Az ember, aki sose volt ott

Minden település után a turistaút első kétszáz métere tele van kúrva szeméttel, ebből is látszik, meddig merészkedik be a panelparaszt. A nyomokból gyönyörűen kiolvasható, hogyan is zajlik egy ilyen kirándulás:

"Huhh, na jóvan, eddig jöttünk, nem vagyok én Rambó, bazzeg. Innen meg még jól látjuk a Boriskát (tizenhat éves Suzuki Swift, a havi törlesztője jelenleg 37.000 Ft), akkó biztos nem tévedünk el. Húgecci, a herémről is folyik a víz, aszony, aggyá már egyet abból a gazdaságos sörből. Bhgáff, na ez jó dobás volt, pont a patak közepére csanálódott. Na, Pistike itt ez a jégkrém, mennyé játszódni, addig anyáddal megsütjük a szalonnát. Aztán rendesen pisáld le a leveli békát, attól nő a pöcsöd. A papírt meg vissza ne hozd, kell valami a hangyáknak is... No nézzük mi van itt. Szalonna, kenyér, párizsi, erős pista. Asszony, ne a zacskó után rohangálj, van abból elég. Törj inkább ágakat, majd rálocsolom a benzint, amit a kocsiból szívtam. Fú, ez rohadt büdös, meg füstöl mint öregapám segglika. Hagyjuk is ezt, vedd elő a pacalkonzervet, majd megmelegítem öngyújtóval... Na vége a pihenésnek. Menjetek oszt várjatok a kocsinál. Én még tolok egy barna kombínót az útra, mert megfosatott a szaft."

Sikerült végre elindulnom Radványból. Az eső kissé csepereg, meg láttam csúf felhőket is, de nincs még egy hetem, hogy kivárjam a jó időt. Dél körül egy információs táblához értem, hogyaszongya ez a Füzérkajata-Koromhegy Erdőbirtokosi Társulás magánerdeje, ahol pro silva alapelvek szerint folyik a gazdálkodás. A vágásérett fákat itt nem tarolják le (tehát nem keletkezik irtás, amit aztán két méterenként beültetnek facsemetékkel), hanem egyenként választják ki őket, és az ültetés is szabálytalanul történik. Így a lehető legkisebb sebet ejtik az erdőn, nem hullik szét az ökoszisztéma, és turisztikai célokra is alkalmas marad.

Hát... Ha ilyen a telepített erdő, nekem más nem is kell.

Igazi dzsungelharc volt átvágni rajta, mohás sziklák közt, szakadékok mellett vitt az út, és tényleg csak néhány tisztáson láttam nyomait a kitermelésnek. Ha nincs az a tábla, fel sem merül bennem, hogy nem igazi az egész.

Túraboltokban lehet kapni olyan multifunkciós evőezközt, ami kés, villa és kanál is egyben. Na, abból nem szabad megvenni a zöldet, mert a fűben láthatatlanná válik. Nekem kettő is volt, most meg egy teáskanállal kell megoldanom az életemet.

Füzérkajatán nekem rontott az első faluszéli kutya, de ez volt a legnagyobb aktivitás, amit a helyen tapasztaltam.

Az utcákon senki, az élelmiszer-italbolt ránézésre évek óta zárva. Innen másztam még egy kicsit felfelé, találkoztam egy kocogóval meg egy gombászó cigánnyal, aki addig sztorizgatott, míg kikerekítette, hogy kéne neki egy ezres, de este majd megadja a kocsmában. Tekertem azért neki egy cigit, ne gondolja, hogy minden pesti tahó.

Egy óra múlva kiértem az erdőből és elém tárult az egymillió dolláros panoráma: Balról a Zemplén magas hegyei, középen sárgás dombság szántóföldekkel, jobb szélen pedig egy jókora szikla tetején Füzér vára személyesen.

Egy réten táboroztam le. Egész délután szép volt az idő, már azt hittem, ezzel vége a hideg taknyos redvának.

De nem.

Éjjel esett, most is esik, készleteim a nullán, és a gázpalackom is a végét járja. Kicsit ezt így értelmetlennek tartom, mert nyaralni jöttem, nem azért, hogy rajtam csapódjon le Magyarország teljes vízkincse.

Legalább lehetne ide pizzát rendelni. Akkor elviselném valahogy.

Elfogyott a cigim és vacsorára sem ehetek nyers rizst (bár gondoltam rá, hogy végszükség esetén lisztté őrlöm), be kellett mennem Pusztafalura és nem várhattam meg míg alábbhagy a zuhi, mert falun szombat délig tart az élet.

Nem is tudom, mi volt ez a vállalkozás hivatalosan, mert a polcokon lisztet meg étolajat láttam, de a megfáradt emberek bent dohányoztak és tolták a söröket. Persze a cigi még szerdán elfogyott minden más értékelhető árucikkel együtt. Két választásom maradt: átgyalogolok Füzérre a szakadó esőben vagy hagyom a francba az egészet, bebaszom a szétázott sátrat, hátizsákot az árokba, oszt' hazajövök.

Végül a nikotinfüggőség arra kényszerített, hogy bevállaljam az élményfürdőt, mert ha visszamegyek a táborba, összepakolok és megpróbálok valami közlekedési eszközt keríteni, akkor három-négy óra míg cigihez jutok, a legközelebbi boltot meg elértem ötven perc alatt.

Út közben valahogy egyre jobb kedvem kerekedett, úrrá lett rajtam a "velem nem baszik ki senki" életérzés, és még azt is eldöntöttem, ha már ott vagyok, felmegyek a várba és letudom a túrának ezt a részét.

Vásárlás után már nem voltam ennyire biztos a dolgomban, mert elkezdett derekasan szakadni és fújni a szél, ami száz méterrel feljebb a gyalogösvényen elég cudar lehet. Így se voltam szomjas amikor visszaértem a táborba, ráadásul nagy okosan levágtam a távot egy mocsaras szántón, átgázoltam egy kiáradt patakon, most meg szivaccsal próbálom felitatni a sátor közepén elterülő tavat.

Legközelebb a Szaharába megyek nyaralni.

Mint kiderült, sátramat Vilypuszta szomszédságában vertem fel, ami romatelep és éjjel-nappal működő fafeldolgozó üzem, two in one. A Kokodzsámbó éjfélig úgy-ahogy elnyomta a fűrészgép zaját, aztán kutyák nyüszítettek egy órán keresztül, végül hajnalban elaludtam a lágyan egymáshoz csapódó gerendák ritmusára. A levegő tíz fokot hűlt közben, így fel kellett vennem az összes ruhámat, ráadásul a sátrat is egyenetlen talajra állítottam és csak döglött madár pózban tudtam bepréselni magam a mélyedésekbe.

Tizenegykor ébredtem, mint akit fejbe vertek. Eredetileg úgy terveztem, pihenek egy napot, de inkább összepakoltam mindent és elindultam, pedig nagyon úgy nézett ki, esni fog. A térkép szerint az út átvisz a patakon, északnak fordul, majd becsatlakozik a kék keresztes ösvénybe. Ténferegtem össze-vissza, de semmi ilyesmit nem találtam. A cigánysorról egy illegális szeméttelepre kerültem, ahol választhattam a búzamező és a tövises bokorerdő közül, de a tegnapi kalandom után valahogy nem volt kedvem dzsungelharcost játszani.

Végül találtam egy kellemesen csalános gyalogösvényt, ami sacc per kábé jó irányba vezetett. Belehúztam, mert délután kettőig szerettem volna táborhelyet találni. Vízhordással, mosással, főzéssel úgy három óra, míg berendezkedem egy új helyen, így időben neki kell fogni, ha nem akarom a nap további részét azzal tölteni, hogy ülök a sötétben. Ilyenkor már nem lehet mit csinálni, amit meg igen, azzal sincs el az ember órákig.

Vízcsobogást hallottam és gondolatban megveregettem a vállam, mert végre nem tévedtem el. Ahogy kiértem a parkba, rögtön ledobtam a zsákot és főztem egy kávét. Nem jutalomkávé volt ez, mint a hegymászásnál, hanem elgondolkozós, mert fogalmam nem volt, hogy vergődök át a túloldalra.

A patak itt négy-öt méter mélyen folyt, és kőhíd vezetett át rajta, amíg le nem dőlt az egyik oldala és a járópallók a vízben landoltak. Lemenni és vissza a partfalon lehetetlennek tűnt, maradt az ép hídpillér, de az nem volt szélesebb harminc centinél, és még a gaz is benőtte teljesen. Van egy jó adag tériszonyom, de mivel más lehetőség nem adódott, áttipegtem a romokon. Kicsit olyan volt, mint az Indiana Jones háromban az Isten hídja: nem mindig voltam benne biztos, hogy a fűcsomó amire lépek a lában alatt vagy méterekkel lejjebb van. Tartok tőle, hogy az utolsó szavaim ezek lesznek: hát ez nem volt jó ötlet.

A sikeres partot érést extra adag háztartási kekszel ünnepeltem, majd folyattam az utam az ösvényen, ami kivezetett a leggyönyörűbb rétre, amit valaha láttam. Vegyesen nő itt a fenyő és mindenféle borostyán futtatta fák, az aljnövényzet nem csíp, nem rúg, nem harap és vaddisznók se garázdálkodnak a környéken. A fénykép sajnos nem adja vissza jól, de tényleg meseszép. Ezt akarom látni a szobám ablakából.

Itt is ragadtam pár napra, mondjuk nem jószántamból, hanem folyamatosan esik. A sátorban malmozás a legnyomasztóbb az egészben, ilyenkor sajnálom csak, hogy max. a muslica-tetemet cipelő hangyával beszélgethetek vagy szürkületkor a tábor körül sertepertélő állatokra kiálthatok, hogy "disznó, takarodj!"

Figyelembe véve a realitásokat, változtatni kellett a terveimen. Eredetileg úgy gondoltam, két hét alatt hipp-hopp letudom a Zemplént, majd egy kis Észak-Magyarországi túra után jön a Tarnavidék. Na, ez így biztos nem fog összejönni. Még pár nap és elérem a Füzéri Várat. Miután megnéztem, kicsit búcsút mondok a gyaloglásnak és elstoppolok Aggtelekig, mert nagyon kíváncsi vagyok a Baradla-barlangra. Innen ismét stoppal utazom a Tarnavidékre, és lesz három-négy napom körülnézni. Istenmezeje persze nem maradhat ki, ha minden jól megy, ott végzek augusztus ötödikén, Őz Zsolt (remélem még) élő rocklegenda születésnapján.

Érdemes az erdöben okosan félni. Ha megriadnék minden kis reccsenéstől, rémálommá válna ez a nyaralás - így is néha határeset -, ha meg úgy korzóznék itt fel-alá, mint a Városligetben, annak csúnya vége lenne, mert én vagyok itt túlélésből a legrutintalanabb állat. És nem mindig a vaddisznó vagy a mérges gomba a legnagyobb veszélyforrás. A patak, különösen eső után, amikor kimossa a partfalból a szmötyit, tele van dzsuvával. Azt a vizet, amit direkt iváshoz veszek alaposan megnézem, mert a szúnyoglárva megfőzve nem annyira szar, mint amikor a torkomon akad az életéért kapálózva. A pele mindent elhurcol és szétrág, amihez hozzáfér. Mint kiderült, nem görény vagy mosómedve, hanem ez a szerencsétlen kinézetű rágcsáló lopkodta a szandáljaimat. A rovarspray megvéd a szúnyogtól és kullancstól, de él itt egy nagyon fájdalmas csípésű fekete légyféle, amire hatástalan. Ha lehet, nem bántok állatot, de ezek a legyek olyan gusztustalanok és agresszívek, hogy nem ölöm meg őket azonnal, hanem vigyorogva figyelem, ahogy pokoli kínok közt lassan kimúlnak. A legveszélyesebb dolog pedig a vízpára. Mindenhová beeszi magát, szétáztatja a kekszet, a cigipapírt, felmosórongy lesz a térképből és egy döglött elefánt nyirkos segglyukává változtatja a hálózsákot, így ha öt percre is kisüt a nap, mindent kirakok száradni.

Rájöttem, hogy a muflon mégse károg, a fák közt gubbasztó varjúk tévesztettek meg. És megvolt a nyaralás legintenzívebb szexuális élménye: kioperáltam egy kullancsot a farkamból.

Az idő is valahogy ki van fordulva errefelé. Reggel hatkor kelek (néha lefeküdni szoktam ilyenkor), aztán egy órán át intenzíven nézek ki a fejemből. Ha maradok a helyemen, a sátor előtt bambulok tovább, ha túrázós napom van, komótosan összeszedem a holmimat és elindulok. Rengeteg időt pöcsölök olyan egyszerű dolgokkal, mint a pakolás, főzés, sátortakarítás. Mivel nem rohanok sehová, mindig belefér egy kávé, vagy fél óra semmittevés. Amivel még el tud menni egy egész délelőtt, az a posztolás. Megírom ugye az okosat a vonalas füzetbe, aztán pötyöghetem be két ujjal. Bele lehet jönni, mert nem rossz telefon ez a Samsung Szigszalag, csak az akksija veszettül kevés erre a melóra. Errefelé a leggyorsabb hálózat a már öt éve is elavultnak számító GPRS, negyed óra míg átmegy egy kép és az aktív kapcsolat szí'ja az áramot rendesen. Gépeléskor meg világít a képernyő, persze az is. A teli tank másfél posztra elég, aztán kereshetek a falu végén egy nénit, akinek elmondom a jól begyakorolt szöveget: Csókolom, turista vagyok, nem besurranó tolvaj, lemerült a telefonom, tessen má' segíteni, és nem, nem fogja a töltő hatezerre felpörgetni a villanyórát.

Igazán gyárthatnának ebből a telefonból expedíciós verziót teleobjektívvel, kurblis töltővel, és vész esetén gombelemről működtethető pornószekcióval.

Ötödik napja rohadok itt az esőben. Mivel öt négyzetméter nem egy élettér, néha kimegyek cuppogni a sárba. Így jöttem rá, hogy azért van itt annyi szép fa,  mert ez a hely a Károlyi-kastély parkjához tartozott, csak az eredetinél valamivel kisebb helyet gondoz az Északerdő Zrt. Nyilván ezért a régi beomlott híd és még néhány kisebb rom. Az arborétum meg elképesztő, aki erre jár, nézze meg.

Közértbe is kellett menem, mert unalmamban megettem és elszívam mindent, amit értem. Hagyjuk is, mennyire áztam el, viszont a falu széléről láttam egy csomó hegyet, és ahogy a döglött szürke égből leereszkedtek rájuk a felhők, az azért lélegzetelállító volt. Ott is maradtam kicsit és azon gondolkoztam, miért szeretem ennyire az erdőt. Mert itt real time lehet követni a körforgást, élet és halál teljesen összeolvad. A föld rothad. Tele van ázott levelekel, korhadó ágakkal és mindenféle döggel. Belőlük viszont gyökerek szívják a naftát, és ebből lesz gomba, málna, medvehagyma, minden földi jó. A többszáz éves fák persze nem porladnak el azonnal, rajtuk kis növényszigetek alakulnak ki. Ha én itt meghalok, építenek a hangyák belőlem várat, a maradékon meg kinő a rókagomba. Ezt megeszi a vaddisznó, aztán kiszarja és legközelebb lehet csiperke leszek, lehet vargánya, de mindig marad belőlem valami. És így megy ez, ha a végtelenségig nem is, de az atomvillanásig egész biztosan.

Egész idáig azt hittem, én vagyok az utolsó turista Magyarországon. Persze víkendezőket meg parasztházak tornácain gubbasztó eltévedt németeket láttam, de olyannal, aki az erdőt járja csak azért, hogy ott legyen, idáig nem találkoztam. Ma viszont összefutottam néhány lelkes fiatallal, egy bácsival, aki sátor nélkül, hálózsákkal vágott neki a hegynek és folyamatosan menekülnöm kellett egy sikoltozó iskoláscsoport elől, akiket szintén a sárga ösvényre terelt a tanáruk. Viszont jobban jártam náluk, mert rohamtempóban hamarabb értem az elhagyatott ház eresze alá, ugyanis közben kitört a vihar. Kábé fél perc alatt lett vaksötét és amit kaptam a nyakamba, felért egy Balaton-átúszással, persze ruhában, teljes felszereléssel. Az egész nem tartott negyed óránál tovább, és az volt a legszemetebb benne, hogy a szél rögtön elfújta a felhőket, kisütött a nap, én meg erős bazmegelés közepette rakhattam ki száradni a holmimat.

Másnap borult maradt az ég, a sötét-kövér felhők sem tudták eldönteni, hogy essen-e vagy ne. Még egyszer nem akartam szétáztatni mindenemet, úgyhogy a sátrat hátrahagyva elindultam megnézni Kőkaput. Egy Károlyi-vadászkastély áll itt, ami persze ma már szálloda. Úgy reklámozzák a helyet, hogy a "Csend itt kezdődik", ami annyiban igaz is, hogy térerő nulla, egyébként tipikus hétvégi kirándulóhely étteremmel, csónakázó tóval, és délelőtt tízkor dögrészeg vendégekkel. Giccses az egész, mint egy képeslap, viszont ha rohadt gazdag leszek, kiveszem az elnöki lakosztályt egy hétre, fél óránként pisztrángot vagy pezsgőt rendelek, és telecsandázom a lábáztató lavórt, miközben gyönyörködöm a kilátásban.

Békésen sétálok visszafelé, amikor böffenést hallok és kitotyog elém az útra egy kis vadmalac. Olyan ez, mint a sofőröknek a labda: ha jön, azonnal fékezni kell, mert tuti hogy fut utána a kisgyerek. Vigyázzba vágtam magam, míg elvonul a família, aztán igyekeztem minél hangosabban, a Süsü a Sárkányt énekelve eljutni a sátorig, nehogy még egyszer meglepjem őket. Eldöntöttem, ha támad a desznyó, fültövön vágom a botommal, az még neki is fájhat. Ha nem jön be, még mindig futhatok, mert túl messzire biztos nem mer eltávolodni a kicsinyeitől. Gerald Durrell, "Családom és egyéb állatfajták" című könyvében olvastam, hogy Larry (Lawrence Durrell) szerint nem nagy ügy az egész, mert mekkora is a vaddisznó? Legfeljebb olyan magas lehet, mint egy szék, azt meg lazán átugorja az ember. Amikor megkérik, hogy ugyan már menjen ki az erdőbe bemutatni ezt a trükköt, közli hogy ő nem a tettek szőrös mellű óriása, csupán író, aki elméleti megoldásokat szállít.

Reggel ismét az út közepén találtam meg az egyik szandálom, pedig a sátor alatt tartom az eset óta. A titokzatos idegen ezúttal megrágta a szappant is, valamint elfogyasztott egy fél mosogatószivacsot. Lehet, mégse görény volt, hanem mosómedve. Furcsák az állatok, mert a vaddisznó böfög, az őz ugat, a muflon meg úgy károg, mint egy varjú.

Az idő napok óta ocsmány, viszont ezzel együtt eljött a gomba-mennyország. Minden van minden mennyiségben, én meg úgy érzem magam, mint maci az ezer hektáros málnásban. Az csak a baj, hogy rajtam kívül több állat is gombafüggő. Amit széttúrt az őz vagy a vaddisznó, azt már felesleges átnézni, és a szép nagy, kifejlett példányokat rendszerint felzabálják a hangyák, de volt olyan is, amiben egy rakás kukacot találtam. Mindegy, ha nem mérgezem meg magam valami zöldet fosós galócával, tutira nyitok egy éttermet, ahol minden gombából készül, még a császármorzsa is.

Rostállóról erdei vasút visz Pálházára, amiről úgy mondják, a környék kulturális és gazdasági központja. A kocsikat egy dízelmozdony-makett vontatja és az egész személyzet két bácsiból áll, akik ránézésre Rákosi óta szolgálnak ezen a vonalon.

Hivatalosan négy állomás van, de csak Kőkapunál álltunk meg. Ott a személyzet bevonult a az étterembe, majd húsz perc múlva kipirultan és csillogó szemmel kerültek elő. Ezután vidáman robogtunk lefelé, csak a peronon ácsorgó madarakra dudált rá néha a vonat. Be kellett hozni az időveszteséget, na.

Pálházán -, ami az elhagyatott és félig lerombolt gazdasági épületekkel és a minden oszopon fellelhető Gáspár Laci plakátokkal inkább tűnt Rákosszentmihály külsőnek, mint bármiféle központnak - hamar letudtam a bevásárlást, majd elindultam Füzérradványra, ahol vannak tavak, arborétum meg valami kasély is. A falu meglett, csak addig keringtem, amíg egy szántóföldön találtam magam, és (feltételeztem én) csak át kellett vágnom egy burjánzó erdősávon és már helyben is vagyok. Na, az nem erdősáv volt, hanem egy agyagos medrű patak ártere. Ahol nem sáros zsombékon kellett átgázolnom, ott derékig ért a csalán meg a tövises halál. Egy órámba került a száz méteres kaland, tele vagyok csalánkiütéssel és száztíz helyen vérzik a lábam. A mocsártól néhány percre találtam egy szép helyet, ahol letáborozhattam végre. Lövésem nincs, hol vagyok, de a szandálomat, a szivacsot meg a szappant kikészítem éjjel a mosómedvének.