Jelen időben vagyunk, valahol Északnyugat-Angliában.
Ha pár szóval el akarnám mesélni, mi történt az elmúlt évben, csak kiválasztanék egy tetszőleges napot. Legyen mondjuk tavaly december 30.
6:40-kor csörög az óra. Kinyomom, újra csörög, megint kinyomom, aztán ha már elég késő van, főzök magamnak egy kávét. Negyed órán keresztül bambulok, majd felveszek egy halál mocskos, de remélhetőleg száraz munkásruhát, kocsiba ülök és elmegyek dolgozni. A műhelyben is kávéval melegítek, de csak félig tudom meginni, mert hördül a dízelmotor, szisszen a légfék, megérkezett az első kamion. Anyázok, dzsekit húzok, betolom az emelőt, lebontom a kerékanyákat, megjavítom a defektes gumit, vagy kicserélem egy újra. Beteszem a bögrét a mikróba, de mielőtt lejárna a perc, újra hallom a szisszenést, megemelem, lebontom, megjavítom, vagy kicserélem. Dél körül alábbhagy a roham, mert mindenki tudja, hogy Angliában az ebédidő szent, felesleges is bármivel próbálkozni. Fél kettőtől újra sziszeg, emel, bont, javít, vagy cserél, még jó hússzor egymás után, majd végre bezárom a boltot. Azt mondják, minden szakmának megvan a szépsége, hát ennek is: Az a pillanat, amikor ledobhatom a sok szaros göncöt magamról, és beállok a zuhany alá. Megtörölközöm, felveszem a macit, majd átgondolom, mihez kezdhetnék a következő három órában. Az elsőt általában elbambulom, aztán gépelek valamit, vagy gitározom, vagy csak idegesítem magam, hogy nem csinálok semmit. Fél tízkor megvacsorázom, aztán választok egy filmet, vagy folytatom a tegnapit, mielőtt elalszom.
Ez a programom egy héten hatszor, majd jön a vasárnap.
Beállítom az ébresztést kilencre, de tizenegy előtt ritkán térek magamhoz. Másfél órán át nézek ki a fejemből, és megpróbálok választani a végtelenségbe nyúló projektjeim közül, amibe beletartozik a takarítás is. Szüttyögök valamivel, rám sötétedik, fél tízkor vacsora, majd választok egy filmet, vagy folytatom az előzőt.
Másol, beilleszt, ötvenegyszer egymás után.
Ha egy szóval akarnám elmesélni, mi történt tavaly, azt mondanám: Semmi.
Egyszerűen eddig jött a vonat, végállomás, nincs itt semmi látnivaló. Az elmúlt két évben szarabbnál szarabb munkákat vállaltam el, hogy nyaranta egy világvége házikóban üldögélhessek, mert be akartam fejezni a könyvemet. Ez sikerült is, leadtam, kiadták, és titkon azt vártam – szerintem bocsánatos bűn ez –, hogy rohadt sikeres lesz, amihez képest nem igazán lépte át a közönség ingerküszöbét. Először a kiadót okoltam, mert húsz forintjuk nem volt reklámra, sőt még a recenziós példányokat is a szerkesztőm küldözgette szét, aztán persze magamat, hogy tehetségtelen gyökér vagyok, minek fogtam bele egyáltalán. Később, amikor lassan abbahagytam a hisztit (jó három hete), megértettem, hogy nincs akkora baj, mert nem engem csesztetnek a nyomdai számlával, a könyv meg előbb-utóbb úgyis megtalálja az olvasóit. A gond a hozzáállásommal van, mert hajlamos vagyok mindent feltenni a piros hetesre, aztán ha a végén ott állok strandpapucsban-alsónadrágban, csak nézek, mint hal a szatyorból. Valószínűleg kevésbé zavarna, ha nem ragadtam volna bele az angol melósvilágba, vagy legalább ötletem lenne, hogy keveredek ki innen. Oldottam már meg ennél komolyabb problémákat, de hát idén mégiscsak negyvenkettő leszek – az élet, a világmindenség, meg minden, ugye –, ilyenkor meg már illik tudni, mihez kezdjen az ember még egyszer ennyivel, ami hátra van.
Jó-jó, tudom, most jönne a motorozás, a fiatal lányok meg az extrémsport, de nálam a járművezetés az élet felesleges kihívásai közé tartozik, ha lecserélem a csajomat két feleolyan idősre, akkor meg elég hosszú időre lesittelnek. Mondjuk, a Himaláját szívesen megnézném, mert ami más pasinak a foci meg a Forma-1, az nekem a hegymászós filmek, de annyira utálok fázni, hogy kihagyom inkább.
December harmincadika annyiban különbözött az előző háromszázötven naptól, hogy lefekvés előtt felírtam egy cetlire, mit akarok és mit nem:
1. Nem fektetek energiát olyan projektbe, amihez igazából nincs is kedvem. Sokkal jobban érdekel, hogy mi lesz most, mint a régi sztorik, és értelmesebb dolgokra is el tudom baszni a vasárnapjaimat, szóval ez a blog itt lepihen. Be fogom fejezni*, ha látom értelmét, addig is a Facebook oldalon lehet követni a fejleményeket.
*Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihenni" itt nem az elmúlás szinonimája, hanem inkább a hibernációé. Ezt próbálja támogatni egyébként a "be fogom fejezni" kifejezés is, de hogy mikor lesz folytatás, arról fogalmam sincs. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, úgy egy éven belül.
2. Felmondok, és nem vállalok el semmilyen munkát csak a pénz miatt. Lennék például szocmunkás, ami szakirányú végzettség nélkül kemény dió Angliában, de az önkéntes-vonalról szerintem be lehet kerülni.
3. Elköltözöm Prestonból, ami nagyjából olyan izgalmas és felkapott hely, mint a Kőbánya felső vasútállomás száz méteres vonzáskörzete. Liverpoolba megyek.
4. Mivel világmegváltó tervek nélkül képtelen vagyok élni, kiválasztok a bakancslistámról egy olyan ügyet, aminek semmit tétje, csak szívesen csinálnám, meg egy másikat, ami viszonylag komoly, és nem teljesen esélytelen, hogy végig tudom vinni.
A negyedik pont kivételével minden tiszta, mert sokáig vakaróztam azon, érdemes-e egyáltalán bármibe belevágnom. Egy idő után még Fogarasi Árpád is felhagyott az atombunker építésével. Ott rohadt szét az Ojjektum a kert végében.
Aztán eszembe jutott, hogy a könyvem egyik történetszála egy csávóról szól, aki negyven körül ráébred, hogy nem valósította meg az álmait, majd késve nekiáll, és úgy elbassza, mint még soha senki a világon. Szerintem tökéletes mentor, már csak az a kérdés, mit csinálna a helyemben Richard Love?
Nyilván alapítana egy rockzenekart, minden pénzét és energiáját belefektetné, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még a Hyde parkot is kibérelné a bemutatkozó koncerthez. Na, ez teljesen jó lesz tét nélküli projektnek, bár elsőre csak egy külvárosi kocsmát céloznék meg.
Richard szeret mesélni, ezért nem hagyná abba az írást. De Sade márki meg a vérével írt novellákat az elmegyógyintézet falára, de én már nem vagyok ennyire elkötelezett, és most egész biztosan nem kezdek új regénybe. Ez nem ilyen komplexusos duma, mert tudom, hogy elég jó vagyok, de azt is, hogy valószínűleg nem vagyok elég jó, tehát a szépirodalom – vagy mi ez – nekem nem lesz pálya. Viszont pont december harmincadikán olvastam egy cikket a Telltale nevű cégről, akik nagyon jó, történetközpontú videojátékokat fejlesztenek, mint például a Walking Dead, vagy legújabban a Game of Thrones. Pont van egy sztorim bazinagy űrlényekről meg Nicola Tesla klónjáról, úgyhogy megpróbálom lenyomni a torkukon.
Ha meg semmi sem jön össze, mindent eladok, körbecsövezem Európát, a világot, sőt talán egyszer a K2 alaptábort is megnézem.
Sose halunk meg.
Következő:>>
<< Előző: Viszon'hallásra!
<< Legeleje: Fontos dolgok
kommentek