Az ember, aki sose volt ott

Jelen időben vagyunk, valahol Északnyugat-Angliában.

Ha pár szóval el akarnám mesélni, mi történt az elmúlt évben, csak kiválasztanék egy tetszőleges napot. Legyen mondjuk tavaly december 30.

6:40-kor csörög az óra. Kinyomom, újra csörög, megint kinyomom, aztán ha már elég késő van, főzök magamnak egy kávét. Negyed órán keresztül bambulok, majd felveszek egy halál mocskos, de remélhetőleg száraz munkásruhát, kocsiba ülök és elmegyek dolgozni. A műhelyben is kávéval melegítek, de csak félig tudom meginni, mert hördül a dízelmotor, szisszen a légfék, megérkezett az első kamion. Anyázok, dzsekit húzok, betolom az emelőt, lebontom a kerékanyákat, megjavítom a defektes gumit, vagy kicserélem egy újra. Beteszem a bögrét a mikróba, de mielőtt lejárna a perc, újra hallom a szisszenést, megemelem, lebontom, megjavítom, vagy kicserélem. Dél körül alábbhagy a roham, mert mindenki tudja, hogy Angliában az ebédidő szent, felesleges is bármivel próbálkozni. Fél kettőtől újra sziszeg, emel, bont, javít, vagy cserél, még jó hússzor egymás után, majd végre bezárom a boltot. Azt mondják, minden szakmának megvan a szépsége, hát ennek is: Az a pillanat, amikor ledobhatom a sok szaros göncöt magamról, és beállok a zuhany alá. Megtörölközöm, felveszem a macit, majd átgondolom, mihez kezdhetnék a következő három órában. Az elsőt általában elbambulom, aztán gépelek valamit, vagy gitározom, vagy csak idegesítem magam, hogy nem csinálok semmit. Fél tízkor megvacsorázom, aztán választok egy filmet, vagy folytatom a tegnapit, mielőtt elalszom.

Ez a programom egy héten hatszor, majd jön a vasárnap.

Beállítom az ébresztést kilencre, de tizenegy előtt ritkán térek magamhoz. Másfél órán át nézek ki a fejemből, és megpróbálok választani a végtelenségbe nyúló projektjeim közül, amibe beletartozik a takarítás is. Szüttyögök valamivel, rám sötétedik, fél tízkor vacsora, majd választok egy filmet, vagy folytatom az előzőt.

Másol, beilleszt, ötvenegyszer egymás után.

Ha egy szóval akarnám elmesélni, mi történt tavaly, azt mondanám: Semmi.

Egyszerűen eddig jött a vonat, végállomás, nincs itt semmi látnivaló. Az elmúlt két évben szarabbnál szarabb munkákat vállaltam el, hogy nyaranta egy világvége házikóban üldögélhessek, mert be akartam fejezni a könyvemet. Ez sikerült is, leadtam, kiadták, és titkon azt vártam – szerintem bocsánatos bűn ez –, hogy rohadt sikeres lesz, amihez képest nem igazán lépte át a közönség ingerküszöbét. Először a kiadót okoltam, mert húsz forintjuk nem volt reklámra, sőt még a recenziós példányokat is a szerkesztőm küldözgette szét, aztán persze magamat, hogy tehetségtelen gyökér vagyok, minek fogtam bele egyáltalán. Később, amikor lassan abbahagytam a hisztit (jó három hete), megértettem, hogy nincs akkora baj, mert nem engem csesztetnek a nyomdai számlával, a könyv meg előbb-utóbb úgyis megtalálja az olvasóit. A gond a hozzáállásommal van, mert hajlamos vagyok mindent feltenni a piros hetesre, aztán ha a végén ott állok strandpapucsban-alsónadrágban, csak nézek, mint hal a szatyorból. Valószínűleg kevésbé zavarna, ha nem ragadtam volna bele az angol melósvilágba, vagy legalább ötletem lenne, hogy keveredek ki innen. Oldottam már meg ennél komolyabb problémákat, de hát idén mégiscsak negyvenkettő leszek – az élet, a világmindenség, meg minden, ugye –, ilyenkor meg már illik tudni, mihez kezdjen az ember még egyszer ennyivel, ami hátra van.

Jó-jó, tudom, most jönne a motorozás, a fiatal lányok meg az extrémsport, de nálam a járművezetés az élet felesleges kihívásai közé tartozik, ha lecserélem a csajomat két feleolyan idősre, akkor meg elég hosszú időre lesittelnek. Mondjuk, a Himaláját szívesen megnézném, mert ami más pasinak a foci meg a Forma-1, az nekem a hegymászós filmek, de annyira utálok fázni, hogy kihagyom inkább.

December harmincadika annyiban különbözött az előző háromszázötven naptól, hogy lefekvés előtt felírtam egy cetlire, mit akarok és mit nem:

1. Nem fektetek energiát olyan projektbe, amihez igazából nincs is kedvem. Sokkal jobban érdekel, hogy mi lesz most, mint a régi sztorik, és értelmesebb dolgokra is el tudom baszni a vasárnapjaimat, szóval ez a blog itt lepihen. Be fogom fejezni*, ha látom értelmét, addig is a Facebook oldalon lehet követni a fejleményeket.

*Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihenni" itt nem az elmúlás szinonimája, hanem inkább a hibernációé. Ezt próbálja támogatni egyébként a "be fogom fejezni" kifejezés is, de hogy mikor lesz folytatás, arról fogalmam sincs. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, úgy egy éven belül.

2. Felmondok, és nem vállalok el semmilyen munkát csak a pénz miatt. Lennék például szocmunkás, ami szakirányú végzettség nélkül kemény dió Angliában, de az önkéntes-vonalról szerintem be lehet kerülni.

3. Elköltözöm Prestonból, ami nagyjából olyan izgalmas és felkapott hely, mint a Kőbánya felső vasútállomás száz méteres vonzáskörzete. Liverpoolba megyek.

4. Mivel világmegváltó tervek nélkül képtelen vagyok élni, kiválasztok a bakancslistámról egy olyan ügyet, aminek semmit tétje, csak szívesen csinálnám, meg egy másikat, ami viszonylag komoly, és nem teljesen esélytelen, hogy végig tudom vinni.

A negyedik pont kivételével minden tiszta, mert sokáig vakaróztam azon, érdemes-e egyáltalán bármibe belevágnom. Egy idő után még Fogarasi Árpád is felhagyott az atombunker építésével. Ott rohadt szét az Ojjektum a kert végében.

Aztán eszembe jutott, hogy a könyvem egyik történetszála egy csávóról szól, aki negyven körül ráébred, hogy nem valósította meg az álmait, majd késve nekiáll, és úgy elbassza, mint még soha senki a világon. Szerintem tökéletes mentor, már csak az a kérdés, mit csinálna a helyemben Richard Love?

Nyilván alapítana egy rockzenekart, minden pénzét és energiáját belefektetné, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még a Hyde parkot is kibérelné a bemutatkozó koncerthez. Na, ez teljesen jó lesz tét nélküli projektnek, bár elsőre csak egy külvárosi kocsmát céloznék meg.

Richard szeret mesélni, ezért nem hagyná abba az írást. De Sade márki meg a vérével írt novellákat az elmegyógyintézet falára, de én már nem vagyok ennyire elkötelezett, és most egész biztosan nem kezdek új regénybe. Ez nem ilyen komplexusos duma, mert tudom, hogy elég jó vagyok, de azt is, hogy valószínűleg nem vagyok elég jó, tehát a szépirodalom – vagy mi ez – nekem nem lesz pálya. Viszont pont december harmincadikán olvastam egy cikket a Telltale nevű cégről, akik nagyon jó, történetközpontú videojátékokat fejlesztenek, mint például a Walking Dead, vagy legújabban a Game of Thrones. Pont van egy sztorim bazinagy űrlényekről meg Nicola Tesla klónjáról, úgyhogy megpróbálom lenyomni a torkukon.

Ha meg semmi sem jön össze, mindent eladok, körbecsövezem Európát, a világot, sőt talán egyszer a K2 alaptábort is megnézem.

Sose halunk meg.

 Facebook oldal

Következő:>>
     << Előző: Viszon'hallásra!
         << Legeleje: Fontos dolgok

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

78. nap, szombat

Csend.*

*Közel egy órát görcsöltem ezzel a bejegyzéssel, hogy olvasható állapotba hozzam, de nem lehet, törlöm inkább. Egyébként a szokásos nyafi, most éppen arról, hogy nemsokára vége a nyaralásnak, megvolt a vacsi, aztán majd jön a pincér és leteszi elém a számlát. Esélyes, hogy mindenem rámegy.

79. nap, vasárnap

Befejezetem a Shakespeare-ről szóló részt, aminek Tevetke lett a címe, és egy elveszett plüssállat utáni hajszáról szól. Párhuzamosan írok két fejezetet, szóval holnap tán Newtonnal is végzek.

Eltűntek a patakból a bébiszalamandrák. Lehet, hogy ilyen gyorsan kifejlődtek és elvándoroltak?

80. nap, hétfő

Mintha október lenne. Hamar besötétedett, a völgyben meg több méter magasan áll a köd. David Caspar Friedrich (LINK) biztos ugrálna itt örömében, de nyár közepe van, nem? Ennyire nem nézhettem el a naptárat.

Na, ebből is vihar lesz…

Az jutott eszembe…**

**Szóval ott az erdő közepén meg voltam róla győződve, hogy kisujjamban van a szépirodalom, és összehoztam egy tutorialt arról, hogyan kell szerintem könyvet írni. Ezt most kihagyom, egyébként is megjelent már egy másik blogon.

81. nap, kedd

A nap jó része el fog menni a vihar utáni sikamikával, és meg kell igazítanom a sátor körüli köveket is. Ma szalonnát és kolbászt fogok sütni. Ha lett volna eszem, veszek tegnap néhány tojást is. Imádom a rántottát.

Ma nekikezdek a nyolcadik fejezetnek, aminek Mission Impossibe lesz a címe. Ez Birkenauban játszódik 1943 körül, és egy megtörtént esetet választottam kerettörténetnek. Nem lesz egy leányálom megírni.

Ahogy újra végigrágtam magam a háttéranyagokon, elkezdtem úgy érezni, mintha az SS-katonák masíroznának a sátor előtt, szürke barakkok foglalnák el a Vaddisznórétet, amit elektromos kerítés meg csaholó kutyák őriznek. Írtam volna inkább klasszikus mesét, akkor most tündérek és koboldok szaladgálnának ott.

Otthon sosem bántom a pókokat, csak megfogom őket és kirakom az ablakon. Most viszont nekik sem kegyelmezek, mert a pók elevenszülő. Úgy néz ki, mintha egy zsákot cipelne a hátán, oszt' egy óvatlan pillanatban lebabázik valamelyik zugban. Jártam már így. Tele volt minden apró kis megfoghatatlan szörnyetegekkel.

82. nap, szerda.

A bejegyzés törölve.***

***A szerző egy óra alatt tizenhétszer változtatott álláspontot azzal kapcsolatban, hogy hazamenjen-e korábban, vagy a terveknek megfelelően maradjon a seggén, és végezze a dolgát.

83. nap, csütörtök

Azt álmodtam, hogy egy első emeleti lakásban lakom, és van egy nagy fekete kutyám, aki folyton kiugrál az ablakon. Ilyenkor nagyot puffan a betonon, majd visszajön és kezdi elölről. Folyton összetöri magát, szegény, teljesen tanácstalan vagyok. Egy ismerősöm azt ajánlja, keressem meg Fenyő Mikit, mert ő szakértője a hasonló problémáknak. Oké, kibindzsizek a Havanna lakótelepre, ahol zöld filctollal ki van írva az egyik kapucsengőre, hogy HUNGÁRIA. Felcsöngetek, beenged a biztonsági őr, egy down-kóros liftkezelő meg felvisz a hetedikre. Olyan a lakás, mint egy szálloda aulája, mindenhol kiöregedett rockzenészek. A tömeg Demjén Rózsira vár, aki egy hatalmas csúszdán érkezik, de fél úton elakad, és olyan bénán vonaglik odafent, mint egy büdösbogár.

Baj lesz ebből, szerintem.

84. nap, péntek

A bejegyzés törölve.****

****Itt írtam egy viszonylag értelmes szöveget a nácikról, de mivel lesz később a témába vágó poszt, majd akkor felhasználom.

85. nap, szombat

Éjjel rájöttem, hogy a bal fülemre kevésbé hallok, mint a jobbra. Ez már régebben így lehetett, csak nem vettem észre. Most is csak úgy következtettem ki, hogy amikor átfordultam egyik oldalamról a másikra, elhallgattak a tücskök. Hacsak nem direkt csinálják, az én készülékemben lehet a hiba. Lekezeltem fültisztítóval és mindent tudó arcszesszel. Kicsit jobb lett.

A bejegyzés további része törölve.*****

*****A szerző ismét hiábavalóságokon töri a fejét, és megpróbál kibújni a munka alól. Mikor abbahagyja a hisztit, minden átmenet nélkül eufória lesz rajta úrrá, és saját birtokának tekinti az erdőt. Nyomban ki is kiáltja Csipkeorom-Vaddisznórétiát, ahol kőkemény a diktatúra, hisz az állam minden ingó- és ingatlanvagyona felett ő rendelkezik. Ő a legfőbb törvényhozó, sőt a főpap is egy személyben, hiszen a Szent Lábos csak neki tárja fel titkait. Ezután ismét apátiába süllyed és elhatározta, hogy magába nyomja az összes csokit, mert keményebb drog nincs a környéken..

86. nap, vasárnap

Tegnap annyira gusztustalan idő volt, hogy este hatkor lefeküdtem inkább aludni. Most meg hol dörög az ég, hol kisüt a nap, a fene sem tudja, mi lesz ebből. Odafent senkinek sincs jobb dolga, minthogy az időjárással variáljon?

87. nap, hétfő

Tele van kint minden nagy fekete pillangókkal meg kis világoskékekkel. Komolyan, mintha azt mondanák, minek mész vissza a városba, jó itt neked, nem? Vannak ám hangulatingadozásaim.

Közel három hónap után sikerült észrevennem, hogy a környék tele van villámsújtotta fákkal. Harminc méteres körzetben legalább tíz, köztük a veszélyes fa is, ami egy puszta, kiszáradt törzs, és túl közel van a sátorhoz. Szerencsére úgy áll, mint a ferde torony, és számításaim szerint az ellenkező irányba fog borulni. Évekkel ezelőtt iszonyatos vihar lehetett errefelé. Szerencsére nem akkor jutott eszembe ez a vakáció.

A mai jócselekedetem az volt, hogy egy tücsköt kimentettem a pók hálójából. Persze ez nézőpont kérdése, mert szegény keresztes meg uzsonna nélkül maradt.

88. nap, kedd

Augusztus elseje van, ha jól számolom. Az előbb, amikor kint voltam fogat mosni, egy vastag ág szimplán levált a szomszédos fáról, és fél méterre tőlem a földre zuhant.

Megint szakad az eső, és elkezdett dörögni. Isten jó hangmérnök, tökéletes a hatás. Annyira hirtelen jött ez az egész, hogy nem tudtam már lemenni vízért, és alig maradt valami az üveg alján. Kiraktam a szabadba a kávékiöntőt, a lábost meg az ételtartó dobozt, hátha felfognak valamennyit. Vicces lenne, ha pont az eső miatt halnék szomjan.

Bütyök nőtt az ujjamon a sok írás miatt. Ejha.

89. nap, szerda

Tíz nap múlva vége a vakációnak. Ma csak romeltakarítok, utoljára leborotválom a hajam és hasonlókkal szüttyögök estig. A Mission Impossible az utolsó három oldal híján kész van. Azért haladok vele ilyen gyorsan, mert már egy hónapja olyan részletesen kidolgoztam, hogy szinte kívülről tudom.

90. nap, csütörtök

A bejegyzés törölve. Még csak össze sem foglalnám, ha nem muszáj.

91. nap, péntek

El kéne kezdenem írni az utolsó részt, konkrétan csak egy mondat van meg belőle. Persze jegyzetek vannak dögivel, de ez kevés a boldogsághoz. Egész délelőtt kávéztam meg teáztam, és dideregtem a sátorban. Valami traktor garázdálkodik a környéken.

Nem vagyok igazán lelkes, mert úgy érzem, nincs nagy tétje annak, hogy mit írok így a vége felé. Megvan a fejemben a befejezés az utolsó mondattal együtt, a szerkesztésnél pedig időrendben visszafelé haladok, tehát ennek esek neki először. Ez a nyolc nap valóban nyaralás lehetne, ha lenne köze az időjárásnak a nyárhoz. De nincs.

92. nap, szombat

Tényleg én is unom már, hogy állandóan a hidegről meg erről az eltévedt őszről írok. Gondjaim lesznek a főzéssel, mert csak egy kis kempingpalackom maradt. Úgy számoltam, hogyha tüzet gyújtok kint, akkor kitart a gáz végig, de ezt már esélytelennek látom. Talán, ha egy konzervdobozban elégetném azokat a kis petróleumos begyújtó kockákat, akkor legalább a kávém meglenne. Annyira hányok ettől az időtől, hogy csak dacból nem pakolok össze. Egy hetet akkor is kibírok, ha szállingózni kezd a hó.

Most kissé javult a helyzet, már a napot is majdnem látom. Bepróbáltam a nedves fával való tüzelést. Rondán füstölt és a szag beette magát mindenembe, de csak sikerült főznöm. Halacskás rizst ebédeltem.

93. nap, vasárnap

Éjjel olyat álmodtam, hogy azóta sem hiszem el. Később leírom, csak még nem tudom összerakni magamban a részleteket. A nyolcvanadik nap óta szinte egyfolytában esik. A táborban közép, de inkább őskori állapotok uralkodnak. Minden nedves és büdösödik, konkrétan azt sem tudnám megmondani, hogy mikor fürödtem utoljára. Tizenöt fokban, hideg vízzel kinek lenne ehhez hangulata? Írni nincs kedvem, kiolvastam az összes könyvemet. Van, amelyiket többször is. Mi értelme ennek?

Nem merek több gázt használni. Kipróbáltam a konzervdobozos módszert: beledobtam egy tűzgyújtó kockát és azzal akartam kávét melegíteni. Iszonyú füst támadt, ami pillanatok alatt katasztrófahelyzetet idézett elő a kilenc négyzetméteres sátorban. Szellőztetni akartam, de a petróleumszagú pernye mindent beborított, hát hagytam az egészet a francba, és kisétáltam a Csipkeorom végébe. A ködben nem lehetett ellátni a patak túlpartjáig sem. Egyre jobban nekikeseredtem és egyszer csak elegem lett. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Fogadást ajánlottam magamnak: feldobok egy százforintost, és ha fej lesz, még ma lelépek innen, ha írás, maradok és befejezem a könyvet.

Fej lett. Feldobtam még egyszer, akkor is.

Bekapcsoltam a telefonomat és felhívtam Pistit. Egy cseppet sem csodálkozott azon, hogy három hónap után, köszönés nélkül elhadarom neki egy falu koordinátáit, de ideje sem volt rá, mert az utolsókat rúgta az akkumulátor és le kellett tennem.

Két óra múlva jön értem.

Végre nyugodt szívvel főzhetek magamnak kávét, melegíthetek fürdővizet, sőt a féltve őrzött utolsó tábla robbanócukorkás csokimat is befalhatom. Készülődnöm kell, így a csodaszép zárógondolatok elmaradnak. Ugyanúgy megyek el innen, hirtelen ötlettől vezérelve, mint ahogy jöttem. Nem pontosan a terveim szerint alakult ez a nyaralás, és nem lettem kész teljesen azzal, amit szerettem volna, de legyen ez a jövő gondja. Nem hiszem, hogy a szerkesztés, gépelés és az utolsó fejezet megírása megoldhatatlan problémát okozna. Szerintem októberig mindennel megleszek******. A tegnapi álmomat még leírom gyorsan, aztán megfürdök, szétszedem a tábort, és viszon'hallásra!

******meg is lettem októberig, csak laza hét év csúszással.

Egy erdőben táboroztam, ugyanúgy, mint most, csak ez az erdő a Földközi tengerhez közel, egy kisváros mellett terült el. Nem sátram volt, hanem rejtekhelyem a bokrok közt, és nem az írás miatt bújtam el, hanem azért, hogy olvassak. Sok színes fedelű könyvem volt, és gyönyörű szép versek voltak bennük. Egyszer észrevett egy öregember, ahogy a rejtekhelyem felé osontam a sötétben. Morgott valamit, de ez engem nem igazán érdekelt. Ám rögtön kiderül, hogy valójában nem is egy bokorban van a titkos helyem, hanem egy bérházban a lépcső alatt. Sebaj, gondoltam és olvasgattam tovább. A következő pillanatban valahogy átkerültem a saját, megszokott életembe. Sokan voltunk a házban, nagy volt a feszültség, talán valami üzleti ügy miatt. Inkább eljöttem, mert tudtam, hogy várnak a verseim.

Visszafelé betértem egy boltba, ahol héber feliratokat és régiségeket árultak. Volt ott egy tükör is, belenéztem. Nem kopasz voltam, mint most, hanem ritkás, hosszú kecskeszakállat viseltem, göndör pajeszt, és mindenfelé tekeredett a hajam. Sebaj, gondoltam. Ez egy zsidó üzlet, legalább nem néznek ki innen. Ezután visszatértem a lépcsőházba és újra találkoztam az öregemberrel, aki megint csak morgott valamit. Persze nem foglalkoztam vele, csak bekucorodtam a helyemre és betakaróztam egy zöld kockás pléddel. Egy óegyiptomi szerelmes dalnál tartottam, amikor két versszak között üres konzervdobozokká és cigarettacsikkekké váltak a könyveim. Kimentem az utcára, és elpanaszoltam az öregnek, hogy odalettek a szép versek, most mit kezdjek magammal? Erre elkezdett ugrálni meg üvöltözni, hogy nézzek már körül. Nincsenek itt semmiféle könyvek, nincs lépcsőház sem, hiszen egy néptelen erdő közepén vagyunk.

És valóban. Akkor értettem meg, hogy megőrültem. Megjelent előttem egy rózsaszín buborék és megláttam benne a házat, a verseimet, a zsidó boltot és egy csomó dolgot még, amiről azt hittem idáig, hogy létezik. Nagyon megijedtem, mert a megőrülés nem szerepelt a terveim között, és felhívtam a mentőket. Elmondtam, hogy hallucinálok, képek jelennek meg előttem és jöjjenek azonnal értem. Ez kicsit nehézkesen ment, mert nem Magyarországon voltam, és alig értettük egymást a diszpécserrel. Rövidesen meg is érkezett a mentő – az erdő közepére, ugye –, olyan régi típusú Níza volt, amit nálunk a nyolcvanas években használtak. Két ápolónő ült benne, egy barna hajú és egy szőke. A barna úgy nézett ki, mint Ursula a Dr. Bubó-ból, és ő vezetett, a szőke pedig bebújt mellém a mentő egész hátulját elfoglaló franciaágyba. Veszélyesen furcsa teremtés volt: egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ő most egy tizenhárom éves kislány, vagy huszonéves nő, mert valahogy mindkét életkor jegyeit magán viselte. Nagyon szépen mosolygott, és megnyugtatott a közelsége. Csak átöleltem és így utaztunk, ki tudja merrefelé…

 Facebook oldal

Következő:Midlife Crisis>>
     << Előző: Az ember, aki sose volt ott.
         << Legeleje: Fontos dolgok

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

70. nap, péntek

Túl sok pénzt költök. Cinkes lenne, ha vadásznom kéne az utolsó napokban, mert sem a szalamandrapörkölt, sem a pattogatott hangya receptjét nem ismerem. Megpróbálok beosztással élni, mert még némi élelmet félre is kell raknom az utolsó húsz napra. Megterveztem az étlapot:

71. nap, szombat

Szívesen írnék egy fiktív tankönyvet. Lehetne a címe mondjuk: Bibliai szemelvények, történeti áttekintés és feladatgyűjtemény. Nyolcezer év múlva fogják kiadni, Jézus tízezredik születésnapja alkalmából.

Az előszóban felhívjuk a 14-16 éves tanulók figyelmét, hogy ismételjék át az általános iskolában tanult három Ószövetséget. Az elsőt, amelyik a zsidókkal foglalkozik, a másodikat, amit az apostolok tanítványai írtak Jézusról, és a harmadikat, ami Krisztusnak egy elég gyenge próbálkozása volt a biológiai háború idején, hogy megcáfolja az előző kettő téves állításait. Itt emlékeztetjük az ifjakat a teológiai vitákra, amik az iromány megjelenését kísérték. XIV. Antikrisztus, aki ekkorra már elvégezte a katolikus egyház pénzügyi és strukturális reformját, dilettáns munkának bélyegezte az írást, de végül szánalomból bevették a kánonba.

Tankönyvünk a negyedik Ószövetséggel foglalkozik. Természetesen mindenki tudja, hogy azért nem használják többé az Újszövetség elnevezést, mert Isten grafomán, újabb és újabb iratokkal bombázza az emberiséget, ezért néhány ezer éven belül úgyis elavulnak az épp aktuális elméletei.

A negyedik Ószövetséget Hoffenbauer Aranka – Hoffenbauer Grünvald, a XXXIV. század legmegbecsültebb tájképhamisítójának leánya – jegyzi, akinek egy délután megjelent Isten angyala, de ő nem állt vele szóba. Az Úr különböző megtestesülésekkel próbálkozott, végül a Márványbánya Ármánya című tévésorozat főhősének a bőrébe bújva végre sikerült Aranka kegyeibe férkőznie. Miután a hölgy a kegyei közt tartotta egy hosszú hétvégén keresztül, Isten végre rátérhetett a közlendőjére. Elérkezettnek látta az időt, hogy az emberiség meghódítsa az univerzumot, és kinyilatkoztatta az egyesített térelmélet megfejtését. Ennek segítségével olyan űrhajók épültek, amik végre lepipálhatták azt a szerény sebességet, amire a fénysugár képes. Aranka Evangéliumát a szűkebb és tágabb rokonsága titkos zsidó iratnak nyilvánította. Nem tették közkinccsé az új technológiát, hanem nagyhirtelen lebontották Jeruzsálemet, Tel-Avivot meg az összes fontosabb várost, és kövenként újjáépítették, a Jahve naprendszerben található Izrael bolygón, ahova nyomban átköltözött az egész kompánia.

A Föld lakossága ekkor fellélegzett, mert megszabadultak a zsidóktól, és nem kellett újra bekapcsolni az áramot Birkenauban, pedig már nagyon érett nekik. Beárnyékolta az örömöt, hogy a bibsik magukkal vitték többek közt a Dávid-szobrot, Thomass Mann valamennyi könyvét és kéziratát, de még az általános és speciális relativitáselméletből sem maradt egy árva példány a földön. Köszönhetően annak, hogy a zsidók az összes szellemi terméküket bepakoltak azokba ormótlan, büdösbogár-szerű űrhajókba, a civilizáció gyorsan hanyatlásnak indult. Beköszöntött a második középkor, amit a krízis megoldására tett kísérletek csak tovább súlyosbítottak. A nagyhatalmak vezetői úgy érezték, hogy súlyos titkok vannak elrejtve a valamikori Izrael állam területén, amiből persze háború lett. A sokadik háború a földnek egy olyan pontjáért, ahol tüskebokron kívül az égvilágon semmi sem terem meg magától, nincs olaj, nincs szén, csak jó nagydarab kövek. Atomfegyvereket a szükséges ismeretek hiányában nem tudtak bevetni, de – elősegítve a világbékét – a hagyományos arzenált az utolsó rakétáig kilőtték a célterületre, aminek következtében a Golgota helyén most akkora kráter tátong, amihez képest a Holt-tenger egy gilisztásgödör.

Minden maradt volna ennyiben, ha Izrael bolygó lakossága nem kerül néhány száz év alatt identitásválságba. A különlegesség, szentség és választott nép fogalmaknak csak valamiféle összehasonlításban van értelme, ezért kezdtek ők is hétköznapi problémákkal küszködő unalmas emberekké válni azon a távoli égitesten. Nem volt kinek hencegni a nagy eszükkel, ezért nyitottak egy nagykövetséget a Földön, valamint közzétették az egyesített térelméletet, így néhány évtized alatt benépesült a galaxis. Hamarosan visszazökkent minden a régi kerékvágásba, és elkezdhettek morgolódni az emberek, hogy az összes naprendszer kommunikációs csatornáit és bankrendszerét a zsidók ellenőrzik. Ekkoriban kezdte járni a híres mondás: Idegen bolygón sose állj szóba az első emberrel, aki szembejön. Tuti, hogy zsidó.

Aranka Evangéliuma megjövendölte, ami azóta be is következett, miszerint Krisztus néhány ezer évenként reinkarnálódni fog, és addig ügyeskedik, amíg valaki meg nem öli. Kiemelt tananyagként szerepel a 6317-ben történt eset, amikor Jézus a legcsúfosabb módon végezte be: Özvegy Kovácsné Galapágosz Izabellát mélyen felháborította, hogy a messiás közvetlenül az ablaka alatt szónokol, ezért ráuszította az Ofélia névre hallgató tizenkét éves keverék tacskóját. Az állat, miközben Jézus felé rohant, szívinfarktust kapott, és kimúlt. A katolikus liga helyszínen tartózkodó tagjai ekkor kaptak az alkalmon, hogy mindenki a tetemmel van elfoglalva, és Jézust a szomszédos építkezéshez tartozó ideiglenes vécébe zárták, majd megfeledkeztek róla. Még azon az éjjelen egy eltévedt tornádó felkapta az árnyékszéket, és darabokra törte egy izraelita temető ravatalozójának falán. Krisztus persze három nap múlva feltámadt, de olyan fertelmes bűzt árasztott magából, hogy a tanítványai szertefutottak ahelyett, hogy szokás szerint meghallgassák az utolsó intelmeit meg az aktuális végítélet-vízióját. Alighanem ekkor őrült meg, mert a legközelebbi esedékes újraszületése után kapásból felrobbantotta a Szent Péter Bazilikát, és a romokból épphogy kilátszó főoltáron szónokolt összefüggéstelenül, míg le nem lőtte egy közlekedési járőr.

Az eset óta minden polgár tudja, hogy mi a teendő, ha véletlenül összeakad Krisztussal: Semmiképp se hagyjuk beszélni, mert a kövekből is képes magának híveket támasztani. Ne próbálkozzunk a fizikai megsemmisítésével sem, mert csak egy újabb feltámadást kockáztatunk. Azonnal hívjuk ki a rendőrséget, akik altatólövedékkel elkábítják, és egy különleges pszichiátriai intézetbe szállítják, ahol nem tud kárt tenni magában. Itt élete végéig mesterségesen táplálják, hogy természetes halállal távozzon az életből. Aranka Evangéliuma szerint ez az egyetlen módszer arra, hogy örökre megszabaduljon tőle az emberiség.

72. nap, vasárnap

Annyira elvoltam a számmisztikával, hogy észre sem vettem egy tévedésemet. A száztizenegy nap nem augusztus tizenkilencedikén, hanem huszonötödikén telik le. Addig viszont biztos, hogy nem tartanak ki a készleteim. Király Ferenc megnyugtatása érdekében megkurtítottam a vakációt kilencvenkilenc napra. Ő buzgón támogatta az ötletemet, és most éppen azon örvendezik, hogy egy hónap múlva otthon lesz. Lehet, hogy emiatt erőltetett menetté válik az írás, de hátha ő is az a fajta ember, aki nyomás alatt dolgozik a legjobban.

73. nap, hétfő

Egyre több jel mutat arra, hogy éjszakánként vaddisznók szundiznak a tábor közvetlen közelében. Szobányi területeken van letaposva a fű, és szürkületkor hallom is őket, ahogy agresszíven zajongva helyet követelnek maguknak. A felriadt állatok hangosan dobogva menekülnek előlük. Éjjel felébredtem és olyan közelről hallottam azt az ugatós üvöltést, hogy teljesen ledermedtem. Vécére kellett mennem, így vagy húsz percig csörömpöltem a lábossal meg égettem a gyertyákat, mire ki mertem lépni a sátorból.

A csoki beosztása néhány napig jól ment, de – talán az ijedtség miatt – ellenállhatatlan vágyat éreztem az édesség iránt. Zugevő lettem.

Elkészültem a negyedik fejezettel, de fel is borította a napirendet, mert az összes házimunkát elhanyagoltam miatta. A korábbi hazamenetel miatt a következő két részre összesen tíz napom maradt. Ezeket jegyzet nélkül, azonnali ötletek alapján fogom megírni, és majd otthon véglegesítem.

Ha most lehetne három kívánságom, egy nőt kérnék reggelire, ebédre marhapörköltet galuskával és sok tejföllel, meg egy másik nőt vacsorára.

74. nap, kedd

Kissé bebüdösödtem ebbe a sátorba. Néha teszek egy-egy kört a tábor körül és az is eszembe jut, hogy el kéne menni kirándulni, de inkább visszaülök írogatni. Következetesnek kell lennem, különben sose leszek kész.

A következetességhez képest délután lefeküdtem, és aludtam egy órát. Ez legalább helyre tette a lelkem. Asszem kicsit ingatag vagyok.

munkaidőben

75. nap, szerda

Délelőtt van, tíz óra körül. Kimentem levegőzni és megláttam az ég közepén a holdat. Tudom, nem ez a világ nyolcadik csodája, de valahogy hipnotizált a látvány. Csak álltam ott és néztem az eget. Ha valaki más tölti ilyesmivel az idejét, biztos, hogy kiröhögöm.

A számmisztika szerint most már háromszor kibírtam azt a kicsi időt, ami még hátra van. Öt nap múlva ez a szám négyre emelkedik, kilenc nap múlva ötre, tizenegy nap múlva hatra, és így tovább. Remélem, nem ebbe fogok belehülyülni.

76. nap, csütörtök

Egy csomó ötlet, vagy helyesbítés lefekvés után jut eszembe. Ilyenkor már lusta vagyok felkelni és elővenni a jegyzetfüzetet, ezért sok minden elveszik. Kifejlesztettem erre egy módszert: egyet mutatok az ujjammal, és megjegyzem az első mondat első szavát, aztán kettőt, jöhet a második, három, harmadik, és így tovább. Amikor úgy érzem, hogy hamarosan elalszom, átismétlem az egészet, mint az oviban, és így másnap, kávézás közben rekonstruálni tudok mindent.

1. hiába
2. ipari
3. sejtéseket
4. vallásháborúk

Hiába a felvilágosodás, még nem ért véget a középkor. Az ipari forradalom meg az orvostudomány nem ment meg annyi embert, amennyi a fejlett technológiákkal elpusztítható. A sejtéseket egyszerűen új sejtésekkel helyettesítettük be, és még mindig semmit sem tudunk a minket körülvevő világról. Vallásháborúk árnyékában élünk, a fizikusok pedig gyakrabban emlegetik Istent, mint Albert Einsteint.

77 nap, péntek

Elvakartam a fenekemen egy sebet, vagy rovarcsípést, és csúnyán begyulladt. Arcszesszel kezelem, mint az első időkben a lábamat. Remélem, most is segít ez a csodaszer.

Éjjel gyilkosság történt a táborban. Nem tudom, milyen állatok lehettek, de hosszú percekig birkóztak és hörögtek, aztán hirtelen csend lett. Füleltem, hogy csámcsog-e valamelyik, de anyu megtaníthatta rendesen enni, vagy inkább elvonszolta valahová a tetemet, mert reggel semmi nyomát nem láttam az attaknak.

Mindig más rovarnak van szezonja. Az elején a vöröshangyákkal gyűlt meg a bajom. Ahogy ezek eltakarodtak, kövér fekete férgekkel lett tele minden, most pedig pókok és hatalmas szöcskék törnek az életemre.

Ha lesz egyszer életrajzom, ezt a címet adom neki: Az ember, aki sose volt ott. A felnőttkorom nagyját úgy éltem le, hogy a nem vettem részt a saját életemben. Ha fekete volt, a szőkét szerettem, ha szőke, akkor a feketét. Ha dolgozni kellett, vállalkozni akartam, ha pedig vállalkozni kellett, a mesékben kerestem menedéket. Még itt az erdőben sem azzal foglakozom, amivel kéne, hanem azzal, amit otthagytam, mert nem kellett. Következtetés: nem vagyok igazi személy, csak kitaláltam magam.

 Facebook oldal

Következő:Viszon'hallásra!>>
     << Előző: A kalifa
         << Legeleje: Fontos dolgok

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

61. nap, szerda

Nagyon korán keltem, még sötét volt, és a fejezet utolsó párbeszédével küzdök azóta is. Dél van, és majdnem egy egész doboz cigit elszívtam. Egész biztos, hogy ma nem leszek kész vele.

Most meg esteledik. Nagyon keveset írtam ma. A könyvbe is meg ebbe a naplóba is. Ez van.

62. nap, csütörtök

No, a vázlattal legalább megvagyok. Tényleg bonyolult lett, helyenként én is alig értem, mit akarok ebből kihozni. Kell még legalább egy nap, amíg véglegesítem, aztán vakrepülés Mohameddel…

63. nap, péntek

Bejegyzés törölve.*

*A szerző, itt azon felbuzdulva, hogy már két hónapja csövezik az erdőben, önelemzést próbál végezni. Állítása szerint, ha ideiglenesen is, de megváltozott, hiszen a megszokott világ elé egy másik nyomakodott, amihez alkalmazkodni kell, ugye. Ezután fél oldalon keresztül arról elmélkedik, hogy ez a változás mennyire fogja befolyásolni a hétköznapi viszonyulásait, mely rossz tulajdonságain lesz képes felülemelkedni ezután, és mik azok a buktatók, amikben továbbra is hasra fog esni.

64. nap, szombat

Tegnap este befejeztem a Különlegesség botrányát, három napos csúszással. Ennyi késés önmagamhoz képest világrekord, de ezzel sokra nem megyek, mert most adott idő alatt kell megírnom az egész könyvet. Tíz napom van egy fejezetre.

Szerencsére a Shakespeare-el és Newtonnal foglalkozó részeket nem kell teljesen kidolgoznom, mert nincs elég háttéranyagom. Most viszont Mohamed következik. Elolvastam a Koránt, és csak vakarom a fejem. Ha nem lenne a világon több mint háromszázmillió muszlim, akkor azt mondanám, hogy Mohamed egy félművelt, írástudatlan dilettáns volt, komoly fantáziával megáldva. Ám ezt nem tehetem, mert felelőtlenül fikázni bárki tud, az nem egy nagy kaland. Azért sem érdemes hülyének nézni ennyi embert, mert napjainkban az Iszlám az egyetlen vallás, ami terjeszkedik, és – főleg Afrikában – egyre nagyobb tömegeket mozgat meg. Átgondolom ezt még egyszer, mielőtt belekezdek.

Addig bújtam a Koránt, amíg már én is Allah dörgedelmes hangját véltem hallani, úgyhogy hagytam az egészet a fenébe, és elmentem kirándulni. Nagyon jó esett a séta, mert mostanában elég sokat üldögéltem a sátorban. Kicsit fáj is a hátam a könyvek, meg a jegyzetek fölötti görnyedéstől. Felfelé indultam, a patak forrásának az irányába. Találtam egy régen használt földutat, amit már szinte teljesen benőtt a gaz. Talán egy órája gyalogoltam, amikor valami furcsa mintát vettem észre a fák között. Csak meresztettem a szemem, de sehogy sem tudtam megfejteni. Megnéztem közelebbről, hát egy kerítés volt, bent a kerekerdő legközepében, egy olyan helyen, ahol a térkép szerint az égvilágon semmi nincs. Egyből meglódult a fantáziám, és kikerekítettem, hogy ez csak valami szupertitkos katonai objektum lehet, amiről az oroszok megfeledkeztek, netán Kun Béla vadászházát rejti a cserjés, amit most jól felfedezhetek. A kerítés nem volt egy mai darab, néhol kidőltek a tartóoszlopai, és a szokásosnál vagy kétszer vastagabb drótból fonták. Méretes lyukak is tátongtak rajta, és ezeken a helyeken rengeteg patanyomot láttam a sárban. Mögötte folytatódott az erdő, csak fiatalabb, és egymáshoz közelebb álló fákkal volt tele. Körbejártam az egész területet, ami szabályos négyzet alakú volt, talán háromszáz méter lehetett egy oldala. Semmiféle bejárat nem volt, de még olyan csapás sem indult a széléről, amiről elhittem volna, hogy valamikor út lehetett. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi készteti az embert ilyen látszólag értelmetlen munkára, hiszen bármi is van odabent, az helikopter, vagy tank nélkül megközelíthetetlen. Volt valami rossz előérzetem, ezért megfogtam egy jó nagy botot, mielőtt elindultam befelé. Út nem volt, hát a bokrok közt kacskaringóztam, majd megláttam egy napfényes tisztást. Ahogy közeledtem felé, le is esett, hogy mi az, amit itt körbe kellett keríteni:

Tele volt minden vaddisznóval.

Kísértetiesen elegánsan vonultak el tőlem alig húsz méterre, ügyet sem vetve rám. Ahogy dermedten körülnéztem, még észrevettem a közelemben vagy tíz állatot. Angolosan távoztam.

Később, közvetlenül az út mellett láttam még ilyen rezervátumszerűséget, ami külsőre sokkal jobb állapotban volt. A sarkain vadászlesek álltak, és kis falétrákon lehetett feljutni a kerítés tetejére.

Nem néztem meg közelebbről.

Fájnak az ujjaim, így visszatettem a gitárra a régebbi, vékonyabb húrokat. Ennek – és a kirándulásnak – az a kódolt üzenete, hogy pótcselekszem. Egy halvány gondolat sem fogalmazódott meg bennem, hogy mihez kezdjek Mohameddel.

65. nap, vasárnap

Megjelent néhány rusnya fekete féreg a sátorban. Remélem, nem itt tervezik tartani a fergeteges féreg-partit, mert ezeknek az állatoknak a látványától is lever a víz. Talán öt centi hosszú lehet egy ilyen jószág, csillog, mintha nedves lenne. A farkán valami félholdszerű fullánk van, és nyolc kis csökevényes lábon vonszolja magát. Grrr!

Nagy nehezen kiizzadtam magamból a Mohamedes sztorit. Belecsempésztem egy dzsinnt is, just in case.

Úgy számom, a nyolcvanadik napig fog tartani ez a hisztériás állapot. Akkor megyek vásárolni utoljára, és akkor kezdem majd el írni a két utolsó fejezetet. Ezek olyan szinten le fognak terhelni, hogy nem marad energiám ostobaságokon vergődni. Különben is, egyre büszkébb vagyok magamra. Nem mindenki bírna hosszú távon egy ilyen szafarit.

66. nap, hétfő

Vaddisznók játszadoznak a környéken, hallom a hangjukat. Viszek magammal egy jó nagy husángot, ha legközelebb vízért megyek.

67. nap, kedd

Mohamed köszöni, jól van, most éppen a dzsinnes résznél tartok. Tipikus ezeregy éjszakás mesét szeretnék, kincses barlanggal meg összeégett női tetemmel. Átlapoztam a Koránról készült jegyzeteimet. Most már magam sem tudom, mit gondoljak Mohamedről, annyi itt a furcsaság.

A Korán elkezdődik és befejeződik, de nincs megfogható eleje, vagy vége. Ugrál az időben, és vissza-visszatér egy témára. A szerkesztési elv is igen érdekes: Mohamed beszédei hosszúságuk szerint vannak sorba rendezve, és ettől egy furcsa ritmust vesz fel, ahogy a vége felé egyre rövidebbek a szúrák. Vibrálni kezd, sürgetővé válik, mintha tényleg a nyakunkon lenne a világvége.

A hangnem gunyoros, leereszkedő, fenyegetőző. Mintha folyamatosan a szőnyeg szélén állnék, és valaki üvöltözne velem. Mohamed sokszor használja az örömhír kifejezést, ami a mű egészét figyelembe véve igen nagy túlzás. Az intés, amivel szintén jellemzi önmagát, közelebb áll az igazsághoz. Isten, Mohamed idejében már nagyon be lehetett rágva az emberiségre. A Korán egyfajta utolsó figyelmeztetés.

Allah érdekes személyiség. Inkább hasonlít a zsidók erős, harcos Jehovájához, mintsem Jézus könyörületes atyjához. Korlátlan, hatalmas úr, aki kinyilatkoztat, ítél és közli az utasításait. A mohamedánok tényleg istenfélők, a szó szoros értelmében.

A Korán nagyon érdekesen mutatja be az eredendő bűnt, és a Sátán szerepét a világegyetemben. Allah az embert kalifának – helyettesnek – teremtette maga mellé a földre. Nagyon sok tudás birtokába juttatta, többek közt elárulta neki a dolgok valódi nevét. Az angyalok sorban járultak az új kreatúra elé, és hajoltak meg előtte, kivéve Ibist, aki úgy érezte, magasabb rendű ennél a sárból és agyagból gyúrt teremtménynél. Allah ezért a Pokolra akarta kergetni, de Ibis haladékot kért az Utolsó Ítéletig, és fogadást ajánlott. Azt állította, képes az embert – ezt a teremtményt, akire Allah olyan büszke volt – megrontani és a gyehennára, a pokol tüzére juttatni. Allah állta a fogadást, és Ibis már az első akciójával elérte Ádám és Éva bűnbeesését, és azóta is szorgosan ténykedik, hiszen a fogadás az ő bőrére megy ki.

Mohamednél ugyan előfordul néhány olyan történet, ami nem szerepel a Bibliában, ám ezek többnyire elég kidolgozatlanok, mondhatni egysíkúak – jött valaki, prédikált, nem hittek neki a népek, és ezért Allah elpusztította őket. Az Ó- és Újszövetségből átvett fejezetekkel pedig éppen az a baj, amivel Mohamed vádolta a zsidókat. Átalakultak, leegyszerűsödtek, sőt népmesei elemekkel is gazdagodtak. A keresztényeknél éppen ezt a folyamatot állította meg a kanonizáció, amikor megszűrték a közkézen forgó iratokat, és leválasztották a Szentírásról a bulvársajtót.

A gyűlölet, ami átitatja a szöveget, valóban olthatatlan gyűlölet a zsidókkal szemben, de nem az antiszemiták szokásos vádjaival dobálózik, mint a vérvád, a protekcionizmus, vagy a világuralmi tervek dédelgetése. Ez a hívő, és bizonyos – Istentől származó – tudás birtokában lévő ember felháborodása egy másik emberrel szemben, akinek ugyanez a tudás a rendelkezésére áll, de ennek ellenére elfordul Istentől és magát a tudás tényét is elbitorolja. A zsidók meghamisították, eltorzították a Tóra bizonyos részeit, magáról Istenről pedig egyszerűen nem vesznek tudomást. Az iszlám egy darabig barátságosan tekintett rájuk, hiszen ők is a könyv népének számítottak. A feszültség azért éleződött ki ennyire, mert a hetedik században a zsidók már szétszórva éltek a nagyvilágban és tudták, hogy csak a vallásuk és szokásaik következetes gyakorlásával tudják megőrizni az identitásukat, így nem voltak vevők Mohamed ötleteire.

Mohamed és Jézus kapcsolata nagyon komplikált. Az ószövetségi – Noé, Ábrahám, Salamon, Mózes – történetek sokasága mellett a lehető legritkábban hivatkozik Krisztusra, mindamellett, hogy Mózessel együtt a legnagyobb prófétának, sőt messiásnak tartja. Jézus története és szavai a Koránban olyan szinten vannak elferdítve, ami kizár minden lehetséges véletlent. Valós akarat, nagyon komoly szándék végzett itt cenzori munkát. Nem tudom, erre mi vezette Mohamedet, de szerintem az ok valahol a féltékenykedés és a kisebbrendűségi komplexus között félúton keresendő.

A többnejűség nem erkölcsi téma a Koránban, hiszen a zsidóknál is ez volt a divat jó ideig. Függetlenül attól, hogy a férfiak egy alfanőstényben és néhány biztonsági másolatban képzelik el az önreprodukció legsikeresebb útját, a harcos társadalmakban ez szinte természetes. A veszteségek után a férfiak száma csökken a populációban, a nőké viszont egyébként is növekszik, hisz ebben az időben ugyanolyan hadizsákmánynak számítottak, mint az arany, vagy éppen a kecske.

A Korán tartalmaz néhány olya furcsaságot, amire vallási iratok általában nem térnek ki. A lehetséges viselkedésformák közül természetesen felsorolja a jót és rosszat, de megemlíti a közömbös kategóriát is, amire csak annyit mond, hogy nem róható fel nektek vétekül. Mohamed, a Koránnal takarózva kicsit többet enged meg magának a nőkkel kapcsolatban, mint hívő társainak. A szövegből áthallatszik a hétköznapi élete is. Allah szavai kitérnek az asszonyok pletykálkodása, a sok ostobára, akik nem hisznek neki, és a még ostobább híveire is, akik hülye kérdéseikkel zaklatják még szunyókálás közben is.

Mohamed úgy érezte, hogy a zsidók túlságosan is földhözragadtak, Jézus pedig csak felfelé néz. Élet pedig van a halálon innen és túl is. Az iszlám világban egyáltalán nem kötelező hívővé válni. Az összes törvény, megkötés csak a muszlimokra vonatkozik, aki nem az, maga látja kárát. Allah nem könyörög senkinek sem, hogy járjon az igaz úton, de megteheti, hogy valakit tévelygésbe ejtsen, míg mások előtt felfedi az igaz utat. Allah nem szorul rá, hogy a teremtményei higgyenek benne. Az ember szorul rá, hogy Allah higgyen benne.

68, nap, szerda

Este nagyon meleg volt, alig bírtam elaludni. Most meg legalább tíz óra van, ami elég durva ahhoz képest, hogy reggel hatkor szoktam ébredni. A sátorban megállt a levegő, hiába szellőztetek. Jót tenne most egy esős nap. Szép, hogy ilyeneket mondok, lehet, hogy nekem tényleg semmi sem jó. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van… Firkálni kezdtem az egyik jegyzetfüzetembe. Az eltelt és a hátralévő napok számával elvégeztem az összes lehetséges matematikai műveletet. Ezen kívül semmi érdemleges dologgal nem foglalkoztam. Kezd már ez súlyos lenni nálam.

Délutánra már biztos voltam benne, hogy ma sem írok családregény-trilógiát, ezért megfogtam a disznónevelő bunkócskámat meg az összes szétolvadt csokiparányt, és elmentem kirándulni. A patak másik oldalán indultam el a lavórhegy felé. Valahogy bekeveredtem egy csalánlabirintusba, de aztán sokkal jobb lett nekem, mert láttam vaddisznót is, szerencsére messziről.

Egy vastag törzsű, egyenes fákból álló ligetben leültem magammal beszélgetni. Azt világosan éreztem, hogy nem lenne szabad feladnom ezt a nyaralást, de odáig jutottam, hogy ébredés után már kicsit sem foglalkoztat ez a történet, pont nem érdekel, hogy csúszok az írással, csak összecsomagolni szeretnék, és hazamenni. Már azzal sem fárasztom magam, hogy indokokat találjak, egyszerűen elég volt. Felmerült bennem az is, miközben a harmadik szál cigimet szívtam, hogy lehetnek olyanok, akik ennyi idő után már igencsak aggódnak értem. Nagyon kevés embernek szóltam, hogy kiszállok, de részleteket nekik sem említettem. A többiek csak annyit vettek észre – ha észrevették –, hogy nem lehet engem elérni. Nos, az lett a nagyon komoly beszélgetés vége, hogy fél percre bekapcsoltam a telefonomat. Ha van térerő – gondoltam –, és érkezik valami katasztrófával fenyegető üzenet, akkor tiszta lelkiismerettel hagyom itt a tábort. Persze ez önámítás, meg kibúvókeresés, de mégis jobb, mintha egyszerűen csapkodni kezdek, szétrúgom a tűzhelyet, apró fecnikre kaszabolom a sátrat, és úgy megyek haza. Szóval néztem a kijelzőt, rendesen bejelentkezett a telefon a hálózatba, és azonnal jött egy SMS. Semmi személyes nem volt benne, csak a bank tájékoztatott, hogy ennyi meg ennyi pénz érkezett a céges számlára. Lám, az élet megy tovább nélkülem is, csak megint eltúloztam a saját fontosságomat. Hangosan nevetni kezdtem abban a ligetben, ismét megszakítottam a kapcsolatom a külvilággal, és már tudtam, hogy végig fogom csinálni.

A vacsit viszont buktam. Zuhogni kezdett a változatosság kedvéért, én pedig elfelejtettem lemenni vízért és kajáért a patakhoz. Így mindössze mosogatni és főzni nem tudok. Az egyetlen ehető étel, amit találtam, az a kockacukor.

69. nap, csütörtök

A tegnapi hiszti, és telefonbekapcsolás után sokkal jobb hangulatban telt a nap. Ez nem azt jelenti, hogy írtam volna akár egy sort is, csak ma mosolyogva nem csináltam semmit.

 Facebook oldal

Következő:Az ember, aki sose volt ott>>
     << Előző: Legyek, hangyák, méhek, darazsak
         << Legeleje: Fontos dolgok

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

51. nap, vasárnap

Kezd látszani rajtam a tornázás. Elsőre nyolc fekvőtámaszt alig tudtam lenyomni, most meg háromszor húsz is simán megy. És már nem is kell győzködnöm magam, hogy nekiálljak, egyszerűen élvezem a mozgást.

A sátor nem csak a vizet nem bírja, hanem a napot sem. Kifakult és lassan áttetszővé válik a külső ponyva. Lehet, hogy ritkán jár errefelé ember, de akkor sem szeretnék egy szappanbuborékban élni.

Fogalmam sincs, hol jönnek be a rovarok, márpedig bejönnek, annak ellenére, hogy minden látható nyílást eltorlaszoltam. Az előbb egy jól fejlett lepkét kellett kiraknom.

Nagy talány.

52. nap, hétfő

Újabb mélypont. Próbálom elmagyarázni magamnak, hogy egy gyönyörű erdőben táborozok, azt csinálok, amit akarok, jól megy az írás, habalaba-labala, de egyre kevésbé bírom a magányt. Nem a könyvön gondolkodom, hanem kibúvókon, hogy milyen indokkal pakolhatnék össze, és mehetnék haza.

Ma vásárlós nap van. Az úton gombászós cigányokkal találkoztam, akik engem is annak néztek. Ez még a jobbik eset, mert a hajviseletem alapján rám foghatták volna, hogy gombászós szkinhed vagyok.

Két újabb felismeréssel is gazdagodtam. Az egyik az, hogy a lepkék a lábszagra jönnek. Ez úgy derült ki, hogy kint felejtettem a sátor előtt a szandálomat, és amikor indultam tornázni, legalább húszan bandáztak rajta. A másik, hogy a csokiban tényleg van boldogsághormon. Egy tábla barackos-kekszes bocitól elmúlt az összes hisztim.

Kánikula van. A problémásabb élelmiszereket becsomagoltam légmentesen, és leeresztettem a patak fenekére.

53. nap, kedd

Éjjel leeresztett a matracom. Talán cigarettával sérthettem meg. Sajnos imádok ágyban dohányozni.

Találtam az Ószövetségben egy részt, ami kísértetiesen emlékeztet A Kis Herceg leghíresebb mondatára: Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember, mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. (I. Sám. 16, 7.)

Sült csirkecomb és rizibizi volt az ebéd. Sajnos nem sikerült tökéletesen. A comb nem puhult nem rendesen, és a zöldborsó is majdnem teljesen nyers maradt. Sürgősen meg kell nősülnöm.

Elkezdtem írni a negyedik fejezetet. Júdásról szól majd, és A különlegesség botránya lesz a címe. Ez egy teológiai kifejezés, és a zsidók választott nép öntudatára szokták használni, meg arra a helyzetre, amikor Isten helyi szinten avatkozik be, és nem épp az emberiség egészén röhög.

Az Újszövetségi történetek tényleg korhűek és életszerűek, de Júdás árulása több helyen sántít. Jézus sokan ismerték, és az Apostolok tartózkodási helye sem lehetett titok. Ha csendben, éjszaka akarták volna elfogni, lett volna rá mód Júdás segítsége nélkül is. A történet szerint a pénz motiválja, amit a teológusok még megtámogatnak azzal, hogy beroncsizott Krisztus mennyei királyságán, mert szerinte nem a felhőknek, hanem Izraelnek lett volna szüksége uralkodóra, aki megszabadítja a nemzetet a rómaiaktól. Próbára akarta tenni Jézust a letartóztatással, konfrontációra kényszeríteni, amitől azt várta, hogy végre abbahagyja a túlvilági lét szépségeinek ecsetelését, és a seregek élére áll.

Ezzel az a gond, hogy Júdás a tanítványok legbelső köréhez tartozott, és neki aztán tényleg volt fogalma róla, hogy kivel húz ujjat. Az a harminc ezüst, amit zsebre tett, pedig nem egy vagyon. Egy rabszolga, vagy egy parcellányi sivatagos termőföld ára. Egyikre sem lehetett komolyabb egzisztenciát alapozni, amire pedig szüksége volt, hiszen tisztában kellett lennie azzal, hogy az árulás után véget ér számára az aranyélet. Egyiküknek sem kellett dolgoznia, hiszen a hívek eltartották őket. Az egész gyülekezet vígan megélt az adományokból, mihez kezdett volna utána? Jézus egyik példabeszéde egy elbocsátás előtt álló sáfárról – ügyintéző, befektetési tanácsadó – szól, aki így sóhajt fel: Mit míveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek! (Luk. 16, 3.) Ez az önironikus mondat szerintem elég jól rávilágít, hogy Júdásnak miért nem állt érdekében levágni az aranytojást tojó tyúkot.

Hogy valójában mi történt, arra számtalan megfejtés született. Ezek közül a kedvencem Nikos Kazantzakis regénye, ahol – mivel csak így lehetséges a megváltás – ketten együtt tervelik ki az egészet. Mondjuk ez is problémás, mert amit véghezvisznek a Krisztus utolsó megkísértésében, egyenlő az öngyilkossággal, tehát halálos bűn. Nálam úgy lesz, hogy Jézusnak egy kiskapura van szüksége, olyan módszerre, amivel képes elérni az árulást anélkül, hogy a szándékosság bizonyítható lenne. Júdás egy rabbi lezüllött fia, aki szerencsejátékon és mindenféle üzleti spekulációkon elvesztette az örökségét és csavargóvá lett. Az előélete miatt elég jól ismeri a zsidó vallási iratokat és fejlett a logikai érzéke. Persze ez a játékfüggők csodálatos elméleteiből táplálkozik, akik nem veszik figyelembe, hogy az elméletek azt szolgálják, aki a bankot kezeli. Júdás egy megvezethető ember, aki állandóan spekulál, esélyeket latolgat, és feszülten figyeli a környezetét. Hit és logika. Jézusnak pont egy ilyen alakra volt szüksége, aki észreveszi, hogy tudatosan tölti be a messiásról szóló próféciákat, amik egy ponton arról szólnak, hogy egy hozzá közelálló személy elárulja őt, és így a halálát okozza. Júdás kimatekozta magában, hogy csak ő lehet az a valaki, és mivel Jézus minden róla szóló jövendölést erőnek erejével be akart tölteni, fejet hajtott a kimondatlan kérdésre, és megtette a dolgát. Az én Júdásom szerint Jézus nem volt messiás, pláne nem Isten fia, viszont olyan konokul végrehajtott mindent, amit a megváltóról ír az Ószövetség, hogy azzá lett végül.

54. nap, szerda

Tegnap este is vihar készülődött, de úgy tűnt, csak a széléből kapok egy keveset. Míg itt a levegő se mozdult, tőlem néhány kilométerre egyfolytában dörgött meg villámlott. A domboldal tele volt szentjánosbogárral, és valahogy félelmetesen gyönyörű volt az egész. Ültem a sötétben, körülöttem világító zöld pöttyök cikáztak, majd hirtelen kettévágta az eget egy hatalmas lángoló virgács. Néhány pillanatra megláttam a fákat, majd lekapcsolták a villanyt, és újból csak ezek a kis fények vettek körül. Persze a vihar végül elkapott. Csapkodtak körülöttem a villámok, mint általában, én pedig cigizgettem és megettem egy nagy halom csokit.

Megfigyeltem az előbb két lepkét, ahogy repkednek egymás körül, táncolnak egy bokor felett. Nagyon kis helyesek voltak. Már kezdtem meghatódni, amikor megjelent egy harmadik, és a csaj – egész biztos vagyok benne, hogy az volt a nő –, simán lelépett vele. Hja kérem: az élet kemény.

Tényleg úgy álltam neki, hogy egy komoly vallási mesét írok, de egyre inkább eluralkodik a sztorin a komédia. Ezt pedig nehezen tudom elkerülni, mert jórészt arról van szó, mi történik, ha egy mai ember szembesül a Biblia valóságával, és ez érdekes helyzeteket teremthet. Írtam az előbb egy bekezdést, amiben a főhős megkéri a csodatévőt, adjon már neki néhány centi fórt a lányoknál, ha már ezt a vakot is olyan ügyesen meggyógyította… Szerintem kikukázom másik húsz baromsággal együtt.

Ha viccesbe fordul itt nekem minden, az elég nagy baj, mert a helyzetkomikum elnyomja a lényegi mondanivalót. Egy háromszáz oldalas könyvnél nem lehet azt a trükköt alkalmazni, amit Thomas Mann használt a Törvény című novellájában. Az egész írás szatirikus és könnyed hangételű. A kivonulással foglalkozik, közben Mózest és a zsidókat cikizi végig, de az utolsó oldalon elhangzik egy olyan átok – Hitler a célszemély –, hogy amikor olvastam, nem tudtam felkelni, és két megállóval tovább is mentem a metróval. Én nem szeretnék egy ilyen jellegű csattanót, ezért kénytelen vagyok kordában tartani a mesét, hogy ne legyen olyan, mintha Münchausen báró mesélné el a Galaxisból valamelyik nagy sárga böhömnek a Brian életét.

55. nap, csütörtök

Nem vagyok túl jól. Felkeltem, szédelegtem, lefeküdtem, de aludni nem tudtam, úgyhogy egész délelőtt a hálózsák meg a kávéscsésze közt ingáztam. Remélem, nem kaptam el semmit, mert nem lenne túl jó itt az erdő közepén betegeskedni.

Ennyire beroncsizós napom még nem volt, mint ez az ötvenötödik, pedig örülnöm kéne, mert ma délben eljött a félidő. Még egyszer ennyi, és megyek haza. Az időmet fetrengéssel töltöttem, pedig haladnom kéne a negyedik résszel, ráadásul nyakamon a nagymosás. Persze rohadt meleg, fullasztó idő van, de ez nem ok arra, hogy kétségbe essek, pedig konkrétan ott tartok. Órákon keresztül nem csináltam mást, csak vitáztam magammal: – Ferenc nem pakolhatsz össze, hiába vágysz emberek közé. Sose lesz kész a könyv, ha itt nem írod meg. Egyél szépen csokit, vagy sétálj le a patakhoz, és minden rendben lesz.

Persze nem lett rendben semmi, annyit szelídült csak a helyzet, hogy az azonnali táborbontás helyett a majdani utolsó reggelről kezdtem fantáziálni, amit itt töltök. Megiszom a kávémat, de előtte a sátor mindkét bejáratát kinyitom, hogy fújjon be a szél, és röpüljön be az összes rovar, akinek éppen ehhez van kedve. A holmijaim nagy része ekkor már a táskákban lesz, a kempingfelszerelés pedig az előre elkészített rejtekhelyemen. Erre szükség van, mert nem bírom el az egész tábort, viszont ha később visszajövök, nem kell mindent újra megvennem. Miután szétcigiztem magam, lebontom a sátrat és bezsákolom. Kisétálok a napra, megfürdök, felveszem az egyetlen, normális állapotban megmaradt ruhámat, és irány a nagyvilág. Tudom, hogy huszonnégy órán belül halálosan hiányozni fog a Vaddisznórét, de most már kicsit sok ez nekem.

56. nap, péntek

Megrekedtem egy párbeszéddel, ami Szent Péter és a szerző között játszódik, azokban az órákban, amikor Jézus kiszenved a kereszten. Péter nagyon furcsa lelkiállapotban van. Kétségek gyötrik, önmagával és a messiással kapcsolatban is. Lehet, hogy ezzel a résszel meg fogok csúszni. Négy nap kevésnek tűnik a befejezéshez.

Nem hisztizek, nem hisztizek, nem, nem, nem.

Berepült egy cinke a sátorba, alig bírtam megszabadulni tőle. Remélem egyszer nem egy rókát, vagy egy menyétet találok itt, ahogy békésen horkol a matracomon.

57. nap, szombat

Most vettem észre, hogy kockacukor helyett porcukrot vettem a faluban. Kávéba jó lesz, de ezt biztos nem fogom unalmamban eszegetni.*

*Dehogynem.

A könyvvel gondok vannak. Az a kisebbik, hogy lassabban halad, mint kéne, de újraolvastam azt a jelenetet, amiben Szent Péter is szerepel, és rohadt unalmas meg erőltetett. Viszont most már nem állok le Petivel meg a Szent Grállal variálni. Bejelöltem, mint javítandót, oszt' ennyi.

Este negyed kilenc van. Este negyed kilenckor az emberek együtt vannak, kocsmában, vagy otthon nézik a tévét, én meg itt üldögélek és a kutya sem szól hozzám. Ejnye.

a hálószoba

58. nap, vasárnap

Semmi… még annyi sem.

59. nap, hétfő

Dél körül éppen azon gondolkoztam, hogy a harmadik kávé, vagy inkább egy tea lendíthetne nagyobbat rajtam mentálisan, amikor lépteket hallottam, majd valaki elkurjantotta magát:

– Dicsértessék!

Egy ötven körüli faszi állt a sátor előtt, kicsit hasonlított is rám. A Faluból jött fel gombászni, és nagyon csodálkozott, hogy ilyen messze mindentől táborozom. Beszélgettünk egy negyedórát, s közben cigarettáztunk. Ő is sodorta, de apró fecnikre vágott újságpapírba tekerte a dohányt. Elmagyaráztam neki, hogy a nyomdafesték gőze még veszélyesebb, mint a papír kátránytartalma, de csak nevetett, és elmesélte, hogy azt a kis nyúlványt, ahol táborozom, Csipkeoromnak nevezik. Az pedig, ami innen várromnak látszik, nem más, mint egy kiszáradt fákkal borított sűrű liget. Mutatott nekem néhány gombát, ami egész biztosan ehető, de azt hiszem, mégsem vállalom be az ilyen jellegű étrend kiegészítést. Igen lassan ér fel ide a mentő.

60. nap, kedd

A negyedik résszel szépen becsúsztam. Ma kellett volna elkészülnöm vele, de még csak most kezdek neki az utolsó jelenetnek, ami ráadásul az egész könyv leghosszabb és legnehezebb párbeszéde lesz. Hogy még könnyebb legyen az életem, ezután egy olyan fejezet következik, amiről semmit sem tudok azon kívül, hogy Mohamed lesz a főszereplője.

Kár, hogy nincs se székem, se asztalom. A földön törökülésben ülve írok. Próbáltam fekve is, de akkor meg elalszom.

Találtam egy fát, egy igen nagy és vastag törzsű fát, lent a patak mellett. Hatalmas odú tátong rajta, kiállnak a földből a gyökerei, és az egész egy óriási hangyaboly. Fekete erdei hangyákkal van tele, ezek úgy kétszer akkorák lehetnek, mint a kis vörösök, amik a sátramat próbálják folyamatosan bevenni. Több százezren nyüzsögtek a kérgén, példás forgalmi rendben, mintha valaki irányítaná őket. Még ezt is el tudom képzelni, mert volt köztük néhány apróbb, szárnyas jószág is. Ezek járkáltak köztük és a fejükkel hozzáértek ahhoz, aki éppen az útjukba került, mintha utasításokat osztogatnának.

Az acélkék ganajtúró bogarak elképesztően bénák. Felborulnak egy fűszálban, aztán nem tudnak magukkal mit kezdeni, csak esetlenül kapálóznak. Most éppen a patakból halásztam ki egyet, amelyik éppen fejjel lefelé lubickolt a vízben. Hát nem visszaesett megint?

 Facebook oldal

Következő:A kalifa>>
     << Előző: Vihar
         << Legeleje: Fontos dolgok