Füzér vára végül kimaradt, viszont hosszában végigverekedtem magam a Zemplénen, és erre büszke vagyok. Most jön a végső szakasz, a stoppolás.

Pusztafalu környékén hiába integettem, nem volt kinek, aztán az első kocsi, ami fékezett mellettem, egy rendőrautó volt. Kérdezem, van-e valami gond? Semmi-semmi, elvisz Pálházára, dobjam be hátra a motyómat. Kissé megilletődtem, mert én még csak hátul, megbilincselt kézzel utaztam rendőrkocsival, de hát változnak az idők.

Pálházáról Bózsváig sétáltam, majd egy fenyőligetben letáboroztam. Másnap egy multi cég területi képviselője vitt tovább Göncig, közben osztotta az észt, hogy nem így kéne túrázni, hanem úgy, ő nem erre ment volna, hanem arra, ésatöbbi habalaba. A faluban vettem kenyeret, kávét meg dohányt, és olyan jól sikerült a matek, hogy egy darab ötforintosom maradt a végén. Pár kilométerrel odébb fogtam két cigánygyereket, akik elfuvaroztak Hidasnémetibe. Megint elkezdett cseperegni, hát igyekeztem gyorsan helyet találni, itt viszont frankón utánam jöttek a rendőrök a birkalegelőre. Beszélgettünk kicsit a tűzgyújtás szabályairól (miközben két hete zuhog, ugye), meg az Erdészeti Törvényről, mely kimondja, hogy egy északára ott verem fel a sátram, ahol akarom. Elővigyázatosságból ezt is lementettem a telefonomra, most jól jött.

Ma több mint nyolcvan kilométert utaztam négy fuvarral. Rájöttem, hogy felhajtó sáv vagy kis öböl elé kell állni, mert nem elég ha meglátnak, hely is kell, hogy a sofőr fékezni tudjon. Persze a legjobb placcokat elfoglalják a kurvák, de hát ilyen a kőkemény kapitalizmus.

Tizenegy körül megláttam a napot. De nem ám csak halvány korong volt a felhők mögött, mint az utóbbi két hétben, hanem sütött rendesen. Délutánra igazi nyár kerekedett, végre kiszáríthatom a holmimat, és nem kell egész nap a sátorban ücsörögnöm. Urasan megteáztam és nézegettem a fűben rohangászó bogarakat.

A katica például úgy melózik, hogy kinéz magának egy fűcsomót, és az összes szálon precízen végigmegy. Igazi pozőr, mert minden mozdulatából sugárzik, hogy elképesztően fontos, rohadt nagy munkában van, szerintem a levélcsúcsokon még kicsúszik a száján egy "hűakurvaannyát!" is.

A lepke meg oda van a testszagért, a szandálom durva orgiák helyszíne. Ha elég izzadt vagyok, a bőrömre is rászáll és a kis szívókájával szedegeti rólam a nem akarom tudni micsodát. Úgy számolom, két-háromszáz lepkével megoldanám a napi tisztálkodást.

Tegnap meg a pásztort figyeltem, az de egy stresszes állás. A nyáj legelt, ő meg mozdulatlanul ült egy órán keresztül. Áramoltatta a csít, talán nem is pislogott közben. Egyszer csak elkurjantotta magát, hogy "no gyerünk!" és egyvégtében lesétált ötven lépést, majd visszahuppant a fűbe. A kutya is csak dekoráció volt, mint a merdzsóban a nagycsöcsű üléshuzat, mert a birkák halál pontosan tudták, mit kell csinálni, mikor kell bemenni a karámba. A pudli munkamoráljára jellemző, hogy a bevonulás alatt a sátramat stírölte, majd nagy kegyesen megvakartatta velem a fülét.

Utazásaim során rájöttem Douglas Adams egy nagy tévedésére: a stoppolás legfontosabb kelléke nem a törölköző, hanem a hátizsák. Több sofőr is megemlítette, ha csak úgy simán izzadtam volna az út szélén, sose áll meg, mert csúnya történeteket lehet hallani, így viszont eszükbe jutott néhány ifjúkori sátras kaland, és kitették jobbra az indexet.

Szirmabesenyőn egy református pap vett fel, aki felvilágosított, hogy a Mária úton járok. Európa egyik leghosszabb zarándokútja ez, ami Ausztriából, Máriacellről indul és ezernégyszáz kilométer után Csíksomlyón végződik.

Kazincbarcika külsőn egy putnoki kocsmáros fékezett mellettem, aki addig el sem engedett, míg belém nem nyomott egy sört. A pult meg pörgött rendesen, mert ma kapták meg az emberek a se nem segélyt, se nem fizetést, ami a közmunka elvégzése után jár. És tényleg semmijük sincs, a villanyszámlát nem tudják befizetni, de alig bírtam lebeszélni őket, hogy meghívják még egy körre a "pesti gyereket".

Ózd keleti része döbbenetesen nézett ki, és igen örültem, hogy csak az ablakból kell látnom. Amikor még működött a kohászati üzem, a fejeseknek ide a domboldalra építettek egy csomó villaféleséget. Olyan lehetett, mint a Rózsadomb, csak épp minden ház egyforma. A rendszerváltás, és a kohó szétrablása után ezek elnéptelenedtek, dülöngélni kezdtek, majd a városvezetés ide telepítette a környékbeli romákat. Állítólag olyan állapotok uralkodnak a telepen, hogy még a rendőrség se nagyon merészkedik oda.

Ózdon egy fiatal nő vett fel, aki az anyukáját fuvarozta valahová. A csaj teljesen belelkesedett a kalandjaimon, míg a mami egyfolytában sápítozott, hogy ilyet nem lehet, ez óriási felelőtlenség, mert mi van, ha agyonvernek az erdőben?
- Ki? - kérdeztem.
Erre valahogy nem jött válasz.

Így megérkeztem a Tarnavidékre, Istenmezeje határába, ahol nemsokára véget ér ez a nyaralás. Nincsenek magas hegyek, egymásra hányt dombokon legelnek az állatok. A forgalomról meg annyit, hogy fél órát vártam az utolsó stoppra, pedig felvett az első arra járó kocsi.

Tartok tőle, hogy a lelkem mélyén birkapásztor alkat vagyok, mert egyre inkább úgy érzem, tudnék itt élni.