Krakkó-Lemberg-Minszk-Vilnius-Riga. 28 éves vagyok.

Az Európa térképen képzeletben kisatíroztam Krakkót és egész Lengyelországot. Maradt az a megoldás, hogy Záhonynál átmegyek Ukrajnába, aztán majd csak lesz valahogy. Andika viszont addig küldte a képeslapokat, míg feladtam és úgy döntöttem, mégis meglátogatom. Igazából útba esett, csak ezzel odalett a tervezetlen tervszerűség, miszerint az egész utazás alatt soha sem tudhatom, hol fogok aludni aznap éjjel.

Felmondtam a munkahelyemen, eladtam az összes felesleges kütyüt és körbejártam az ismerőseimet. Összekapartam vagy százhetvenezer forintot, aminek a nagyobb részét feltettem a bankszámlámra, a többit meg dollárra váltottam. Két nagy táskát telepakoltam meleg ruhákkal, kávéval és cigidohánnyal. Vécépapírt is vittem bőven, mert úgy hallottam, a volt Szovjet tagköztársaságokban ismeretlen az ilyesmi.

Indulás előtt egy üveg Becherovkát vacsoráztam, aludni sem sikerült, így rögtön megágyaztam magamnak a busz hátsó ülésén, és Szlovákia közepéig – mint később kiderült – baromi idegesítően horkoltam. Aztán nagy nehezen magamhoz tértem és miközben a májkrémes szendvicset öblítettem le félig kihűlt kávéval, észrevettem, hogy egy teljesen más világban járunk. Hegynek felfelé kanyarogtunk, a fák közt egyre kövérebb hófoltokat láttam. Az út mellett keskeny patak, ami eltűnt néha, majd valahogy átkerült a másik oldalamra. A lombos erdők helyét fenyő vette át, a horizontból pedig fehér fűrészfogakként álltak ki a Tárta csúcsai. Rögtön elmúlt a szédülés, a fülzúgás, csak vigyorogtam és tudtam már, hogy életem legjobb ötlete volt elindulni a vakvilágba. Nyilván nem is erdő ez, hanem maga a vadon, ahol hihetetlen kalandok várnak rám.

Előttem egy nyugdíjas pár utazott, ők Zakopanéba készültek. Elmeséltem nekik, hogy könyvet írok, aminek jó része messze északon játszódik, és ezért megyek Észtországba.

– Nem, az nem lehet – ingatta a fejét a néni. – Maga túl fiatal ehhez.

Azóta is többször találkoztam hasonló reakciókkal. Az emberek jó része azt hiszi, hogy a regények a sír szélén születnek, és ha valakinek még feláll, az automatikusan ki van zárva az irodalom szentélyéből.

Pár napig buliztunk Krakkóban, ami egy igazi meseváros, bármikor odaköltöznék. Elég kicsi hogy ne tévedj el még dögrészegen sem, de mindig marad felfedezni való kocsma, vagy egyéb látványosság. Az éjjel-nappal nyitva tartó boltokra nem az van kiírva, hogy 0-24, hanem nemes egyszerűséggel: ALKOHOLE. A helyi Teszkó is másképp néz ki, mint nálunk, mert le van választva nagyjából a harmada, ahol szinte kizárólag vodkát árulnak.

Az óvárost a régi várfal helyén épült park veszi körbe, ettől délre található a Kazimierz nevű zsidónegyed, tele étteremmel és kávéházzal. Krakkó mindig is értelmiségi volt, ráadásul mélyen vallásos – például II. János Pál is itt kezdte a pályafutását –, ami nem nagyon tetszett a kommunistáknak. Ellenpontozni kell a klerikális világösszeesküvést, hát felhúztak egy hatalmas kohót a város szélére, mellé pedig a világ legnyomasztóbb lakótelepét, a Nowa Hutát. Így most a munkanélküli prolik gyerekei együtt járnak misére a szétszívott egyetemistákkal. Vasárnaponként szinte lehetetlen bejutni a templomba. Egyszer nagy nehezen befurakodtam az első sorig, mert nem tudtam szabadulni a kényszerképzettől, hogy személyesen Robbie Williams osztja az áldást, azért áll sorba ennyi fiatal lány.

Andika kollégiumban lakott, ahol összehaverkodtam egy Észt fiúval. Beajánlott a Cara nevű unokatestvéréhez, aki Tartuban élt (ez egy Krakkóhoz hasonló egyetemváros), sőt megadta egy református pap címét is, aki a Saaremaa szigeten üzemeltetett vendégházat. Nem volt más dolgom, csak eljutni odáig.

Mielőtt tovább indultam volna, elutaztunk a Bieszczady nemzeti parkba. Ez egy tóvidék a Kárpátok északi lábánál, medvék és bölények élnek errefelé, bár – szerencsére – a lábnyomaikon kívül egyel sem találkoztunk. Világvége utáni kis elzárt faluk fekszenek a völgyekben, és bármelyik háznál meg lehet szállni fillérekért. Aludtunk egy bolond macskás bácsi padlásán, fűtetlen melléképületben vastag dunyhák alatt, de kaptunk hegytetőre épült minden luxussal berendezett apartmant is, ahonnét be lehetett látni az egész környéket. Néha kirándultunk, végigjártuk a kis kocsmákat, de sokszor csak az ablak mögül bámultuk a fagyott erdőket. Az utolsó három nap volt az egyetlen időszak, mikor békében megfértünk egymás mellett, és komolyan azt gondoltam, még valami jó is kisülhet a kettőnk dolgából.

Jarosław-ban aztán elköszöntünk egymástól, és felültem a Lembergbe (Lvív) tartó buszra. Már az út elején összehaverkodtam néhány vendégmunkással, akik Lengyelország és Ukrajna között ingáztak. Közvetlenek voltak, hangosak és olyan barátságosak, hogy kénytelen voltam visszautasítani az ötödik kör vodkát, pedig ez nem szokásom. Még azt is megígérték, hogy segítenek olcsó szállást szerezni, amit némi fenntartással fogadtam, mert hall az ember ezt-azt Ukrajnáról. Ahogy leszálltam a gyéren világított pályaudvaron, rögtön megjelent két rendőrautó. Mindenkit leigazoltattak, engem pedig külön állítottak a többiektől. Miután hazazavarták a melósokat, az utazásom célja felől érdeklődtek, és sehogy sem tudták megemészteni, hogy egyszerűen csak a Balti-tenger partjára szeretnék eljutni. A rendőrök kicsit tanácskoztak egymás között, majd az egyik összeszedte minden angoltudását, és barátságosan a fülembe ordított:

– Taxi! Go taxi! Ungyírstand? TAXI!

Értem én, emeltem fel a hüvelykujjam, aztán leintettem egy sárga Volgát. Mutogattam, magyaráztam minden általam ismert nyelven, teljesen eredménytelenül, aztán felírtam egy cetlire, hogy "Hotel", rajzoltam mellé egy áthúzott bankjegyet, és mellé egy sokkal kisebbet.

– Ahá, hotel no drogo! – nevetett rám az ember. – Five Dollars!
– Good!

A buszpályaudvaron csak néhány lámpa égett, de ez díszkivilágítás volt a külvárosi utcákhoz képest. Tarr Béla elsírta volna magát a gyönyörtől, ahogy csigalassúsággal kerülgetjük a kátyúkat, az ablakok nagy része vaksötét, néha megjelenik egy zavarodott állat, de azonnal el is tűnik a periférián. Megálltunk egy nem különösebben bizalomgerjesztő sarkon, a sofőr pedig intett, hogy várjak csak itt, ő majd beszél helyettem.

– Problem – ült vissza szomorúan a kocsiba. – Forígün very problem.

Ezt eljátszottuk még kétszer, aztán meg kellett értenem, hogy az olcsó panziós ötletem nem fog működni. A szutykosabb helyeken elég sok a verekedés és lopás, amit az ukránok elrendeznek egymás közt, de ha egy külföldinek esik baja, abból hosszas vizsgálat lesz, ami egyik tulajnak sem hiányzik igazán. A taxis megvonta a vállát, és kirakott a Hotel Lvív előtt, ami nyilván a város legdrágább szállodája volt. Félénken érdeklődtem az árakról, aztán egész kellemesen meglepődtem: Huszonöt dollárért kaptam egy szláv módra túldíszített lakosztályt, majd urasan rendelkeztem arról, hogy a reggelit és az ébresztést nyolcra kérem.

Kilenc körül leballagtam kijelentkezni, majd megkérdeztem a recepcióst, milyen közlekedési eszközt javasol, ha Fehéroroszországba utaznék. Azt mondta, indul közvetlen vonat is Minszkbe, de az elég drága. Ha nem sietek, legjobb, ha elbuszozok mondjuk Kobrynba, onnan egy-két átszállással elérem a fővárost.

Két órát vártam a nappali fényben sem túl barátságos buszpályaudvaron, és figyeltem az embereket. A férfiak mind úgy néztek ki, mint a tipikus ukrán maffiózók, még a munkások is, csak ők pévécé dzsekit és szétrúgott orrú munkavédelmi bakancsot viseltek a fekete dokkmunkás sapkához. Dolgozott bennem a kalandvágy, mégsem indultam el felderíteni a kis mellékutcákat. Eldöntöttem, hogy mindig forgalmas helyen, emberek közt maradok, abból nem lehet baj.

A legalább negyven éves buszon egy helyi kosárlabda csapattal utaztam, rajtuk kívül csak két szotyizó néni szállt fel, hatalmas fonott kosarakat cipelve. Jó óránként megálltunk pihenni, de csak úgy semmi közepén, valami dülöngélő vécé mellett. Áldottam az eszem, hogy hoztam magammal papírt, mert ez a kapaszkodós-pottyantós verzió minden várakozásomat alulmúlta.

A határnál felszállt két géppisztolyos arc, és beszedték az útleveleket. Tíz perc múlva visszajött az egyik, és a csapat edzőjének magyarázott valamit, közben dühösen mutogatott rám. Persze nem értettem egy szót sem, de alighanem azt kérdezgette, hozzájuk tartozom-e. Az öreg csak rázta a fejét, egyébként is nyilvánvaló volt, hogy egyhetvenes magassággal még a kispadot is alig érném fel. A katona intett, hogy leszállás, a buszvezető készségesen kiborította a holmimat a betonra, majd elstartolt következő sorompó felé, ami onnan jó háromszáz méterre volt.

Amikor vadonról és hihetetlen kalandokról beszéltem, nem teljesen úgy képzeltem, hogy majd fegyvercsővel a bordáim között sétálok egy bunkerszerű építmény felé az Ukrán-Fehérorosz határon.

Odabent ketten a táskáimat vizsgálták, a harmadik – valami főnökféle – pedig elmagyarázta, hogy hiányzik az útlevelemből a belépési pecsét, ezért illegálisan tartózkodom az országban. Először flegmán megkérdeztem, hogy miért az én problémám, ha egy bevodkázott határőr elfelejt pecsételni, de közben felvették a leltárt a lefoglalt holmikról, így jobbnak láttam, ha szellemi fogyatékosnak tettetem magam. Teljesen összefüggéstelen szónoklatba kezdtem, főleg magyarul, de beleszőttem a turiszt, bjutiful jukrajna, és hárásó dinamo kijev kifejezéseket is, mire a legnagyobb darab megkért, hogy fejezzem be a kiselőadást és pakoljam ki a zsebeimet, mielőtt bevisznek a fogdára. Pár nap múlva majd küld értem valakit az idegenrendészet, és onnantól az ő problémájuk leszek. Addig viszont kuss.

Az volt a szerencsém, hogy sose dobálom ki a zsebeimből a szemetet, így előkerült a Lembergbe szóló buszjegyem. Rögtön megindult a hümmögés, hogy talán mégsem kémkedni jöttem, amire gondoltam ráteszek egy lapáttal, és nekiálltam pattogni:

– Magyar állampolgár vagyok, érvényes jeggyel és útlevéllel utaztam, erre lerángatnak a buszról Halál Fasza külsőben, milyen eljárás ez?! Azonnal beszélni akarok a külképviselettel.

Ez hiba volt.

Merthogy elengedtek volna egyébként is, de így nem szállítottak át a másik oldalra, csak kidobtak a senki földjére, hogy akkor pásli, lehet szaladni a busz után, csak vigyázz az út közepén bandázó kutyákkal. Nem ettek egy ideje.

Mindegy, még épp időben átértem, de a sofőr és az összes utas meg volt róla győződve, hogy terrorista vagyok, de minimum egy nemzetközi bűnbanda tagja, aki csak azért úszta meg, mert lefizette a határőröket.

Onnantól mindig ellenőriztem a pecsétet, és az összes cetlit, de még a bolti blokkokat is egy helyen tartottam. Főleg buszoztam, de például Minszkbe egy olyan vonattal jutottam el, ahol a vagonokat biztonsági okokból lezárják két állomás között. Majdnem egy hétig csak közlekedési eszközökön meg várótermekben aludtam, kissé egybefolyt az utazás, nem is igazán tudtam a különböző országokat megkülönböztetni. Valamiért az oroszok nagyon sokat adnak a pályaudvarokra, ezért a legutolsó falusi állomás is úgy néz ki, mint az operettszínház. Lenin-szobrok és monumentális emlékművek jelzik a civilizáció határát, aztán minden átmenet nélkül a középkorban találod magad.

Talán már Litvánia közepén jártam, mikor egyszer csak ismerős dallamot hallottam a rádióból. Teljes megdöbbenésemre a Gyöngyhajú Lány volt az, valahol a puszta közepén, ezernyolcszáz kilométerre Budapesttől. Nem ez a kedvenc dalom, mert fejhangon üvöltenek, és a gitárszóló legalább annyira minősíthetetlen, mint Britney Spears valódi hangja, de akkor nagyon jól esett. Egyébként nem véletlenül adta a rádió, szláv nyelvterületen az Omega a mai napig szupersztárnak számít.

Hajnali kettőkor, teljesen kimerülten megérkeztem Rigába, Lettország fővárosába. Nagyon szerettem volna már igazi ágyban aludni, de csak támasztottam a falat a pályaudvar előtt. Egyszerűen nem volt energiám elindulni és keríteni egy szállodát. Közben odajött cigit lejmolni néhány helyi fiatal, beszélgettünk. Elmeséltem, hogy Észtországba utazom, csak lövésem nincs, mi lesz ma éjjel, erre az egyik srác felvetette, hogy aludhatnék náluk. Szerzünk piát, megnézünk valami filmet, jó lesz. Elnézve azt a sudrit, nyolcvan százalékot adtam rá, hogy nem lesz jó, mégis velük mentem, mert már a gondolattól is öklendeztem, hogy megigyak két deci hideg kávét, ami fél órán keresztül ébren tart. Bérházak közt sétáltunk, és ha halványan is, de villogott bennem a vészjelző lámpa, hogy ilyet mégsem kéne, aztán befordultunk egy kapualjba, és igazából nem is csodálkoztam, mikor a félemeletnél az egyik csávó kést nyomott a torkomhoz.

Facebook oldal

Következő:A fehér világítótorony>>
     << Előző: Három kiskirálykisasszony
         << Legeleje: Fontos dolgok

2001, Budapest. 28 éves vagyok.

Miután visszajöttem Párizsból, végletekig tökéletesítettem az író-pózt: Hümmögtem és mindent tudóan bólogattam, ha valaki az irodalomra terelte a szót, igyekeztem még szóban is minél cirkalmasabban fogalmazni, ezen kívül parkokba és kávézókba jártam merengeni. Ja, hát volt is min, mert A csillagok hegyén első fejezetének végén úgy összevesztek a főhősök, hogy senki sem állt szóba senkivel. Egyszerűen nem tudtam rávenni őket, hogy üljenek be a szakadt terepjáróba, amit álmodtam nekik, és induljanak el végre északra.

Hetekig idegesítettem magam az ügyön, aztán arra jutottam, beleszőhetném a sztoriba – kellően kiszínezve – a saját életemet is. Mert ha valami egyszer megtörtént, legyen az bármilyen bizarr, vagy hihetetlen dolog is, egész biztosan nem okoz logikai bukfencet, és segíthet feloldani akár a képzeletbeli konfliktusokat is. Így vontam be még karaktert, a kiégett bestseller írót, aki elakadt a világvége-regényével. Párizsba utazik, mint mindenki, ha alkotói válságba kerül, és egy könyvesboltban azt a tanácsot kapja, hogy írja bele önmagát is a történetbe, aztán személyesen csaphat szét a renitens szereplők között.

Jó, mi?

Andikával a különbéke talán nyár közepéig tartott, aztán újra felpörgött a hisztirulett. Néha napokig minden rendben volt, de bármikor aknára léphettem egy félmondattal. És nem számított már semmi a világon, azonnal megfeledkezett mindenről, amibe nem köthetett bele. Hiába magyaráztam és próbáltam felhívni a figyelmét arra, hogy sehova sem vezet, ha engem okol minden rossz napjáért, egyre csak károgott tovább, vagy simán levegőnek nézett. Most magamtól idéznék, ezt a jelenetet például nem kellett kitalálnom, teljesen valós szituáció alapján írtam:

Richard fütyörészve tartott hazafelé. Befordult a sarkon, jókedvre hangolta magát, és végigsimított a járda felé nyújtózó virágokon. Éjfél körül járt, így óvatosan, de széles mosollyal nyitotta az ajtót, hisz odabent a gyönyörű felesége várja. Igen, hazavárja őt. Gondosan megtörölte a lábát, majd az előre gyártott bevezető szövegek közül kiválasztotta a megfelelőt.
– Helló, drágám! – kezdte. – Képzeld, ma felvettük az összes…
– Kurváztál. Tudom.
Emily a lépcsőn ülve dohányzott. Rövid kis hálóinget viselt, a vállán egy ép fogsorból eredő harapásnyom lilult.
– Szóval kicsit csúsztunk a stúdióban, de megvan az összes sáv! – Richard vidáman, szélesen gesztikulálva mondta a magáét a falon függő Type O Negative poszternek. – A basszusra meg olyan hangzást kevert ki a srác, hogy el se hiszem! Legalább kétszer olyan jók, mint a Stardrive, komolyan. Kaptunk választ a Polydortól? Hagyd csak, majd átnézem a postát. Ja és arra gondoltam, kedd este elmehetnénk a… – Emily felnézett a csillárra, majd becsukta a szemét. – Rossz napod volt?
– Ezt találtam.
Gyűrött cetli repült át a szobán. Pálcikaember volt rajta, kezeiben egy tárgy, amit avatatlan szem seprűnek nézett volna. Alatta a következő szöveg:

Jó reggelt, rocksztár! Hoznál tejet meg cigit hazafelé? Csók. E.

– Nem felejtettem el! – csapott Richard a táskájára.
– De kidobtad. A szemetesből vettem elő.
– Ragasztottam volna az emlékkönyvembe?
– Még ezt sem érted, ugye? Semmire sem becsülsz engem. Legközelebb a ruháimat is a kukából kell előszednem?
– Egy darab papírról beszélsz, egy bevásárlólistáról. Mégis, mit kellett volna csinálnom vele?
– Dobtad volna ki úgy, hogy ne vegyem észre – Emily halkan, de erőből beszélt.
– Ez nonszensz, ez képtelenség! – emelte fel a hangját Richard. – Ebből szűrted le, hogy kurvázni voltam?
– A legalapvetőbb összefüggéseket nem érted! Összedőlne a drágalátos világod, ha egy kicsit odafigyelnél rám? Jössz-mész, ahogy kedved tartja, de közben semmit sem teszel értem! Ha itt fordulnék fel a sarokban, az sem érdekelne!

Persze értem én Emily-t. A papírcetlis hisztivel olyan problémákra akarta felhívni a figyelmet, amik mélyebben vannak annál, hogy egy beszélgetés megoldhatná őket. Ha rákérdeztem, mi bántja velünk kapcsolatban, a válasz legtöbbször olyan volt, mint egy Kispál dalszöveg: Elsőre teljesen értelmetlennek tűnik, aztán mikor részegen fetrengesz valahol, kristálytisztán összeáll, végül másnap megint egy kukkot sem értesz az egészből.

Nálam és Andikánál alighanem az lehetett a bibi, hogy ő túlzottan erős személyiség, és olyasvalaki illett volna hozzá, akire nem csak fel tud, hanem fel KELL nézni, akinek még a szeme alatt rángatózó ideg is tiszteletet parancsol. Na, én pont nem vagyok ez az alkat. A LOST-ban szerintem Charlie lennék, a bukott rocksztár, neki meg leginkább Jack Shepard felelt volna meg.

De milyen furcsa, hogy a világ második legjobb nőjét aztán mégis Dominic Monaghan vitte haza…

vak tyúk is talál szemet

Néhány elejtett félmondatból kiderült, hogy más miatt is fájhat a fejem. Andi táncórákra járt, és az egyik srác elég erősen nyomult rá. Színes történeteket is előadott a románcról, így betudtam ezt a következő trükknek, miszerint féltékenykednem kéne most. Direkt nem reagáltam, hátha abbahagyja, aztán egy szép napon azzal jött, hogy a fiú meghívta egy erdei kulcsos házba hétvégére, és szívesen elmenne. Menj csak nyugodtan, mondtam, de az biztos, hogy én nem leszek itt, mire hazaérsz. Erre visszavonulót fújt, és többé nem is hozta szóba az udvarlóját. Már azt hittem, teljesen elhalt az ügy, aztán egy napon Ági beállított a munkahelyemre, és fél óra sóhajtozás, meg nagy szemekkel a világra csodálkozás után kibökte, hogy látta Andikát ezzel a csávóval, és eléggé össze voltak gabalyodva.

Megittam három vilmoskörtét, felhívtam Petert, hogy lakhatnék-e egy darabig a konyha melletti kisszobában, majd összeszedtem a holmimat és bevágtam a kulcsot a postaládába.

Hívogatott, nem vettem fel.

Aztán küldött egy üzenetet az ilyenkor szokásos szöveggel, hogy valami nagyon fontos tárgy – konkrétan a lábtörlő, amit elvittem tisztíttatni – nálam maradt, és azonnal vissza akarja kapni. Felmenni hozzá nem voltam hajlandó, ezért egy kávézóban találkoztunk, ahol – micsoda meglepetés* – nagy sírás-rívás támadt és újra kibékültünk. Arról már szó sem lehetett, hogy visszaköltözzem, egyébként is megnyert egy krakkói ösztöndíjat, és szeptembertől a Jagelló egyetemen kezdett, így egymást látogattuk heti háromszor.

*El tudom képzelni, mennyire fárasztó lehet olvasni ezt a csiki-csuki történetet, komolyan, még egyszerűsítettem is rajta. Ha kihagyom, nem lesz érthető, hogy később mi történt.

És hogy még bonyolultabb legyen az életem, Ági egyre sűrűbben járt a nyakamra a különböző projektjeivel. Most átméretezünk negyven képet, most pályázatot írunk a művésznőnek, most tervezünk egy meghívót a kiállítására. Andikának ez már nem tetszett annyira, szóval nem reklámoztam, sőt igyekeztem külön kezelni őket. Két nappal az utazás, és egy nappal a hivatalos búcsúest előtt Andi váratlanul felcsöngetett. Ági persze ott ült nálam, épp valami telefonfülkébe fotosoppoltunk egy táncoslányt. Mondtam, jöjjön fel, mindjárt végzünk a melóval, de csak annyit felelt, hogy "Jó szórakozást!", és elindult hazafelé. Utána szaladtam a villamosmegállóba, ahol egy akkora jelenetet rendezett, hogy idegenek álltak körbe minket, mert azt hitték, meg akarom erőszakolni őt este nyolckor, a Bartók Béla út közepén. Az egyik járókelő már a rendőrséget tárcsázta, ő meg csak bömbölt, és egy szóval sem jelezte, hogy nem egy vadidegen vagyok, hanem a pasija. Végül elutazott anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna. Nem keresett, én pedig megesküdtem, hogy ezentúl egy lépést sem teszek felé. Tudod, van az a mondás, hogy azzal kell élni, aki nélkül nem lehet. Akkor jöttem rá, mekkora bullshit ez. Akivel nem lehet, azzal nem lehet, és ennyi.

Ugorjunk.

Egy hónappal később a műhelyben kávézva hallgattam a rádiót. Egyszer csak megszakadt a slágerlista, és egy kissé bizonytalan hang ezt mondta: Kedves hallgatóink! Alighanem az év, ha nem az évtized legfontosabb híre következik. Húsz perc különbséggel két repülőgép csapódott a WTC-tornyokba. Meg nem erősített információk szerint további gépek zuhantak Amerika középületeire, arról nincs információnk, hogy kapott-e találatot a Fehér Ház. A szakértők nagy része kizárta a véletlen baleset lehetőségét, iszlám szélsőségeseket sejtenek a háttérben.

– Figyelj már! – kiabáltam ki az udvaron kocsit mosó girhesnek. – Az arabok megtámadták Amerikát!
– Bazmeg, te mindig kitalálsz valami, hogy ne kelljen dolgoznod!

Felhívtam nagyjából az összes ismerősömet, mindannyian le voltak döbbenve, kivéve Ági, aki azt hitte, hogy tévedésből minden adón ugyanaz a háborús film megy. Nincs ezen mit csodálkozni, elég érdekes viszonyban volt a valósággal, a kütyük meg külön kihívást jelentettek számára. Egyszer megpróbált felmondani egy üdvözlőszöveget az rögzítőjére, de eltévedt a menüben, és végül ennyi sikerült: Ööö… Most milyen gombot kell megnyomni? Ha rossz kedvem volt, és tudtam, ki van kapcsolva, csak felhívtam és rögtön másképp láttam a világot.

Nagy nehezen megértettem vele, hogy az a két torony tényleg összedőlt, szörnyülködött kicsit, hogy mik vannak, aztán egyből terelt, mert eszébe jutott, hogy egy csoporttársának szüksége lenne a fényképezőmre**. Persze, semmi gond. Küldd át és odaadom neki.

**Az első digitális gépek nagyon viccesek voltak: Nincs zoom, nincs keresőképernyő, 36 JPG, vagy 10 TIFF formátumú képet tudott tárolni. Ehhez képest ráment a félhavi fizetésem.

Amikor megláttam a lányt, az első gondolatom az volt, hogy nem is nő ez, hanem egy nagyra nőtt macska. A kép – amit később felhasználtam a szórólaphoz –, pont akkor készült, mikor a gép működését magyaráztam neki. A Windows 98 még nem ismerte fel automatikusan a külső meghajtókat, külön szoftver kellett mindenhez. Zsuzsuból nem néztem ki, hogy elboldogul vele, ezért átmentem hozzá a telepítő cédével. Egyedül lakott egy hatalmas lakásban, amit finoman szólva eklektikusan rendezett be: Gyertyák mindenütt, a tévét bordó függönydarab takarta, a hálószoba ajtót pedig egy hatalmas festett kobold őrizte. Egyből szimpatikus lett.

mondtam, hogy macska

Mennék haza egy péntek este, de hiába kotorászok a zsebeimben, elhagytam a lakáskulcsot. Peter színházban, tizenegy előtt nem várható, hát leültem a ház előtti parkba cigizni. A második szál után eszembe jutott a macskalány meg a fényképezőm, és átmentem hozzá, csak hogy múljon az idő. Fogalmam nem volt a vezetéknevéről, így az ablakot dobáltam kavicsokkal. Kijött az erkélyre.

– Helló – mosolygott. Az nagyon ment neki.
– Kizártam magam, Peter meg későn jön. Elvinném a gépem, ha már nem kell.
– Aha… nem megyünk el bulizni?

Beültünk a Rocktogonba, ahol hozzánk csapódott az expasija is, aki régebben a Fan Fan nevű zenekarban játszott. Nem szólt egyikünkhöz sem, csak befordulva üldögélt a legtávolabbi széken. Mint kiderült, épp a heroinról próbál lejönni, azért ilyen szociális. Nem zavartattuk magunkat, beszélgettünk és nevetgéltünk egészen addig, míg a srác felugrott és az arcomba öntötte a sörét. Egy pillanatra leblokkoltam, mert képtelen voltam eldönteni, hogy ezért pofon jár, vagy elég, ha kiröhögöm. Végül az utóbbi mellett döntöttem.

– Te mekkora pina vagy! – mondtam, és intettem Zsuzsinak. A buli ezután a lakásán folytatódott.

Hamar megbeszéltem magammal, hogy ez a nő kell, és elkezdtem a bekerítő hadműveletet: Mászkálás a városban, gyertyafényes vacsora, vörösbor, jó féle fű. Minden a menetrend szerint haladt, magunkra húztuk a takarót is, amikor viszont benyögte, hogy igazából van valakije, csak nem itt él, hanem Szicíliában. Havonta-két havonta látogatja. Ez komolyabban nem akadályozta semmiben, csak épp egy halál bonyolult, és folyamatosan változó szabályrendszert állított fel, hogy most mit hova lehet dugni és hova nem. Legalább olyan őrjítő dolgai voltak, mint Andinak, de szerencsére teljesen hiányzott belőle a hisztéria.

Építésznek tanult, mint Ági, és mikor jött a vizsgaidőszak, reggeltől másnap hajnalig dolgozott egy maketten. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy valami gond van a méretezéssel, és szét kéne szedni az egészet. Már fogtam a fejem, hogy nekiáll hörögni és a földhöz csapkodja magát, de Zsuzsu csak elvigyorodott és ezt mondta:

– Akkor most csalni fogunk – és öt perc alatt megoldotta a problémát. Asszem, akkor szerettem bele igazán.

Egy nagyon furcsa és érdekes világban élt, és olyan zenéket hallgatott, amiket nem ismertem, vagy rég elfelejtettem. Ha nem Halász Judit szólt az esti szeánszon, akkor egy noname válogatáslemez, a Beyond Beyond (a linkre kattintva lejön az egész bezippelve), és már nem is tudtam pontosan, ő érdekel igazán, vagy a mese, amit generál bennem.

Akárhogy is erőlködtem, hivatalosan nem lett a barátnőm, és egész biztosnak tűnt, nem abban a verzióban érdekelt, mint én. Közben Andika olyat tett, amit eddig soha: Kaparni kezdett. Képeslapokat küldött Krakkóból, sőt többször fel is hívott, de kinyomtam. A szabadidőm maradékát Ági és a végtelen projektjei vitték el. Egy látszatgyámoltalan műnaiva volt, tudod, aki mindig talál egy férfit, hogy megoldja a problémáit. Az egész nő, minden kis rezdülése ígéret, aztán mosolyogva, fizetés nélkül távozik.

És hirtelen elegem lett ebből az egészből. Úgy éreztem, menekülnöm kell.

De hová?

A készülő könyvemben a szereplők ugye északra tartanak, a tengerpartra. Ha már úgyis beleírtam magam a sztoriba, miért ne mehetnék utánuk? Kinyitottam az Európa térképet és ráböktem egy szigetre Észtország mellett. Az út biztonságos, mint Harlem közepén Negro cukrot árulni: Ukrajna, Fehéroroszország, Lettország, Litvánia. Nincs más dolgom, mint felszámolni magam körül mindent, és újra szabad lehetek.

HÁROM KISKIRÁLYKISASSZONY

Kedves Gyerekek!

Bizonyára hallottatok már nem egy mesét, ami úgy kezdődött, hogy a legkisebb fiú útra kel, néhány hamubasült pogácsával a tarisznyájában. Megmenti az országot a sárkánytól, vagy valami más hasznos szolgálatot tesz. Ilyenkor persze elnyeri a kiskirálykisasszony kezét, övé lesz a fele birodalom, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Tekintsünk most el az előzményektől, és csöppenjünk az ünneplő tömeg kellős közepébe. Elmúlt a veszély, az emberek a vállukon hordozzák a legényt. Mindenki boldog, kivéve az öreg királyt, neki ugyanis három eladósorban lévő lánya van, akik persze szeretnék mihamarabb beköttetni a fejüket. Lett is nagy civódás az udvarban. A legidősebb, aki vörös volt valamikor, azt mondta, hogy övé legyen a fiú, mert mindig a legnagyobb lány házasodik először. Na, erre a legkisebb is kinyitotta a száját, akinek haja sötétebb volt az éjszakánál. A mesékben a legkisebb – és persze a legszebb – kiskirálykisasszonynak kell megkapni a legkisebb fiút, és ezzel eldöntöttnek tekintette a vitát. A középső leány, aki egyébként nagy titkok tudója volt, hallgatott egy darabig, de végül ő is megmondta a magáét.

A se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony szembe állt nővérével és húgával, majd csendesen megkérdezte tőlük, hogy miért csak a legkisebbnek és a legnagyobbnak jut valami? Mintha a középsőkről folyamatosan megfeledkezne a világ. Ez a legény épp’ alkalmas lenne ennek a csorbának a kiköszörülésére.

A beszédből jajveszékelés, a jajveszékelésből pedig hajtépés lett hamarosan. Az öreg király fogta a fejét egy darabig, végül beküldte őket a palota három szomszédos termébe, és megkérte a legkisebb fiút, hogy járja végig a szobákat és válasszon, mert ő nem tud dönteni a másik kettő ellenében.

Benyitott hát a legény az első ajtón. Ott ült az a kiskirálykisasszony, aki vörös volt valamikor. Ott ült, de nem lehetett megközelíteni, mert egy üvegbúra fedte baldachinos ágyát.

– Jer ide! – szólott a leány. – Egészen közel jöhetsz az üvegfalhoz, én meg majd innen mosolygok rád. Jó lesz?
– Nem tudsz, kijönni onnét? – kérdezte a legény.
– Dehogynem, csak éppen nem jövök.

– Na, ez szép – gondolta magában a legkisebb fiú, és továbbment. A következő szobában a se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony játszott egy hófehér kiscicával.

– Jaj de vártalak már! – kiáltott fel, és megölelte a legényt. – Én nem vagyok olyan, mint a nővérem. Tőlem megkaphatsz bármit, kivéve a számat és a jobb kezem.
– Miért?
– Mert az a hercegé. Tudod, akinek fehér lova van, aranysújtásos mentéje és hódprém a palástja.

– Ez igen! – gondolta magában a legkisebb fiú, miközben nyitotta a következő ajtót. Odabent a legkisebb kiskirálykisasszony ült egy tükör előtt, és szépítkezett. Nem szólt az egy szót sem, hanem magához vonta a fiút, és neki adott mindent, amit egy kiskirálykisasszony adhat.

Miután mindez megtörtént, papírt és pennát vett elő, majd lajstromot készített.

– Megkaptad a hajamat, a nyakamat, a szemeim. Megkaptad a mellyemet, mindkét kezem, a köldökön – és felsorolta még néhány testrészét, majd megkérdezte – És én mit kaptam?
– Hát engemet! – tárta szét kezeit a legény.
– Az nem lehet, mert te kaptál meg engem. Azt kérdeztem, hogy én mit kaptam?

Erre bizony nem tudott felelni a legkisebb fiú és visszament a trónterembe.

– Uram, királyom! Életem, halálom kezedbe ajánlom! Én nem tudtam választani ezek közül.
– Odaadnám én mind a hármat – felelt a király –, de félek, megszólnának az emberek.
– Ne adja oda egyiket sem! Visszamegyek én apáim földjére szántani-vetni, majd csak találok magamhoz való leányt.

Úgy is lett, és csodák csodája: A legkisebb fiú boldogan élt, míg meg nem halt.

Facebook oldal

Következő:A Turista>>
     << Előző: Shakespeare & Co.
         << Legeleje: Fontos dolgok

2000-2001, Budapest-Mártély-Párizs. 28 éves vagyok.

Összeszedtem a könyveimet, a személyes holmimat, de a kávét, cigit és minden egyebet otthagytam, mert ez a szokás, ha valaki szabadul. Leültem az aulában, egy darabig csak szemeztem a napfénnyel, aztán lassan kimerészkedtem az ajtón.

Senki sem tartóztatott fel, sőt még utasítást sem kaptam, hogy az utcán jobbra, vagy balra forduljak. Hihetetlen volt.

by Tandori Dezső

A sarki bódéban vettem egy bűnrossz kávét meg két szál cigit, majd kerestem egy telefonfülkét. Andika Krakkóba ment két hétre, de szerencsére megadta a kinti mobilszámát. A nálam lévő apró pont fél percre volt elég, gyorsan meg is beszéltük, hogy változtat a programján és pár napon belül hazajön. Megérkezett anyám meg a pasija, és elvittek a csepeli étterembe, ahol dogoztak. Kénytelen voltam végigenni a teljes menüt, mert meg voltak róla győződve, hogy négy és fél hónapig kenyéren és vízen éltem*. Délután meglátogattam Rékát a postán, Pisti is odajött és hozott nekem egy mobilt. Üldögéltünk egy kocsma teraszán, de valahogy elmaradt az eufória, igazából szörnyű ürességet éreztem. Talán azért, mert ezerféleképpen lejátszottam magamban, mi lesz, ha kiengednek, de az egyik verzióban se szerepelt, hogy Andika egy másik országban van éppen, én meg nem mehetek utána, mert bevonták az útlevelemet. Négy napig vártam rá, aminek nagy részét ágyban fetrengve töltöttem. Görcsölt a gyomrom és semmi étel nem maradt meg bennem, gondolom a hirtelen stressz miatt. Aki nem volt még bezárva, annak fogalma sincs, mennyi felesleges információt kénytelen feldogozni egy szabad ember.

*Egyébként meglepően bőséges kaját adnak odabent, sőt a minőség is veri az átlag iskolai menzát.

Este nyolcra ígérte magát, hatkor már kint ültem a Blaha Lujza téren. Folyamatosan küldte az sms-eket, hogy hol tart éppen, aztán következett az egymás felé szaladós jelenet, ezúttal tengerpart és szélgép nélkül, de azért néhány hajléktalan megtapsolt minket. Egész hétvégén az ágyban napoztunk, és megbeszéltük a három legfontosabb teendőt:

1. Keresek egy problémamentes munkahelyet.
2. Hivatalosan is odaköltözöm hozzá.
3. De mindenekelőtt elmegyünk nyaralni.

Most pedig elmesélek egy történetet: Egy ismerősöm távoli ismerősével esett meg, hogy hívják már, fene se tudja. Szóval, az ismerősöm ismerőse elkövetett egy stiklit, le is csukták egy időre, de aztán megfogadta, hogy innentől dolgos ember lesz, nagy művész, és remek családapa természetesen. Hogy megünnepeljék e példás élet kezdetét, elutazott a nőjével egy felkapott vízparti nyaralóhelyre. Ott összebarátkoztak egy német fiatalemberrel, aki magyar lányt vett el feleségül, és itt tartották a lagzit. A németek nagy csapatban érkeztek, és ehhez mérten hoztak magukkal hasist is, csak úgy nejlonszatyorban a kocsi hátsó ülésére dobva. Az ismerősöm ismerőse kénytelen volt szembesíteni az ifjú férjet a ténnyel, hogy ami náluk van, az bőven kereskedelmi mennyiség, ha lebuknak, bizony rájuk rohad a műanyag lakat. A srác erre felajánlotta, hogy a cirka kilónyi cuccot nála hagyja bizományos értékesítésre, és később majd megosztoznak a pénzen. Az ismerősöm ismerőse hárított, hogy ő biza nem lép át többet a sötét oldalra, viszont az egyébként vörös diplomás barátnője jó bulinak tartotta a dolgot, így végül belement. A bűnözői kapcsolatai adottak voltak, így könnyen értékesítette az anyagot 10-20 grammos tételekben. Az ismerősöm ismerőse üzletelt elhagyott parkokban, bevásárlóközpont mögött álló kispolszkiban, és természetesen szórakozóhelyeken is. Rendkívül hasznos tapasztatokra tett szert, például megtanulta, hogyan lehet mérleget készíteni egy plasztikkártyából: Fúrsz egy lyukat a jobb felső és jobb alsó sarkába. A jobb felsőn átfűzöl egy madzagot úgy, hogy felül (ahol majd fogod) húsz centi lógjon ki, lent elég négy-öt. Gemkapocsból és drótokból fabrikálsz egy kis vödröt, amibe belefér a cucc, ezt ráakasztod a másik furatra, felemeled az egészet, és megnézed, hogy áll a rövidebb madzag. Alkoholos filccel bejelölöd, hogy ez a nulla pont. Ezután öt grammos súlyokkal terhelve végig tudod skálázni az egészet.

De térjünk vissza a valóságba. Mártélyban nyaraltunk, ami egy Tisza-holtág melletti falu. A kétezres években nagyon népszerű volt, aztán valahogy elmaradtak a turisták és csúnyán lepattant az ország jó néhány régiójával együtt. Öt évvel ezelőtt, mikor utoljára jártam ott, már alig néhányan lézengtek a kempingben, bezárt a parti lángosos, az éttermek, és vízibiciklit sem tudtam bérelni, csak egy ócska öreg ladikot. Kár érte, mert az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam.

A ZOZO gumiszerviz tapasztalattal rendelkező műszakvezetőt keres – olvastam az Expressz újságban, és el is mentem rögtön a megadott címre. Egy kis műhely volt, nem messze a Déli pályaudvartól. A főnök úr egy másik jelentkezővel tárgyalt, épp a raktárkezelő programot magyarázta, ami azt jelenti ugye, hogy valószínűleg megállapodnak. Már indultam volna haza, amikor egy csattanást és üvegcsörömpölést hallottam. Az egyik alkalmazott fékbetétet cserélt a tulaj kocsiján, és nagy gázzal letolatott a rámpáról. A pedált viszont nem pumpálta fel, ahogy kell ilyenkor, így betolatott az udvar végében álló varrodába, amit Zozo felesége vezetett.

Másnap kezdtem.

Két hét múlva megkaptam az új kisfőnök állását is, mert a csávó elképesztően lopott. Még azokat a kocsikat is meghúzta, amiket nyilvánvalóan a tulaj küldött be, hogy tesztelje őt. Korrekt fizetés, évi két hét szabadság, napi nyolc óra munka hétfőtől péntekig. Jobbat el sem tudtam volna képzelni.

Két beosztottam volt: Egy girhes balfasz, aki halálosan büszke volt rá, hogy az életben soha semmi nem jött össze neki – nevetve mesélt az excsajáról, aki úgy lépett le, hogy a piros lámpánál egyszerűen átült egy vadidegen pasi kocsijába –, és egy erdélyi srác, akitől megtanultam, hogy a répa az murok, a műholdantenna, illetve a technikai berendezések jó része pedig terembura. Zozo kedvesen csak Onnangyütt Csabinak hívta őt.

Egy szombat délután ismerős arcot vettem észre a Szkéné bejáratánál. Peter volt, az ír-francia turista, akit még sok évvel azelőtt igazítottam útba, mikor a Moszkván csöveztem. Elég furcsa akcentussal, de magyarul köszönt és elmesélte, hogy Párizsból Budapestre költözött, mert nagyon tetszik neki a város. Angoltanár lett, otthon ad órákat, engem is szívesen vár. Régóta szerettem volna nyelvet tanulni, így onnantól heti kétszer küzdöttünk az igeidőkkel egy hatalmas Bartók Béla úti lakásban. Peter hetven körül is örökmozgó maradt, egész nyáron Európát járta, és nincs budapesti színház, ahol ne fordult volna meg. Emellett – fájdalmasan rosszul – zongorázott, könyvet írt a párizsi társulatról, ahol fiatal korában játszott, és istenien főzött. Gyanítom, hogy aktív éveiben nem a lányok érdekelték, de ettől függetlenül az egyik legvarázslatosabb személyiség, akit megismertem. Egy igazi kobold.

Amíg a rendőrségen ültem, Andival nagyon sokat leveleztünk, és úgy tűnt, sikerül megtalálni végre a közös hangot. Ezt később átvittük a való életbe is, aztán csak múltak a rendes, kispolgári hétköznapok meg a nyugis hétvégék. Konfliktus nem nagyon adódott, mert volt rendes állásom, és a készülő könyvemről sem feledkeztem meg abban a pillanatban, ahogy kiengedtek. Továbbra is egy elitista hisztis picsának tartottam – legyünk őszinték, tartom a mai napig –, de valahogy megtanultam becsülni, és rengetget csökkent a köztünk lévő távolság. Nekem ez teljesen megfelelt, elégedett voltam és felszedtem pár kilót. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam annak, hogy folyamatosan az Ági nevű barátnőjéről beszél, és annak sem, hogy a legtöbb közös programunkra elhívta ezt a magas, furcsán fátyolos hangú lányt. Egyszer összefutottam vele a Kálvin téren, nem volt semmi dolgom, hát beültünk egy kávézóba beszélgetni. Ági építésznek tanult, de leginkább festeni szeretett. Épp akkoriban fejezte be egy érdekes projektjét, aminek az volt a lényege, hogy minden este festett egy képet az előző alapján. Egy szimpla körből indult ki, aztán különböző, főleg nőalakokká bonyolódott a téma. Én elsőre belezúgtam a képeibe.

Hajas Ági képei

Este megemlítettem Andinak, hogy találkoztunk, mire furcsán nézett rám és megkérdezte:

– Nocsak, Ági felhívott?
– Hogy hívott volna fel, nem is tudja a számomat.
– Ja, én adtam meg neki.
– Minek???
– Hát, hogy… találkozgassatok.

Szép lassan kiderült, hogy Andika attól tartott, ha így megy ez tovább – értsd: minden rendben van – akkor könnyen ellaposodhat a kapcsolatunk. Szükségem van valamiféle érzelmi kilengésre, és ezt úgy látta biztosítottnak, ha összehoz a barátnőjével.

Logikus, nem?

Megkértem, hogy fejezze a kavarást. Ha majd félre akarok dugni, képes leszek önállóan kiválasztani az erre megfelelő alanyt.

Akkoriban nem volt még laptopom, Petertől kaptam kölcsön egy elektromos írógépet, és azzal zörögtem napi egy-két órát. Egész jól haladtam, és mikor Andika elutazott a családjával egy teljes hétvégére, elhatároztam, hogy végre befejezem az első részt. Először is lementem a boltba, vettem néhány kínai zacskós ráklevest, két sört, meg egy halom csokit. Kikapcsoltam a telefont, nekiültem, és vasárnap délután kettőre elkészült Az ÉN Könyvem Teljes Első Fejezete.

Jó, amint mondtam, ennek a felét ki kellett később dobni, de akkor is.

Hirtelen valami olyasmit éreztem, mintha – bár szégyellem bevallani, még sose próbáltam – egy csík kokaint szívtam volna fel. Connor MacLeoddá váltam, aki épp az imént csapta le a Kurgan fejét, és villámok cikázzák körbe, ahogy begyűjti a mágikus jutalmat. A föld fölött jártam fél méterrel, ugráltam és ordítottam, mint aki teljesen meghülyült.

Tartok tőle, hogy Isten nagyon be lehetett nyomva, mikor a művészeket teremtette.

Persze nem tudtam megülni a seggemen, Andi meg csak este tízre volt várható, így Ágival ittam meg néhány becherovkát a Toldi moziban.

És most figyelj.

Ebből akkora botrány lett, mint még soha. Ha véletlenül megdugom a barátnőjét, az rendben van, de hogy nem vártam meg az ünnepléssel, az maga a világvége. Egy teljes hétig nem szólt hozzám.

Mindegy, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én ÍRÓ vagyok. Még egy email megfogalmazására is kínosan ügyeltem, mert nyilván kiadják a levelezésemet közvetlenül a Nobel-díj után. Akkor még nem értettem, hogy az írónak levés csak egy a rengeteg modoros póz közül. Ennél csak a bloggerkedés súlyosabb (megvolt az is), mert a sok buzgómócsing meg van róla győződve, hogy valami nagyon fontos dologban vesz részt, pedig nem más ez, mint egy szubkultúra, a netes bulvár része. Kávészünetben kattintasz, olvasol, lájkolsz, mész tovább, ennyi.

Peter fenntartott egy lakást Párizsban is, és mikor kiment valami ügyeket intézni, felajánlotta, hogy tartsak vele. Kicsit megcsúsztam, mert a bíróság csak hosszas könyörgés után adta ki az útlevelem, így két nappal a hazaindulása előtt értem oda. Sebaj, mondta, itt hagyja a kulcsot, addig is mutat ezt-azt.

Lesétáltunk a Szajna-partra, és megálltunk egy bácsi mellett, aki a bolt elé kipakolt könyveket rendezgette. Régi ismerősök lehettek, mert elég hosszan örültek egymásnak.

– A fiút nekünk hoztad? – mutatott rám az öregember. – Itt marad?
– Mi van?!

Levert a víz, hogy megint mibe keveredtem. Szinte láttam, ahogy életem további részében szenet lapátolok egy dohos pincében, vagy rózsaszín miniszoknyában teljesítem az ilyen vén szivarok beteg kívánságait.

Mint kiderült, ennyire nem rossz a helyzet. A Shakespeare and Company egy speciális könyvesbolt. Odabent csak angolul szabad beszélni, és kizárólag angol nyelvű irodalmat árulnak. Az emeleten van néhány írógép, heverő, és kis elkerített zugok. Ha Párizsban jársz és író vagy, itt meghúzhatod magad. Dolgozhatsz, használhatod a könyveket, mindezt teljesen ingyen, csak néha be kell segítened a pultnál. Megköszöntem a lehetőséget, a bácsi meg a lelkemre kötötte, hogy nézzek vissza jövő kedden, amikor valamiféle felolvasós-borivós rendezvény lesz a boltban.

Petert kikísértem a reptérre, aztán visszafelé félúton leszálltam a vonatról. Nem érdekelt sem az Eiffel torony, sem a Louvre, hanem azokat a helyeket akartam megnézni, ahová nem merészkedik el az egyszeri turista. Valamiért nagyon szeretem a külvárosokat, minél lepukkantabb és koszosabb, annál jobb. Átsétáltam egy düledező lakótelepen, az egyik ház teljesen ki volt égve. Hamar megértettem, hogy itt nem bírják a bámészkodókat, mert valaki az ötödikről hozzám vágott egy fej fokhagymát. Később találtam egy piacot, tele sohasem látott halakkal, sőt még egész polip is volt, aztán beültem egy kávézóba. Itt sem nagyon járt még külföldi előttem, mert megfagyott a levegő, ahogy megszólaltam, és a pultos percekig gyanúsan méregetett, mire hajlandó volt kiszolgálni.

Később vettem egy heti jegyet – Carte Orange – és felderítettem a híres párizsi metrót. Elsőre az tűnt fel, hogy nincs tele szürke arcú zombikkal, mint nálunk, ha valakire ránéztem, nem kapta el a fejét, sőt vissza is mosolygott. Senki sem volt igazán fehér bőrű, sárga, vagy fekete, hanem ezek a színek teljesen össze-vissza keveredtek. Jártam használtcikk-piacon, hatalmas parkokban, és persze újra elmentem a Shakespeare & Co.-ba. A felolvasásból mondjuk sokat nem értettem, de összehaverkodtam két amerikai lánnyal, és reggelre elittam gyakorlatilag az utolsó filléremet is. Hátra volt még egy látványosság: Mindenképp meg akartam nézni a bulonyi erdőt. Itt még a rendőrök sem szívesen járőröznek, tele van prostikkal, drogosokkal, és mindenféle félvilági szerzettel. Egyértelműen nekem való hely.

Kezdetben óvatoskodtam, és nem hagytam el a betonutat, de senki sem törődött velem, aztán csak sétálgattam, mintha a Városligetben lennék. Mikor újra kiértem fák közül, észrevettem egy lerobbant kocsit, villogott az elakadásjelző, a tulaj meg a félig beszorult ajtóval küszködött. Meg is indultam felé, hogy Can I help you? és már az út közepén jártam, mikor rádöbbentem, hogy szó nincs itt műszaki hibáról, csak egy félvér prosti vakargatja a csúnyáját. Jó bornak is kell a cégér, ugye. Elfutni cikinek tűnt, hát megkérdeztem, mennyi az annyi.

Megmondta.

– Ó – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Turista vagyok, sajnos nincs erre pénzem. Viszlát!
– Semmi gond, szivi – duruzsolta a nő. Harminc-harmincöt között lehetett. – Tizenegyig dolgozom, gyere vissza és megoldjuk a lakásomon privátba.

Nem mondom, hogy hidegen hagyott az ajánlat, mégis otthon maradtam, mert az ilyen lányok sokszor átoperált pasik, egzotikus nemi betegségre sem vágytam, meg arra sem, hogy leüssenek valahol és mínusz egy vesével ébredjek.

Az öregkor kezdete – motyogtam magamban. – Itt a remek alkalom, hogy ismét nyakig merülj a szarba, és egyszerűen kihagyod.

Következő poszt: Június 30-án, hétfőn.

Facebook oldal

 Következő: Három kiskirálykisasszony >>
     << Előző: A csillagok hegyén
         << Legeleje: Fontos dolgok