Az ember, aki sose volt ott

1993-94, Budapest. Húsz-huszonegy éves vagyok.

Kellemetlen néhány hét következett, mert megszoktam, hogy naphosszat a kisházban olvasgatok, most meg hirtelen nyakamba szakadt minden: Kaját, pénzt, tűzifát kellett szereznem. Réka segített, de az ő zsebpénze meg az otthonról csent szendvicsei csak arra voltak jók, hogy éhen ne haljak nagy hirtelen. Fel kellett töltenem a készleteimet, hogy legalább egy nyugodt hetem legyen, amíg kisütök valamit.

Két tábla Milka meg pár doboz cigi nem volt elég, ezért kipróbáltam egy új módszert: Délután - amikor a legnagyobb a tömeg -, bementem egy közértbe, és telepakoltam a kosarat minden szükséges holmival. Annyira megpúpoztam, hogy ha még egy doboz gyufát ráteszek, annak olyan hatása lett volna, mint amikor a Boeing telibe kapta a WTC-t.

Arra építettem, hogy a vásárlók a saját dolgukkal vannak elfoglalva, és a pénztáros sem tud kétfelé figyelni. Beálltam rendesen a sorba, és amikor az előttem álló fizetett, beleképzeltem magam egy üvegpiramisba - amitől azonnal láthatatlanná váltam -, és elosontam a kassza mellett. Kint elővettem a zsebembe készített szatyrokat, és fapofával, de remegő kezekkel elpakoltam mindent.



Még egy óra múlva is izzadtam a stressztől. Eldöntöttem, hogy ilyet az életben többet nem csinálok, és elmegyek inkább dolgozni.