Budapest, 1995. Huszonkét éves vagyok.
Aki sokat járt a Moszkva tér környéki buszokkal, emlékezhet egy lányos, szőke sofőrre, aki legalább ötven plüssállattal osztotta meg a vezetőfülkét. Ő volt Tibi lakótársa, ami még nem gond huszonhárom négyzetméteren, de a helyi és az ideiglenesen hazánkban állomásozó meleg hadtestek is támaszpontként használták a lakást. A hatalmas franciaágyon egy tizenöt éves gyerek üldögélt. Ha a Tündér Lala-szerű fürtök és a rózsaszínnel kombinált lila bútorok nem lettek volna elég egyértelműek, csak le kellett néznem a földre, ahol egy matracon bújt össze két őzikeszemű fiú.
Szólni nem tudtam a fojtogató hőségtől, úgy izzott odabent a levegő.
Annak ellenére, hogy egy hellót alig bírtam elmakogni a döbbenettől, nagyon kedvesen fogadtak, és miután Tibi kijelentette, hogy “Hagyjátok, ez a pinákra hajt!” egyik sem próbálkozott semmivel. Kaptam vacsorát, saját matracot, és ha nehezen is, de el tudtam aludni, mert azon azért nehezen tettem túl magam, hogy két méterre tőlem barcognak. Közel egy hónapig laktam velük, minden gond nélkül. Furcsa volt megérteni, hogy ebben a szituációban én képviselem a másságot, én vagyok, aki igazából nem tartozik közéjük. Mégsem éltek vissza vele, és nem éreztették, hogy ők vannak többségben, pedig simán megtehették volna. Toleranciából ötösre vizsgáztak, és függetlenül attól, hogy nálam is durván működik a homofóbia, néha szégyenlem magam azért, ahogy őket vagy bármelyik más szubkultúrát kezeljük.
Elég hamar találtam munkát. Egy budaörsi Suzuki kereskedésbe vettek fel raktáros-anyagbeszerzőnek. Kaptam átlagosan szar fizetést, saját számítógépet, és egy Tavriát, ami nem egzotikus hangszer, hanem kibaszás, csak még két rendszámtáblát is szereltek rá:
Az oroszok jó húsz évig elvoltak a Zsigulikkal, aztán amikor fényévekre húzott el tőlük a világ, belátták, hogy kéne tervezni egy fronthajtásos, autónak kinéző szerkezetet. Ez lett a Lada Samara, ami úgy sikerült ahogy, de legalább beindult és nem volt vele ciki kimenni az utcára. Aztán egyre több kínai akciófilmet néztek az elvtársak, és valamelyik kisütötte, hogy lehetne itt-ott ócsítani rajta, összenyomni elöl-hátul, és a munkásosztály végre városi kisautóhoz jutna. Ebben a pillanatban kiszabadult a palackból Joszif Visszarionovics Sztálin szelleme, aki egy szanaszét rohadt Zaporozsecre emelte ujját, és kijelentette, hogy ezt a mutatványt kell megismételni. Így született a Tavria, a gépjárműipar Kis Vukja.
Száz kilométeren hat liter benzint és negyven liter hűtővizet fogyasztott. A karosszériát csecsen lázadók hegesztették mikronnyi vastag, eleve rozsdás lemezből, a felninek pedig nem volt közepe. A fékdobhoz három kis fülön csatlakozott, automatikusan lazuló csavarok segítségével. Előzni nem lehetett vele, de megállni sem, és a kopó-nyíródó alkatrészek halálsikolya minden kanyarban elnyomta a recsegő rádió hangját. Életem egyik legnagyobb büntetése volt az a kocsi. Mindössze egyetlen kellemes emlékem fűződik hozzá, amikor a motorháztetőn megdugtam a barátnőmet, elfelejtett lefulladni, és nem fagytunk szét a februári éjszakában.
Ahogy megkaptam az első fizetésemet, elköltöztünk Rékával egy pestszentlőrinci albérletbe, amit nagyon utáltam, de másfél hónap után kaptunk a családjától egy visszautasíthatatlan ajánlatot. A nagynénjének volt Csillaghegyen egy üres lakása minden jóval felszerelve, és kiadta nekünk havi ötezer forintért, ami már akkor is nevetségesnek számított. A kalandjaim után megváltásnak tűnt a kispolgári idill. Dolgoztunk, főztünk, tévéztünk mint mindenki más, még Párizsba is eljutottunk egy hétvégére. Van is egy jó giccses képem, amin az Eiffel torony tövében ölelkezünk, de Réka nem szeretne fürödni a Boholy blog kétes népszerűségében, úgyhogy megtartom magamnak. Egyébként külön posztot írhatnék arról - nem fogok -, hogy a történetek szereplői mi hisztit nyomtak le, hogy ne szerepeljenek, ne úgy szerepeljenek, de mégis az lenne a legjobb, ha abbahagynám az egészet. A médiatörvény anarchista szabadvers ahhoz képest, amihez szerintük tartanom kéne magam. Ebben az a kemény, hogy az esetek döntő többségében én voltam a problémagenerátor, tehát csak magamat égethetem, ami ugye alapvető emberi jog, meg az elején jeleztem is, hogyha valakinek tényleg kellemetlenséget okozhatna egy sztori, megváltoztatom a nevet és a körülményeket. De ennyit a puffogásról, menjünk tovább:
Tavasszal anyám kilépett a Balázs vendéglőből és a Péterffy Sándor utcában nyitottak egy talponállót az új pasijával. Igazából egy húgyszagú dohos pince volt ez a lehető legrosszabb környéken, de rögtön megláttam benne a lehetőséget és felvezettem, hogy ebből rockkocsmát kéne csinálni. Anyám rábólintott, Réka meg egyenesen rajongott az ötletért, hát azzal a lendülettel neki is álltunk a megvalósításnak:
Egy ilyen vállalkozáshoz öt dolog kell: Pénz, legális cég, szakhatósági engedélyek, reklám, és programok.
Az anyagi részét úgy oldottam meg, hogy megdumáltam az egyik kollégámat, szálljon be csendestársnak. Kaptam tőle kétszázezer forintot német márkában, majd megbeszéltük, ha nem dől be a vállalkozás, visszakapja jó sok hozammal megfejelve. Külön céget anyám tanácsára nem alapítottunk, hanem azt a Kft-t használtuk fedőszervnek, amihez igazából neki sem volt köze, csak egy bélyegzőt meg egy számlatömböt kapott a tulajtól, hogy azt mutogassa az APEH-nak, ha lejönnek ellenőrizni. Ebben a szellemben a többi hivatallal sem foglalkoztunk. Nem jelentkeztünk be Tűzoltóságnál, nem kértünk - akkor még volt ilyen - engedélyt élőzenére, Artisjusról meg hasonlókról ne is beszéljünk. A marketing stratégiánk négyezer B/3-as plakátra épült, a szervezést meg úgy terveztük megoldani, hogy végigjárjuk az összes tavaszi fesztivált, és megvesszük a nekünk tetsző zenekarokat.
Totálisan meg voltam róla győződve, hogy mindent vérprofin intézünk.
A Fekete Lyukban gyorsan elterjedt a vállalkozásunk híre, így egy csomó önkéntes csatlakozott hozzánk. A felső vezetés a következőképpen állt össze: Én voltam a góré, de Réka gondolkodott és koordinált. Egy Doki nevű srác, az Accident nevű fantomzenekar* basszusgitárosa vezette Mekk Mester divíziót, ami a fúrás-faragásért és mindenféle átalakításért felelt, és ugyanabból a csapatból Cimbi, a gitáros is benézett néha, de úgy emlékszem a dumán kívül sokat nem tett hozzá az ügyhöz. Veres Csabi lett a hangtechnikusunk, aki ránézésre őrült feltalálónak tűnt, és tudomásom szerint úgy kezdte a karrierjét, hogy porrá vert valakit egy cinálvánnyal. Is’ván, a plakátragasztó kapta a marketing osztályt. Ki is tett magáért rendesen, mert a kampány időszakban mindenhol a mi plakátjainkat láttam, bármerre is jártam Budapesten. Rajtuk kívül rengetegen jöttek segíteni, vagy akadályozni minket, mivel a személyzetnek ingyen járt a csapolt sör.
* Fantomzenekar nálam az a csoportosulás, akik évekig próbálnak mindenféle szutykos garázsban, de az egyik tagban sem merül fel, hogy koncertezni kéne.
Bőven benne voltunk a munkálatokban de még mindig nem sikerült nevet találni a helynek. Le sem merem írni, olyan rossz ötleteink voltak,** mígnem az egyik lány bedobta, hogy lehetne Shangri-La, ami - szerinte - elvarázsolt, távoli helyet jelent. Azóta persze megokosodtam, és tudom, hogy nem teljesen ez a helyzet, de lényegtelen: Közfelkiáltással elfogadtuk a nevet.
**Nem volt ez másképp a Tündérgyár esetében sem. Először a Reaktor, és a Club Tesla vezették a toplistát, majd arra gondoltam, lehetne Alchemia, a kedvenc krakkói kocsmám után. Amolyan testvérhelyet szerettem volna csinálni, de a lengyelek - nagy barátság ide-oda - nem álltak szóba velünk. Zoltán, az egyik üzlettársam ekkor benyögte, hogy nevezzük el a kocsmát Négybubisnak. Gyorsan vissza kellett vágnom valamivel, mert ha ez megragad az agyában, végünk. Az első dolog, ami eszembe jutott, az akkori blogom címe, és mivel jobbat senki sem tudott mondani, ebben maradtunk. Illetve Vincent kijelentette, hogy ilyen ratyi helybe ő nem rak pénzt, de én meg elég idegesítő módon tudom mondani ugyanazt rettentő sokáig, végül felőröltem őt mentálisan, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba.
Eljött az ideje, hogy fellépők után nézzünk. Május elsején kimentünk a Tabánba, ahol egy csomó zenekar játszott. Egy dülöngélő kövér csávó énekelt Nasstasja Kinskiről, a mellettem ülő fiú pedig felvilágosított, hogy ez a Vidámpark zenekar, az énekest Őz Zsoltnak hívják, és a múlt héten negyvenkétezer forintot - átlagfizetés havi húszezer - ivott el harmadmagával. A pénzt a kiadóban vette fel a stúdió munkálatokra, de nem ez az első kör amivel meghúzta őket, szóval úgy néz ki, a hamarosan megjelenő “Tíz új sláger” című lemez lesz minden idők legnagyobb költségvetésű underground cédéje - és kazettája.
Éreztem, hogy megvan az emberem.
A videót én csináltam tökegyedül. Tényleg senki sem segített.
A Vidámpark után egy másik tök ismeretlen zenekar lépett fel, Quimby volt a neve. Angolul nyomtak valami Tom Waits koppintásnak tűnő zenét, és az énekes rémisztően gitározott. Az első sorban három mattra bebaszott gimis csaj sikoltozott, még röhögtünk is rajtuk. A fene se gondolta volna, hogy egy önbeteljesítő jóslat szemtanúi lettünk. Mire a színpadhoz keveredtünk, Őz már lelépett, így Kiss Tibivel kezdtünk el alkudozni, aki bemondott egy húszezres, számunkra megfizethetetlen gázsit, úgyhogy tovább is álltunk.
Két hét múlva leutaztunk Velencére, mert valami fesztiválon fellépett a Vidámpark is. A koncert után megkerestük az Őzt - meglepő módon egy kocsmában akadtunk rá -, és hadarva, egymás szavába vágva előadtuk neki a Shangri-La sztorit. Tetszett neki a kezdeményezés, gond nélkül megalkudtunk. Este elkísértük Veszprémbe, mert megígérte, hogy bevisz minket a Kispál koncertre. A rendezők előre köszöntek neki, úgy kezelték, mint egy félistent. Akkor még nem tudtam, de elég sok vezető zenész látott benne annyi potenciált, mint Lovasiban és az Európa Kiadóban együttvéve, és sokan a mellett tették le a garast, hogy Zsolti zenéje fogja meghatározni az egész évtizedet. Személyesen Bródy János intézett neki egy élete végéig tartó ösztöndíjat, és rengetegen álltak mögötte, viszont Őz elfelejtett leszállni a hatos éjszakai buszról, így a Vidámpark megmaradt közepesen ismert kocsmazenekarnak.
Ahogy álldogáltam a “zsáákmányállaaatmájáátmosooom”-ot üvöltő tömegben, észrevettem egy ismerős arcot. Fenes Tibor volt, a Nulladik Változat énekese. Egyszer majdnem láttam a koncertjüket a Tilos az Á-ban, de a társaságunkból valaki benyögte, hogy szar Joy Division kópia ez, és máshol töltöttük az esetét. Egy hónap múlva viszont felléptek a Percfect Name előtt az E-klubban, ahová elkísért Réka majdnem tizennégy éves barátnője, akivel sikerült is smárolni egy üveg becsempészett bor elfogyasztása után, de hagyjuk most a múlt nagy tévedéseit. Mivel kjúros voltam, nem állt messze tőlem ez a stílus, és ha nem is hoztak forradalmi újításokat a rockzenébe, ügyesen adagolták a halálközeli élményt. Jó, azért Fenes egy az egyben hozta Bernard Sumner idegesítő hangzását, de ezt betudtam a félgagyi koreai gitárnak. A hangtechnikai Nobelt nálam akkor érdemelte ki, amikor öt évvel később láttam őket, és gyári Gibsonon, csöves Marshall fejjel képes volt reprodukálni ugyanezt... Tiborral telefonszámot cseréltünk, és leszerződtettem őket a Shangri-La nyitóbulijára.
Megvolt hát a két húzónév.
Munka mellett, éjszakánként dolgoztunk a helyen. Aztán én munka helyett is, mert egy idő után nem tartottam fontosnak, hogy bejárjak, hisz egy remek jó helyet építettünk, úgy éreztem biztosítva van a megélhetésem. A szervezésben és ügyvitelben felmutatott profizmusunk meglátszott a koncerttermen is: A színpad Salgó polcelemekből készült, a plafon hangszigetelését pedig hungarocellre varrt tojáskartonokkal oldottuk meg. Az oldalfalakkal és az utcaszintre nyíló ablakokkal értelemszerűen nem foglalkoztunk .A keverőpultnak építettünk egy kutyaólat, egyedül a hangosítás volt rendben, mivel Csabi már akkor is hörcsögmód gyűjtött mindent, ami képes a zajkeltésre. Mivel leginkább akkor flexeltünk, amikor a népek aludni próbáltak, jó hamar összevesztünk a helyi öregasszonyokkal. Azt gondoltuk, ez az élet természetes rendje: Mi fiatalok vagyunk és feltekerjük a hangerőt, ők öregek és pampognak. Mindenki teszi a dolgát. Az egyik néninek még be is szóltam, hogy tök feleslegesen hisztizik, hiszen ő egy éven belül meghal, mi viszont zenélni fogunk, amíg áll a világ, tényleg hazamehetne Bibliát olvasgatni.
Ezen a ponton vívtuk ki a környék ellenszenvét, úgy érzem.
Hogyan NE építsünk hangszigetelést?
Elérkezett az első koncert napja. Már javában esteledett, de még mindig a tojáskartonokkal meg a vezetékekkel bíbelődtünk. Rohamtempóban próbáltuk behozni a lemaradást, ami persze kapkodáshoz és újabb hibákhoz vezetett. A közönség elkezdett szállingózni, a zenekar beállásra várt, Csabi pedig haját tépte, és egy forrasztó pákával hadonászott:
- Nem működik a hangváltó, nem működik! - kiabálta.
- Hát ez kellemetlen - jegyezte meg Is’ván mire Csabi mindent eldobott a kezéből, a falhoz csapta a srácot, és közvetlen közelről az arcába üvöltötte:
- TUDOM, HOGY KELLEMETLEN!
Másfél óra volt hátra a koncertkezdésig.***
*** A Tündérgyár hivatalos megnyitója még ezt is alulmúlta egyébként: Reggel még nem állt a pult, délután kettőkor az egyik üzlettársam elküldte a legnagyobb szponzorunkat a jó kurva anyjába, az első vendégek meg nem sört kaptak, hanem seprűt, lapátot, és felmosóvödröt.
Kész nem lettünk, de abbahagytuk a munkát. Puskin, a Nulladik Változat dobosa kétszer rávert a pergőre, mire megjelent a fölöttünk lakó öregasszony, hogy ebben a zajban ő szívinfarktust fog kapni, a macskája pedig álvemhes lett a rezonanciától, és azonnal ránk hívja a rendőrséget, ha nem hagyjuk abba. Puskin megvonta a vállát, és kijelentette, hogy akkor unplugged lesz. Hoztak gyorsan két kongát, és mintha eleve csendes-ülős koncertre próbáltak volna, gyönyörűen lejátszották a műsort.
Puskin és Fenes
Nulladik Változat a Shangri-La-ban
Az ifjú Lotterfeld azon mereng, hogy tizenhat év múlva hányan baszogatják majd, mert ritkán és link módon posztol?
Később megjelent nyolc helyi roma, akiket úgy informáltak, hogy ez egy szkínhed kocsma, és kijelentették, hogy most mindenkit megölnek. Erről a kiérkező rendőrök lebeszélték őket, rajtunk viszont mindenféle hivatalos papírt és engedélyt kerestek, amit a fent említett okok miatt nem tudtunk prezentálni. Annyiban maradtunk, hogy másnapra megszerzünk mindent. Ezzel meg is próbálkoztunk, de péntek délben már senki sem állt velünk szóba az önkormányzatnál, a programokat viszont nem akartam lemondani, hát kockáztattunk.
A bevétel!
Másnapra utcazenész fesztivált hirdettünk, a fő műsor pedig a Torma nevű pszichedelikus szintiduó koncertje volt. Is’ván erőltette őket, mint hatalmas tömeget megmozgató szuperprodukciót. Majdnem annyit kértek, mint a Quimby, amihez képest megjelent tizenhárom rajongójuk, plusz egy eltévedt külföldi. Elhűlve néztem, ahogy az énekes macskanadrágot húz, felvesz egy pizsama felsőt, és egy hegesztő szemüveget. A műanyag lambéria előtt vonagló csökött férfitest, és a ruppótlan prüntyögés nem a röhögést hozta elő a közönségből, hanem kínosan feszengtünk, mintha Kiszel Tünde tartott volna rúdtánc bemutatót. Az este viszont lement minden gond nélkül, se feltrancsírozni, se letartóztatni nem akart minket senki.
A harmadik nap már nem alakult ilyen szerencsésen, mert a Vidámpark koncert előtt tíz perccel megjelent egy halom rendőr, és ismételten kérték a működési engedélyt meg azt a nyolc másikat, amivel nem rendelkeztünk. Miután tisztázódott a tényállás, közölte a vezetőjük, hogy el lehet hagyni a helyiséget, itt zenélés többé nem lesz. Arról is biztosított, hogy a környéken lakók ellenállása miatt utólag is felesleges próbálkozni, kannásbor mérésen kívül ez a hely semmire nem kap engedélyt. Pont.
Anyámmal meg a pasijával kezdtem üvöltözni, hogy tönkretették a munkánkat, mert nem voltak képesek utána menni a kibaszott engedélyeknek, pedig megbeszéltük, hogy ez az ő feladatuk. Tizenhárom éves koromban ő mondta, ekkor viszont én jelentettem ki, hogy ezt soha nem bocsátom meg, és nem akarom látni többé az életben. Aztán sírtam, felnőtt koromban talán először. Mert lehet, hogy elamatőrködtük az egészet, de a húsz évünk minden energiája és odaadása benne volt abban a helyben. Úgy éreztem, egy egész világot vettek el tőlem. Nem is elvették, ellopták.
Ahogy ott csuklottam, és törölgettem a taknyot meg a könnyeimet, odajött hozzám az Őz**** és a vállamra tette a kezét:
- Ferikém, nincs itt semmi gond. Most az a fontos, hogy megmentsük a koncertet, a többin ráérsz holnap is gondolkodni - mondta.
- Most zárattak be minket, nem tűnt fel? - kérdeztem.
- Időnként mindenkit bezárnak, ne is törődj vele. Mondd be a közönségnek, hogy menjenek át a Májuskertbe. Egy óra múlva kezdünk.
Mivel Zsolti volt ott a koncertszervező, flottul ment az egész. Szállítás, pakolás, beállás, és már játszott is a zenekar. Biztos jó koncert volt, bár sokra nem emlékszem, mert addig toltam a boroskólákat, amíg el tudtam támolyogni a pultig, és még utána is lecsúszott néhány.
Eszem megáll, mert teljesen úgy emlékszem, hogy a Vidámpark koncert után zártak be minket. Sőt biztos is, mert az volt az egyetlen koncert, amit nem tudtunk megtartani. Megfejtés: már a plakáton összekavartuk az időpontokat.
Másnap délután telefoncsörgésre ébredtem. Őz volt, és megkérdezte, nincs e kedvem plakátokat gyártani és ragasztani a Májuskertnek, mert ha a Shangri-La-val így megraktuk a várost, nem lehetünk annyira ügyetlenek, mint ahogy ez jelen pillanatban kinéz.
**** Szokták kérdezgetni tőlem - még az Őz barátai is -, hogy mit istápolom én a Zsoltit? Miért veszem neki a söröket, nézem el, hogy fizetés nélkül távozik, és miért szervezek neki koncerteket? Hát ezért. Tudom én, hogy elfelejtett felnőni, és húsz év tömény rákenroll kikezdi a szervezetet, de mégis ő volt az, aki nem a vállát vonogatta, és a gázsit követelte, hanem kihúzott engem a szarból. Emellett osztom sokak véleményét, hogy amit ez a csávó letett az asztalra, az nem megkerülhető. És lényegtelen, hogy hova züllött ahhoz képest, ami lehetett volna, a saját útját járja, és ezért kizárólag magának felel.
És micsoda véletlen (egyébként tényleg az), hogy a Nulladik Változat és a Vidámpark január 29-én közös koncertet ad a Tündérgyárban. Facebook event itt. Meg is próbálom összeszedni a Shangri-La teljes személyzetét, remélem nem sül el úgy, mint egy kínos osztálytalálkozó. Mi ott leszünk, az első sorban csápolunk majd. Csatlakozhattok.
Következő: A szitanyomás királyai >>
<< Előző: A munkásosztály hőse
<< Legeleje: Fontos dolgok
kommentek