2000, Budapest-Tököl. 27 éves vagyok.

Bevittek a X. kerületi rendőrkapitányságra, de mivel elmúlt négy óra, senki sem foglalkozott velem, és az előállítóban éjszakáztam. Itt nincs ágy, csak a fal mellett fut végig egy pad, a vécére meg külön ki kell kérezkedni. Kaptam egy pokrócot, kenyeret és felvágottat, tízkor villanyoltás, jóccakát.

A helyiségben még ketten ücsörögtek: Egy épp nagykorú hernyós srác, akit elzavartak a szülei, mert mindent eladott otthonról. Apu lecserélte a zárat is, így másnap pajszerrel látogatott haza, és rendesen kitakarított. Még a szőnyegeket is felszedte.

A másik lakótársam szakképzett betörő volt, tizenöt év tapasztalattal, és mivel látta, hogy gyenge kezdő vagyok, felkészített az elkövetkezendőkre: A kihallgatás kemény lesz, de túlélhető. Ha ragaszkodom hozzá, hivatalból kirendelnek nekem egy ügyvédet, de az tizedannyit nem ér, mintha megfizetnék valakit. A kihallgatások egy-két napig tartanak, aztán az ügy előadója valószínűleg kezdeményezi az előzetes letartóztatást. Erre 72 órája van a rendőrségnek, egyébként ki kell engedjenek, de ilyesmire jobb is ha nem számítok. Ezután következik a bíróság, ahol elmondhatom a magamét, hót feleslegesen egyébként, úgyis bevarrnak. Az előzetes először harminc napra szól, aztán hatvan, vagy kilencven nappal hosszabbítják. Az emberem úgy tippelt, az első hónap után kapok még kettőt, de menet közben valamikor kiengednek.

Másnap délelőtt levittek a földszintre. Egy harmincas nő kérdezgetett, két civil ruhás férfi meg csendben járkált fel és alá. Jó fél órán át hajtogattam, hogy fogalmam sincs, milyen pénz került a számlámra, mikor az egyik rendőr megfogta a telefonkönyvet, fejbe nyomott a gerincével, aztán kirúgta alólam a széket. Miközben kászálódtam felfelé a másik a pisztolya felé nyúlkált és valami olyasmit dünnyögött, hogy Lelövöm inkább ezt a kis gecit, mindenki látta, hogy meg akart támadni, és le is van zárva az ügy.

Megmondom őszintén, egészen eddig a pillanatig halálosan rettegtem, de ez a műsor teljesen megnyugtatott. Mert láttam én már nagyon rossz előadást, mikor a színészek béna és funkciótlan pótcselekvéssel próbálták elfedni, hogy a nagy lila köd mögött nincs igazából semmi sem. Elmaradt a katarzis, na.

Közöltem, hogy ez nem Chicago, a kényszervallatás bűncselekmény, nem mondok és nem írok alá semmit, viszont az első alkalommal feljelentem az egész bagázst.

A nap további részében békén hagytak, így nyertem némi időt, mert azt hittem, Zsiga hamarosan beküld egy normális ügyvédet.

Aztán a következő reggel, rögtön az émelyítően édes cikóriakávé után folytatódott az interjúsorozat. A nő most már egyedül volt – ügyvéd még mindig sehol –, cigarettával kínált, kedveskedett, és úgy tett, mintha tényleg sajnálná ezt az egészet. Ne törjek le annyira, nincs vége a világnak, csak bajba kerültem mások miatt. Hamar véget ér ez a hercehurca, de legyek már kedves elmesélni, mi történt igazából, mert olyan nincs, hogy egy napon belül három darab, többszázezer forintos téves utalás érkezik a számlámra. Ennek az esélye valamivel kisebb, mintha a világ összes országában egyszerre nyernék a lottón, úgyhogy talán térjünk vissza a realitások talajára. Csicsergett egész délelőtt, majd jó darabig ebéd után is, és a munkaidő végére mindent kiszedett belőlem. Tudtam én, hogy ez a jó zsaru, rossz zsaru trükk, csak épp nagyon nehéz nem bedőlni neki, ha az ember kiszolgáltatott és teljesen egyedül van.

Behozták Zsigát – persze rögtön ügyvéddel jött – és leültettek minket egymás mellé. Ő mondta a magáét, én a magamét, így a szembesítés eredménytelenül zárult.

Hétfőn, mielőtt lejárt a hetvenkét óra, elmentünk a bíróságra. de mivel lazák voltak a rendőrök, tudtunk beszélni egymással. Zsiga saját állítása szerint már épp azon volt, hogy beküld egy ügyvédet, találjunk már ki valamit. Legyen mondjuk az a mese, hogy csak azért mártottam be, mert valamiért nagyon haragudtam rá. Ha ezt jól előadom, őt kiengedik és gyorsan elrendez mindent, hétvégére én is otthon leszek. Valószínűtlennek tartottam, hogy a bírónő beveszi, de mivel teljesen mindegy volt már, odabent elmondtam, hogy Zs. Attila még az óvoda középső csoportjában rákulázott a csillámpónimra, egyébként is gyűlölöm, mert neki pöttyös labda volt a jele, nekem meg teherautó, és azt gondoltam, most végre bosszút állhatok mindenért. Persze nem ez volt a történet, de hasonló színvonalú, így nem csoda, ha mindkettőnket lekapcsoltak harminc napra.

Előzetesbe kerülni nem is olyan egyszerű, rengeteg adminisztrációval jár. Akit az utcáról hoznak be, az a fapados előállítóba kerül, de a minden kényelemmel felszerelt rendőrségi fogdába csak egy befogadási eljárás után léphet be az ügyfél. Ennek legfontosabb része az orvosi vizsgálat, amit a Gyorskocsi utcában végeznek. Engem az éjszaka közepén vittek át, mert ilyenkor nyugis a város, és minden sofőr Karvaly őrmester 1987-es rekordjára pályázik, aki öt perc, pontosan 307 másodperc alatt nyomta le ezt a jó tíz kilométeres távot. A szakadt Opel Astra még a közelébe sem ért a legendás Zsigulinak, de úgy hallom, azóta fejlesztettek a járműparkon, valakinek biztos sikerült átlépni az álomhatárt.

Az orvosnak elmondtam, hogy minden oké, csak harmadik napja vagyok ugyanabban a cuccban, nem zuhanyoztam és iszonyúan viszket a bal lábam – Semmi gond, kap majd rá kenőcsöt.

Mivel kőbányán nem volt hely, a Dózsa György úti kapitányságra vittek, ahol a reggeli műszakváltásig az előállítóban üldögéltem. Paráztam persze, mert hallottam mindenféle sztorit a csicskákról meg köcsögökről, aztán úgy döntöttem – lesz, ami lesz – minimum visszaütök, ha valaki nekem ugrik. Életemben egyszer kentem szájba egy srácot, az is megúszta néhány karcolással, nekem meg eltört a kisujjam, szóval tényleg nem a vérre szomjaztam, csak egy ilyen helyen nem egy életbiztosítás beragadni a tápláléklánc legaljára. Azt hiszem érthető, miért.

– Hát szevasztok – léptem be kissé feszülten a nyolcszemélyes zárkába.
– Kávét kérsz? – kérdezte a szélső ágyon üldögélő álmos arc.
– Ja, köszi!
– Van üdítős üveged?
– Műanyag bögre nem jó?
– Inni lehet, de pisálni mibe fogsz? Innen naponta kétszer mehetsz ki. Egyszer fürdeni, egyszer sétálni, oszt ennyi.

Néhányan kérdezgettek, hogy kerültem be, aztán mikor elmúlt az újdonság varázsa, mindenki folytatta, amit csinált éppen. Kártyáztak, olvastak, hallgatták a rádiót.

A kibaszott rádiót, ahol óránkét kétszer ment le a Maria Maria, a nap végén már a falra másztam tőle. Ez minden szenvedésnél vagy megaláztatásnál rosszabb volt.

Ha valakit nagyon meg akarnék kínozni, kipeckelném a szemét, mint kicsi Alexét a Gépnarancsban, és valamelyik idegesítő világslágert nyomnám az agyába ad infinitum, miközben a Gyűrűk Ura végéről a húsz perces melegfelvonulást* vetíteném újra meg újra. Nagyjából így:

*Ezt a szöveget egyébként csak bosszúból hegesztettem ide, mert a szerkesztő úr kihúzta a könyvemből arra hivatkozva, hogy legyünk polkorrektek.

Szóval.

Engem odabent senki sem próbált befenyíteni, megverni, és a cuccaimat is békén hagyták. Egyrészt mert nem eszik olyan forrón, másrészt a kannibáloknak külön zárkát tartanak fent, hogy csak egymást tudják csesztetni. Persze szerencsém is volt, és ezt onnan tudom, hogy láttam, amikor valaki igazán pórul jár:

Letartóztattak egy zsebtolvaj párost, az egyiket hozzánk tették be, a másikat a szomszéd zárkába, ahol nagyon súlyos arcok ültek. Annyira, hogy amikor sétálni vagy fürödni mentek, az őrök lezárták az összes tátikát** a körletben. Szegény fiú a Sithek bolygólyán landolt, el is vették minden holmiját, aztán szórakozásképp órákig ütötték. Mindent tisztán hallottam, ahogy az éjszakás ügyeletes is, de nem volt kedve hét nehézfiúval keménykedni, így még a folyosónkat is elkerülte. Akkor sem nézett feléjük, mikor hajnali kettőkor ütni kezdték a vasajtót és ordibáltak, hogy orvosra van szükség. Megállás nélkül dörömböltek vagy egy órán keresztül, aztán csend lett.

**A tátika egy kis nyílás a zárkaajtón, itt adják be az ételt meg a gyógyszereket. Napközben általában nyitva hagyja a személyzet, hogy legyen némi kereszthuzat.

A fiút rendesen kivégezték mentálisan, mire villanyoltás után szorosan maga köré tekerte a takarót, hogy kívülről ne lehessen észrevenni semmit, és felvágta az ereit. Reggel láttam a folyosó közepére dobott matracot. Centi vastagon állt rajta a félig megalvadt vér.

Állítólag túlélte.

és még gyártanak is ilyet, hihi

Hiába tudtam rendesen tisztálkodni, a lábujjam egyre rondább lett. Hámlott róla a bőr és egyszerűen szétnyílt mellette a hús, mintha készülne leesni. Esténként egy őr járta végig a zárkákat, gyógyszeres zsúrkocsit tolva maga előtt. Amikor rákérdeztem, csak vonogatta a vállát, hogy Ebola ellen nincs orvosság, a Xanaxot meg a Leponexet bezzeg úgy osztogatta, mint a cukorkát. Az utóbbiról ráadásul tudni kell, hogy egy Clozapin tartalmú rohadt erős nyugtató, amit skizofrén betegeknek ír fel az orvos, de használják a heroin elvonási tüneteinek enyhítésére is. Nyilván sokkal egyszerűbb leszedált embereket kezelni. Kevesebb a balhé, csökken a magas tesztoszteron-szint, ami teljesen természetes, ha valaki be van zárva és egész nap unatkozik. Én egyszer bevettem egy felet, és legalább tíz órán keresztül nem tudtam, hol vagyok.

Valamikor a harmadik héten meglátogatott egy picsarészeg nő és közölte, hogy ő az ügyvédem. Nem a hivatal rendelte ki, hanem a volt kamionmosós kollégáim dobták össze rá a pénzt, amikor megtudták, mi a helyzet. A csaj teljesen összefüggéstelenül magyarázott valamit a vallomásaimról, többször használva a "kaotikus" jelzőt, majd anélkül, hogy bármit mondott volna az esélyeimről, elköszönt. Éreztem, hogy kint vagyok a vízből.

A fogvatartottnak joga van időnként látogatót fogadni. Az első hónapban én ezzel nem hogy nem éltem, de külön megkértem az előadómat, hogy ne engedjen be hozzám senkit. Andika, anyámék, sőt még Réka is küldték folyamatosan a leveleket, de rendre csak annyit válaszoltam, hogy hagyjanak békén. Kissé befordultam, és annyira szégyelltem magam, hogy nem volt pofám senki szeme elé kerülni. Még a napi sétára se mentem ki, ami nem nagy élmény egyébként. Egy szoba-konyha méretű bunkerben mászkálsz körbe-körbe húsz percig, és a betongerendákra feszített rács mögül bámulod az eget.

A nyomozást vezető nő időnként átjött Kőbányáról érdeklődött, hogy vagyok és szinte mellékesen átadta az előzetes letartóztatás újabb hatvan napos meghosszabbításáról szóló végzést. Győzködött folyamatosan, hogy tartsam a kapcsolatot a hozzátartozóimmal, de ezt mereven elutasítottam, viszont amikor megmutattam neki a rohadó lábujjamat, azonnal intézkedett: Átszállítottak a rabkórházba, ami a tököli fiatalkorúak börtönén belül, de attól teljesen elzárva működik.

Itt forgatták még a nyolcvanas években a Bebukottak című filmet. Ha valaki kíváncsi a dolgok kemény oldalára – amiről én szerencsére nem tudok beszámolni –, nézze meg mindenképpen. Ez a Kádár-korszak állapotait mutatja be, de amennyire tudom, azóta elég sokat javult a helyzet.

Kicsit aggódtam, mert Tökölnek elég rossz a híre, ráadásul ez már igazi börtön, ahol mindenki egyenruhát visel. Semmiségnek tűnik, de önértékelési szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy piros póló van rajtad meg farmer, vagy keresztekkel díszített szürke rabruha. Én egy fosbarna pizsamát kaptam, papucsot meg törölközőt. Egy csereügylet során két doboz cigivel is gazdagabb lettem, hála a készséges raktárosfiúnak, aki három éve ül itt gyilkosságért, és jövőre, ha betölti a tizennyolcat, átszállítják egy felnőtt börtönbe.

Már nagyon várja.

A szinte szokásos befogadási eljárás után egy teljesen hétköznapi recepciós asztalnál jelentkeztem be, még virág is volt rajta. Az egyszerű faajtó mögött igazi kórterem fogadott, rendes ággyal, üvegablakkal, és tiszta fehérre meszel falakkal. Ez nagy megkönnyebbülés volt a fogda után, ahol minden vízihullazöld, kilátni meg nem lehet, mert a szellőzőnyílások két méter magasan vannak. Rögtön megvizsgált az orvos, azt mondta, még épp időben vagyunk. Csak krémezni kell a lábujjam és rendbe jön, ha viszont még egy-két hétig így marad, valószínűleg le kellett volna vágni.

Pihentem, ittam a semmihez sem hasonlító ízű teát, és egyre dühösebb lettem magamra, főleg mert a Cure április 11-én fellépett Bécsben, és mióta az eszemet tudom, meg akartam nézni őket élőben. Réka persze elment, és írt egy hosszú levelet arról, hogy meeennyireeee jó volt. Mindezt pár nappal a huszonhetedik születésnapom előtt. Köszi.

A lábam látványosan gyógyult, és egy hónap után teljesen rendbe jött. A szobatársaim azt mondták, ettől még nyugodtan itt lehetek hetekig, mert minden szállítás bonyodalmas, hajlamosak a kórházban felejteni az embert. Ezt egyáltalán nem bántam, és amikor pár nappal később két mosolygós rendőr jött értem, teljesen meg voltam győződve róla, hogy véget ért ez a rémálom, most kiengednek.

Összeszedtem a holmimat, felvettem az utcai ruhámat, ám mielőtt beszálltam volna a kocsiba, az egyik mosolygós rendőr megkért, hogy tapsoljak. Hát tapsoltam egyet, és valahogy megint bilincs került a kezemre.

Következő: A csillagok hegyén>>
     << Előző: Napfogyatkozás
         << Legeleje: Fontos dolgok