Az ember, aki sose volt ott

Budapest, 1992. Tizenkilenc éves vagyok.

Májusban Tibi felvetette, hogy a telefonokból húzott pénzt kiegészíthetnénk némi legális munkával. Összefutott egy régi ismerősével, akinél pár éve tetőfedőként dolgozott, és kapott tőle egy egész jó ajánlatot. Napi ezer forintért mászkáltunk húsz méter magasan, palát és cserepet javítottunk, vagy ereszcsatornát takarítottunk, persze mindenféle biztosítás nélkül, mert a hónaljszagú kilencvenes években ez még nem volt nagy divat. A Podmaniczky utca egyik házának falán például úgy forrasztottam, hogy Tibi lelógatott egy kötelet, amire fél méterenként csomókat kötöttünk kapaszkodónak. Miközben remegő kézzel dolgoztam, kinyílt egy ablak, és egy néni bámult rám, mintha kísértet lennék:

- Le fog esni, dárga, hát kapaszkodjon, mert le fog esni!
- Nem fogok - próbáltam megnyugtatni.  - Ezt befejezem és visszamászok.
- Hát de le fog esni! Nézzenek oda, mindjárt lezuhan!
- Öt perc és kész vagyok, nem kell aggódni!
- Krisztus szent anyja, olyan vékony az a kötél, el fog szakadni! Aztán úgy összetöri magát a betonon, hogy sose foltozzák össze!
- Nyanya, ne károgjon - kiabált le Tibi a fenti ablakból -, vagy lemegyek és rácsapom a fejére a vécédeszkát!

A néni persze bepanaszolt minket a közös képviselőnél, aki egy fél órás erkölcsi és munkaügyi oktatást tartott a galambszaros padláson, és beígérte, hogy figyelemmel kíséri minden lépésünket. Mivel aznap adtuk át a tetőt, és várt már a következő munka, sokáig nem tudott leskelődni utánunk.

Kényelmes élet volt ez, és maradtunk volna sokáig jó munkásemberek, csak a főnökünk bevezetett néhány újítást az elszámolásban. Napidíj helyett a kiszámlázott összeg x százalékát adta nekünk, amivel akkor se jöttünk ki jó, ha tíz-tizenkét órát dolgoztunk, így visszatértünk inkább a biztos megélhetést adó telefonokhoz.

Budapest, 1992. Tizenkilenc éves vagyok.

A kisház a Galgócy-lépcső mellett állt közvetlenül, körülötte társasházak és villák sorakoztak. Ezt a párezer négyzetmétert azért nem építették be sokáig, mert barlangrendszer húzódik a domboldal alatt, ami statikailag nem túl szerencsés. Azóta persze itt is kinőtt egy lakópark, nyilván lefizették a mészkövet, hogy ne omoljon már be a teremgarázs, mert összekarcolódik az SLK-Merci.

A telken három faház állt. Mi az úthoz legközelebbiben laktunk, ami nem nagyon tetszett nekem, mert tartottam tőle, hogy konfliktusba kerülünk a polgári középosztállyal. Budán fontos az összkép ugye, abba meg nehezen fér bele, hogy csövesek lakják be a használaton kívüli épületeket. A középső ház nagyobb és kényelmesebb volt mint a miénk, de nem volt benne víz, és vécé sem tartozott hozzá. A harmadikkal is hasonló volt a helyzet, ráadásul azt még nem törte fel senki, mi se bántottuk inkább.

Tibi javaslatára nem húztuk meg magunkat, hanem kinyitottuk a spalettákat, látványosan kitakarítottuk az udvart, sőt még virágokat is ültettünk a kertbe. Az úri közönség hamar rájött, hogy nem bántunk senkit, sőt nem is szarunk magunk alá, így csak havonta egyszer hívták ránk a rendőrséget.

Egy este ahogy hazafelé sétáltunk, körbevett minket néhány suhanc és megpróbáltak befenyíteni: Ők itt laknak és ők a budai elit gyerekek, és ezen a környéken az van, amit ők mondanak, mi most eltakarodunk innen, és hasonlók.

Tibi nagyon éhes volt már, elővett egy kolbászt meg némi kenyeret, és csendben majszolva végighallgatta a kiselőadást.

- Hogy hívnak, kicsi fiam? - kérdezte a legnagyobbtól.
- Ádám.
- Na figyelj rám, Ádámka - a maradékot visszatette a zacskóba és leporolta a kezét. - Ha most nem húzol haza anyád retkes picsájába, úgy megverlek, hogy egy hétig infjúzión kapod a tejbedarát!

Volt velük egy pocokszerű fiú, az rögtön magyarázni kezdett, hogy nem úgy gondolták, csak hát mindenféle furcsa népek járnak errefelé, meg akartak velünk ismerkedni. De most már biztos, hogy rendes csávók vagyunk, békén hagynak minket. A hátul álló punk - Berthold - cigivel kínált, majd elszívtuk a békepipát.

Innentől haverok lettünk.

Budapest, 1992. Tizennyolc éves vagyok.

Átsétáltunk a Moszkva téren, az óra mellett álló telefonfülkékig. A csávó megkért, hogy takarjam kívülről, majd - csiribí-csiribá - pénzcsörgést hallottam, és egy perc múlva már a Gomba presszóban kávéztunk.

Tibi vérbeli hacker volt, de mivel akkoriban még nem nagyon voltak weboldalak, és ATM-et is csak a Váci utca környékén lehetett látni elvétve, telefonfülkéket buherált. A módszer rém egyszerű, kivédhetetlen, és büntetőjogilag is nehezen szankcionálható:

Szükség van hozzá egy kártyanaptárra és egy vékony fadarabra, aminek a hosszúsága megegyezik egy szabvány gyufásdobozéval, a szélessége pedig kábé a kétharmada.  A naptárat becsúsztatod a pénzkiadó nyílásba, majd a fát betolod ütközésig, és a papír óvatos visszahúzásával pozícióba állítod. Így beékelődik az ajtó és a hátfal közé, és a paraszt hiába nyomogatja, nem történik semmi. Bukta a visszajáró pénzt. A kivétel sem túl bonyolult: A naptár pont befér a megmaradt miliméternyi résen, és oldalirányú birizgálással ki lehet piszkálni a helyéről az éket.

Ez a módszer a kék színű, nyomógombos telefonoknál működött (azóta egy plusz fémbetéttel kiküszöbölték ezt a lehetőséget), de a sárga és piros, tárcsás készülékekre is volt megfejtés: Ott egy vékony acéllemezt toltunk fel a pénzkiadó járatba, és egy drótkampóval húztuk le, ha elérkezett az ebédidő.

Tibi a Déli Pályaudvaron csövezett. Volt egy fix vonata, amit este tízkor beállítottak valamelyik szélső vágányra, és csak reggel hatkor indult. A hajléktalanok körében elég népszerű volt a vagonokban alvás, mert senki sem baszogatta őket ha csendben maradtak, és nem hagyták ott maguk után a szemetet. Invitáltak engem is, de a barlangot biztonságosabbnak tartottam, sőt már annyira kényelmesen berendezkedtem ott, hogy akár hosszútávon is el tudtam képzelni ezt az életformát.

Budapest, 1992. Tizennyolc éves vagyok.

Leszálltam a Déli pályaudvaron és leültem a jegypénztárak mellé egy padra. Mivel húsz perc után sem történt semmi amiből rájöttem volna, mihez is kéne fogjak most, metrózni kezdtem. A Deák téren átszálltam a hármasra, mert annak a leghosszabb menetideje, és Újpest Központ meg Kőbánya-Kispest között ingáztam délutánig. Törtem közben a fejem, de csak nem jött az isteni szikra, hát felcsöngettem Csoreszhoz. Pont nem volt otthon, mert épp előzetes letartóztatásban ült a Gyorskocsi utcában, viszont az anyja főzött nekem kávét, kaptam zsíroskenyeret, sőt a Zenebutikban megnézhettem végre a vadonatúj The Cure klipet, ugyanis akkoriban jött ki a Wish album.

A nehéz helyzetemről nem beszéltem, sőt még nagyzoltam is, hogy milyen jól megy mostanában, ami csirkevéres farmerben meg szénaboglya frizurával olyan viccesnek hatott, hogy kaptam egy fél doboz cigit útravalónak.

Ezt a képet már be akartam szúrni, amikor kezdődött a blog, csak sehol sem találtam. Már fűt-fát meggyanúsítottam, hogy ellopta tőlem ifjúságom e legkorábbi emlékét, aztán most költözés közben előkerült valami poros dobozból. Az előző nyáron készült, kábé nyolc hónappal a történtek előtt.

Leültem egy parkba, és a régi kalandjainkról elmélkedtem, amikor hirtelen beugrott, hol fogom tölteni az éjszakát: A Kolossy tértől kicsit feljebb van egy erdős rész, húsz méter magas sziklafallal és rengeteg kis üreggel. Nem emlékszem melyikünk fedezte fel, de voltunk ott kirándulni, nem is akármilyen felszereléssel: Vittünk egy hosszú vontatókötelet, elemlámpát, gyertyákat, és felcsaptunk barlangásznak. Szűk és rövid járatokkal van tele a hegyoldal, és egy egész napot eltöltöttünk a mészköves barlangokban, amiknek fehér homok borította a padlóját. Mivel köztudott, hogy föld alatt nyáron jó hűvös van, és télen sem fagy halálra az ember, úgy döntöttem ezzel próbálkozom inkább, mint egy pályaudvaron álló vagonnal, vagy lépcsőházzal, ahol kellemetlen meglepetések érhetnek.

1991-1992, Beloiannisz. 18 éves vagyok.

A repülő kiér a felhők felé, és a pilóta szélesen elmosolyodik. Úgy érzi, övé az egész világ. Egy darabig gyönyörködik a látványban, majd élesen bedönti a gépet és kanyarodni kezd. Kicsivel kevesebb gázt ad a kelleténél, kicsit tovább húzza a csűrőlapátokat, mire egyensúlyát vesztve pörögni kezd és dugóhúzóba fordul. Az elején még csak bosszús a hibás manőver miatt. Azt hiszi, képes kezelni a helyzetet. Változtat a fordulatszámon és finom mozdulatokkal megpróbálja visszaszerezni az irányítást. Az idő csak múlik, egyre gyorsabban veszít a magasságból. Pánikba esik és ész nélkül rángatja a kormányt. Vicsorogva nézi a gyorsan közeledő szántóföldet, és az utolsó pillanatig képtelen elfogadni a tényt, hogy elcseszte. Nem változtathat irányt.

Hogy lehetne meghatározni azt a pontot, amikor már biztosan bekövetkezik valami, amit elkerülnénk legszívesebben? Az életben nem villan fel ilyenkor piros lámpa, nem szólalnak meg a szirénák. Azt gondoljuk, ez is csak egy nap volt, mint a többi sok ezer. Mire észrevesszük, hogy az az apró hiba, amit elkövettünk, egyre súlyosabb eseményeket rángat maga után, már csak tehetetlen szemlélői vagyunk az eseményeknek.

Akárhogy is erőlködöm és próbálok visszaemlékezni, nem tudom megmondani, mikor kezdtek elromlani a dolgok. A nyár nagyon jól indult, három hónap szabadságot kaptam anyáméktól. Laci Németországban dolgozott, úgyhogy gondtalanul csavarogtam naphosszat, és közben összebratyiztam a Beloianniszi fiatalokkal. Ginát kísérgettem mindenfelé, néha feljöttem Budapestre és meglátogattam a nyóckeres haverjaim közül azokat, akik épp szabadlábon voltak. Még társadalmilag hasznos elfoglaltságot is találtam magamnak: Polgárőrnek álltam. A rendszerváltás utáni néhány évben a rendőrség nem tudott alkalmazkodni az új feltételekhez, és ugrásszerűen megnőtt a bűnözés. Ekkor alakultak az első polgárőr egyesületek, egy arc pedig beszervezett engem a lágymányosi csapathoz. Péntekenként nem diszkóba jártam, hanem rossz fiúkra vadászni Budapest külterületén. Hajnalig kis csoportokban, saját kocsikkal és felszereléssel járőröztünk. Volt részem rendes autós üldözésben, elfogásban, és baleset utáni mentésben is, ami nem egy lélekemelő feladat, szóval csak becsülni tudom azokat, akik ilyesmivel foglalkoznak. A polgárőrséget nem lelkiismeret furdalásból, vagy valamiféle kompenzációs kényszerből vállaltam el, csak a kalandvágy miatt. Igazából mindegy volt nekem, hogy betörök, vagy betörők után futok: Mindkettő termeli rendesen az adrenalint.