"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • Vik%: Az elmúlt években - '14 -től - 3x olvastam ez a blogot végig. Főképp életem nehezebb idején, hogy ... (2023.04.11. 10:44) A nullánál is kevesebb
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: hiányzol (2022.07.30. 23:59) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Igény pedig volna, mielőtt mi is otthonba kerülünk: index.hu/mindekozben/poszt/2019/04/21/hogy_mi_... (2019.04.21. 23:49) Midlife Crisis
  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2011.07.27. 19:33 Orália

Istenmezeje tour 2011 #12 Kokodzsámbó

Címkék: 2011

Mint kiderült, sátramat Vilypuszta szomszédságában vertem fel, ami romatelep és éjjel-nappal működő fafeldolgozó üzem, two in one. A Kokodzsámbó éjfélig úgy-ahogy elnyomta a fűrészgép zaját, aztán kutyák nyüszítettek egy órán keresztül, végül hajnalban elaludtam a lágyan egymáshoz csapódó gerendák ritmusára. A levegő tíz fokot hűlt közben, így fel kellett vennem az összes ruhámat, ráadásul a sátrat is egyenetlen talajra állítottam és csak döglött madár pózban tudtam bepréselni magam a mélyedésekbe.

Tizenegykor ébredtem, mint akit fejbe vertek. Eredetileg úgy terveztem, pihenek egy napot, de inkább összepakoltam mindent és elindultam, pedig nagyon úgy nézett ki, esni fog. A térkép szerint az út átvisz a patakon, északnak fordul, majd becsatlakozik a kék keresztes ösvénybe. Ténferegtem össze-vissza, de semmi ilyesmit nem találtam. A cigánysorról egy illegális szeméttelepre kerültem, ahol választhattam a búzamező és a tövises bokorerdő közül, de a tegnapi kalandom után valahogy nem volt kedvem dzsungelharcost játszani.

Végül találtam egy kellemesen csalános gyalogösvényt, ami sacc per kábé jó irányba vezetett. Belehúztam, mert délután kettőig szerettem volna táborhelyet találni. Vízhordással, mosással, főzéssel úgy három óra, míg berendezkedem egy új helyen, így időben neki kell fogni, ha nem akarom a nap további részét azzal tölteni, hogy ülök a sötétben. Ilyenkor már nem lehet mit csinálni, amit meg igen, azzal sincs el az ember órákig.

Vízcsobogást hallottam és gondolatban megveregettem a vállam, mert végre nem tévedtem el. Ahogy kiértem a parkba, rögtön ledobtam a zsákot és főztem egy kávét. Nem jutalomkávé volt ez, mint a hegymászásnál, hanem elgondolkozós, mert fogalmam nem volt, hogy vergődök át a túloldalra.

A patak itt négy-öt méter mélyen folyt, és kőhíd vezetett át rajta, amíg le nem dőlt az egyik oldala és a járópallók a vízben landoltak. Lemenni és vissza a partfalon lehetetlennek tűnt, maradt az ép hídpillér, de az nem volt szélesebb harminc centinél, és még a gaz is benőtte teljesen. Van egy jó adag tériszonyom, de mivel más lehetőség nem adódott, áttipegtem a romokon. Kicsit olyan volt, mint az Indiana Jones háromban az Isten hídja: nem mindig voltam benne biztos, hogy a fűcsomó amire lépek a lában alatt vagy méterekkel lejjebb van. Tartok tőle, hogy az utolsó szavaim ezek lesznek: hát ez nem volt jó ötlet.

A sikeres partot érést extra adag háztartási kekszel ünnepeltem, majd folyattam az utam az ösvényen, ami kivezetett a leggyönyörűbb rétre, amit valaha láttam. Vegyesen nő itt a fenyő és mindenféle borostyán futtatta fák, az aljnövényzet nem csíp, nem rúg, nem harap és vaddisznók se garázdálkodnak a környéken. A fénykép sajnos nem adja vissza jól, de tényleg meseszép. Ezt akarom látni a szobám ablakából.

Itt is ragadtam pár napra, mondjuk nem jószántamból, hanem folyamatosan esik. A sátorban malmozás a legnyomasztóbb az egészben, ilyenkor sajnálom csak, hogy max. a muslica-tetemet cipelő hangyával beszélgethetek vagy szürkületkor a tábor körül sertepertélő állatokra kiálthatok, hogy "disznó, takarodj!"

Figyelembe véve a realitásokat, változtatni kellett a terveimen. Eredetileg úgy gondoltam, két hét alatt hipp-hopp letudom a Zemplént, majd egy kis Észak-Magyarországi túra után jön a Tarnavidék. Na, ez így biztos nem fog összejönni. Még pár nap és elérem a Füzéri Várat. Miután megnéztem, kicsit búcsút mondok a gyaloglásnak és elstoppolok Aggtelekig, mert nagyon kíváncsi vagyok a Baradla-barlangra. Innen ismét stoppal utazom a Tarnavidékre, és lesz három-négy napom körülnézni. Istenmezeje persze nem maradhat ki, ha minden jól megy, ott végzek augusztus ötödikén, Őz Zsolt (remélem még) élő rocklegenda születésnapján.

Érdemes az erdöben okosan félni. Ha megriadnék minden kis reccsenéstől, rémálommá válna ez a nyaralás - így is néha határeset -, ha meg úgy korzóznék itt fel-alá, mint a Városligetben, annak csúnya vége lenne, mert én vagyok itt túlélésből a legrutintalanabb állat. És nem mindig a vaddisznó vagy a mérges gomba a legnagyobb veszélyforrás. A patak, különösen eső után, amikor kimossa a partfalból a szmötyit, tele van dzsuvával. Azt a vizet, amit direkt iváshoz veszek alaposan megnézem, mert a szúnyoglárva megfőzve nem annyira szar, mint amikor a torkomon akad az életéért kapálózva. A pele mindent elhurcol és szétrág, amihez hozzáfér. Mint kiderült, nem görény vagy mosómedve, hanem ez a szerencsétlen kinézetű rágcsáló lopkodta a szandáljaimat. A rovarspray megvéd a szúnyogtól és kullancstól, de él itt egy nagyon fájdalmas csípésű fekete légyféle, amire hatástalan. Ha lehet, nem bántok állatot, de ezek a legyek olyan gusztustalanok és agresszívek, hogy nem ölöm meg őket azonnal, hanem vigyorogva figyelem, ahogy pokoli kínok közt lassan kimúlnak. A legveszélyesebb dolog pedig a vízpára. Mindenhová beeszi magát, szétáztatja a kekszet, a cigipapírt, felmosórongy lesz a térképből és egy döglött elefánt nyirkos segglyukává változtatja a hálózsákot, így ha öt percre is kisüt a nap, mindent kirakok száradni.

Rájöttem, hogy a muflon mégse károg, a fák közt gubbasztó varjúk tévesztettek meg. És megvolt a nyaralás legintenzívebb szexuális élménye: kioperáltam egy kullancsot a farkamból.

Az idő is valahogy ki van fordulva errefelé. Reggel hatkor kelek (néha lefeküdni szoktam ilyenkor), aztán egy órán át intenzíven nézek ki a fejemből. Ha maradok a helyemen, a sátor előtt bambulok tovább, ha túrázós napom van, komótosan összeszedem a holmimat és elindulok. Rengeteg időt pöcsölök olyan egyszerű dolgokkal, mint a pakolás, főzés, sátortakarítás. Mivel nem rohanok sehová, mindig belefér egy kávé, vagy fél óra semmittevés. Amivel még el tud menni egy egész délelőtt, az a posztolás. Megírom ugye az okosat a vonalas füzetbe, aztán pötyöghetem be két ujjal. Bele lehet jönni, mert nem rossz telefon ez a Samsung Szigszalag, csak az akksija veszettül kevés erre a melóra. Errefelé a leggyorsabb hálózat a már öt éve is elavultnak számító GPRS, negyed óra míg átmegy egy kép és az aktív kapcsolat szí'ja az áramot rendesen. Gépeléskor meg világít a képernyő, persze az is. A teli tank másfél posztra elég, aztán kereshetek a falu végén egy nénit, akinek elmondom a jól begyakorolt szöveget: Csókolom, turista vagyok, nem besurranó tolvaj, lemerült a telefonom, tessen má' segíteni, és nem, nem fogja a töltő hatezerre felpörgetni a villanyórát.

Igazán gyárthatnának ebből a telefonból expedíciós verziót teleobjektívvel, kurblis töltővel, és vész esetén gombelemről működtethető pornószekcióval.

Ötödik napja rohadok itt az esőben. Mivel öt négyzetméter nem egy élettér, néha kimegyek cuppogni a sárba. Így jöttem rá, hogy azért van itt annyi szép fa,  mert ez a hely a Károlyi-kastély parkjához tartozott, csak az eredetinél valamivel kisebb helyet gondoz az Északerdő Zrt. Nyilván ezért a régi beomlott híd és még néhány kisebb rom. Az arborétum meg elképesztő, aki erre jár, nézze meg.

Közértbe is kellett menem, mert unalmamban megettem és elszívam mindent, amit értem. Hagyjuk is, mennyire áztam el, viszont a falu széléről láttam egy csomó hegyet, és ahogy a döglött szürke égből leereszkedtek rájuk a felhők, az azért lélegzetelállító volt. Ott is maradtam kicsit és azon gondolkoztam, miért szeretem ennyire az erdőt. Mert itt real time lehet követni a körforgást, élet és halál teljesen összeolvad. A föld rothad. Tele van ázott levelekel, korhadó ágakkal és mindenféle döggel. Belőlük viszont gyökerek szívják a naftát, és ebből lesz gomba, málna, medvehagyma, minden földi jó. A többszáz éves fák persze nem porladnak el azonnal, rajtuk kis növényszigetek alakulnak ki. Ha én itt meghalok, építenek a hangyák belőlem várat, a maradékon meg kinő a rókagomba. Ezt megeszi a vaddisznó, aztán kiszarja és legközelebb lehet csiperke leszek, lehet vargánya, de mindig marad belőlem valami. És így megy ez, ha a végtelenségig nem is, de az atomvillanásig egész biztosan.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr563105325

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

igor1974 2011.08.08. 15:39:32

:-) Jó sztorik, még jobban megírva!
süti beállítások módosítása