2001, Riga-Tartu-Kihelkonna-Wroclaw. 28 éves vagyok.
Éreztem a pengét a bőrömön, éreztem a talpam alatt a remegést, ahogy odakint elhaladt egy busz, de az égvilágon semmit sem hallottam, mintha bedugult volna a fülem. A fiú, akár egy némafilm-szereplő, darálta a szöveget, csak a felirat és a zongorakíséret hiányzott alóla. Persze jól tudtam, mit akar, így lassan elővettem a tárcámat és odaadtam neki. Nem volt nálam sok készpénz, talán tíz dollár és némi litván fabatka. Kivette az összeset, aztán következett a bankkártya.
– PIN-kód? – kérdezte, mire továbbra is csak néztem rá hülyén, hogy némi időt nyerjek.
Az járt a fejemben, hogyha ez most megszabadít mindenemtől, lőttek a tengerpartnak, így tartottam egy kiselőadást arról, hogy ez a cucc belföldi használatra készült, itt Rigában semmire sem megy vele.
Erre megvonta a vállát és visszaadta.
Még sohasem nyertem a lottón, de szerintem hasonló érzés lehet. Ha már ilyen jól összejöttünk, mondtam is tovább a magamét, miszerint kifejezetten örülnék, ha csak azt vinné el, amire feltétlenül szüksége van. Ezerötszáz kilométerre vagyok otthonról és egy szál pólóban nagyon necces lesz a hazaút. Ebből aztán egy olyan jelenet kerekedett, amit talán még a Monty Python se merne bevállalni:
A srác kiborogatta minden cuccomat a lépcsőforduló közepén, majd kiválasztotta a két táska közül a rondábbikat. Kapásból eltette a szennyes zoknikat és alsókat tartalmazó szatyrot, inkább nem kérdeztem meg, miért. Ezután egyenként megfogott minden tárgyat és bólintottam, ha mehet, vagy intettem, ha meg akarom tartani. A cigidohányon testvériesen megosztoztunk, a fél üveg Nescafét nagyvonalúan átengedtem, csak abból támadt némi vita, hogy mind a fényképezőre, mind a mobilomra igényt tartott. Végül csak a telefont vitte el – természetesen SIM-kártya nélkül –, ezen kívül egy farmer, néhány pulóver és egyéb apróság került a veszteséglistámra. Ahogy végeztünk, elvigyorodott, kezet nyújtott, majd sietve távozott.
Kisétáltam egy forgalmasabb útra és intettem az első rendőrautónak, de az rám se hederített. Ugyanígy jártam a másodikkal és a harmadikkal is. Kicsit később találtam egy kapitányságot, bekopogtam. A portás először készségesnek tűnt, aztán ahogy megértette mi járatban vagyok, hirtelen elvesztette az egyébként egész jó angoltudását. Addig szekáltam, míg nagy nehezen kerített egy fáradt arcú nyomozót, aki kapásból lehülyézett és megkért arra, hogy legközelebb egy másik városban próbáljam megöletni magam, mert ő reggel iskolába viszi a gyerekeket, aztán még le kell húznia négy órát a sógora vegyesboltjában is. Kocsival visszamentünk a helyszínre, persze minden eredmény nélkül, aztán az őrsön felvette a vallomásomat. Miután átnéztem és aláírtam a papírokat, hirtelen rájöttem, hogy hajnali három óra van, alig állok a lábamon, és egy vadidegen város rendőrségén dekkolok mindenféle helyi fizetőeszköz nélkül. Előadtam a nyomoromat, mire a nyomozó felajánlotta, hogy alhatok az előállítóban, az úgyis üres most éppen. Négy és fél hónap előzetes után érthető, hogy nem vonzott túlságosan ez a kaland, de mégis jobb ötletnek tűnt, mint hajnalig az utcán bolyongani. Mint kiderült, Lettországban is ugyanúgy néz ki egy fogda, mint nálunk: A két szemközti fal mellett fél méter széles fapad, ugyanaz a gusztustalan zöld akrillal festett fal – csak persze a belekarcolt szövegeket nem értettem –, és ugyanaz a szürke pokróc, amiből szerencsére több is akadt, úgyhogy egyet magam alá terítettem, egyet összegyűrtem párnának, a harmadikkal pedig betakaróztam. Miután elhelyezkedtem, a rendőr jó éjszakát kívánt és lekapcsolta a villanyt.
Az ajtót félig nyitva hagyta, pedig már vártam a zár kattanását.
Másnap reggel a pályaudvaron kezdtem. Volt még két órám a Tartuba induló buszig és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy be kéne mennem a konzulátusra a rendőrségi papírokkal, hátha lehúzhatom őket egy kis pénzre. Ezt végül elvetettem, mert esélytelennek láttam, hogy első szóra megdobnak egy nagyobb összeggel, a jegyemet meg nem akartam egy későbbi járatra átváltani.
Valami ősrégi csettegőt vártam, de egy modern Eurolines busz állt be a peronhoz, és ahogy átléptük Észtország határát, teljesen odalett a posztszovjet életérzés. Cara – a lány, akivel még Krakkóból leveleztem – a megállóban várt, és pont olyan gömbölyű és hófehér volt, mint egy óriási túrógombóc. Berendezkedtem a nappalijában, majd három napig mászkáltunk a városban, esténként meg egy kazettát hallgattunk, amin Björk gyerekdalokat énekel. Elmesélte – bár ezt magamtól is észrevettem –, hogy az észtek nem csak úgy félgőzzel szakítottak a szocializmussal, mint például mi, hanem némi finn segítséggel egy elképesztően modern államrendszert építettek ki. A kommunista skanzen egyedül az ország keleti részén maradt fent, ahol szinte kizárólag oroszok laknak, de a helyiek nagyon szépen megélnek a katasztrófaturistákból meg a retróbizniszből.
Tartu
Ideje volt elindulni a Saaremaa-szigetre, Cara pedig feldobta, hogy stoppoljunk el Virtsuba, ahonnan majd átvisz a komp. Van az a tábla az utak mentén, ami a kettő-három, néha öt kilométer hosszú szarvasokra figyelmeztet, na ez Észtországban is létezik, csak épp egy rénszarvas sziluettjével. Nagyon szerettem volna lefényképezni, de a sofőr, aki felvett minket, nem akart megállni egy percre sem. Cara megígérte, hogy lő nekem egy ilyet (náluk poronak nevezik ezt az állatot) és elküldi később, de szerintem már a visszaúton megfeledkezett az egészről.
Este hat körül – jóval sötétedés után – megérkeztünk egy teljesen kihalt puszta közepére, ez lett volna a kikötő. Út nincs, közvilágítás semmi, csak ropogott a hó a lábam alatt, és igyekeztem nem pofára esni a kiálló jégdarabokban. Egyre jobban recsegett és egyenetlenné vált a talaj, aztán egyszer csak vége lett. Koromfekete tömeg vette át a helyét, amin méteres lencseszerű valamik lebegtek.
És akkor rájöttem, hogy ott állok az Északi, na jó, a Balti-tenger partján.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy amikor (remélhetőleg) jövő ilyenkor véget ér ez a blog, milyen bullshittel zárjam le. Van elég raktáron, szóval most elsütném az egyiket, ami mindenképp éremesélyes: Ott a tengerparton hirtelen beugrott minden, ami ide vezetett. Az, hogy laktam az utcán, rengeteg kínos helyzetbe sodortam magam, még rendőrségi ügybe is keveredtem. Tényleg megvolt a legalja, de most életemben először célba értem. Hogy csináltam? Egyszerűen kisétáltam az ajtón, és mentem amerre szerintem mennem kellett. Abszolút nem érdekelt, mi lesz később, miből fogok élni, csak látni akartam ezeket a jégtáblákat. Most, tizennégy évvel később sem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy nem pazaroltam el az életem nagy részét hülyeségekre, de azt a pluszt amit a kalandjaim adtak, semmire sem cserélném el. Szóval, ha szar az egész, ha már Coelho, vagy az önismereti kurzus sem segít, tudom ajánlani az ajtókilincset: Elképesztő szerkezet, csak lenyomod és egy csodás világot találsz mögötte.
A Saaremaa-sziget nem túl nagy, így fél óra alatt eljutottam a Kihelkonna nevű faluba, ahol a helyi református templom vendégházában szálltam meg. A fiatal pap gyorsan körbevezetett, felsorolta a helyi nevezetességeket és megkínált egy pohár észt borral.
Hallottál már észt borról? Nem véletlenül nem. A helyi középkategória olyan savas, hogy az Alien-vér híg Jaffa hozzá képest.
Egy hetet töltöttem a szigeten és kerestem valamit. Fogalmam sem volt mi lesz az, de biztos, hogy segít és továbbvisz az írásban. Minden reggel kiválasztottam egy irányt és túrázni mentem. Találtam elhagyatott farmot, teherautó-temetőt, közepes méretű várost, mocsaras erdőket, sőt még – decemberben!!! – nyíló rózsát is egy templomkertben, de mindezt kevésnek éreztem. Katarzisra volt szükségem, de úgy láttam ez a hely inkább hétköznapi kedvességből erős.
Saaremaa rózsái
Az utolsó napon nyugat felé indultam a tengerhez. Többször eltévedtem, a nadrágom térdig sáros lett, mert hiába volt közelebb Lappföld mint Budapest, tíz fok alá nem ment a hőmérséklet. Lassan esteledni kezdett, és már épp fel akartam adni, mikor megláttam a partot. Kisétáltam a fövenyre, körülnéztem, és ott volt az, amiért több mint egy hónappal azelőtt elindultam. A fehér világítótorony:
Azonnal tudtam, hogy a könyvemnek itt lesz a vége, és az égvilágon semmi másra nincs szükségem, csak néhány aljas trükkre, amivel idecsalom a főszereplőket. Ez pedig nem akadály. Mesés volt tényleg, bár közelebbről a világítótorony inkább tűnt szürkének, mint fehérnek, kilószám állt rajta a madárszar, és amikor felmásztam rá, azonnal vissza kellett fordulnom, úgy arcba vert a jeges szél.
Eléggé kifogytam a pénzből, és megkértem a tiszteletes urat, hadd rendezzem az ötvenegy dollárnyi tartozásomat később. Megígértem, hogy egy hét múlva fizetek, aztán rögtön el is felejtettem az egészet, mint Cara a porós képet. Visszafelé találtam egy közvetlen járatot Varsóba, és még vagy fél napot buszoztam Wroclawig*, ahol Andika valami táncos workshopon vett részt. Lelkendezve – és kellően kiszínezve – előadtam a kalandjaimat, de elég gyorsan az értésemre adta, hogy a különbékénk véget ért. Ebben az esetben még hibáztatni sem tudtam, mert gyakorlatilag egy fillér nélkül jöttem vissza Észtországból, így kénytelen volt ő megvenni hazaútra szóló jegyemet.
*Wroclawba egyébként szívesen visszamennék. A város tele van kis szigetekkel, jó részük beépített, de akad olyan is, ahová függőhídon sétálsz be és semmi más nincs rajta, csak egy játszótér.
Juteszembe:
Nagyjából egy hónapja a következő emailt kaptam:
Hello.
I hope that I'm writing to the right person.
The topic is that I'm looking for a Ferenc who has visited Tartu and the islands of Estonia about ten years ago.
I promised him to send a photo of the road sign about deer (poro) but forgot it until now...
I would be happy if you were the same person and I could get the wrinkles out of my charma. :-)
Best,
Cara
Mit tehettem volna, kinyomoztam a Kihelkonnai pap címét és írtam neki tegnap, hogy szívesen megadnám a tartozásomat, csak ne számoljon fel túl sok kamatot.
Következő: Bulinet>>
<< Előző: A turista
<< Legeleje: Fontos dolgok
kommentek