"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • Vik%: Az elmúlt években - '14 -től - 3x olvastam ez a blogot végig. Főképp életem nehezebb idején, hogy ... (2023.04.11. 10:44) A nullánál is kevesebb
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: hiányzol (2022.07.30. 23:59) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Igény pedig volna, mielőtt mi is otthonba kerülünk: index.hu/mindekozben/poszt/2019/04/21/hogy_mi_... (2019.04.21. 23:49) Midlife Crisis
  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2014.09.29. 22:50 Lotterfeld Boholy

Siamese Twins

Címkék: 2003 2002

Budapest, 2002-2003. 29 éves vagyok.

Egy súlyos szakítás után szerintem három alapvető hibát lehet elkövetni:

hiba01.gif

Nem azonnal kattantam be, sőt az elbocsátó szép üzenet után még fel is lélegeztem, hogy végre nyugtom lesz egy darabig. Két hét múlva kezdtem idegeskedni, amikor küldtem néhány emailt meg hívni is próbáltam, de Andika semmire sem reagált. Eddig úgy volt, hogy a nagyobb hisztik után is nyitva maradt egy hátsó kapu, amin keresztül rendezhettük a problémákat, de ez egyszer hiába zörgettem, tényleg komolyan gondolta a szakítást. Először csak dühös lettem, aztán ezt az érzést apránként leváltotta valami sunyi, megfoghatatlan félelem. A további magyarázat helyett idéznék inkább egy klasszikust:

hopelessly fighting the devil futility / feeling the moster climb deeper inside of me / feeling him gnawing my heart away hungrily / i'll never lose this pain / never dream of you again

A normalitás, mint egy vékony hártya, egyszerűen levált az agyamról, és azok a közhelyek, amiket pokolnak, szörnyűségnek, vagy irtózatnak nevezel, csupaszon és élő egyenesben megjelentek a szemeim előtt. A valóságra ráépült még egy bónusz tartalom, így ha mondjuk beszéltem valakivel, olyannak láttam, amilyen, de közben bevillant ugyanaz az arc három hetes vízihullaként, megégve, vagy egy autóroncsba préselődve.

Baromi ijesztő volt.

Képtelen voltam megmaradni otthon, de emberekkel sem akartam találkozni, így a harmadik emeleti körfolyosón teljesítménytúráztam nyolc-tíz kilométert naponta. Néha csak bámultam az udvar sötétzöld virágládáit, és valamiért az jutott az eszembe, ha most leugranék, biztos nem állítana meg a nyersbeton. A felszínen persze szétkenődik egy felesleges apróság, de valójában tovább repülök a Föld magjáig, majd felbukkanok a másik oldalon, megkerülöm a Holdat, viszlát Naprendszer, Tejút, csak száguldok a végtelenbe, és tovább.

Ha valami bajom van, sokszor beragad nálam egy zene, és képes vagyok ugyanazt a számot órákig hallgatni. Akkoriban ez a népdalfeldolgozást loopoltam folyamatosan:

 

Dolgoznom is kellett volna, de egy csomó munkát visszadobtam úgymond kapacitáshiány miatt, a többit is csúszva adtam le. Egyre jobban kimerített, hogy nem tudok rendesen aludni, és ezt a problémát 2-3 sörrel kezeltem. Nem nagy mennyiség, de hosszú távon kialakít egy igen rossz beidegződést: Ha nincs valami nyomás a fejemben, csak pörög az agyam és képtelen vagyok lenyugodni. Nyilván vannak erre meditációs technikák, meleg tej, macskagyökér, miafaszom, próbálkoztam is néhánnyal, de minden komolyabb eredmény nélkül.

Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem mehet a végtelenségig, így némi tépelődés meg magamban motyogás után újra körülnéztem a Bulineten. Nem viccelődtem, nem beszélgettem éjszakákon keresztül az állatkáimmal, kizárólag a lényegre koncentráltam.

hiba02.gif

Egy héten átlag három új lánnyal találkoztam, és rövid idő alatt elveszett minden maradék illúzióm a nőkkel kapcsolatban*. Verítékszagú félszuterén, pláza-parkoló, lépcsőház, közpark, kocsmai vécé, minden megvolt. Nem emlékszem már sem a nevekre, sem az arcokra, csak arra, hogy az aktus után hazafelé mindig valami keserű bizonytalanságot éreztem. Tudtam, hogy nem a megfelelő emberrel, nem a megfelelő helyen vagyok, de képtelen voltam rájönni, mi lenne helyes, mi szűntetné meg ezt a maró érzést a gyomromban. Ezek ráadásul nem is szigorúan véve egyéjszakás ügyek voltak, csak épp néhány alkalom után odalett a kölcsönös érdeklődés.

*Egyszer kissé részegen a Süss Fel Nap női vécéjébe mentem be hányni, aztán összeestem a kézmosóknál. A lányok nem zavartatták magukat, hanem tovább beszélgettek a pasikról, hogy ki, hol, kivel, mit csinált. Rólam tényleg el lehet mondani, hogy tárgyiasítok, szexista megjegyzéseket teszek, és úgy kezelem a nőket, mint akik tízezer év barlang előtt guggolás után halál feleslegesen pattognak itt az emancipációval, de ezek a csajok olyan mocskosan és olyan anatómiai részletességgel beszéltek a szexről, hogy szeretném azt hinni, csak álmodtam az egészet.

A sör meg az instant lányok adtak valami torz egyensúlyt, így kicsit jobban oda tudtam figyelni a munkámra. Nyomasztó volt egész nap a szobában ülni, így áttettem a székhelyem Pisti Gát utcai lakásába. Épp akkoriban vett egy Romayort**, és megbeszéltük, hogy az egyszerűbb szórólapokat azzal kinyomtatja, cserébe meg szerez nekem grafikai megrendeléseket. Gyűltek az ügyfelek szépen, alig győztük a melót, és eljött az a pont, amikor úgy döntöttem, felveszek egy titkárnőt.

**A Romayor egy nyomdagép, amit a néhai NDK-ban gyártottak. A/3-as, egyszínes, vizes nedvesítésű darab, arra találták ki, hogy például űrlapokat, vagy fejléces papírokat sokszorosítsanak vele. Erre jó, másra nem, viszont az olcsósága miatt rengeteg nyomda használja color nyomásra is. Szóval, ha valaki a kezedbe nyom, egy szétmaszatolt, lucskos szórólapot, most már tudod, mivel készült.

romayor.jpg

Pistivel leültünk a gép elé, és tudományos alapon elkezdtük a titkárnő-castingot. A Bulineten lévő összes lánynak írtunk. Az üzenet nem arról szólt, hogy fejlődő mikrovállalkozás munkatársat keres, mindössze ennyi volt benne: SZIZÉ. Ha a jelölt bármit is reagált, megkapta a SZIZÉIZÉ szöveget, majd ha továbbra sem adta fel, jött a HÁ' MOST NEM? HÁT DE! és így tovább, míg csak egyvalaki maradt, aki minden hülyeségre válaszolt. Julcsi szőke volt, száznyolcvan centi magas, és valóban titkárnőként dolgozott, de nagyon unta a helyet. Első szóra felmondott, és a következő héten már nálam kezdett.

Julcsi nem volt túl okos, viszont nyugodtan rábízhattam háromszáz kép átméretezését, mert hihetetlenül bírta a monotóniát. Egyszer kizavarták egy nyomdából, ahová elküldtem, mert a munkások lekapcsolták a gépeket és fél órán keresztül csak a dudáit bámulták.

Az első pár hétben minden rendben ment, aztán valahogy megromlott köztünk a kommunikáció. Később kiderült, hogy ennek kivételesen nem én voltam az oka, hanem az, hogy Pisti eléggé odavan a nagydarab nőkért, Julcsit meg nyugodtan eke elé lehetett volna fogni. Szóval épp akkor kerülgették egymást, de mivel erről fogalmam se volt, úgy gondoltam, egy céges buli feloldhatná a feszültséget. Dinnyés vodkával kezdtünk, aztán a benzinkúton szereztünk még pár üveg körte jellegű szeszes italt is. Elsőre fertelmes íze volt, aztán ahogy öregedett az este, egyre jobban megkedveltük. Éjfél körül Julcsi magánszáma következett: Először be akarta kapcsolni a telefonját, de háromszor elrontotta a PIN-kódot és a PUK-ot is tévesen adta meg. Elkérte a mobilomat, de mivel közben elfelejtette, hogy minek is ez neki, sorban felhívta az összes nőismerősömet és megkérdezte, szeretik-e a lányokat, mert ő nagyon, és jó ha tudják, rajta nem múlik semmi.

Ki kellett volna csavarnom a kezéből a telefont, de annyira megdöbbentett ez a show, hogy csak néztem, mint hal a szatyorból.

Egy hét múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Pisti és Julcsi kavarnak. Ebből nagyon szerettem volna kimaradni, így béreltem egy nyolc négyzetméteres alagsori irodát a Schönherz Kollégium közelében.

hiba03.gif

Egy idő után rájöttem, hogy ezt az életstílust nem nekem találták ki, de a Bulinetes lányok között egy sem volt, akit fél óránál tovább képes lettem volna elviselni – nyilván akadtak olyanok, akiknél meg én nem mentem át a szűrőn –, kivéve Roberta, akihez fél év után vissza is sunnyogtam. Azt gondoltam, jó lesz ez nekem, majd lenyugszom, kicsit kevesebbet iszom, és egyenesbe kerül minden.

Roberta egyébként is szórakoztató. Meg okos. Meg olyan izé… úrinő, na.

robi.jpg

Ugye ismerős az a különösen idegesítő típus, aki mindent jobban tud, nos, Roberta egyszerűen TUDJA a dolgokat. Sose voltak komplexusaim amiatt, hogy komolyabban sötét lennék, de hosszú és kimerítő beszélgetéseink után – mármint ő mondta a magáét, én hallgattam – rengetegszer éreztem úgy, hogy fogalmam sincs a világról. Amikor megismerkedtünk, már beszélt vagy három nyelven, és csak viccből nekiállt még a görögnek is. Vannak emberek, akik képesek valami különleges, egyedülálló világot építeni maguk köré, hát ebben is verhetetlen volt. Amikor először láttam a másfél szobás angyalföldi lakását, úgy saccoltam, csak a berendezés 40-50 millió lehetett, pedig szinte mindent a használtcikk-piacról szerzett be, vagy lomtalanított. Amit kellett átfestett, átalakított, és kész is volt a csoda. Egyedül a citromsárga fürdőszobával nem tudtam egyetérteni, de még az is lehet, hogy csak évtizedekkel megelőzte a divatot. Oké, ő sem adott mindenre, mert a hűtőben igen furcsa állagú dolgokat tárolt, a fagyasztóban pedig még mamutcomb is volt szerintem, amit az előző lakó nagyanyja hagyott ott a világháborúban.

Mindig is három szabályt igyekeztem betartani az életben: Nem szavazok, nem vásárlok a Teszkóban, és nem megyek ki a Szigetre. Az utóbbi fogadalmamat 2002. július 31-én kénytelen voltam felülírni, most így hangzik: Nem megyek ki a Szigetre, kivéve, ha fellép a The Cure.

Robert Smith elég megosztó figura, és mivel a kilencvenes években lecsengett a mozgalom, nem is hallgatják nálunk túl sokan. Ezért kihagyom a húszoldalas ismertetőt, képzeld el inkább, hogy egy számodra nagyon fontos személyt láthatsz élőben, úgy tíz év várakozás után.

Megvan?

Reggel hatkor keltem, délben már alig bírtam magammal. Melegítésképp letoltam három becherovkát, de még mindig csak fél egy volt, hát zenét hallgattam meg bóklásztam a neten. Hirtelen eszembe jutott – ilyenkor jönnek ám a jó ötletek –, hogy tudom Andika email belépési jelszavát. Bepróbáltam, működött, és rögtön sokkal több információ birtokába jutottam, mint amennyi egészséges lett volna. A levélváltásokból egyértelműen kiderült, hogy jó ideje valaki mással jár. Leültem az ágy szélére sírdogálni kicsit, ittam rá még egyet, majd azzal a lendülettel el is aludtam.

A koncertkezdés előtt alig egy órával tértem magamhoz, hívtam egy taxit, ami viszont elakadt valahol a Filatorigát környékén a dugóban. Rendben, akkor futás. Pont kiköptem a tüdőmet a bejáratnál, az egyik IN-KAL-os meg is kérdezte, hívjon-e orvost. Valahogy átverekedtem magam a hídon, majd mindenféle bokrok közt szlalomoztam arra, amerre a nagyszínpadot sejtettem, de közben annyira lekötött a rohangálás meg a köhögő rohamok, hogy már fogalmam se volt, miért vagyok itt és ki elől menekülök. Egyszer csak rengeteg ember közé kerültem, de csak furakodtam tovább, míg betonkeménységűvé vált a tömeg. Ekkor villám húzott át az égen, és egy hatalmas dörrenés után ömleni kezdett az eső. Végképp nem értettem, mi ez a balhé körülöttem, aztán ahogy felnéztem, észrevettem jó húsz méterre egy kócos csávót a színpadon.

Arra gondoltam, három Andikát is megérne nekem, hogy most itt lehetek.

Máshogy tippeltem volna, de egészen a tizenegyedik számig nem is bőgtem el magam. Ez volt a Siamese Twins, ami a The Cure életmű abszolút érzelmi mélypontja, és szinte sohasem játsszák a koncerteken. Szerencse hogy előadták, mert eddig ennek a posztnak A nap, amikor kétszer sírtam volt a munkacíme, így meg kevésbé ciki.

 

Minden komolyabb gond nélkül elmúlt az ősz, a tél nagy része is, de egyre jobban éreztem, hogy nem fog menni ez a dolog Robertával. Persze ő is sejtette, mert egy nőt nagyon nehéz átverni, halálosan tisztában van azzal, ha vele vagy, de közben valaki másra gondolsz. Ideges lett és mogorva, látszott rajta, hogy legszívesebben kidobna, csak azért nem teszi, mert azt hitte, képes lesz leválasztani valahogy az excsajomról. Egyre borúsabb estéket töltöttünk együtt, aztán valamikor január végén összeszedtem magam és eldöntöttem, átmegyek hozzá megbeszélni a szakítást.

Bekopogtam, ajtót nyitott, de mielőtt bármit is mondhattam volna, közölte, hogy terhes.

Vagy egy órán keresztül csendben ültünk, bőgött, megnyugodott, bőgött és újra megnyugodott. Képtelen voltam bármit mondani, egyébként is az arcomra volt írva, hogy miért jöttem. Két választásom volt: Ha maradok, egy olyan kapcsolatra – plusz gyerek – mondok igent, amiből épp kiszállni készültem, ha meg kisétálok az ajtón, egyértelműen rongy ember vagyok.

Elszívtam három cigit egymás után, felálltam és szó nélkül távoztam.

Követlező poszt: Október 6-án, hétfőn.

Facebook oldal

Következő:Micike>>
     << Előző: Bulinet
         << Legeleje: Fontos dolgok

22 komment

2014.09.21. 19:01 Lotterfeld Boholy

Bulinet

Címkék: 2002 2001

Budapest, 2001-2002. 29 éves vagyok.

A másfél hónapos világvége-túra után nagyon furcsa érzés volt újra itthon lenni. Azt reméltem, ha egy kicsit lelépek, az idő majd kigörcsöli helyettem a problémákat, és ha nem is feltétlenül jobb, de legalább más helyzetet kell kezelnem. Ehhez képest a szarhalom csak tovább hízott, mert Andikával továbbra sem sikerült letisztázni a közös ügyeinket, megakadtam a könyvírással, nem volt állásom, viszont tartoztam fűnek-fának.

Jobbnak láttam, ha elüldögélek kicsit a szobámban, aztán majd csak lesz valami.

Üldögéltem, üldögéltem, csak idegesítettem magam és halálosan unatkoztam. Már szinte ott tartottam, hogy mégis inkább felveszem a kabátomat és megnézem, mi újság a városban, amikor Peter bejelentette, hogy a kábeltévé előfizetés mellé rendelt internetet is. Addig csak percekre, horror pénzért tudtunk felcsatlakozni a telefonvonalról.

Ez megvolt?

 

Sajnos nem találtam meg a magyar verziót. Lényeg, hogy japán turisták fényképezik az utolsó embert, aki betárcsázós modemet használ. A végén valaki megkérdezi a társaságból: És mit eszik?

Reggel bekapcsoltam a gépet, főztem egy kávét, amíg feláll a rendszer – Windows 98 SE! – aztán késő estig lógtam a neten. Teljesen rácsúsztam, mindenre kattintottam, ami villog, így heti rendszerességgel újra kellett húzni az oprendszert. Egyre erősebben éreztem, hogy képtelen lennék tovább élni egy saját honlap nélkül – 2001-ben vagyunk, Wordpress és egyéb blogmotorok még sehol – így elkezdtem játszani a Microsoft méltán elfeledett Frontpage nevű webszerkesztőjével. Pár hét alatt összeraktam egy viszonylag tűrhető oldalt és fellőttem valami ingyenes tárhelyre. Statisztika is járt hozzá, így le tudtam mérni, hogy az első hónapban 314 látogatóm volt, amiből háromszáz valószínűleg annak tudható be, hogy kétóránként megcsodáltam az alkotásomat.

Akkoriban elég sokat jártam át Is'vánhoz, főleg kölcsönkérni, mert neki volt saját cége, nekem meg nem. A Kreatív Faces Bt. a nappalijában üzemelt, reklámügynökségnek nevezte, de leginkább nyomdai munkák közvetítésével foglalkozott. Egy délután – miután sikeresen lehúztam újabb ötezer forintra – neki is eldicsekedtem a honlapommal.

– Aha, és mondjuk szórólapot is tudsz tervezni? – kérdezte.
– Há' hogyne!
– Na, akkor te leszel a külsős grafikusom. Itt ez a nyelviskolai brosúra, jövő hétre kéne.

A Photoshop a kisujjamban van – gondoltam én –, kell még egy Illustrator for Dummies könyv, és simán menni fog. Ráment pár éjszakám, de végül határidőre leadtam az anyagot, amit néhány módosítás után el is fogadott a megrendelő. A cucc egész tisztességesen nézett ki, mert nem művészkedtem sárga alapon lila betűkkel, hanem átnéztem egy csomó kiadványt, schmitteltem amit kell, a többi meg csak türelem és arányérzék kérdése.

Oké, az operátor később három órát izzadt, hogy levilágíthassa. Fogalmam nem volt, mi az a kifutó, négy színből kevert feketét használtam a szöveghez, és a betűtípusokat sem csatoltam, szóval elkövettem minden hibát, amit a kezdő, önjelölt grafikusok szoktak. Velük ellentétben viszont nem próbáltam másra kenni mindent, hanem a következő problémás munkám után elhívtam egy profit sörözni. A gyorsított OKJ végén nagyjából átláttam, mi a különbség az összefosott monitor meg a rendesen előkészített anyag között. Persze sem akkor, sem később nem váltam igazi grafikussá. Nagyon kevés kivételtől eltekintve kizárólag üzleti kiadványokkal foglalkoztam.

logarerm.jpg

A karácsonyt még kínlódva átmosolyogtuk, de egyikünknek sem akarózott beszélni a továbbiakról. Kicsit meg is nyugodtam, mikor januárban Andika végre visszament Krakkóba. Tele volt a fejem tervekkel, végre nem abból éltem, hogy koszos munkásruhában vasdarabokat tologatok, és szörnyen untam már ezt a rengeteg kamu szakítást meg kibékülést. Persze hiányzott, de arra gondoltam, megérne egy próbát körülnézni a húspiacon. Először Zsuzsunál próbálkoztam, de mint kiderült, ő közben talált magának valakit, össze is költöztek. Ettől még jóban maradtunk, sőt meghívott a lakásavató bulijára is.

Na, az gyönyörű volt.

Földszinti bérlakás a Margit körúton, hatalmas, függöny nélküli ablakokkal. Már a kapualjban érezni lehetett a fűszagot, odabent pedig olyan csúnya arcok ültek halál szétcsapva, hogy köszönni alig mertem. Az első emeleti gangon összegyűlt pár öregasszony és egyre feltűnőbben pusmogtak. El is döntöttem, hogy rövidre fogom a látogatást, legalábbis lelépek, mielőtt megérkezik a rendőrség. A fiúk sűrűn jártak ki a fürdőszobába, néha párosával, és csak akkor értettem meg igazán, hogy rossz társaságba keveredtem, amikor az egyik véletlenül az én kabátom zsebébe tette vissza a fecskendőt és a heroinos pakkot. Maradtam a vicces ciginél, és Zsuzsut nyomasztottam az épp aktuális problémáimmal. Megkérdeztem, szerinte meddig tart az ember életében az az időszak, amíg körbe-körbe rohangál és keres valamit: Egy nőt, egy történetet, amit mindenképp el kell mesélni, vagy talán csak egy nagy halom pénzt. Előbb-utóbb megkeseredünk és feladjuk, nem?

Azt mondta, tévedek. Ennek sohasem lesz vége.

Akkor nem hittem neki, de utólag be kell látnom, igaza volt. Húsz évesen a harmincasokat szottyadt vénembereknek tartottam, később a negyvenesekről gondoltam, hogy már teljesen feleslegesen élnek, ehhez képest jövőre negyvenkettő leszek, és még mindig keresem a Nagy Mittudoménmicsodát*.

*A Nagy Mittudoménmicsoda a végtelenül végtelen dolgok világában lebeg, talán ki is tölti teljesen, csak mi itt az ideiglenesen véges dolgok világában elég homályosan érzékeljük. Az emberek életük jó részét azzal töltik, hogy próbálják megtippelni, mi is lehet a Nagy Mittudoménmicsoda. Valamiért úgy gondolják, ha ez a dolog a birtokukba kerül, sokkal jobb lesz nekik, mint azelőtt. Az okosabbak persze már rájöttek, hogy ezt valós tárgyakra kivetíteni hiba, mert a Nagy Mittudoménmicsoda maga a Nagy Mittudoménmicsoda. Persze ettől még ők is keresik, és nevezik egyesített térelméletnek, Messiásnak, örök szerelemnek, könyvnek, ami egyszer majd kész lesz, és még sok mindennek, aminek csak addig van értelme, amíg a kezünk közé nem kerül. A Nagy Mittudoménmicsoda egy hegy, aminek nincsen csúcsa, csak úgy tűnik. Elérhetetlen. Ha pedig elérhető, akkor rögtön kiderül, hogy az már nem is a Nagy Mittudoménmicsoda, csak egyszerű hamisítvány. Jöhet a következő.

Is'ván folyamatosan egy honlapon lógott, egyszer meg is kérdeztem, mi foglalja le annyira, hogy még a céges telefont sem képes felvenni.

– Ez a Bulinet – felelt, de közben le sem vette a szemét a monitorról. – Lányokkal lehet rajta ismerkedni.
– Mármint igazi lányokkal?
– Többnyire.

A Bulinet még a kilencvenes évek végén indult, ez volt az egyik első magyar társkereső oldal. Ma már gyakorlatilag senki sem használja, de szerencsére a fejlesztők meghagyták eredeti formájában, minden internet-régész örömére. Durva, de ez a lassan húsz éves cucc közel annyit tud, mint az agyonhájpolt webkettő: Készíthetsz egy bemutatkozást fényképpel, levelezhetsz és csetelhetsz a többi felhasználóval, van üzenőfal, írhatsz blogot és persze életkor szerint szűkíthető a keresés.

Beregisztráltam, mint Vacskamati, majd átnéztem a kínálatot. Megakadt a szemem a Szirtimorc nevű versenyzőn és némi gondolkodás után a Helló! című egysorossal indítottam.

És akkor elszabadult a pokol.

Hogy ő egy irodában túlórázik, sohasem lesz vége ennek a napnak, hisztériás, fáj a feje, jobb lenne egyébként is meghalni, mi értelme az életnek, ha csak kínlódás az egész?

Hirtelen megjelent előttem Andika arca, ahogy ordítva bömböl valami apróság miatt, és inkább tovább nézelődtem. Írtam más lányoknak, és néhány levélváltás után teljesen meggyőződtem róla, hogy aki fent van egy ilyen társkereső oldalon, az biztos nem százas. Sorban derültek ki a családi és mentális defektek, ami engem nagyon szórakoztatott, viszont eldöntöttem, hogy találkozni egyikkel sem vagyok hajlandó.

Kreáltam magamnak még néhány színvonalas álnevet: Lementem Sörér', Rossz Ló, Orsós Ármin meg hasonlók, és sokszor éjszakákon át bolyongtam a virtuális hárememben. Ha randira terelődött a szó, tereltem a témát, vagy egyszerűen hagytam megdögleni a tamagocsit, és kerestem egy másikat.

Márciusban megalapítottam életem első cégét, szerényen Ki-Ray Kreatív Stúdiónak neveztem el. A szórólapok után jöttek komolyabb megrendelések is, például egy ipari kamerákkal foglalkozó Kft-nek készítettem honlapot, aminek a leadása után kétszázezer forint égette a zsebemet. Ennyi pénzzel nagyon óvatosan kell bánni, úgyhogy vettem is egy akkor húsz éves Ford Fiestát, amit az előző tulaj ecsettel festett égszínkékre, egy USB-s rajztáblát, és egy Ericsson T28-as telefont. Nem ám kézzel kellett rángatni az előlapot, hanem ha megnyomtál az oldalán egy kis pöcköt, magától lepattant.

t28.jpg

Karrier sínen, már csak egy igazi nő kéne.

A bolond csajt Is'ván fedezte fel a Bulineten. 665 néven futott, ami ugye csak egyel jobb, mint az ördög, hatalmas a dumája, de csak levelezik, képtelenség rábeszélni egy találkozóra. Megnéztem az adatlapját, már nem emlékszem, mekkora sületlenség volt rajta, de rögtön írtam neki és jeleztem, hogy szerintem ebből esküvő lesz. Ebben azonnal egyetértettünk, és vagy egy hónapig ment a baromkodás, persze szigorúan csak írásban. A helyzet akkor változott meg, mikor egyszer dögrészegen mentem haza, és a következő üzenetet küldtem:

Figyejjé heló én akrok veled taálkozni, mitaszondol?

Megadta a telefonszámát, felhívtam:

– Szia, Roberta vagyok! – hadarta el egy pillanat alatt, majd a következő húsz percben gyakorlatilag levegővétel nélkül beszélt, esélyt sem adva hogy megszólaljak. A rengeteg információból mindössze annyi maradt meg bennem, hogy a nagyapja közel száz éves, rendszeresen maga alá szarik, fiatal korában ÁVÓ-s volt, és nyugdíjas-lehúzó rendezvényekre költi minden pénzét.

Megbeszéltük, hogy találkozunk éjfélkor a Nyugatinál. Ettől kicsit tartottam, mert Is'ván mesélt eleget a netes randik borzalmairól: A lányok hirtelen tíz évet öregednek, sokszor egyáltalán nem hasonlítanak a feltöltött képez, és az addig jófej nőből egy ápolatlan, besavanyodott háziasszony válik, akivel még negyed óra is kínszenvedés.

Roberta mindössze öt percet késett, gyorsan szemrevételeztük egymást – én csak a nercbundán buktam ki, ő meg valószínűleg a fehér farmeromon –, majd beültünk a Szlovák étterembe kicsit becherovkázni. Innen elég hamar kiraktak minket, következett a Süss Fel Nap (most épp Morrisons 2), majd a Víg sörözőben végeztünk hajnali négy körül. Élőben ezerszer viccesebb volt, mint a Bulineten, vörös, zöld szemű, megfelelő domborulatok a megfelelő helyeken. Minden szépen alakult úgy két hétig, amikor is Andika újra Budapestre látogatott, és ugrottam első szóra, pedig ezerszer megígértem magamnak, hogy nem így lesz.

Egy hónapot volt itthon, és ha nem az ágyban napoztunk, az új vállalkozásomat fikázta, vagy épp engem**, mikor elkaptam valami vírust és nem tudtam őt színházból színházba kísérgetni. Már a búcsúest is kifejezetten kínosra sikerült – Peter olyan hangosan zörgött a konyhában, hogy elment a kedvem az összebújástól –, aztán pár nappal később találtam egy levelet a postaládában, amiben Andika hivatalosan és végérvényesen bejelentette a szakításunkat.

**Újraolvasva kicsit egyoldalúnak tűnik a dolog. Az ilyen és hasonló csesztetéseknek főleg az lehet az alapja, hogy a default beállításaim szerint iszonyú rendetlen vagyok, lusta, megbízhatatlan, és erkölcsileg ingoványos. Ez mostanra kicsit javult, de kétlem, hogy valaha is követendő példakép lesz belőlem.

Facebook oldal

Következő: Siamese Twins>>
     << Előző: A fehér világítótorony
         << Legeleje: Fontos dolgok

 

4 komment

süti beállítások módosítása