"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • Vik%: Az elmúlt években - '14 -től - 3x olvastam ez a blogot végig. Főképp életem nehezebb idején, hogy ... (2023.04.11. 10:44) A nullánál is kevesebb
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: hiányzol (2022.07.30. 23:59) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Igény pedig volna, mielőtt mi is otthonba kerülünk: index.hu/mindekozben/poszt/2019/04/21/hogy_mi_... (2019.04.21. 23:49) Midlife Crisis
  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2010.12.07. 17:26 Lotterfeld Boholy

A munkásosztály hőse

Címkék: 1993 1994

1993-94, Budapest. Húsz-huszonegy éves vagyok.

Kellemetlen néhány hét következett, mert megszoktam, hogy naphosszat a kisházban olvasgatok, most meg hirtelen nyakamba szakadt minden: Kaját, pénzt, tűzifát kellett szereznem. Réka segített, de az ő zsebpénze meg az otthonról csent szendvicsei csak arra voltak jók, hogy éhen ne haljak nagy hirtelen. Fel kellett töltenem a készleteimet, hogy legalább egy nyugodt hetem legyen, amíg kisütök valamit.

Két tábla Milka meg pár doboz cigi nem volt elég, ezért kipróbáltam egy új módszert: Délután - amikor a legnagyobb a tömeg -, bementem egy közértbe, és telepakoltam a kosarat minden szükséges holmival. Annyira megpúpoztam, hogy ha még egy doboz gyufát ráteszek, annak olyan hatása lett volna, mint amikor a Boeing telibe kapta a WTC-t.

Arra építettem, hogy a vásárlók a saját dolgukkal vannak elfoglalva, és a pénztáros sem tud kétfelé figyelni. Beálltam rendesen a sorba, és amikor az előttem álló fizetett, beleképzeltem magam egy üvegpiramisba - amitől azonnal láthatatlanná váltam -, és elosontam a kassza mellett. Kint elővettem a zsebembe készített szatyrokat, és fapofával, de remegő kezekkel elpakoltam mindent.



Még egy óra múlva is izzadtam a stressztől. Eldöntöttem, hogy ilyet az életben többet nem csinálok, és elmegyek inkább dolgozni.

Vettem egy Expressz újságot és felhívtam az első szimpatikus hirdetőt, ahol gumiszervizbe kerestek munkatársat. Még aznap kimentem a megadott címre, és legnagyobb megdöbbenésemre azonnal felvettek. Kaptam munkaruhát, és reggel nyolctól este hatig szedegettem a kocsik kerekeit meg ellenőriztem a keréknyomást. Az ügyfelek pedig jattoltak rendesen, szóval a kajára-cigire nem volt gondom többé. Talán egy hete dolgoztam ott, amikor odajött hozzám a főnököm, Ficsór úr, és megkérdezte, tényleg van-e autószerelő végzettségem?

Hogyne lenne.

Erre a kezembe nyomta egy méregdrága japán sportkupé kulcsát, hogy álljak be vele a hátsó műhelybe, és cseréljem ki a lengéscsillapítókat. Az összeset.

Hát jó.

Hely szinte semmi, vezetési gyakorlat nulla. Vért izzadtam, mire belavíroztam a kocsit a gumitornyok között, majd felemeltem a csápossal és megpróbáltam visszaemlékezni arra, amit tanultam. Hogyaszongya:

"Kezdjük a hátuljával, az egyszerűbb. Keresztlengőkaros megoldás, a rugót nem kell leszerelni a lengéscsillapítóról, eleve egyben árulják. Kerék le, fent egy csavar, lent egy csavar, kint is van. Visszafelé ugyanez, kerék fel, megy ez, bazmeg! Most jön az eleje, ami már kacifántosabb: McPherson futómű, szóval egyben ki lehet szedi ezt is. Lent két csavar, fent a rugótányérnál három, majd ahogy rángatom, ki is zuhan az egész a padlóra. Egy kolléga benéz, semmi gond, ura vagyok a helyzetnek! Befogom az egészet a satuba, a villás rugóösszehúzóval összenyomom, a záróanyát letekerem, majd lassan leemelem az egészet. Az új gátlóra rátolom a rugót, tányér vissza, záróanya vissza, kiengedem, majd mehet is a helyére. Három csavar fent, kettő lent, kerék fel, isten vagyok!"



Mivel nem derült ki rögtön, hogy dögsötét vagyok a kocsikhoz, én lettem a futómű beállító segédje, aki kicseréli a kopott gömbfejeket, szimeringeket, lengőkarokat, stb. Fél év gyakorlás után csukott szemmel összeraktam bármit, szabadidőmben pedig megtanultam abroncsot szerelni és javítani. A mai napig a leghasznosabb tudás, amit felszedtem. Számtalan szarból segített már ki.

Az első fizetésemet pont a huszadik születésnapomon kaptam. Vettünk pezsgőt, csokit, chipset, és megindultunk Rékával szállodát keresni, mert az volt a terv, hogy a kisháznál urasabb körülmények között bulizunk. A Kempinskyben a liftes fiú is csak húzta volna száját, annyi pénz volt nálunk, de még egy átlagos panzió is megfizethetetlennek tűnt. Végül egy kőbányai munkásszállóba mentünk és ketten elfoglaltunk egy hat ágyas szobát. Gyorsan leoltottuk a hideg fényű neonlámpákat, kibontottuk a pezsgőt, majd a telemorzsázott ágyat terrorizáltuk hajnalig.

Pár hét múlva előkerült Tibi. Fáradtnak és megkeseredettnek tűnt, de sohasem beszélt arról, mi történt vele odabent, és egyáltalán miért sittelték le négy hónapra. Visszatért a telefonbizniszbe, és mivel nem hagytam ott a munkám, hogy neki segítsek, beújított egy srácot, aki ránézésre olyan meleg volt, hogy vizet lehetett forralni a hátán. Nem is titkolóztak túlságosan, sőt el is küldtek néha gyufáért, hogy talpasmalacot játszhassanak, Rékával meg kénytelenek voltunk áthelyezni a szeánszokat a házuk pincéjében álló ping-pong asztalra. Mivel ez nem tűnt hosszútávon tartható állapotnak, elkezdtem albérletet keresni.

A Fekete Lyuk egyik legendás alakja volt Oszi, egy Erdélyből áttelepült fiú. Pont új albérletet keresett, és felvetette, hogy betársulhatnék hozzá. Azt mondta, mindent elintéz: Hatalmas szobát kapunk, ahol lányokkal együtt is elférünk, nem lesz semmi gond. A szervezésbe viszont csúszott némi hiba, mert nálam volt pénz, de ő egy fillér nélkül próbálta megoldani a beköltözést, azzal a felkiáltással, hogy régi ismerőse a tulaj. Az ember viszont elhajtott minket, pont az ismeretségre való tekintettel, ugyanis Oszi alkalmi munkákból élt, és a fizetési morálja nagyjából olyan volt, mint egy építőipari kamuholdingnak.

Ott álltunk az összes cuccunkkal, és vakartuk a fejünket. A kisházba nem akartam visszamenni, pont elég volt belőle másfél év, hát elindultunk csak úgy, az orrunk után. Kiértünk a Podmaniczky utcába, ahol be lehetett lógni a vasút területére. Az volt a terv, hogy egy leselejtezett vagonban alszunk, aztán ahogy átmásztunk a kerítésen, egy másik világba csöppentünk. Egy posztapokaliptikus kisvárosba, ami pont úgy festett, ahogy Budapest fog egy atomtámadás után néhány évtizeddel: A túlélők szétrohadt vagonokban, és az épületek romjai között húzzák meg magukat, a földet konzervdobozok, málott borítójú színes magazinok, és eldobált injekciós tűk borítják. Virágzik a prostitúció, már egy doboz cigiért lehet lelakott negyvenes kurvát kapni. A hernyósok hullámpapíron üldögélve lövik magukat, de nem csak ők várják a jótékony kábulatot, hanem a közöttük ólálkodó zsebesek is. Emberileg és fizikailag is összegyűlt itt a város szemete, pár méterre a magas bérházaktól. A kilencvenes évek közepéig fennmaradt ez a mini-Szodoma, csak mutogatott egymásra a Rendőrség meg a KÖJÁL, de néhány óvatos razzián kívül nem történt semmi.



Kerestünk egy csendes zugot a kerítés mellett, és rátelepedtünk a cuccainkra. Nagy nehezen elhajtottuk a körénk gyűlt orgazdákat és dílereket, majd hajnalig gubbasztottunk, mint a verebek. Másnap sikerült összevakarni a pénzt, és beköltöztünk egy terjedelmes, legalább húsz négyzetméteres szobába. Angol vécé, fürdőszoba, mosógép. Csak meg kellett gyújtanom a gázt, és már főzhettem is a kávét. Teljesen elképesztett a luxus.

Pár hónap alatt megszoktam, hogy normalizálódott az életem, és ahogy elmúlt az újdonság varázsa, valami hiányozni kezdett. Felkeltem, bementem dolgozni, találkoztam a csajommal, majd lefeküdtem aludni. Hétvégén persze eljártunk szórakozni, de egyre többet kérdezgettem magamtól, hogy tényleg ennyi lenne egy emberi élet? Eszünk, dugunk, dolgozunk és viszon’hallásra? Úgy éreztem, a szabadságommal fizetek a biztonságért, csirkecombbal és huszonnyolc tévécsatornával tömik be a számat, hogy ne gondolkodjak, de főleg ne álmodjak arról, hogy tölthetném az időmet valóban fontos dolgokkal. Persze ha valaki megkérdezte volna, ugyan már, mik lennének ezek a nagyon fontos dolgok, nem tudtam volna válaszolni. Meghatározhatatlan, kusza vágyakkal voltam tele (vagyok most is), rocksztár az biztos akartam lenni, de gazdag és híres méginkább, ami nehezen jön össze, ha az ember napi tíz órát dolgozik.



Az albérletből két hónap után kiraktak minket, mert Oszi minimális összeggel is nehezen szállt be, én meg nem akartam tovább fizetni a részét. Néhány hónapot Csepelen laktam egy gitárvirtuóz lakótelepi félszobájában, majd Réka szülei felajánlották, hogy odaköltözhetnék hozzájuk. Akkor már teljesen elfogadtak és rendszeresen megjelentem a vasárnapi ebédeken, jó ötletnek tűnt. Tavaszig minden nap a kisház mellett mentem el dolgozni, nagyon furcsa érzés volt. Tibi egyre többet ivott, és Erdélyből importált fiúsereg vette körül, így egyre ritkábban ugrottam be hozzá. Hamarosan eltűnt, és egy olyan társaság költözött a helyére, akik pár hónap alatt nullára amortizáltak mindent. Szarral kevert Pálmatex szag terjengett, letörték a spalettákat, és szakadt szemetes zsákok borították az udvart. A környéken lakók ezt már nehezen viselték, végül egy dózer megoldotta a problémát.

Nyár közepén felmondtam a munkahelyemen. Járt be hozzánk egy Ali nevű karosszéria lakatos, akiről két dolgot érdemes tudni: Ő javította az egyre növekvő arab pénzváltó és gyrosos populáció kocsijait, és volt egy elképesztően gyönyörű unokahúga. A kislány provokált folyamatosan, de nem mertem lépni, mert nem hiányzott a rokonság, akiknél a fegyverhasználat hétköznapi eleme a válságmenedzsmentnek. Ali viszont korrekt pénzt ígért, így elmentem a műhelyébe dolgozni. Talán két hónapot bírtam, mert hiába értettem a futóművekhez, olyan problémákkal már nem tudtam mit kezdeni, hogy a hetes béemvében hátul cicereg valami.

De nem csak ez a rosszul sikerült munkahely váltás nyomasztott, hanem Rékával is egyre nehezebben jöttünk ki. Ebben mondjuk szerepet játszott, hogy két barátnőjével is sikerült elmélyíteni a kapcsolatom. Télen még úgy terveztük, hogy összeházasodunk, sőt megtartottuk az eljegyzést is, de nyár közepére megszabadultunk mindkét jegygyűrűtől: A sajátomat elhagytam, amikor begyűrtem a felső zsebembe, hogy ne zavarjon munka közben, Réka pedig az aktuális esti vita közben hozzám vágta az övét, és soha többé nem találtuk meg.

Ebben a helyzetben megváltásnak tűnt, amikor felhívott anyám, és megkérdezte, lenne-e kedvem Lacival dolgozni? Egy percig nem gondolkoztam. Összeszedtem a holmimat, közöltem Rékával, hogy vége, és hazaköltöztem Beloianniszba.

A két év alatt, amíg nem jártam a faluban, anyámék átköltöztek egy hatalmas családi házba. Az emeleten kaptam egy akkora szobát, mint a lakás, ahol most élek. Úgy terveztem, mindent megteszek azért, hogy helyreálljon béke. Bocsánatot kérek és megbocsátok a régi bűneinkért, mert bármi történt is, kötődtem hozzájuk, hiszen ők - voltak - a családom. Nehezítette a dolgomat, hogy anyám teljesen magába zárkózott, még vacsorázni se nagyon jött le hozzánk, Laciról meg újfent kiderült, hogy nem más, mint egy alkoholista tapló. Hajnali ötkor keltünk minden nap. Miután megittam a kávémat, kitekertem a családi kombi Trabant gyújtógyertyáit, és benzint öntöttem a hengerekbe, mert annyira kész volt szegény, hogy szívatóval be sem indult. Felbumliztunk Budapestre, ahol Laci egy kőműves brigádot vezetett. Délután ötig kevertem a maltert meg hordtam a sittet, aztán másfél óra vezetés következett, és már mehettem is, amerre láttam. Egy nyolc utcából álló faluban, ahol sötétedéskor zárnak a kocsmák. Mind a kettő.

Azzal még nem volt bajom, hogy dolgozni kell. Azzal sem, hogy elég sokat, de a ridegség, ami körülvett, teljesen kiborított. Sokáig azt hittem, én vagyok az oka, talán nem csinálok valamit jól, de hamarosan kiderült, hogy épp válófélben vannak, csak engem elfelejtettek erről tájékoztatni. Anyám - teljes joggal egyébként - megelégelte Laci prosztóságát, és összejött a Balázs Vendéglő főpincérével, ugyanis akkoriban ott volt üzletvezető. El is költözött két hét hidegháború után, én meg ott maradtam egy háztartásban az építőipar Damu Rolandjával.

Amit kerestem, abból félretenni nem lehetett, szóval költözésről és új albérletről nem is álmodtam. Rékával közben kibékültünk, de a szakítás után durván lecsúszott a népszerűségi indexem a szüleinél, így a Galgóczyra sem mehettem vissza. Hétvégéken lejött hozzám, vagy Pesten randiztunk. Egy este, amikor a Moszkva téren váruk a többieket, megjelent Tibi. Jól fésült volt, frissen borotvált, és elújságolta, hogy a közelben lakik egy ismerőse lakásában. Miután végig hallgatta a történetemet a balul sikerült családegyesítésről, rögtön felajánlotta, hogy költözzek oda, amíg kialakul valami.

- Mi bajom lehet? - gondoltam, és indultam is utána.

Következő: Shangri-La >>
     << Előző: Félvilág
         << Legeleje: Fontos dolgok

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr222500016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ugyandehogy (törölt) 2010.12.07. 20:46:16

még mindig ez az egyik kedvenc blogom
imádom, ahogyan írsz: egyenesen, kertelés nélkül és stílusosan

igor1974 2010.12.07. 21:13:25

Nagyon jó - kár, hogy nem olyan sok, mint a Háború és béke:-)

Köszönjük!

megyesz 2010.12.07. 22:02:17

@igor1974: Nem kell olyan soknak lenni, eleg lenne ha napi v. 2-3 napi rendszereseggel lenne uj post! :)
2-3 hete talaltam re erre a blogra, aznap mindet elolvastam azota meg minden nap varom az ujjat, szoval nekem nagyon bejon az "iromany"!!! :)

ronson 2010.12.08. 23:41:26

Továbbra is tetszik a blog és kíváncsian várom a folytatást.

Azért remélem nem kell tényleg 2 évet várni a befejezéshez.

Üdv.

Lotterfeld Boholy · http://www.boholy.blog.hu 2010.12.09. 02:43:40

@ronson: konkrét befejezésre ne számíts, mert nem haltam meg, szóval lehet ebből még bármi:) a posztokkal pedig igyekszem, de az ilyesminek csak akkor van értelme, ha rendesen meg van írva, az meg időbe kerül, ugye...

Gróf Úr 2010.12.09. 11:54:32

@Lotterfeld Boholy: írtál nekem, oszt kimoderáltad, nehogy más színlelt lelkesedéssel ingyen sörhöz jusson? :-)

Rendes tőled, egyszer behajtom, de vidékiként az iszik vagy zsanett híve vagyok, alkoholmentes-sértésre meg nem változtatnám, szóval maradjunk annyiban, tetszik, amit csinálsz és ahogy csinálod, így enyém az öröm, ha nem is a söröm.

Lotterfeld Boholy · http://www.boholy.blog.hu 2010.12.09. 14:53:32

@Gróf Úr: akkor átment:) nézz be majd, ha pesten jársz.

AzHofi 2010.12.10. 13:19:38

Szerintem előre meg van írva az egész, csak csepegteted itt a mannát. Különben honnan tudhatnád előre, hogy mi lesz a címe? :)

McLaurin 2010.12.16. 22:17:49

Nagyon jó bár kicsit nagy ugrásnak tűnt hírtelen 2 év utána meg már a következő címnél elolvastam 37? Vagy nem sorrendben jön? Na mindegy kezdem olvasni azt is.
Szóval több sztorit nehogy elfogyjon 2 év alatt.
süti beállítások módosítása