Budapest, 2001-2002. 29 éves vagyok.
A másfél hónapos világvége-túra után nagyon furcsa érzés volt újra itthon lenni. Azt reméltem, ha egy kicsit lelépek, az idő majd kigörcsöli helyettem a problémákat, és ha nem is feltétlenül jobb, de legalább más helyzetet kell kezelnem. Ehhez képest a szarhalom csak tovább hízott, mert Andikával továbbra sem sikerült letisztázni a közös ügyeinket, megakadtam a könyvírással, nem volt állásom, viszont tartoztam fűnek-fának.
Jobbnak láttam, ha elüldögélek kicsit a szobámban, aztán majd csak lesz valami.
Üldögéltem, üldögéltem, csak idegesítettem magam és halálosan unatkoztam. Már szinte ott tartottam, hogy mégis inkább felveszem a kabátomat és megnézem, mi újság a városban, amikor Peter bejelentette, hogy a kábeltévé előfizetés mellé rendelt internetet is. Addig csak percekre, horror pénzért tudtunk felcsatlakozni a telefonvonalról.
Ez megvolt?
Sajnos nem találtam meg a magyar verziót. Lényeg, hogy japán turisták fényképezik az utolsó embert, aki betárcsázós modemet használ. A végén valaki megkérdezi a társaságból: És mit eszik?
Reggel bekapcsoltam a gépet, főztem egy kávét, amíg feláll a rendszer – Windows 98 SE! – aztán késő estig lógtam a neten. Teljesen rácsúsztam, mindenre kattintottam, ami villog, így heti rendszerességgel újra kellett húzni az oprendszert. Egyre erősebben éreztem, hogy képtelen lennék tovább élni egy saját honlap nélkül – 2001-ben vagyunk, Wordpress és egyéb blogmotorok még sehol – így elkezdtem játszani a Microsoft méltán elfeledett Frontpage nevű webszerkesztőjével. Pár hét alatt összeraktam egy viszonylag tűrhető oldalt és fellőttem valami ingyenes tárhelyre. Statisztika is járt hozzá, így le tudtam mérni, hogy az első hónapban 314 látogatóm volt, amiből háromszáz valószínűleg annak tudható be, hogy kétóránként megcsodáltam az alkotásomat.
Akkoriban elég sokat jártam át Is'vánhoz, főleg kölcsönkérni, mert neki volt saját cége, nekem meg nem. A Kreatív Faces Bt. a nappalijában üzemelt, reklámügynökségnek nevezte, de leginkább nyomdai munkák közvetítésével foglalkozott. Egy délután – miután sikeresen lehúztam újabb ötezer forintra – neki is eldicsekedtem a honlapommal.
– Aha, és mondjuk szórólapot is tudsz tervezni? – kérdezte.
– Há' hogyne!
– Na, akkor te leszel a külsős grafikusom. Itt ez a nyelviskolai brosúra, jövő hétre kéne.
A Photoshop a kisujjamban van – gondoltam én –, kell még egy Illustrator for Dummies könyv, és simán menni fog. Ráment pár éjszakám, de végül határidőre leadtam az anyagot, amit néhány módosítás után el is fogadott a megrendelő. A cucc egész tisztességesen nézett ki, mert nem művészkedtem sárga alapon lila betűkkel, hanem átnéztem egy csomó kiadványt, schmitteltem amit kell, a többi meg csak türelem és arányérzék kérdése.
Oké, az operátor később három órát izzadt, hogy levilágíthassa. Fogalmam nem volt, mi az a kifutó, négy színből kevert feketét használtam a szöveghez, és a betűtípusokat sem csatoltam, szóval elkövettem minden hibát, amit a kezdő, önjelölt grafikusok szoktak. Velük ellentétben viszont nem próbáltam másra kenni mindent, hanem a következő problémás munkám után elhívtam egy profit sörözni. A gyorsított OKJ végén nagyjából átláttam, mi a különbség az összefosott monitor meg a rendesen előkészített anyag között. Persze sem akkor, sem később nem váltam igazi grafikussá. Nagyon kevés kivételtől eltekintve kizárólag üzleti kiadványokkal foglalkoztam.
A karácsonyt még kínlódva átmosolyogtuk, de egyikünknek sem akarózott beszélni a továbbiakról. Kicsit meg is nyugodtam, mikor januárban Andika végre visszament Krakkóba. Tele volt a fejem tervekkel, végre nem abból éltem, hogy koszos munkásruhában vasdarabokat tologatok, és szörnyen untam már ezt a rengeteg kamu szakítást meg kibékülést. Persze hiányzott, de arra gondoltam, megérne egy próbát körülnézni a húspiacon. Először Zsuzsunál próbálkoztam, de mint kiderült, ő közben talált magának valakit, össze is költöztek. Ettől még jóban maradtunk, sőt meghívott a lakásavató bulijára is.
Na, az gyönyörű volt.
Földszinti bérlakás a Margit körúton, hatalmas, függöny nélküli ablakokkal. Már a kapualjban érezni lehetett a fűszagot, odabent pedig olyan csúnya arcok ültek halál szétcsapva, hogy köszönni alig mertem. Az első emeleti gangon összegyűlt pár öregasszony és egyre feltűnőbben pusmogtak. El is döntöttem, hogy rövidre fogom a látogatást, legalábbis lelépek, mielőtt megérkezik a rendőrség. A fiúk sűrűn jártak ki a fürdőszobába, néha párosával, és csak akkor értettem meg igazán, hogy rossz társaságba keveredtem, amikor az egyik véletlenül az én kabátom zsebébe tette vissza a fecskendőt és a heroinos pakkot. Maradtam a vicces ciginél, és Zsuzsut nyomasztottam az épp aktuális problémáimmal. Megkérdeztem, szerinte meddig tart az ember életében az az időszak, amíg körbe-körbe rohangál és keres valamit: Egy nőt, egy történetet, amit mindenképp el kell mesélni, vagy talán csak egy nagy halom pénzt. Előbb-utóbb megkeseredünk és feladjuk, nem?
Azt mondta, tévedek. Ennek sohasem lesz vége.
Akkor nem hittem neki, de utólag be kell látnom, igaza volt. Húsz évesen a harmincasokat szottyadt vénembereknek tartottam, később a negyvenesekről gondoltam, hogy már teljesen feleslegesen élnek, ehhez képest jövőre negyvenkettő leszek, és még mindig keresem a Nagy Mittudoménmicsodát*.
*A Nagy Mittudoménmicsoda a végtelenül végtelen dolgok világában lebeg, talán ki is tölti teljesen, csak mi itt az ideiglenesen véges dolgok világában elég homályosan érzékeljük. Az emberek életük jó részét azzal töltik, hogy próbálják megtippelni, mi is lehet a Nagy Mittudoménmicsoda. Valamiért úgy gondolják, ha ez a dolog a birtokukba kerül, sokkal jobb lesz nekik, mint azelőtt. Az okosabbak persze már rájöttek, hogy ezt valós tárgyakra kivetíteni hiba, mert a Nagy Mittudoménmicsoda maga a Nagy Mittudoménmicsoda. Persze ettől még ők is keresik, és nevezik egyesített térelméletnek, Messiásnak, örök szerelemnek, könyvnek, ami egyszer majd kész lesz, és még sok mindennek, aminek csak addig van értelme, amíg a kezünk közé nem kerül. A Nagy Mittudoménmicsoda egy hegy, aminek nincsen csúcsa, csak úgy tűnik. Elérhetetlen. Ha pedig elérhető, akkor rögtön kiderül, hogy az már nem is a Nagy Mittudoménmicsoda, csak egyszerű hamisítvány. Jöhet a következő.
Is'ván folyamatosan egy honlapon lógott, egyszer meg is kérdeztem, mi foglalja le annyira, hogy még a céges telefont sem képes felvenni.
– Ez a Bulinet – felelt, de közben le sem vette a szemét a monitorról. – Lányokkal lehet rajta ismerkedni.
– Mármint igazi lányokkal?
– Többnyire.
A Bulinet még a kilencvenes évek végén indult, ez volt az egyik első magyar társkereső oldal. Ma már gyakorlatilag senki sem használja, de szerencsére a fejlesztők meghagyták eredeti formájában, minden internet-régész örömére. Durva, de ez a lassan húsz éves cucc közel annyit tud, mint az agyonhájpolt webkettő: Készíthetsz egy bemutatkozást fényképpel, levelezhetsz és csetelhetsz a többi felhasználóval, van üzenőfal, írhatsz blogot és persze életkor szerint szűkíthető a keresés.
Beregisztráltam, mint Vacskamati, majd átnéztem a kínálatot. Megakadt a szemem a Szirtimorc nevű versenyzőn és némi gondolkodás után a Helló! című egysorossal indítottam.
És akkor elszabadult a pokol.
Hogy ő egy irodában túlórázik, sohasem lesz vége ennek a napnak, hisztériás, fáj a feje, jobb lenne egyébként is meghalni, mi értelme az életnek, ha csak kínlódás az egész?
Hirtelen megjelent előttem Andika arca, ahogy ordítva bömböl valami apróság miatt, és inkább tovább nézelődtem. Írtam más lányoknak, és néhány levélváltás után teljesen meggyőződtem róla, hogy aki fent van egy ilyen társkereső oldalon, az biztos nem százas. Sorban derültek ki a családi és mentális defektek, ami engem nagyon szórakoztatott, viszont eldöntöttem, hogy találkozni egyikkel sem vagyok hajlandó.
Kreáltam magamnak még néhány színvonalas álnevet: Lementem Sörér', Rossz Ló, Orsós Ármin meg hasonlók, és sokszor éjszakákon át bolyongtam a virtuális hárememben. Ha randira terelődött a szó, tereltem a témát, vagy egyszerűen hagytam megdögleni a tamagocsit, és kerestem egy másikat.
Márciusban megalapítottam életem első cégét, szerényen Ki-Ray Kreatív Stúdiónak neveztem el. A szórólapok után jöttek komolyabb megrendelések is, például egy ipari kamerákkal foglalkozó Kft-nek készítettem honlapot, aminek a leadása után kétszázezer forint égette a zsebemet. Ennyi pénzzel nagyon óvatosan kell bánni, úgyhogy vettem is egy akkor húsz éves Ford Fiestát, amit az előző tulaj ecsettel festett égszínkékre, egy USB-s rajztáblát, és egy Ericsson T28-as telefont. Nem ám kézzel kellett rángatni az előlapot, hanem ha megnyomtál az oldalán egy kis pöcköt, magától lepattant.
Karrier sínen, már csak egy igazi nő kéne.
A bolond csajt Is'ván fedezte fel a Bulineten. 665 néven futott, ami ugye csak egyel jobb, mint az ördög, hatalmas a dumája, de csak levelezik, képtelenség rábeszélni egy találkozóra. Megnéztem az adatlapját, már nem emlékszem, mekkora sületlenség volt rajta, de rögtön írtam neki és jeleztem, hogy szerintem ebből esküvő lesz. Ebben azonnal egyetértettünk, és vagy egy hónapig ment a baromkodás, persze szigorúan csak írásban. A helyzet akkor változott meg, mikor egyszer dögrészegen mentem haza, és a következő üzenetet küldtem:
Figyejjé heló én akrok veled taálkozni, mitaszondol?
Megadta a telefonszámát, felhívtam:
– Szia, Roberta vagyok! – hadarta el egy pillanat alatt, majd a következő húsz percben gyakorlatilag levegővétel nélkül beszélt, esélyt sem adva hogy megszólaljak. A rengeteg információból mindössze annyi maradt meg bennem, hogy a nagyapja közel száz éves, rendszeresen maga alá szarik, fiatal korában ÁVÓ-s volt, és nyugdíjas-lehúzó rendezvényekre költi minden pénzét.
Megbeszéltük, hogy találkozunk éjfélkor a Nyugatinál. Ettől kicsit tartottam, mert Is'ván mesélt eleget a netes randik borzalmairól: A lányok hirtelen tíz évet öregednek, sokszor egyáltalán nem hasonlítanak a feltöltött képez, és az addig jófej nőből egy ápolatlan, besavanyodott háziasszony válik, akivel még negyed óra is kínszenvedés.
Roberta mindössze öt percet késett, gyorsan szemrevételeztük egymást – én csak a nercbundán buktam ki, ő meg valószínűleg a fehér farmeromon –, majd beültünk a Szlovák étterembe kicsit becherovkázni. Innen elég hamar kiraktak minket, következett a Süss Fel Nap (most épp Morrisons 2), majd a Víg sörözőben végeztünk hajnali négy körül. Élőben ezerszer viccesebb volt, mint a Bulineten, vörös, zöld szemű, megfelelő domborulatok a megfelelő helyeken. Minden szépen alakult úgy két hétig, amikor is Andika újra Budapestre látogatott, és ugrottam első szóra, pedig ezerszer megígértem magamnak, hogy nem így lesz.
Egy hónapot volt itthon, és ha nem az ágyban napoztunk, az új vállalkozásomat fikázta, vagy épp engem**, mikor elkaptam valami vírust és nem tudtam őt színházból színházba kísérgetni. Már a búcsúest is kifejezetten kínosra sikerült – Peter olyan hangosan zörgött a konyhában, hogy elment a kedvem az összebújástól –, aztán pár nappal később találtam egy levelet a postaládában, amiben Andika hivatalosan és végérvényesen bejelentette a szakításunkat.
**Újraolvasva kicsit egyoldalúnak tűnik a dolog. Az ilyen és hasonló csesztetéseknek főleg az lehet az alapja, hogy a default beállításaim szerint iszonyú rendetlen vagyok, lusta, megbízhatatlan, és erkölcsileg ingoványos. Ez mostanra kicsit javult, de kétlem, hogy valaha is követendő példakép lesz belőlem.
Következő: Siamese Twins>>
<< Előző: A fehér világítótorony
<< Legeleje: Fontos dolgok
kommentek