2004-2005, Budapest-Krakkó. 32 éves vagyok.
Reggel fél hétkor megcsörrent a vezetékes telefon. Nyugodtan kávéztam tovább, mert Petra anyukája vette a másik szobában. Egyszer csak egy hatalmas ordítást hallottam, ami aztán hörgésbe, majd csendes szűkölésbe fordult.
– Meghalt apu – bólintott Petra. Összeszedte a holmiját, váltott pár szót az anyjával, majd mindketten elindultunk dolgozni. Nem sírt, egyáltalán nem tűnt összetörtnek, sőt még valami olyasmit is mondott, hogy jobb ez így. Elsőre kegyetlennek tűnhet, de kénytelen voltam igazat adni neki, mert egy örökmozgó, minden lében kanál embernek nem élet az, hogy évekig az ágyban fekszik, és egyedül még a vécére sem tud kimenni. Én se húznám sokáig ilyen körülmények között, a gyógyulás minden reménye nélkül.
Is'ván Püspökladányból került fel Pestre még a kilencvenes évek elején. Zugplakátokat ragasztott, aztán reklámügynökségi üzletkötő lett, majd – miután lecsapott néhány jól fizető ügyfélre – megalapította a saját cégét. Kezdetben a lakásán dolgozott, majd kivett egy alagsori irodát az Irinyi József úton. Főleg nyomdai munkákkal foglalkozott, és én lettem a gyártásvezető, aki a megrendelés leadása után átveszi a melót, rohangál, vitatkozik, tépi a haját, aztán a szőnyeg szélén magyarázkodik, ha valami nem oké. Volt már pár állásom, de egyiket sem élveztem így. Megálmodja a paraszt, hogy szívecskével díszített meztelennős prospektust szeretne az utazási irodájának, én pedig leteszem elé az asztalra. Fizetést kaptam, jutalékot, a tervezési munkák után külön 80%-ot, és igencsak húztam a számat azokban a hónapokban, amikor nem jött össze egy rongyos képviselői alapilletmény.
Nekem jól ment, a cégnek viszont kevésbé, mert Is'ván a pénzügyeket egy csekély értelmű medvebocs szintjén kezelte. Sokmilliós adósságállományt görgetett, ami a nyilvánvaló problémák mellett azt is jelentette, hogy az aktuális anyagelőlegből a hárommal azelőtti megrendelést finanszíroztuk. Meg voltam róla győződve, hogy sokkal jobban csinálnám, de hagytam gurulni a szekeret lefelé, mert az én pénzem prioritást élvezett – kulcsom volt a kasszához –, és szabadidőmben inkább foglalkoztam a könyvemmel, mint egy tök átláthatatlan és idióta struktúra átszervezésével.
Volt ugye három kész fejezetem, amiket másfél év pihentetés után újraírtam. Nem akartam kijönni a lendületből, ezért rögtön folytattam is a munkát. Otthon nem tudtam dolgozni, mert Petra hiába tanult csendben, akkor is benne volt az aurámban, az iroda meg túl steril környezet egy meséhez. Szerencsére Robertával újra beszélő viszonyban voltunk, és miután megértettem vele, milyen fontos projektben vagyok, adott egy lakáskulcsot*. Délután kettőtől este tízig dolgozott – persze csak háromszor egy héten, hogy maradjon ideje az igazán fontos dolgokra is –, én pedig teljes kényelemben gépelhettem. Jó, néha ott maradtam éjszakára meg egész hétvégre is, Petra meg úgy tett, mint aki nincs halálosan kibukva azon, hogy a pasija egy másik nővel tölti az idejét.
*Erre már nem emlékszem pontosan, az is lehet, hogy a kulcs eleve nálam volt, és sosem adtam vissza úgy 2007-ig.
Vázlatok és storyboard nélkül írtam úgy, hogy sokszor fogalmam nem volt, mi fog történni a következő oldalon. Teljesen beszippantott a történet, és épp annyira izgultam, mint – remélhetőleg – az olvasó. Nem kitaláltam a karaktereket, hanem megismertem őket, nem csak rázós helyzeteket teremtettem, hanem valóban ott voltam velük. Tényleg, mert az alapkonfliktus itt az, hogy a romantikus meg családi regényekre szakosodott béríró** életében egyszer saját ötlet alapján próbál összehozni egy regényt. Már az elején elakad, mikor halálosan összevesznek a főszereplők, és hogy mentse a sztorit, beleírja önmagát is, mert azt gondolja, személyesen képes lesz rendet tenni a renitens karakterek között. Így utólag azt kell mondanom, hogy a könyv tele van dilettáns húzásokkal, néha fárasztó, de legalább átjön a lelkesedés, és ezért a mai napig nagyon szeretem.
**Itt lenne a reklám helye, de a Csillagok hegyén nincs már kint a boltokban. Van viszont egy ebook verzió, és ha marad rá energiám, pár héten belül megoldom a terjesztést.
Amikor nem a céggel vagy a könyvemmel foglalkoztam, Petrával kivettük az életből azt, ami jó. Utazgattunk össze-vissza, sokszor átmentünk Párkányba ebédelni, vagy csak pizzát rendeltünk és megnéztünk egy filmet. Ez az, amit én hétköznapi boldogságnak nevezek, és szintén ez az, amit hosszú távon képtelen vagyok elviselni. Abszolút nem pozitívumként hozom fel, mert a világmegváltó terveim jellemzően több problémát, mint nyereséget generálnak. Sokszor irigykedve gondolok a szürke kispolgár ismerőseimre, akik képesek úgy élni, hogy közben nem akarnak rocksztárok, vagy a kortár sirodalom nagyjai lenni, hanem egyszerűen jól érzik magukat.
Ciprusra mentünk nyaralni, mert sikerült nyélbe ütnöm a Blue Travellel egy barterüzletet, így az egész csak annyi pénzbe került, amit a helyszínen elvertünk.
Tehát rengetegbe.
Reggelit és vacsorát kaptunk a szállodában, de így is alig jöttünk ki százötvenezerből egy hétre, pedig egyáltalán nem játszottuk a kőgazdag turistát. Ciprus egy ronda nagy apartmanfalu, ahol aranyárban mérik az ásványvizet, a tenger tényleg szép, de ezen kívül dögunalom az egész. Elmentünk egy fakultációs programra, ahol a főszám a szamárháton lovaglás volt, majd valami forgatagnak nevezett falunap, tényleg csak Lagzi Lajcsi meg a Bikicsunáj hiányzott. Na mindegy, valamelyik este Petra korábban elaludt, én pedig jobb híján az Eb-döntőt néztem. Rólam tudni kell, hogy még csecsemőkoromban beoltottak foci, autóverseny, meg minden hasonló faszság ellen, szóval félálomban követtem, ahogy rohangálnak a srácok fel-alá. Aztán az 57-ik percben Harisztéasz, berakta a szögletet – kigúgliztam, nem magamtól vagyok ilyen okos –, és ezzel a teljesen esélytelennek tartott Görögország lett az Európa bajnok. Cipruson ugye főleg görögök laknak, fel is keltettem Petrát, hogy menjünk ki az utcára, mert többet ilyet nem látunk, az biztos. Percek alatt egy spontán Riói karnevál kerekedett. Rakéták, tűzijáték, légoltalmi sziréna, ingyensör, minden volt. A kocsik a főúton drifteltek és égették a gumit, köztük robogók szlalomoztak életveszélyes tempóban. Egész Larnaca ordított és táncolt, de úgy, hogy közben egyetlen kukát sem borítottak ki, nem törtek a kirakatok, de még egy kósza pofozkodást sem láttam.
Is'ván egyre jobban küzdött a céggel. Az adósságok nagy része beszállítói volt, szóval esélyesnek tűnt, hogy csak ketten lesznek a temetésén: Az egyik a markolót vezeti, amivel kiássák a gödröt, a másik meg rátolat a betonkeverővel. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy közben pörgött az üzlet, és normális vezetés mellett kijött volna három úszómedencés béemvé, szőke szopórobot, mélytányéros tévé, bármi.
Vakartam a fejem egy darabig, aztán felajánlottam, hogy átvenném a vállalkozását. Mármint nem az adóssággal terhelt céget, csak az irodát, ingóságokat, a telefont, honlapot, és az ügyfeleket venném meg papíron, aztán a haszon egy részéből rendezheti a dolgait, meg kap némi fizetést is. Alkudoztunk egy hétig, aztán megköttetett az üzlet. Körbejártam a beszállítókat, elmondtam mindenkinek, hogy innentől én viszem a boltot, halál pontosan fogok fizetni, illetve arról is gondoskodok, hogy megkapják az elmaradásokat. Nyomatékosítottam, hogy ez egy másik cég – csak épp a neve ugyanaz, meg a telefonszáma és telephelye –, és engem nem lehet számon kérni Is'ván ügyei miatt. Nem mondom, hogy mindenhol kitörő örömmel fogadták ezt a konstrukciót, de mivel a másik opció a nagy nulla, viszonylag gyorsan megállapodtam a nyomdákkal.
Ez a felállás jól működött egy darabig, majd Is'ván elkövetett két nagyon komoly hibát. Először rám küldte az egyik különösen ideges hitelezőjét, akinek megpróbáltam elmagyarázni, amit már mindenkinek, aztán addig ordított, míg rátettem a telefont. Egyébként is találkozóm volt az emberrel, mert ki kellett fizetnem egy melót, amit már az új rendszerben rendeltem meg. A határidő napján tíz bankot jártam körbe, mire sikerült felvennem másfélmillió forintot, szigorúan ezresekben és ötszázasokban. Belegyűrtem a pénzt egy mekis papírzacskóba, majd a csepeli gettó közepén a csávó kezébe nyomtam, hogy számolja át, ha gondolja. Aztán felejtsen el.
Többé nem jelentkezett.
Is'ván második hibája az volt, hogy nem elégedett meg a fizetésével, hanem sunyiban legyártatott néhány anyagot a hátam mögött, pedig az volt a megállapodásunk lényege, hogy beszüntet minden üzleti tevékenységet. Amikor ez kiderült, megkértem, hogy szedje össze a motyóját, de az irodakulcsot hagyja az asztalon.
Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy lehúztam róla a céget. Tartok tőle, hogy a mesében nem én lennék a jó, aki győz, hanem inkább a másik, aki viszont elnyeri méltó jutalmát.
Eljutottam a könyvem feléig, és az a fejezet következett, ami Krakkóban játszódik. Arra gondoltam, kiveszek egy hónap szabadságot, addig Gizi*** helyettesít, én meg írhatok az eredeti helyszínen. Andika – aki közben összejött egy Igor nevű sráccal – talált nekem egy belvárosi lakást, és mivel éppen Magyarországra készült vakációzni, megkért, hogy vigyázzak a macskájára. Édes kis állat, biztos jól megleszünk együtt.
***Mivel kicsit túlzásba vittem a különböző nőkkel kapcsolatos sztorikat, itt most kimarad egy szövevényes, külön posztot érdemlő történet. Később azért visszatérek rá.
Márton közben felvette a gazdája összes rossz tulajdonságát: Válogatós lett, sértődékeny és hisztis, mindez durva szeretetrohamokkal kombinálva. Ha jó napja volt, az ölemben dorombolt miközben gépeltem, ha nem – és többnyire nem –, akkor órákon keresztül csörömpölt a konyhában. Ugyanaz, mintha Andikával éltem volna, csak ez a cicus nem volt olyan készséges az ágyban.
Március elején érkeztem, II. János Pál ekkor már nagyon beteg volt. Egyre rosszabb hírek érkeztek az állapotáról, majd április 2-án meg is halt. Már napokkal azelőtt lepedőre hímzett imádságok és plakátok lógtak szinte minden ablakban, a Ryneket (ez Krakkó főtere) pedig tévéstábok lepték el. A lengyelek ugye fekete öves katolikusok, ráadásul ők adták a pápát, aki 1964-től a megválasztásáig krakkói érsek volt. Érthető, hogy komolyan vették az ügyet.
Amikor meghallottam a hírt, kisétáltam a Mária-templomhoz, hogy gyújtsak egy gyertyát. Esteledett már, és hirtelen azt vettem észre, hogy a város, amit eddig ismertem, nem létezik többé. Egy háromszáz négyzetkilométeres katedrálissá változott.
Minden gyertyafénybe borult, sok utcában le is kapcsolták a közvilágítást, mert felesleges volt. Lépni nem lehetett az emberektől, főleg mert sokan a járdán, vagy az úttesten imádkoztak. Nem tudnám elmondani, milyen érzés volt ezt látni, de minden sejtem tudta, hogy most tényleg Isten első embere hagyta el a Földet. Tébláboltam kicsit, leültem valaki mellé, összekulcsoltam a kezeimet és jó utat kívántam Karol Wojtyłának.
Másnap indultam volna haza, de közben a hétszázötvenezer lakosú Krakkóba beáramlott még jó egymillió ember. Teljes volt a káosz, minden út bedugult, aztán a hadsereg lezárta a várost, és több katonai helikopter volt az égen, mint bárányfelhő. Először arra gondoltam, hagyom ezt a fenébe és megvárom a másnapot, de nem lehetett tudni, mikor lesz vége a cirkusznak. Hat órán át bolyogtam nem tudom már hol, aztán valami törött kordon mellett felslisszoltam az északi autópályára, és cirka hetven kilométeres kitérővel elértem Zakopanét.
Augusztus elejére majdnem befejeztem a könyvet, és eljutottam arra a pontra, hogy ezen kívül semmi nem érdekelt. Céges problémák, szociális nyafi, mindenre csak vonogattam a vállam. Petra már nem is nagyon szólt hozzám, nyilván átlátta, hogy ez teljesen felesleges. Már nem éreztem büszkeséget, lelkesedést, teljesen odalett a jól felépített író-póz. Apró hangyává változtam, akit gyufával kínoz egy arrogáns kamasz, és csak azt akartam, hogy vége legyen. Ha beledöglök, akkor is.
Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy tíz mondat van hátra az egészből.
Nem mentem be dolgozni, csak üldögéltem otthon és ittam a kávékat egymás után. A negyedik után sem éreztem, hogy neki tudnék állni, hát bekapcsoltam a tévét. A Mónika Show, vagy valamelyik Jerry Springer klón ment, és hirtelen az jutott eszembe, ha most jönne el a bibliai világvége, Jézust meg az Antikrisztust biztos beültetnék egy hasonlóan ciki műsorba, a nézők meg emelt díjas sms-ben dönthetnék el, kié legyen a világ. Ez az ötletem egyébként – bocs a spoilerért – később egy akkora szívás-sorozathoz vezetett, amit a mai napig nehezen hiszek el.
Oké, bekapcsoltam a gépet, fél óra alatt bepötyögtem a sztori végét, aztán lenyomtattam hét példányban. Ha hatalomra kerülnék, rezsicsökkentés helyett mindenkinek adnék egy szeletet abból, amit akkor éreztem. Biztos sokkal jobb hely lenne Magyarország.
Csak ültem és nézegettem a borítót. Nem tudtam betelni vele:
Király Ferenc, A csillagok hegyén.
A csillagok hegyén, írta Király Ferenc könyve.
Nem ám csak az első tíz oldal, hanem az egész csillagok hegyén, Király Ferenc tollából természetesen.
Egy mese, egy kalandregény, A csillagok hegyén, és ezt tökegyedül Király Ferenc hozta össze.
Én írtam, én, én, énénénénénénénÉNÉNÉNÉNÉN!
Andika épp itthon volt, fel is hívtam a nagy hírrel. Persze, szívesen elolvasná a végét, és ha már így alakult, igazán kivihetném Krakkóba, mert épp nincs senki, aki elfuvarozná. Ennyi még belefér, gondoltam, és nekivágtunk a már jól ismert útnak. Az első olvasói visszajelzés nem volt rossz, mert nevetett, ahol nevetni, és sírt, ahol sírni kell. Amikor letette, azt mondta, figyeljem csak meg, mostantól teljesen megváltozik az életminőségem. A sok probléma, szívás, jobbra-balra kavarás megszűnik, úgy kitisztul minden, mint a Szahara fölött az ég.
Újra csak Vonnegutot tudom idézni: Hehe.
Szerencsésen megérkeztünk, koccintottunk, majd belépett az ajtón Igor. Le is fagytunk mindhárman, mert Andika nem érezte, mekkora szociális bravúr összehozni a pasiját a rendkívül problémás exével, és egyikünket sem készített fel a találkozóra. Egyre erőtlenebbül dadogott mindenki, közben Márton nyávogva szlalomozott a táskák között, és láthatóan nem tudta eldönteni, melyikbe végezze a dolgát. Legszívesebben azonnal leléptem volna, de nem hiányzott még öt és fél óra vezetés, így megkértem Igort, fáradjon el velem a legközelebbi kocsmáig, a lányok meg majd elbulizgatnak magukban.
Hamar összebarátkoztunk és megbeszéltük, hogy Andika elég furcsa lány, viszont kitűnő a hangszeres tudása, ezért elnézzük neki ezt a kis malőrt. Közben lecsúszott néhány sör-vodka kombó, ami nekem nem jelentett gondot, a srácot viszont már támogatni kellett hazafelé. Le is feküdt azonnal, mi meg Andikával kivonultunk a konyhába, és vittünk magunkkal egy üveg Krupnikot just in case. Húsz perc múlva Igor feltépte az ajtót, elrohant mellettünk egy régi szabású fosszín alsónadrágban, majd üvöltve telehányta a mosogatót.
Két katarzis egy napra. Nem rossz.
Másnap dél körül beültem a kocsiba és elindultam hazafelé. Még a Krakkó vége tábla előtt kigyulladt egy piros lámpa a műszerfalon. Villogjon csak, előbb-utóbb itt a karácsony, morogtam, és tovább araszoltam a dugóban. Hegynek felfelé kénytelen voltam észrevenni, hogy semmi erő nincs a motorban, gőz csapott fel a Twingo orrából, és éreztem valami égett szagot is. A következő benzinkútnál kiderült, hogy átégett a hengerfejtömítés, és a blokk oldalán csorog le a hűtővíz. Szereztem néhány üdítős palackot, megtöltöttem a vécében és nyomtam neki – negyvennel – ahogy a csövön kifér. Négy-öt kilométerenként feltöltöttem a rendszert és imádkoztam, hogy bírja ki legalább a magyar határig. Ez össze is jött, csak még Drégelypalánk előtt kattant kettőt, hördült hármat a motor és többé nem tudtam beindítani.
Jó, akkor stoppolunk.
Egy lengyel rallycsapat szervizkocsija fékezett mellettem. Kiszállt a nagydarab, csak hajtogatta, hogy będzie dobrze****, és már könyékig is volt a motortérben. Pár perc matatás után a kurwa, kurwa***** szerkezetre váltott, majd felajánlotta, hogy elvontat Budapestig.
*****Minden rendben lesz.
******Igen, ugyanazt jelenti, mint nálunk.
Felkötötte a kocsimat egy talán méter hosszú kötélre, de nem tudott elindulni, mert a hátsó kereke közben besüllyedt az útszéli laza földbe, és ahogy túráztatta a motort, csak egyre mélyebbre ásta magát.
Így már ketten integettünk az arra járóknak.
Többen próbáltak segíteni, de meg sem mozdult az a nagy dög, aztán egy terepjáró valahogy kirángatta az útra, és végre megkezdődött az az utazás, amit legszívesebben örökre elfelejtenék. Mivel a csapat késésben volt, végig százzal csapattak, én meg közvetlenül a vonószem mögött fityegtem, és a mikrobusz hátán kívül az égvilágon semmit sem láttam.
Kezem-lában remegett mire végre kiszállhattam, és valamiért az jutott az eszembe, hogyha ez az új életminőség, kár volt érte könyvet írni.
Következő: Béla>>
<< Előző: A nullánál is kevesebb
<< Legeleje: Fontos dolgok
kommentek