2003, Budapest-Novi Vinodolski. 30 éves vagyok.

Pár nap múlva találkoztam Robertával, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Úgy terveztem, határozott leszek és kőkemény, mert nemhogy gyerekre nincs szükségem, ezt a kapcsolatot is le akarom zárni végleg. Élőben persze csak dadogtam, mert szörnyű dolog egy terhes nő szemébe mondani, hogy oldja meg egyedül a problémáit. Nem is mentünk egymással semmire, aztán mikor hazaértem, felhívott, hogy átgondolta ezt az ügyet, és bejelentkezik inkább abortuszra.

Amikor letette, egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést, csak halálosan szégyelletem magam.

Továbbra is leveleztem* pár lánnyal a Bulineten, de mivel épp elég problémát generáltam a közelmúltban, nem erőltettem senkivel a találkozást. Akadt viszont egy nagyon lelkes versenyző – Tündérmazsola néven –, és megemlítettem neki, hogy a napokban Leányfalura megyek az egyik ügyfelemhez. Hohó, hát ő meg Szentendrén lakik, miért ne fussunk össze?

Tényleg, miért is ne?

Vagy fél órán át tévelyegtem a lakótelepi házak között, majd az egyik buszmegállóban észrevettem egy megacuki szőke lányt, aki bepattant mellém a kocsiba és minden átmenet nélkül úgy száz terrabájtnyi információt töltött át az agyamba: Férjnél volt egy darabig, de elvált, most a szüleivel él. Anyu kissé alkesz, apu sokízületi gyulladásban szenved, fel sem tud kelni az ágyból, de ettől még nagyon aktív szociális életet él. Egész nap lóg a telefonon, adományokat gyűjt, mindent mindenkinek elintéz. Petra azt is elárulta, hogy imádja az árja pasikat, különösen, ha úgy néznek ki, mint Johnny Depp.

érdekes kombináció

*Netes társkeresőkön összejött pároknál egyébként általános probléma, hogy mi legyen a regisztrációkkal. Az lenne az egészséges, ha mindketten törlik magukat az oldalról, de sokan maradnak "csak úgy a haverok miatt". Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy szívünk szottya továbbra is ellenkező nemű, jórészt szingli, és kiéhezett emberkékkel barátkozik szabadidejében.

Szedlacsek úr textilgyáros volt, és azzal hívott fel, hogy szeretne egy olyan lapot, amire ha ide kattint, akkor odamegy az interneten. Rendben, kétszázezer lesz, mondtam, ami a további kívánságai után – háromszáz termékminta beszkennelése, saját felhasználói felület, stb. – felkúszott négyötvenre, de szó nélkül elfogadta. Leányfalun élt egy giccses házban, még a vécélehúzóról is sütött a jólét, mégsem játszotta a nagymenőt. A húsz forintból birodalmat építő emberek közvetlenségével próbált lenyomni a torkomon egy vizespohárnyi kisüstit, de maradtam inkább a kólánál, és nagykomolyan elkezdtem a mondókámat:

– Igen, szóval a szerveroldali programozásnak az a nagy előnye a statikus rendszerekkel szemben, hogy egy adatbázis segítségével…
– Pirrí, vacsorra! – szakított félbe valaki, és akkor vettem észre a kalitkát, benne egy hatalmas papagájjal.

Az emeletről lesántikált egy kövér bulldog, az üres tálkába csorgatta a nyálát, majd szomorúan felvonszolta magát a lépcsőn,

Próbáltam előadni a nagytudású szakember című műsorszámomat, de nem lehetett, mert a papagáj folyamatosan szívatta a kutyát, és a végén már csuklottam a röhögéstől. Nem is bonyolítottuk tovább a beszélgetést, csak írtam egy számlát a végösszeg feléről, átszámoltam a pénzt és elköszöntem.

Petrával beültünk egy kávézóba valahol Csillaghegyen, aztán lekocsikáztunk a Duna-partra. Ott történt, ami történt, és másnap gyakorlatilag átköltözött hozzám a kisszobába.

Kilenc négyzetméterre tényleg csak ágy-asztal-tévé fér be, mégsem zavartuk egymást, mert Petra nagyon jó természetű volt. Tudod, az a fajta, aki sosincs útban, nem csinál felesleges hisztit, viszont remek csirkeszárnyat süt, mert véletlenül az a kedvencem. Rengeteget aludt még napközben is, és amikor rákérdeztem, elmagyarázta, hogy egy nőnek két állapota van: Amíg nincs senkije, megy a buli, táncikálás, egyéjszakás kalandok, aztán ha megvan a pasi, nyilván ki kell pihenni megszerzésével járó fáradalmakat.

Ha ébren volt, rengeteget beszélt. Hogy miről, azt speciel nem tudnám megmondani, mert Petrának nagyon kellemes tévébemondó hangja volt, csak ráhangolódtam a frekvenciára, áramoltattam a csít és hümmögtem, mikor úgy éreztem, kérdéssel zárul a mondat. Levelezőn végezte az AVF-et, és elmesélte, hogy a volt férje nagyon ellenezte a főiskolát, mert jobb szeretett volna egy szőke autóillatosítót, mint valakit, aki iskolázottabb nála. Nekem ezzel nem volt gondom, mert egyrészt nem vagyok komplexusos gyökér, másrészt a tanulás az egy csendes elfoglaltság, imádtam. Egy okos nő egyébként is főnyeremény, mert Horvátországba például nem úgy mentünk, hogy begyűrtem a zsebembe némi készpénzt, nagyjából betájoltam a tengert oszt' helló, hanem Petra egy komplett háttértanulmányt készített a nyaraláshoz. Az precíz útvonalterven kívül pontosan tudtam, mit és milyen mennyiségben vihetek át a határon, valamint fillérre kikalkulálta az üzemanyagköltséget, az autópályadíjat, költőpénzt, mindent.

Először a Krk szigetre mentünk egy nyomasztó kempingbe, ami nagyobb volt, mint az Auschwitz-Birkenau táborkomplexum. Két nap után leléptünk, majd a tengerpart mellett dél felé haladtunk, egészen Novi Vinodloski-ig, ahol eltört a kocsim féltengelye. Szerelőt gyorsan találtam, viszont alkatrészt Magyarországról kellett hozatnom, így négy nappal tovább tartott a nyaralás, és megtaláltuk Horvátország szerintem legjobb kempingjét. Kicsi volt, közvetlenül a víz mellett sátoroztunk, az út túloldalán zseniális étterem, és ha száz métert sétáltunk, egy csendes partszakaszra értünk, ahol egy debil kisgyerek sem üvöltött a fülünkbe.

Petrával csak moziba menni volt rémálom: Nyitás előtt tíz perccel már az ajtó előtt toporgott, elsőként ült le, a kezembe nyomott fél köbméter kólát és kukoricát, majd negyed órán át körülményeskedett a kabáttal, szemüveggel, mobillal, míg a később érkezők sorban átestek rajtam. Igen, és Micikének hívott. De nem ám csak otthon, hanem bármilyen helyzetben, így később hosszú évek kemény munkájába került, míg minden ismerősömet leszoktattam a Micikézésről.

are we there yet?

Szinte kispolgárivá laposodott az életem, ezért szükségem volt valami problémahalmazra, amit a nyakamba vehetek. Újra ránéztem a könyvemre, amihez több mint egy éve nem nyúltam hozzá, és elolvastam az elkészült három fejezetet. Az ötlet továbbra is jónak tűnt, de kénytelen voltam észrevenni, hogy a szöveg tele van semmitmondással és többoldalnyi üres fejtegetéssel, ami egyébként jellemző azokra, akik először fognak hosszabb történetbe. Arra jutottam, hogy ez a felvezetés engem, mint olvasót egyáltalán nem érdekelne, ezért ráerősítettem a kalandregény-elemekre, és kikukáztam jó százezer karakternyi gyenge kocsmafilozófiát.

Jó, igazából elmentettem a "Valamire még jó lesz" mappába, de később tényleg kidobtam.

Közben elérkezett a rendőrségi ügyem tárgyalása. A bírónő nagyon kedves volt, már az első napon megnyugtatott, hogy letöltendő börtönbüntetés ebből biztosan nem lesz. Szinte barátságos hangnemben vitte végig az ügyet, azon sem lepődtem volna meg, ha ítélethirdetéskor a mellemre tűz egy becsületrendet. Minden jól is ment, mígnem szólították az utolsó tanút, aki remegő hangon, majdnem sírva mondta el, mit élt át a három nap alatt, amíg végre visszautalta neki az OTP a számlájáról lehúzott hétszáznegyvenezer forintot. Nos, a vallomásnak köszönhetően 11 hónapot kaptam, ahogy vártam, viszont azt nem egy, hanem három évre függesztette fel a bíróság. Persze nem terveztem a bűnözői karrierem folytatását, de nagyon nyomasztó volt, hogy ez az ügy még évekig a fejem fölött lóg.

Épp egy megrendelővel foglalkoztam, amikor email jött Andikától. Gyorsan lezavartam a beszélgetést és megnéztem, mit írt. Egy krakkói címen kívül az égvilágon semmi sem volt a levélben. Hazamentem, megkértem Petrát, hogy pakoljon össze, majd kocsiba vágtam magam és elindultam Lengyelország felé.

Facebook oldal

Következő:A nullánál is kevesebb>>
     << Előző: Siamese Twins
         << Legeleje: Fontos dolgok