Az ember, aki sose volt ott

2005-2006, Budapest. 33 éves vagyok.

Ezzel a bejegyzéssel húsz éves lett a blog, legalábbis abban az értelemben, hogy a történet 1986-ban kezdődött.

Juhé!

Miközben a komoly üzletembert játszottam egy lakótelepi ház alagsorában, Pisti cége is fejlődött. A Marina-part építkezés mellett kivett egy hatalmas faházat, és ott rendezte be a nyomdáját, ami összesen egy vágógépből meg egy viszonylag jó állapotú 314-es Romayorból állt. Egyébként az ő élete is megérne egy blogot, mert az miközben ideje nagy részét szarabbnál szarabb vállalkozásokra fecsérelte, az egyik legjobb basszusgitáros, akit valaha is hallottam. A nyolcvanas évek végén kezdett az Ugatha Christie-ben, majd a Vidámparkkal folytatta, míg Őz Zsolt antirocksztár végleg fel nem oszlott . Kiváló érzékkel csatlakozott lúzer bandákhoz, pedig ha fél kézzel a seggében turkál, akkor is lazán hozza a világszínvonalat. Pisti ezen kívül gyakorlatilag kézrátétellel javít meg bármilyen elektromos vagy mechanikus szerkezetet, és róla mintáztam Janek Jaracz figuráját, aki a Csillagok hegyénben épp csak felbukkan, viszont az Armageddon Reality Show második főszereplője. Az alábbi videót tökegyedül csináltam, tényleg senki sem segített.

A kétszáz négyzetméter talán tizedét foglalták el a gépek, de fizetni és fűteni kellett az egészet, szóval már a kezdetektől minden hasznot fezabált a rezsidémon. Pisti úgy három hónapig szívott a hellyel, majd nekiállt engem oltogatni, hogy vegyem át az egész hóbelevancot Dzsémszivel, a gépmesterrel együtt. Dzsémszi egy ötvenes szaki volt, nagyon szépen dolgozott, és – szerinte – a zsidózást is polkorrekten intézte, mert rendre kampósorrú Jedinek hívta őket. Észért sem állt kétszer sorba, egyszer például elmagyaráztam neki a Douglas-féle valószínűtlenség hajtómű elvét, lazán bevette.

Elsőre nem mozgatott meg az ajánlat, mert jól elvoltam az irodámban. A gyártás nagyobbik részét a Budai nyomdának adtam, akik gépkereskedéssel is foglalkoztak. Amikor felszámoltak egy komplett kötészetet (ide tartoznak a vágó, hajtogató, ragasztókötő, stancoló gépek, szóval a komplett utómunka), rákérdeztem mennyibe kerülne egy ilyen móka, és kaptam egy jónak tűnő, öt és fél milliós ajánlatot. Ezt persze nem tudtam egyben kicsengetni, de rendben volt a könyvelésem, akadt némi forgalom is, így a lízingcég szinte azonnal rábólintott az üzletre. Most már volt értelme a költözésnek, és két héten belül egy öt alkalmazottat foglalkoztató kisüzem tulajdonosa lettem.

Pisti egy nap átjött látogatóba, és a kocsija hátsó ülésén valami szőrös izé mocorgott, azt hittem elemes játékszer. Mint kiderült, egy shih-tzu kölyköt fuvarozott vissza a tenyésztőhöz, mert a kolléganője – Gizi, aki korábban az én titkárnőm volt, de ebbe most tényleg ne menjünk bele – nem tarthatta meg, ugyanis az agyilag tolószékes gyereke folyamatosan terrorizálta az állatot. Szerelem volt ez első látásra, kikotortam a zsebemből némi készpénzt, magamhoz vettem a kutyát és azonnal elneveztem Bélának.

Béla egy nagyon durva csajmágnes volt, mert ahogy kimentem vele az utcára, azonnal körbeálltak az emberek, és még a három nyelvvizsgás, okostojás-szakon végzett díszdoktorokból is kihozta, hogy NYÜNYÜNYŰŰŰŰŰ!

Az életemet viszont pokollá tette, mert percekre sem lehetett magára hagyni. Ha csukódott az ajtó, már üvöltött. Próbálkoztam a ridegtartással, de másfél óra nyüszítés után átkopogott a szomszéd, hogy rám hívja a rendőrt, ha tovább kínzom szerencsétlen jószágot. Béla nem barátkozott más kutyákkal, viszont hajlandó volt bármilyen idegennel alkalmi szexuális viszonyt létesíteni. Nagyon fárasztott, hogy sose lehetek egyedül, így rendszeresen az ismerőseimnél nyaraltattam. Főleg Robertánál, akit számtalanszor hozott kínos helyzetbe, mikor teljes úrinő szettben utazott a metrón, miközben a kutyus halálra kefélte a nercbundáját. Tényleg megpróbáltam az összes nevelési módszert, de ütni nem akartam, mert az a legalja mindennek, aztán többször elfelejtettem hazavinni a megállapodott időpontban. Roberta persze átlátott rajtam, és bölcsen lepasszolta Bélát az anyukájának, azóta is boldogan élnek együtt.

Az, hogy jó egy évig mindent leszartam a könyvemen kívül, utána meg rögtön egy – az én szintemhez képest – gigantikus vállalkozásba fogtam, finoman szólva nem tett jót a kapcsolatunknak. Petrával együtt aludtunk, de igazából már rég külön éltünk. Zsörtölődni kezdett és folyamatosan beszólogatott nekem, pedig azelőtt még a vita látszatát is kerülte. Ősszel elutaztunk Görögországba, és már az első nap szóba hozta a szétköltözést, amire rábólintottam, aztán persze próbáltam visszasírni magam, amivel nyertem is vagy egy hetet. Egyre cikibb estéket töltöttünk együtt, majd valamelyik reggel összeszedtem a holmimat és bepakoltam a kocsiba*. Körbetelefonáltam az ismerőseimet, és szereztem is egy azonnal beköltözhető lakást, egy gond volt csak vele: Két évvel azelőtt meghalt a tulajdonos, és azóta senki sem járt ott.

*Ezen az ügyön később nagyon sokat gondolkoztam. Adva volt a tökéletes élet lehetősége egy nagyon jó nővel, én pedig simán megvontam a vállam, és kiléptem az egészből. És nem csak azért, mert el voltam foglalva minden mással, hanem azt gondoltam, ha nincs az a hatalmas, lilával baszott szikrázó szerelem, értelmetlen az egész. Meg sem fordult a fejemben – pedig akkor már tudhattam volna –, hogy ha úgy istentelenül bele vagyok zúgva valakibe, tényleg lehozom a csillagokat az égből, viszont ezzel együtt követelőző leszek, féltékeny és valóban elviselhetetlen. Ha valami nem úgy alakul, ahogy én szeretném, sokkal rosszabb tudok lenni, mint Béla, mikor egyedül marad a lakásban.

Lesz még erre példa.

Azt hiszem, utat is választottam akkor. Elhatároztam, hogy nem leszek kispolgár, nem állok be a sorba, hanem maradok továbbra is szélhámos és kalandor. És az a legdurvább az egészben, hogy valószínűleg életem végéig nem fogok rájönni, hogy helyesen döntöttem, vagy egyszerűen csak elcsesztem az egészet.

A főbérlő megígérte, hogy kipucolja a lakást, ez viszont nem történt meg soha, így elég erősre sikerült a váltás: A szőke cukiság után egy halott öregasszonnyal költöztem össze: A néni ruhái, könyvei, és egy hosszú, dolgos élet megfeszített munkájával összekukázott csetreszgyűjteménye mindent elleptek, alig tudtam közlekedési folyosót vágni a bejárattól az ágyig. Eleve nem bírom a tárgyakat, szerintem egy ideális otthonban az ágyon, lapotopon, és kávésbögrén kívül semmi nincs, szóval érthető, mennyire szíven ütött a porcelánbizbaszhorror.

Nem tudom, mennyire jött le az eddigiekből, de én nem vagyok az a kifejezetten turulvérű, mangalicapornóra izguló mélymagyar, viszont – a mai napig nem értem, miért – az ügyfeleim jelentős része ebből a körből került ki. Ez nem különösebben zavart, ha ki kell nyomni a szentkoronás képeslapot, hát ki kell nyomni, egyébként is úgy fizettek, mint a katonatiszt. Ennyit sem érdemelne, de két történetet azért elmesélek róluk:

– Gyere velem, olyat mutatok, amit még biztos nem láttál! – hívott fel Pisti.
– Elég sokfélét láttam már.
– De ilyet nem! Jelentkezett egy csaj, hogy plakátot rendelne, és nagyon búgó hangja van.
– Búgó?
– Ja, mint a szextelefonban. Jó nő lehet, én nem hagynám ki.
– Nem is tudod, hogy néz ki?
– Hétszentség, hogy ez egy istenkirálylány!

Rendben, összekaptam magam, kibindzsiztünk a Schönherz kollégiumhoz, és ott várt minket ez a gyönyörűség:

Igen, Bácsfi Diána, a celebnáci, aki szerint Szálasi a huszadik század legnagyobb filozófusa volt. A képen sajnos nem látszik a diszkrét bajusz és pelyhedző szakáll, mindenesetre én úgy kezdtem a megbeszélést, hogy arrébb álltam röhögni, majd megkérdeztem, mit szeretne. A plakátterven kicsit túlsúlyozottnak éreztem a félméteres nyilaskeresztet, és kapacitáshiány miatt nem vállaltam a munkát. Szerencsére, mert Diána utána bevitte a cuccot egy kevésbé finnyás nyomdába, amit egy héttel később darabokra szedett a Nemzetbiztonság, de úgy, hogy nem csak a kész anyagot, hanem az összes festéket és vegyszert is lefoglalták.

Nem sokra rá bekopogott hozzám egy jól fésült srác, amolyan anyuka kedvence. Könyvnyomtatásra kért ajánlatot, kiszámoltam, elfogadta. Később szép lassan kiderült, hogy itt Toroczkai László, Vármegyés a véres úton című kalandregényéről van szó, csak a Führer az egyik csicskását küldte rám, mert tartott tőle, hogy egyébként elhajtanám.

Fiatal voltam, kellett a pénz, belementem. Szerepel is a nevem az impresszumban, mint technikai vezető, vagy ilyesmi.

Már kész voltak a belívek, és a borítót vártam, amikor rájöttem, hogy rosszul számoltam ki az árat. Fel is hívtam rögtön Toroczkait:

– Halló, Király Ferenc vagyok. Most derült ki, hogy sajnos elkalkuláltam az árajánlatot.
– Akkor többet kell fizetni?
– Nem. Az a helyzet, hogy 25%-os áfával számoltam, a könyvek áfája meg csak 5%.
– De mennyivel kell többet fizetni?
– Semennyivel, mondom, hogy…
– Ááá, értem! A bruttó marad, csak a nettó emelkedik, ugye?
– Igen, pontosan! Kicsit felhúzom az árat, de nem változik a vége. Jó lesz így?
– Tökéletes.

Ha lett volna még tíz ilyen ügyfelem, most én finanszíroznám a Mars-expedíciót.

Azóta sokat változott a helyzet, de nagyon szerettem az Ulpius-Ház könyveit. Ők adták ki a Maust, az Időutazó feleségét – ami nagy kedvencem, hiába cikizik sokan, sőt a belőle készült film is nagyon jó –, valamint Frederik Pohl hícsís történeteit is. Egyértelműnek tűnt, hogy náluk próbálkozom először, pláne mert volt egy olyan akciójuk, hogy némi papírpénz ellenében bármilyen kéziratot véleményeznek, nem megy egyből a kukába. Ezt sajnos pont akkor szüntették be, amikor kész lett a könyvem, gondolom Gerlóczy szara hihetetlen nyelvi leleményekkel teletűzdelt sziporkázóan izgalmas kultregénye után megrohanta őket a többi gyökér, és nem bírták az iramot.

Két dolgot tehettem: Küldözgetem a szöveget fűnek-fának, ha érdekel valakit, akkor is két év, mire lesz belőle valami. Vagy tervezek egy borítót, betördelem, majd átsétálok az irodámból a nyomdámba és megkérem Dzsémszit, hogy tegye le a Nemzeti Sportot, aztán ugorjon ennek neki rohadt gyorsan.

Nem találod ki, melyiket választottam.

Andika lekorrektúrázta a szöveget, majd elolvastatta valami irodalmár ismerősével, aki annyit mondott, hogy abszolút nem gáz a sztori, néha még röhögött is rajta. Nagyon fontosnak tartottam a külső véleményt, mert a sufniban nyomtatásnál nincs meg az a legitimáció, amit egy rendes kiadó nyújt. A gyártás több hónapig tartott, mert az üzletnek is pörögni kellett, tényleg csak az üres órákban foglakoztunk vele.

Készítettem egy honlapot, szóróanyagokat, és megállapodtam a főleg lányregényekkel seftelő Novella kiadóval, hogy elintézik a terjesztést. Február 1-én végre hivatalosan is megjelent A csillagok hegyén, és szétküldtem vagy harminc recenziós példányt mindenféle médiumoknak. Mutatkozott olvasói érdeklődés, kaptam rajongói leveleket is, sőt ami kritika megjelent, az se húzott le túlságosan. Mivel nem csak a bulvármédiát kerestem meg, jött néhány olyan értékelés is, amit képtelen voltam felérni ésszel. Ez a kedvencem:

Király Ferenc önreflexív szépprózájának legérdekesebb eleme a már felvázolt, összetett elbeszélői magatartás, melynek tárgya és tétje is a megszülető történet lesz. Az önreflexió regényben is tematizált gyakorlata (gondolok itt többek között az alaptörténet megszületéséhez kapcsolódó gyötrelmek leírására, illetve a szereplői között önnön szerzői szerepét magyarázó elbeszélő passzusaira) még nem tenné egyedivé a szöveget, még akkor sem, ha ez a poétika a mese műfajával párosul. Király Ferenc szövegében az öntükrözés, a narrátori pozíció kijelölésén és problematizálásán túl, a műfajiság és a történetalakítás hangsúlyozásában jelenik meg. Az elbeszélő sajátos posztmodernfelfogása a fogalom elbeszéléstechnikai vonatkozásainak meglehetősen sarkított értelmezését bizonyítja („Rendben, de ha ez posztmodern, akkor nem kell semmire tekintettel lennem. Összezavarhatok mindent, ahogy nekem jól esik, és nem vagyok rászorulva arra, hogy megmagyarázzam a hülyeségeimet.” 226.), és gyakori önironikus gesztusai sem fedhetik el, mennyire komolyan veszi önmagát és a posztmodern diskurzussal való kapcsolatát.

Érthető, ugye?

És hogy irodalmi magaslatokban maradjunk, ekkor már fél éve nem volt csajom, ami kissé feszültté tett. Kedvem, időm, energiám nem volt egy normális kapcsolathoz, úgyhogy hobbiszinten nekiálltam kurvázni. Heti egy-két lányt iktattam, lehetőleg mindig újakat. Nyilván a blog olvasói közül még soha senki nem fizetett a szexért, ezért elmondanám, hogy a csajok nagy része halál kedves, nem játsszák a guminőt és pótanyukák sem akarnak lenni, hanem éppúgy élményt nyújtanak, mint a színészek, csak épp egy főre levetítve kicsit drágábban. Richard Love szavaival élve: A jó prosti olyan, mint a fogorvos: tisztán dogozik, gyorsan végez, és csak kellemes zsibbadtság marad utána.

A kezdeti felfutás után rájöttem, hogy ez a nyomda nem más, mint egy végtelen problémahalmaz. Megrendelésből nem volt hiány, de a kissé elavult géppark miatt hetente tört el valami rohadt drága alkatrész, a ragasztókötő szénné égette a granulátumot, vagy épp fel sem melegítette, az ügyfelek három hónapra utaltak – jó esetben –, nekem meg a sajátomén kívül öt ember fizetését kellett kitermelnem. Este meg hétvégén is folyamatosan csörgött a telefon, drámaian nőtt a napi söradagom, a fejem meg úgy fájt, hogy néha egy levél Quarelin is lecsúszott mellé. Képtelen voltam kikapcsolni és egyre inkább úgy éreztem, ezt semennyi pénzzel nem lehet kompenzálni. Vissza akartam ülni a kis irodámba, de leginkább arra vágytam, hogy legyen valami titkos helyem az erdő mélyén, ahol senki sem talál meg. Készítettem néhány vázlatot a következő könyvemhez, aminek Armageddon volt a munkacíme, és sokkal szívesebben írtam volna azt, mint felszólító leveleket a mindenbe belekötő, de fizetni meg elfelejtő partnereknek.

Már a papír szagától is okádtam.

Megkerestem Is'vánt, toltam az arcába néhány fröccsöt, majd előadtam, hogy nagyon igazságtalanul bántam vele, és szeretném ezt valahogy jóvátenni. Vigye el a nyomdát, nem kérek csak pár milliót, az is ráér részletben, sőt ha megfizet, itt maradok irányítani a munkálatokat.

Böfögött egy jót, majd kezet ráztunk.

Ezzel még nem voltam kint a vízből, mert két cégem is volt. Egy Kft, amelyik a faházat bérelte és foglalkoztatta a személyzetet, meg a Bt, ami lízingelte az összes berendezést. Ezt viszont nem tudta átvenni, mert beltag volt egy másikban is, úgyhogy áthidaló megoldásként névleg én maradtam a tulaj. Ez további öt szemmel növelte a bevitt fájdalomcsillapító mennyiségét, mert Is'ván most már nagyban adósodott el, rettenetesen csúnya arcokkal üzletelt, mindezt úgy, hogy az én számlámra húzogatta a félkarút.

Április végére teljesen kikészültem. Volt egy öt perces dolgom a bankban, addig a közteres pont megajándékozott egy mikuláscsomaggal. Jó, semmi gond, próbálok kiállni, de nem lehet, mert mögöttem oszlop, egy paraszt meg három centire elém parkolt. Anyázva tekergettem a kormányt, és mivel kissé túlöltöztem, ömlött rólam a víz. A rádióból csutka hangerővel üvöltött a Dragostea Din Tei, a fülem mellett egy riadt kis bogár zümmögött, és ritmusra verte magát a szélvédőhöz. Ha pisztoly van nálam, azonnal fejbe lövöm magam, de így csak rágyújtottam és próbáltam átgondolni, mit tehetnék. Lehúztam az ablakot, mire a bogár azonnal kiröppent, és hirtelen megértettem, nekem sincs más dolgom, mint követni őt.

El kell mennem világgá, de azonnal.

Facebook oldal

Következő: Into the wild>>
     << Előző: Pár szó az életminőségről
         << Legeleje: Fontos dolgok

2004-2005, Budapest-Krakkó. 32 éves vagyok.

Reggel fél hétkor megcsörrent a vezetékes telefon. Nyugodtan kávéztam tovább, mert Petra anyukája vette a másik szobában. Egyszer csak egy hatalmas ordítást hallottam, ami aztán hörgésbe, majd csendes szűkölésbe fordult.

– Meghalt apu – bólintott Petra. Összeszedte a holmiját, váltott pár szót az anyjával, majd mindketten elindultunk dolgozni. Nem sírt, egyáltalán nem tűnt összetörtnek, sőt még valami olyasmit is mondott, hogy jobb ez így. Elsőre kegyetlennek tűnhet, de kénytelen voltam igazat adni neki, mert egy örökmozgó, minden lében kanál embernek nem élet az, hogy évekig az ágyban fekszik, és egyedül még a vécére sem tud kimenni. Én se húznám sokáig ilyen körülmények között, a gyógyulás minden reménye nélkül.

Is'ván Püspökladányból került fel Pestre még a kilencvenes évek elején. Zugplakátokat ragasztott, aztán reklámügynökségi üzletkötő lett, majd – miután lecsapott néhány jól fizető ügyfélre – megalapította a saját cégét. Kezdetben a lakásán dolgozott, majd kivett egy alagsori irodát az Irinyi József úton. Főleg nyomdai munkákkal foglalkozott, és én lettem a gyártásvezető, aki a megrendelés leadása után átveszi a melót, rohangál, vitatkozik, tépi a haját, aztán a szőnyeg szélén magyarázkodik, ha valami nem oké. Volt már pár állásom, de egyiket sem élveztem így. Megálmodja a paraszt, hogy szívecskével díszített meztelennős prospektust szeretne az utazási irodájának, én pedig leteszem elé az asztalra. Fizetést kaptam, jutalékot, a tervezési munkák után külön 80%-ot, és igencsak húztam a számat azokban a hónapokban, amikor nem jött össze egy rongyos képviselői alapilletmény.

Nekem jól ment, a cégnek viszont kevésbé, mert Is'ván a pénzügyeket egy csekély értelmű medvebocs szintjén kezelte. Sokmilliós adósságállományt görgetett, ami a nyilvánvaló problémák mellett azt is jelentette, hogy az aktuális anyagelőlegből a hárommal azelőtti megrendelést finanszíroztuk. Meg voltam róla győződve, hogy sokkal jobban csinálnám, de hagytam gurulni a szekeret lefelé, mert az én pénzem prioritást élvezett – kulcsom volt a kasszához –, és szabadidőmben inkább foglalkoztam a könyvemmel, mint egy tök átláthatatlan és idióta struktúra átszervezésével.

Volt ugye három kész fejezetem, amiket másfél év pihentetés után újraírtam. Nem akartam kijönni a lendületből, ezért rögtön folytattam is a munkát. Otthon nem tudtam dolgozni, mert Petra hiába tanult csendben, akkor is benne volt az aurámban, az iroda meg túl steril környezet egy meséhez. Szerencsére Robertával újra beszélő viszonyban voltunk, és miután megértettem vele, milyen fontos projektben vagyok, adott egy lakáskulcsot*. Délután kettőtől este tízig dolgozott – persze csak háromszor egy héten, hogy maradjon ideje az igazán fontos dolgokra is –, én pedig teljes kényelemben gépelhettem. Jó, néha ott maradtam éjszakára meg egész hétvégre is, Petra meg úgy tett, mint aki nincs halálosan kibukva azon, hogy a pasija egy másik nővel tölti az idejét.

*Erre már nem emlékszem pontosan, az is lehet, hogy a kulcs eleve nálam volt, és sosem adtam vissza úgy 2007-ig.

Vázlatok és storyboard nélkül írtam úgy, hogy sokszor fogalmam nem volt, mi fog történni a következő oldalon. Teljesen beszippantott a történet, és épp annyira izgultam, mint – remélhetőleg – az olvasó. Nem kitaláltam a karaktereket, hanem megismertem őket, nem csak rázós helyzeteket teremtettem, hanem valóban ott voltam velük. Tényleg, mert az alapkonfliktus itt az, hogy a romantikus meg családi regényekre szakosodott béríró** életében egyszer saját ötlet alapján próbál összehozni egy regényt. Már az elején elakad, mikor halálosan összevesznek a főszereplők, és hogy mentse a sztorit, beleírja önmagát is, mert azt gondolja, személyesen képes lesz rendet tenni a renitens karakterek között. Így utólag azt kell mondanom, hogy a könyv tele van dilettáns húzásokkal, néha fárasztó, de legalább átjön a lelkesedés, és ezért a mai napig nagyon szeretem.

**Itt lenne a reklám helye, de a Csillagok hegyén nincs már kint a boltokban. Van viszont egy ebook verzió, és ha marad rá energiám, pár héten belül megoldom a terjesztést.

Amikor nem a céggel vagy a könyvemmel foglalkoztam, Petrával kivettük az életből azt, ami jó. Utazgattunk össze-vissza, sokszor átmentünk Párkányba ebédelni, vagy csak pizzát rendeltünk és megnéztünk egy filmet. Ez az, amit én hétköznapi boldogságnak nevezek, és szintén ez az, amit hosszú távon képtelen vagyok elviselni. Abszolút nem pozitívumként hozom fel, mert a világmegváltó terveim jellemzően több problémát, mint nyereséget generálnak. Sokszor irigykedve gondolok a szürke kispolgár ismerőseimre, akik képesek úgy élni, hogy közben nem akarnak rocksztárok, vagy a kortár sirodalom nagyjai lenni, hanem egyszerűen jól érzik magukat.

Ciprusra mentünk nyaralni, mert sikerült nyélbe ütnöm a Blue Travellel egy barterüzletet, így az egész csak annyi pénzbe került, amit a helyszínen elvertünk.

Tehát rengetegbe.

Reggelit és vacsorát kaptunk a szállodában, de így is alig jöttünk ki százötvenezerből egy hétre, pedig egyáltalán nem játszottuk a kőgazdag turistát. Ciprus egy ronda nagy apartmanfalu, ahol aranyárban mérik az ásványvizet, a tenger tényleg szép, de ezen kívül dögunalom az egész. Elmentünk egy fakultációs programra, ahol a főszám a szamárháton lovaglás volt, majd valami forgatagnak nevezett falunap, tényleg csak Lagzi Lajcsi meg a Bikicsunáj hiányzott. Na mindegy, valamelyik este Petra korábban elaludt, én pedig jobb híján az Eb-döntőt néztem. Rólam tudni kell, hogy még csecsemőkoromban beoltottak foci, autóverseny, meg minden hasonló faszság ellen, szóval félálomban követtem, ahogy rohangálnak a srácok fel-alá. Aztán az 57-ik percben Harisztéasz, berakta a szögletet – kigúgliztam, nem magamtól vagyok ilyen okos –, és ezzel a teljesen esélytelennek tartott Görögország lett az Európa bajnok. Cipruson ugye főleg görögök laknak, fel is keltettem Petrát, hogy menjünk ki az utcára, mert többet ilyet nem látunk, az biztos. Percek alatt egy spontán Riói karnevál kerekedett. Rakéták, tűzijáték, légoltalmi sziréna, ingyensör, minden volt. A kocsik a főúton drifteltek és égették a gumit, köztük robogók szlalomoztak életveszélyes tempóban. Egész Larnaca ordított és táncolt, de úgy, hogy közben egyetlen kukát sem borítottak ki, nem törtek a kirakatok, de még egy kósza pofozkodást sem láttam.

Is'ván egyre jobban küzdött a céggel. Az adósságok nagy része beszállítói volt, szóval esélyesnek tűnt, hogy csak ketten lesznek a temetésén: Az egyik a markolót vezeti, amivel kiássák a gödröt, a másik meg rátolat a betonkeverővel. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy közben pörgött az üzlet, és normális vezetés mellett kijött volna három úszómedencés béemvé, szőke szopórobot, mélytányéros tévé, bármi.

Vakartam a fejem egy darabig, aztán felajánlottam, hogy átvenném a vállalkozását. Mármint nem az adóssággal terhelt céget, csak az irodát, ingóságokat, a telefont, honlapot, és az ügyfeleket venném meg papíron, aztán a haszon egy részéből rendezheti a dolgait, meg kap némi fizetést is. Alkudoztunk egy hétig, aztán megköttetett az üzlet. Körbejártam a beszállítókat, elmondtam mindenkinek, hogy innentől én viszem a boltot, halál pontosan fogok fizetni, illetve arról is gondoskodok, hogy megkapják az elmaradásokat. Nyomatékosítottam, hogy ez egy másik cég – csak épp a neve ugyanaz, meg a telefonszáma és telephelye –, és engem nem lehet számon kérni Is'ván ügyei miatt. Nem mondom, hogy mindenhol kitörő örömmel fogadták ezt a konstrukciót, de mivel a másik opció a nagy nulla, viszonylag gyorsan megállapodtam a nyomdákkal.

Ez a felállás jól működött egy darabig, majd Is'ván elkövetett két nagyon komoly hibát. Először rám küldte az egyik különösen ideges hitelezőjét, akinek megpróbáltam elmagyarázni, amit már mindenkinek, aztán addig ordított, míg rátettem a telefont. Egyébként is találkozóm volt az emberrel, mert ki kellett fizetnem egy melót, amit már az új rendszerben rendeltem meg. A határidő napján tíz bankot jártam körbe, mire sikerült felvennem másfélmillió forintot, szigorúan ezresekben és ötszázasokban. Belegyűrtem a pénzt egy mekis papírzacskóba, majd a csepeli gettó közepén a csávó kezébe nyomtam, hogy számolja át, ha gondolja. Aztán felejtsen el.

Többé nem jelentkezett.

Is'ván második hibája az volt, hogy nem elégedett meg a fizetésével, hanem sunyiban legyártatott néhány anyagot a hátam mögött, pedig az volt a megállapodásunk lényege, hogy beszüntet minden üzleti tevékenységet. Amikor ez kiderült, megkértem, hogy szedje össze a motyóját, de az irodakulcsot hagyja az asztalon.

Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy lehúztam róla a céget. Tartok tőle, hogy a mesében nem én lennék a jó, aki győz, hanem inkább a másik, aki viszont elnyeri méltó jutalmát.

Eljutottam a könyvem feléig, és az a fejezet következett, ami Krakkóban játszódik. Arra gondoltam, kiveszek egy hónap szabadságot, addig Gizi*** helyettesít, én meg írhatok az eredeti helyszínen. Andika – aki közben összejött egy Igor nevű sráccal – talált nekem egy belvárosi lakást, és mivel éppen Magyarországra készült vakációzni, megkért, hogy vigyázzak a macskájára. Édes kis állat, biztos jól megleszünk együtt.

***Mivel kicsit túlzásba vittem a különböző nőkkel kapcsolatos sztorikat, itt most kimarad egy szövevényes, külön posztot érdemlő történet. Később azért visszatérek rá.

Márton közben felvette a gazdája összes rossz tulajdonságát: Válogatós lett, sértődékeny és hisztis, mindez durva szeretetrohamokkal kombinálva. Ha jó napja volt, az ölemben dorombolt miközben gépeltem, ha nem – és többnyire nem –, akkor órákon keresztül csörömpölt a konyhában. Ugyanaz, mintha Andikával éltem volna, csak ez a cicus nem volt olyan készséges az ágyban.

Március elején érkeztem, II. János Pál ekkor már nagyon beteg volt. Egyre rosszabb hírek érkeztek az állapotáról, majd április 2-án meg is halt. Már napokkal azelőtt lepedőre hímzett imádságok és plakátok lógtak szinte minden ablakban, a Ryneket (ez Krakkó főtere) pedig tévéstábok lepték el. A lengyelek ugye fekete öves katolikusok, ráadásul ők adták a pápát, aki 1964-től a megválasztásáig krakkói érsek volt. Érthető, hogy komolyan vették az ügyet.

Amikor meghallottam a hírt, kisétáltam a Mária-templomhoz, hogy gyújtsak egy gyertyát. Esteledett már, és hirtelen azt vettem észre, hogy a város, amit eddig ismertem, nem létezik többé. Egy háromszáz négyzetkilométeres katedrálissá változott.

Minden gyertyafénybe borult, sok utcában le is kapcsolták a közvilágítást, mert felesleges volt. Lépni nem lehetett az emberektől, főleg mert sokan a járdán, vagy az úttesten imádkoztak. Nem tudnám elmondani, milyen érzés volt ezt látni, de minden sejtem tudta, hogy most tényleg Isten első embere hagyta el a Földet. Tébláboltam kicsit, leültem valaki mellé, összekulcsoltam a kezeimet és jó utat kívántam Karol Wojtyłának.

Másnap indultam volna haza, de közben a hétszázötvenezer lakosú Krakkóba beáramlott még jó egymillió ember. Teljes volt a káosz, minden út bedugult, aztán a hadsereg lezárta a várost, és több katonai helikopter volt az égen, mint bárányfelhő. Először arra gondoltam, hagyom ezt a fenébe és megvárom a másnapot, de nem lehetett tudni, mikor lesz vége a cirkusznak. Hat órán át bolyogtam nem tudom már hol, aztán valami törött kordon mellett felslisszoltam az északi autópályára, és cirka hetven kilométeres kitérővel elértem Zakopanét.

Augusztus elejére majdnem befejeztem a könyvet, és eljutottam arra a pontra, hogy ezen kívül semmi nem érdekelt. Céges problémák, szociális nyafi, mindenre csak vonogattam a vállam. Petra már nem is nagyon szólt hozzám, nyilván átlátta, hogy ez teljesen felesleges. Már nem éreztem büszkeséget, lelkesedést, teljesen odalett a jól felépített író-póz. Apró hangyává változtam, akit gyufával kínoz egy arrogáns kamasz, és csak azt akartam, hogy vége legyen. Ha beledöglök, akkor is.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy tíz mondat van hátra az egészből.

Nem mentem be dolgozni, csak üldögéltem otthon és ittam a kávékat egymás után. A negyedik után sem éreztem, hogy neki tudnék állni, hát bekapcsoltam a tévét. A Mónika Show, vagy valamelyik Jerry Springer klón ment, és hirtelen az jutott eszembe, ha most jönne el a bibliai világvége, Jézust meg az Antikrisztust biztos beültetnék egy hasonlóan ciki műsorba, a nézők meg emelt díjas sms-ben dönthetnék el, kié legyen a világ. Ez az ötletem egyébként – bocs a spoilerért – később egy akkora szívás-sorozathoz vezetett, amit a mai napig nehezen hiszek el.

Oké, bekapcsoltam a gépet, fél óra alatt bepötyögtem a sztori végét, aztán lenyomtattam hét példányban. Ha hatalomra kerülnék, rezsicsökkentés helyett mindenkinek adnék egy szeletet abból, amit akkor éreztem. Biztos sokkal jobb hely lenne Magyarország.

Csak ültem és nézegettem a borítót. Nem tudtam betelni vele:

Király Ferenc, A csillagok hegyén.
A csillagok hegyén, írta Király Ferenc könyve.
Nem ám csak az első tíz oldal, hanem az egész csillagok hegyén, Király Ferenc tollából természetesen.
Egy mese, egy kalandregény, A csillagok hegyén, és ezt tökegyedül Király Ferenc hozta össze.
Én írtam, én, én, énénénénénénénÉNÉNÉNÉNÉN!

Andika épp itthon volt, fel is hívtam a nagy hírrel. Persze, szívesen elolvasná a végét, és ha már így alakult, igazán kivihetném Krakkóba, mert épp nincs senki, aki elfuvarozná. Ennyi még belefér, gondoltam, és nekivágtunk a már jól ismert útnak. Az első olvasói visszajelzés nem volt rossz, mert nevetett, ahol nevetni, és sírt, ahol sírni kell. Amikor letette, azt mondta, figyeljem csak meg, mostantól teljesen megváltozik az életminőségem. A sok probléma, szívás, jobbra-balra kavarás megszűnik, úgy kitisztul minden, mint a Szahara fölött az ég.

Újra csak Vonnegutot tudom idézni: Hehe.

Szerencsésen megérkeztünk, koccintottunk, majd belépett az ajtón Igor. Le is fagytunk mindhárman, mert Andika nem érezte, mekkora szociális bravúr összehozni a pasiját a rendkívül problémás exével, és egyikünket sem készített fel a találkozóra. Egyre erőtlenebbül dadogott mindenki, közben Márton nyávogva szlalomozott a táskák között, és láthatóan nem tudta eldönteni, melyikbe végezze a dolgát. Legszívesebben azonnal leléptem volna, de nem hiányzott még öt és fél óra vezetés, így megkértem Igort, fáradjon el velem a legközelebbi kocsmáig, a lányok meg majd elbulizgatnak magukban.

Hamar összebarátkoztunk és megbeszéltük, hogy Andika elég furcsa lány, viszont kitűnő a hangszeres tudása, ezért elnézzük neki ezt a kis malőrt. Közben lecsúszott néhány sör-vodka kombó, ami nekem nem jelentett gondot, a srácot viszont már támogatni kellett hazafelé. Le is feküdt azonnal, mi meg Andikával kivonultunk a konyhába, és vittünk magunkkal egy üveg Krupnikot just in case. Húsz perc múlva Igor feltépte az ajtót, elrohant mellettünk egy régi szabású fosszín alsónadrágban, majd üvöltve telehányta a mosogatót.

Két katarzis egy napra. Nem rossz.

Másnap dél körül beültem a kocsiba és elindultam hazafelé. Még a Krakkó vége tábla előtt kigyulladt egy piros lámpa a műszerfalon. Villogjon csak, előbb-utóbb itt a karácsony, morogtam, és tovább araszoltam a dugóban. Hegynek felfelé kénytelen voltam észrevenni, hogy semmi erő nincs a motorban, gőz csapott fel a Twingo orrából, és éreztem valami égett szagot is. A következő benzinkútnál kiderült, hogy átégett a hengerfejtömítés, és a blokk oldalán csorog le a hűtővíz. Szereztem néhány üdítős palackot, megtöltöttem a vécében és nyomtam neki – negyvennel – ahogy a csövön kifér. Négy-öt kilométerenként feltöltöttem a rendszert és imádkoztam, hogy bírja ki legalább a magyar határig. Ez össze is jött, csak még Drégelypalánk előtt kattant kettőt, hördült hármat a motor és többé nem tudtam beindítani.

Jó, akkor stoppolunk.

Egy lengyel rallycsapat szervizkocsija fékezett mellettem. Kiszállt a nagydarab, csak hajtogatta, hogy będzie dobrze****, és már könyékig is volt a motortérben. Pár perc matatás után a kurwa, kurwa***** szerkezetre váltott, majd felajánlotta, hogy elvontat Budapestig.

*****Minden rendben lesz.
******Igen, ugyanazt jelenti, mint nálunk.

Felkötötte a kocsimat egy talán méter hosszú kötélre, de nem tudott elindulni, mert a hátsó kereke közben besüllyedt az útszéli laza földbe, és ahogy túráztatta a motort, csak egyre mélyebbre ásta magát.

Így már ketten integettünk az arra járóknak.

Többen próbáltak segíteni, de meg sem mozdult az a nagy dög, aztán egy terepjáró valahogy kirángatta az útra, és végre megkezdődött az az utazás, amit legszívesebben örökre elfelejtenék. Mivel a csapat késésben volt, végig százzal csapattak, én meg közvetlenül a vonószem mögött fityegtem, és a mikrobusz hátán kívül az égvilágon semmit sem láttam.

Kezem-lában remegett mire végre kiszállhattam, és valamiért az jutott az eszembe, hogyha ez az új életminőség, kár volt érte könyvet írni.

Facebook oldal

Következő: Béla>>
     << Előző: A nullánál is kevesebb
         << Legeleje: Fontos dolgok

2003-2004, Krakkó-Szentendre-Budapest. 30 éves vagyok.

Krakkóba eljutni komoly szívás, mert Besztercebánya után a Tátrában kanyarog az út, és ha beragadsz egy kamionsor mögé, akkor így jártál. Végig sűrű a köd, szemerkél az eső, és miután kifogyott az ablakmosó, a lapátok csak kenik szét a szutyit a szélvédőn. A lengyel oldalon már simább a pálya, majd a város előtt nem sokkal kétszer két sávosra bővül, de ez a rész meg valamiért vonzza a jégesőt. A hátad nyilall, zsibbadt ujjaid szorítják a kormányt és ezerszer elátkozod magad, meg a nőt is, aki miatt elindultál.

Aztán jön a jutalomfalat.

Hosszú órák óta bóklászol a sötétben, majd felérsz egy dombtetőre és meglátod a gyönyörűen kivilágított Zakopańska sugárutat, mögötte pedig az egész mesevárost. Kinyújtózol, megiszod az utolsó korty kólát, amit a végére tartogattál, rágyújtasz, és arra gondolsz, némi kényelmetlenséget megért ez a látvány.

Valamivel éjfél előtt érkeztem, és hiába próbáltam útbaigazítást kérni a helyiektől, mert péntek este lévén szinte mindenki merev részeg volt. Vagy turista. Vagy mindkettő egyszerre. Az utcát nagy nehezen megtaláltam, de pont az az egy házszám hiányzott, amit kerestem. Gyök kettővel bolyongtam a lakótelepen, aztán levillogott egy taxis és ordítva üdvözölt:

– Jó nápot kovánok! – miután végighallgattam, hogy milyen szépek és készségesek a pesti nők, a sofőr elárulta, hogy a számozás itt kaotikusabb, mint Gazdagréten. A cím, amit keresek ráadásul nem is a telepen van, hanem mellette egy kis utcában. Jól ismeri, gyakran visz oda elázott lányokat. Egy bűntanya az, nagyon vigyázzak magamra.

Majd igyekszem.

Andika nem változott sokat másfél év alatt, csak épp fényes drótok álltak ki a begipszelt csuklójából, mert egy színházi próbán ráborult a papírmasé-vár, hercegnővel, királyfival, és az udvari bolonddal együtt. A konyhaajtóból egy ijedt fekete kismacska fújt rám, megvakartam a fülét, mire belém harapott, majd telepisálta a táskámat. Lány létére Mártonnak hívták, ami a Marcsiból alakult ki több lépésben, nem hiába volt a gazdája vörös diplomás nyelvész.

Az erős felvezetés után hamar túlestünk a lánykérésen és a boldogító igenen, majd vasárnap hazautaztam, hogy elintézzem, amit ilyenkor kell. Megcsináltattam jegygyűrűket, majd egy kölcsönkért öltönyben apuka elé járultam, aki nagyon fontos pozíciót töltött be egy nagyon fontos helyen. Miután komolyan és megfontoltan áldását adta a frigyre, már csak a szobámat és az irodát kellett felszámolnom. Az üzlet ettől még pöröghetett tovább, mert honlapot meg kiadványt akár Alaszkából is lehet tervezni, ha van netkapcsolat. Beszéltem pár szót Petrával, aki nem panaszkodott és nem okolt engem semmiért, csak az apja miatt aggódott nagyon, mert közben kórházba került.

Andikáról nem tudok képet kirakni, mivel épp nincs idegem vele beszélni (később lesz róla szó, hogy miért), viszont ez egy teljesen publikus videó, ráadásul Krakkóban forgatták.

Miközben én Budapesten pörögtem, kibérelt nekünk egy hatalmas lakást a Krasińskiegón, csak a nappali volt vagy negyven négyzetméter. Ebből lett volna Andika bordó szalonja, de valamit elszámolt a festék keverésekor, és beszürkült, fáradt rózsaszínre mázolta a falakat. Megvolt az eljegyzési vacsora is, hazacipeltük az ajándékba kapott pehelypaplan-szettet, vettünk rajzolt állatokkal díszített zuhanyfüggönyt, kék plüssfotelt, dohányzóasztalt, tojásfőző órát meg rengeteg apróságot, ami nélkül nem lehet élni, és eldöntöttük, hogy innentől halálosan boldogok leszünk. Én harminc vagyok, ő huszonöt, és harcoltunk már annyit, hogy képesek legyünk békében egymás mellet élni.

Hehe – mondaná erre Vonnegut.

November közepére berendezkedtünk, de mielőtt kifújhattam volna magam, újraindult Andika magánszáma. Igen tehetséges bűvész volt, csak épp nem nyulat varázsolt elő a kalapjából, hanem sikítóporral és nyafirepesszel megpakolt taposóaknákat. Bármilyen óvatosan lépkedtem, minden napra jutott legalább egy robbanás, állandóan zúgott a fülem a légnyomástól. Ha véletlenül szóba hozom Petrát, akkor más nők után kujtorgok, ha a házibulin kizavarok két részegen smároló csajt a hálószobából, én vagyok a hülye, mit hagytam ki. Keveset keresek, az a baj, sokat dolgozom – és keresek –, az a baj. Ha megjön az egyetemről és nem kérdezem meg, hol járt, érdektelen suttyó vagyok, ha másnap kifaggatom, akkor biztos el akarom számoltatni. Ne pakoljak el, mert csak ő tudja, minek hol a helye, miért hányok szét mindent, nem cselédlány ő, hogy utánam takarítson. Semmi és sehogyan sem volt jó, és amikor megkérdeztem, mégis mit szeretne, lerendezett annyival, hogy ezeket a dolgokat nem tudnom, hanem éreznem kéne. Egyszer annyira felidegesített, hogy majdnem megütöttem, de aztán csak felnyomtam a falra és kimentem inkább a konyhába cigizni.

Két-három hetente jártam Budapestre számlákat írni. Furcsa mód, abban a pillanatban, ahogy elindítottam a kocsit és áthajtottam a Visztula-hídon, elmúlt a gyomorgörcs és végre normálisan tudtam gondolkodni. Egyre többször fordult meg a fejemben, hogy hiába a vonzalom, én ebből egy komplett életfogytot biztos nem viselek el. Nem tűnt már akkora ötletnek, hogy egy hisztikirálylány miatt dobtam Petrát, aki egyébként klasszisokkal jobb nő volt.

A karácsonyi készülődés, favásárlás és lakásdíszítés akkora botrányba fordult, hogy repültek a jegygyűrűk is. Bár ez rég nyilvánvaló volt, itt fogtam fel végérvényesen, hogy mi nem vagyunk kompatibilisek egymással. Ez a nő engem akkor is semmibe venne, ha Nobel-díjakkal ragasztanám körbe a vécédeszkát, vagy István király helyett az én képem kerülne a tízezresre. Ettől kezdve, ha Magyarországon akadt dolgom, Petránál aludtam, és emiatt egy pötty lelkiismeret furdalást sem éreztem, vagy ha igen, azt nem Andika miatt.

Lady Pank - Mniej niż zero – A nullánál is kevesebb

talán azt hiszed, hogy többet jelentesz / csak mert eszed van, kedved és két kezed / s helyedet a földön a kitűnő érettségi jelöli ki / van akinek – és ez nem vicc / az értéked a nullánál is kevesebb / a nullánál is kevesebb / a nullánál is kevesebb / hivatásos sorskreálók / zenei és tömegspecialisták / megtalálják a módját hogy két vállra fektessenek / ha akarod, ha nem / bár a fizikának ellentmond / íme a szöveg / az értéked a nullánál is kevesebb / a nullánál is kevesebb / a nullánál is kevesebb / talán azt hiszed, hogy többet jelentesz / csak mert eszed van, kedved és két kezed / s helyedet a földön a kitűnő érettségi jelöli ki / van akinek – és ez nem vicc / az értéked a nullánál is kevesebb / a nullánál is kevesebb / a nullánál is kevesebb…

Egyébként a Lady Pank kábé annyira népszerű a Lengyelországban, mint nálunk az Illés-Metró-Omega együtt, de még a szétspeedezett tüctücbulikon is sokszor ez a búcsúdal.

Van úgy, hogy a kereslet találkozik a kínálattal. Is'vánnak szüksége volt egy főállású gyártásvezetőre, és azzal is tisztában voltam, hogy simán beköltözhetek Petra mellé a szentendrei szobájába. Mégis rágódtam az ügyön egész januárban és februárban, mert éreztem, hogy itt valódi felnőtt döntést kéne hozni, amiben – valljuk be – nincs nagy gyakorlatom. Be akartam ülni Andikával egy kávézóba, de végül a ház előtt parkoló kocsiban jött ki belőlem az elmúlt öt év. A lehető legnyugodtabban elmondtam mindent, amit a kapcsolatunkról gondolok, azt is, hogy minden bizonnyal ő életem nője, de minket nem egymásnak találtak ki. Ha tovább csináljuk, arra teljesen biztosan rámegyünk. Legyen úgy, hogy senki sem hibás, közös a kudarc, oldjuk meg ezt békésen.

Megtartottuk a búcsúestét, ahogy kell, másnap összepakoltam és elbúcsúztam Krakkótól.

Innentől egészen 2010-ig jóban maradtunk. Többé szó nem volt arról, hogy újrakezdjük, bár a barátságunk tartalmazott bizonyos extrákat. Erről viszont már nem fogok beszélni, így is túlságosan kibontottam a témát. Úgy érzem, ha rendszeres olvasója lennék ennek a blognak, annyiszor vernék bele a monitorba, ahányszor le van írva Andika neve.

Eddig igyekeztem kerülni mélylélektani megfejtéseket, mert aki közread egy ilyen vállalhatatlan sztorit, az ne magyarázkodjon. Viszont fontos, hogy én nem azért kavartam oda-vissza mindenkivel, mert lételemem a változatosság. Bizonyára van velem pár bibi, ezek közül az egyik, hogy képtelen vagyok bizonyos ügyeken túllépni. Szóban persze kimondtam, hogy itt a vége, de igazából sose hagytam ott egyik nőmet sem, ők a mai napig ugyanazt jelentik számomra. Ha véletlenül összefutunk, simán képes vagyok agyban éveket teleportálni, ami ugye érdekes helyzeteket teremthet. Ezért is különösen szerencsés, hogy jó ideje külföldön élek, ők meg közben férjhez mentek, gyereket szültek, vagy csak tovább pörögtek, mint a búgócsiga.

Facebook oldal

Következő:Pár szó az életminőségről>>
     << Előző: Micike
         << Legeleje: Fontos dolgok

2003, Budapest-Novi Vinodolski. 30 éves vagyok.

Pár nap múlva találkoztam Robertával, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Úgy terveztem, határozott leszek és kőkemény, mert nemhogy gyerekre nincs szükségem, ezt a kapcsolatot is le akarom zárni végleg. Élőben persze csak dadogtam, mert szörnyű dolog egy terhes nő szemébe mondani, hogy oldja meg egyedül a problémáit. Nem is mentünk egymással semmire, aztán mikor hazaértem, felhívott, hogy átgondolta ezt az ügyet, és bejelentkezik inkább abortuszra.

Amikor letette, egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést, csak halálosan szégyelletem magam.

Továbbra is leveleztem* pár lánnyal a Bulineten, de mivel épp elég problémát generáltam a közelmúltban, nem erőltettem senkivel a találkozást. Akadt viszont egy nagyon lelkes versenyző – Tündérmazsola néven –, és megemlítettem neki, hogy a napokban Leányfalura megyek az egyik ügyfelemhez. Hohó, hát ő meg Szentendrén lakik, miért ne fussunk össze?

Tényleg, miért is ne?

Vagy fél órán át tévelyegtem a lakótelepi házak között, majd az egyik buszmegállóban észrevettem egy megacuki szőke lányt, aki bepattant mellém a kocsiba és minden átmenet nélkül úgy száz terrabájtnyi információt töltött át az agyamba: Férjnél volt egy darabig, de elvált, most a szüleivel él. Anyu kissé alkesz, apu sokízületi gyulladásban szenved, fel sem tud kelni az ágyból, de ettől még nagyon aktív szociális életet él. Egész nap lóg a telefonon, adományokat gyűjt, mindent mindenkinek elintéz. Petra azt is elárulta, hogy imádja az árja pasikat, különösen, ha úgy néznek ki, mint Johnny Depp.

érdekes kombináció

*Netes társkeresőkön összejött pároknál egyébként általános probléma, hogy mi legyen a regisztrációkkal. Az lenne az egészséges, ha mindketten törlik magukat az oldalról, de sokan maradnak "csak úgy a haverok miatt". Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy szívünk szottya továbbra is ellenkező nemű, jórészt szingli, és kiéhezett emberkékkel barátkozik szabadidejében.

Szedlacsek úr textilgyáros volt, és azzal hívott fel, hogy szeretne egy olyan lapot, amire ha ide kattint, akkor odamegy az interneten. Rendben, kétszázezer lesz, mondtam, ami a további kívánságai után – háromszáz termékminta beszkennelése, saját felhasználói felület, stb. – felkúszott négyötvenre, de szó nélkül elfogadta. Leányfalun élt egy giccses házban, még a vécélehúzóról is sütött a jólét, mégsem játszotta a nagymenőt. A húsz forintból birodalmat építő emberek közvetlenségével próbált lenyomni a torkomon egy vizespohárnyi kisüstit, de maradtam inkább a kólánál, és nagykomolyan elkezdtem a mondókámat:

– Igen, szóval a szerveroldali programozásnak az a nagy előnye a statikus rendszerekkel szemben, hogy egy adatbázis segítségével…
– Pirrí, vacsorra! – szakított félbe valaki, és akkor vettem észre a kalitkát, benne egy hatalmas papagájjal.

Az emeletről lesántikált egy kövér bulldog, az üres tálkába csorgatta a nyálát, majd szomorúan felvonszolta magát a lépcsőn,

Próbáltam előadni a nagytudású szakember című műsorszámomat, de nem lehetett, mert a papagáj folyamatosan szívatta a kutyát, és a végén már csuklottam a röhögéstől. Nem is bonyolítottuk tovább a beszélgetést, csak írtam egy számlát a végösszeg feléről, átszámoltam a pénzt és elköszöntem.

Petrával beültünk egy kávézóba valahol Csillaghegyen, aztán lekocsikáztunk a Duna-partra. Ott történt, ami történt, és másnap gyakorlatilag átköltözött hozzám a kisszobába.

Kilenc négyzetméterre tényleg csak ágy-asztal-tévé fér be, mégsem zavartuk egymást, mert Petra nagyon jó természetű volt. Tudod, az a fajta, aki sosincs útban, nem csinál felesleges hisztit, viszont remek csirkeszárnyat süt, mert véletlenül az a kedvencem. Rengeteget aludt még napközben is, és amikor rákérdeztem, elmagyarázta, hogy egy nőnek két állapota van: Amíg nincs senkije, megy a buli, táncikálás, egyéjszakás kalandok, aztán ha megvan a pasi, nyilván ki kell pihenni megszerzésével járó fáradalmakat.

Ha ébren volt, rengeteget beszélt. Hogy miről, azt speciel nem tudnám megmondani, mert Petrának nagyon kellemes tévébemondó hangja volt, csak ráhangolódtam a frekvenciára, áramoltattam a csít és hümmögtem, mikor úgy éreztem, kérdéssel zárul a mondat. Levelezőn végezte az AVF-et, és elmesélte, hogy a volt férje nagyon ellenezte a főiskolát, mert jobb szeretett volna egy szőke autóillatosítót, mint valakit, aki iskolázottabb nála. Nekem ezzel nem volt gondom, mert egyrészt nem vagyok komplexusos gyökér, másrészt a tanulás az egy csendes elfoglaltság, imádtam. Egy okos nő egyébként is főnyeremény, mert Horvátországba például nem úgy mentünk, hogy begyűrtem a zsebembe némi készpénzt, nagyjából betájoltam a tengert oszt' helló, hanem Petra egy komplett háttértanulmányt készített a nyaraláshoz. Az precíz útvonalterven kívül pontosan tudtam, mit és milyen mennyiségben vihetek át a határon, valamint fillérre kikalkulálta az üzemanyagköltséget, az autópályadíjat, költőpénzt, mindent.

Először a Krk szigetre mentünk egy nyomasztó kempingbe, ami nagyobb volt, mint az Auschwitz-Birkenau táborkomplexum. Két nap után leléptünk, majd a tengerpart mellett dél felé haladtunk, egészen Novi Vinodloski-ig, ahol eltört a kocsim féltengelye. Szerelőt gyorsan találtam, viszont alkatrészt Magyarországról kellett hozatnom, így négy nappal tovább tartott a nyaralás, és megtaláltuk Horvátország szerintem legjobb kempingjét. Kicsi volt, közvetlenül a víz mellett sátoroztunk, az út túloldalán zseniális étterem, és ha száz métert sétáltunk, egy csendes partszakaszra értünk, ahol egy debil kisgyerek sem üvöltött a fülünkbe.

Petrával csak moziba menni volt rémálom: Nyitás előtt tíz perccel már az ajtó előtt toporgott, elsőként ült le, a kezembe nyomott fél köbméter kólát és kukoricát, majd negyed órán át körülményeskedett a kabáttal, szemüveggel, mobillal, míg a később érkezők sorban átestek rajtam. Igen, és Micikének hívott. De nem ám csak otthon, hanem bármilyen helyzetben, így később hosszú évek kemény munkájába került, míg minden ismerősömet leszoktattam a Micikézésről.

are we there yet?

Szinte kispolgárivá laposodott az életem, ezért szükségem volt valami problémahalmazra, amit a nyakamba vehetek. Újra ránéztem a könyvemre, amihez több mint egy éve nem nyúltam hozzá, és elolvastam az elkészült három fejezetet. Az ötlet továbbra is jónak tűnt, de kénytelen voltam észrevenni, hogy a szöveg tele van semmitmondással és többoldalnyi üres fejtegetéssel, ami egyébként jellemző azokra, akik először fognak hosszabb történetbe. Arra jutottam, hogy ez a felvezetés engem, mint olvasót egyáltalán nem érdekelne, ezért ráerősítettem a kalandregény-elemekre, és kikukáztam jó százezer karakternyi gyenge kocsmafilozófiát.

Jó, igazából elmentettem a "Valamire még jó lesz" mappába, de később tényleg kidobtam.

Közben elérkezett a rendőrségi ügyem tárgyalása. A bírónő nagyon kedves volt, már az első napon megnyugtatott, hogy letöltendő börtönbüntetés ebből biztosan nem lesz. Szinte barátságos hangnemben vitte végig az ügyet, azon sem lepődtem volna meg, ha ítélethirdetéskor a mellemre tűz egy becsületrendet. Minden jól is ment, mígnem szólították az utolsó tanút, aki remegő hangon, majdnem sírva mondta el, mit élt át a három nap alatt, amíg végre visszautalta neki az OTP a számlájáról lehúzott hétszáznegyvenezer forintot. Nos, a vallomásnak köszönhetően 11 hónapot kaptam, ahogy vártam, viszont azt nem egy, hanem három évre függesztette fel a bíróság. Persze nem terveztem a bűnözői karrierem folytatását, de nagyon nyomasztó volt, hogy ez az ügy még évekig a fejem fölött lóg.

Épp egy megrendelővel foglalkoztam, amikor email jött Andikától. Gyorsan lezavartam a beszélgetést és megnéztem, mit írt. Egy krakkói címen kívül az égvilágon semmi sem volt a levélben. Hazamentem, megkértem Petrát, hogy pakoljon össze, majd kocsiba vágtam magam és elindultam Lengyelország felé.

Facebook oldal

Következő:A nullánál is kevesebb>>
     << Előző: Siamese Twins
         << Legeleje: Fontos dolgok

Budapest, 2002-2003. 29 éves vagyok.

Egy súlyos szakítás után szerintem három alapvető hibát lehet elkövetni:

Nem azonnal kattantam be, sőt az elbocsátó szép üzenet után még fel is lélegeztem, hogy végre nyugtom lesz egy darabig. Két hét múlva kezdtem idegeskedni, amikor küldtem néhány emailt meg hívni is próbáltam, de Andika semmire sem reagált. Eddig úgy volt, hogy a nagyobb hisztik után is nyitva maradt egy hátsó kapu, amin keresztül rendezhettük a problémákat, de ez egyszer hiába zörgettem, tényleg komolyan gondolta a szakítást. Először csak dühös lettem, aztán ezt az érzést apránként leváltotta valami sunyi, megfoghatatlan félelem. A további magyarázat helyett idéznék inkább egy klasszikust:

hopelessly fighting the devil futility / feeling the moster climb deeper inside of me / feeling him gnawing my heart away hungrily / i'll never lose this pain / never dream of you again

A normalitás, mint egy vékony hártya, egyszerűen levált az agyamról, és azok a közhelyek, amiket pokolnak, szörnyűségnek, vagy irtózatnak nevezel, csupaszon és élő egyenesben megjelentek a szemeim előtt. A valóságra ráépült még egy bónusz tartalom, így ha mondjuk beszéltem valakivel, olyannak láttam, amilyen, de közben bevillant ugyanaz az arc három hetes vízihullaként, megégve, vagy egy autóroncsba préselődve.

Baromi ijesztő volt.

Képtelen voltam megmaradni otthon, de emberekkel sem akartam találkozni, így a harmadik emeleti körfolyosón teljesítménytúráztam nyolc-tíz kilométert naponta. Néha csak bámultam az udvar sötétzöld virágládáit, és valamiért az jutott az eszembe, ha most leugranék, biztos nem állítana meg a nyersbeton. A felszínen persze szétkenődik egy felesleges apróság, de valójában tovább repülök a Föld magjáig, majd felbukkanok a másik oldalon, megkerülöm a Holdat, viszlát Naprendszer, Tejút, csak száguldok a végtelenbe, és tovább.

Ha valami bajom van, sokszor beragad nálam egy zene, és képes vagyok ugyanazt a számot órákig hallgatni. Akkoriban ez a népdalfeldolgozást loopoltam folyamatosan:

Dolgoznom is kellett volna, de egy csomó munkát visszadobtam úgymond kapacitáshiány miatt, a többit is csúszva adtam le. Egyre jobban kimerített, hogy nem tudok rendesen aludni, és ezt a problémát 2-3 sörrel kezeltem. Nem nagy mennyiség, de hosszú távon kialakít egy igen rossz beidegződést: Ha nincs valami nyomás a fejemben, csak pörög az agyam és képtelen vagyok lenyugodni. Nyilván vannak erre meditációs technikák, meleg tej, macskagyökér, miafaszom, próbálkoztam is néhánnyal, de minden komolyabb eredmény nélkül.

Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem mehet a végtelenségig, így némi tépelődés meg magamban motyogás után újra körülnéztem a Bulineten. Nem viccelődtem, nem beszélgettem éjszakákon keresztül az állatkáimmal, kizárólag a lényegre koncentráltam.

Egy héten átlag három új lánnyal találkoztam, és rövid idő alatt elveszett minden maradék illúzióm a nőkkel kapcsolatban*. Verítékszagú félszuterén, pláza-parkoló, lépcsőház, közpark, kocsmai vécé, minden megvolt. Nem emlékszem már sem a nevekre, sem az arcokra, csak arra, hogy az aktus után hazafelé mindig valami keserű bizonytalanságot éreztem. Tudtam, hogy nem a megfelelő emberrel, nem a megfelelő helyen vagyok, de képtelen voltam rájönni, mi lenne helyes, mi szűntetné meg ezt a maró érzést a gyomromban. Ezek ráadásul nem is szigorúan véve egyéjszakás ügyek voltak, csak épp néhány alkalom után odalett a kölcsönös érdeklődés.

*Egyszer kissé részegen a Süss Fel Nap női vécéjébe mentem be hányni, aztán összeestem a kézmosóknál. A lányok nem zavartatták magukat, hanem tovább beszélgettek a pasikról, hogy ki, hol, kivel, mit csinált. Rólam tényleg el lehet mondani, hogy tárgyiasítok, szexista megjegyzéseket teszek, és úgy kezelem a nőket, mint akik tízezer év barlang előtt guggolás után halál feleslegesen pattognak itt az emancipációval, de ezek a csajok olyan mocskosan és olyan anatómiai részletességgel beszéltek a szexről, hogy szeretném azt hinni, csak álmodtam az egészet.

A sör meg az instant lányok adtak valami torz egyensúlyt, így kicsit jobban oda tudtam figyelni a munkámra. Nyomasztó volt egész nap a szobában ülni, így áttettem a székhelyem Pisti Gát utcai lakásába. Épp akkoriban vett egy Romayort**, és megbeszéltük, hogy az egyszerűbb szórólapokat azzal kinyomtatja, cserébe meg szerez nekem grafikai megrendeléseket. Gyűltek az ügyfelek szépen, alig győztük a melót, és eljött az a pont, amikor úgy döntöttem, felveszek egy titkárnőt.

**A Romayor egy nyomdagép, amit a néhai NDK-ban gyártottak. A/3-as, egyszínes, vizes nedvesítésű darab, arra találták ki, hogy például űrlapokat, vagy fejléces papírokat sokszorosítsanak vele. Erre jó, másra nem, viszont az olcsósága miatt rengeteg nyomda használja color nyomásra is. Szóval, ha valaki a kezedbe nyom, egy szétmaszatolt, lucskos szórólapot, most már tudod, mivel készült.

Pistivel leültünk a gép elé, és tudományos alapon elkezdtük a titkárnő-castingot. A Bulineten lévő összes lánynak írtunk. Az üzenet nem arról szólt, hogy fejlődő mikrovállalkozás munkatársat keres, mindössze ennyi volt benne: SZIZÉ. Ha a jelölt bármit is reagált, megkapta a SZIZÉIZÉ szöveget, majd ha továbbra sem adta fel, jött a HÁ' MOST NEM? HÁT DE! és így tovább, míg csak egyvalaki maradt, aki minden hülyeségre válaszolt. Julcsi szőke volt, száznyolcvan centi magas, és valóban titkárnőként dolgozott, de nagyon unta a helyet. Első szóra felmondott, és a következő héten már nálam kezdett.

Julcsi nem volt túl okos, viszont nyugodtan rábízhattam háromszáz kép átméretezését, mert hihetetlenül bírta a monotóniát. Egyszer kizavarták egy nyomdából, ahová elküldtem, mert a munkások lekapcsolták a gépeket és fél órán keresztül csak a dudáit bámulták.

Az első pár hétben minden rendben ment, aztán valahogy megromlott köztünk a kommunikáció. Később kiderült, hogy ennek kivételesen nem én voltam az oka, hanem az, hogy Pisti eléggé odavan a nagydarab nőkért, Julcsit meg nyugodtan eke elé lehetett volna fogni. Szóval épp akkor kerülgették egymást, de mivel erről fogalmam se volt, úgy gondoltam, egy céges buli feloldhatná a feszültséget. Dinnyés vodkával kezdtünk, aztán a benzinkúton szereztünk még pár üveg körte jellegű szeszes italt is. Elsőre fertelmes íze volt, aztán ahogy öregedett az este, egyre jobban megkedveltük. Éjfél körül Julcsi magánszáma következett: Először be akarta kapcsolni a telefonját, de háromszor elrontotta a PIN-kódot és a PUK-ot is tévesen adta meg. Elkérte a mobilomat, de mivel közben elfelejtette, hogy minek is ez neki, sorban felhívta az összes nőismerősömet és megkérdezte, szeretik-e a lányokat, mert ő nagyon, és jó ha tudják, rajta nem múlik semmi.

Ki kellett volna csavarnom a kezéből a telefont, de annyira megdöbbentett ez a show, hogy csak néztem, mint hal a szatyorból.

Egy hét múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Pisti és Julcsi kavarnak. Ebből nagyon szerettem volna kimaradni, így béreltem egy nyolc négyzetméteres alagsori irodát a Schönherz Kollégium közelében.

Egy idő után rájöttem, hogy ezt az életstílust nem nekem találták ki, de a Bulinetes lányok között egy sem volt, akit fél óránál tovább képes lettem volna elviselni – nyilván akadtak olyanok, akiknél meg én nem mentem át a szűrőn –, kivéve Roberta, akihez fél év után vissza is sunnyogtam. Azt gondoltam, jó lesz ez nekem, majd lenyugszom, kicsit kevesebbet iszom, és egyenesbe kerül minden.

Roberta egyébként is szórakoztató. Meg okos. Meg olyan izé… úrinő, na.

Ugye ismerős az a különösen idegesítő típus, aki mindent jobban tud, nos, Roberta egyszerűen TUDJA a dolgokat. Sose voltak komplexusaim amiatt, hogy komolyabban sötét lennék, de hosszú és kimerítő beszélgetéseink után – mármint ő mondta a magáét, én hallgattam – rengetegszer éreztem úgy, hogy fogalmam sincs a világról. Amikor megismerkedtünk, már beszélt vagy három nyelven, és csak viccből nekiállt még a görögnek is. Vannak emberek, akik képesek valami különleges, egyedülálló világot építeni maguk köré, hát ebben is verhetetlen volt. Amikor először láttam a másfél szobás angyalföldi lakását, úgy saccoltam, csak a berendezés 40-50 millió lehetett, pedig szinte mindent a használtcikk-piacról szerzett be, vagy lomtalanított. Amit kellett átfestett, átalakított, és kész is volt a csoda. Egyedül a citromsárga fürdőszobával nem tudtam egyetérteni, de még az is lehet, hogy csak évtizedekkel megelőzte a divatot. Oké, ő sem adott mindenre, mert a hűtőben igen furcsa állagú dolgokat tárolt, a fagyasztóban pedig még mamutcomb is volt szerintem, amit az előző lakó nagyanyja hagyott ott a világháborúban.

Mindig is három szabályt igyekeztem betartani az életben: Nem szavazok, nem vásárlok a Teszkóban, és nem megyek ki a Szigetre. Az utóbbi fogadalmamat 2002. július 31-én kénytelen voltam felülírni, most így hangzik: Nem megyek ki a Szigetre, kivéve, ha fellép a The Cure.

Robert Smith elég megosztó figura, és mivel a kilencvenes években lecsengett a mozgalom, nem is hallgatják nálunk túl sokan. Ezért kihagyom a húszoldalas ismertetőt, képzeld el inkább, hogy egy számodra nagyon fontos személyt láthatsz élőben, úgy tíz év várakozás után.

Megvan?

Reggel hatkor keltem, délben már alig bírtam magammal. Melegítésképp letoltam három becherovkát, de még mindig csak fél egy volt, hát zenét hallgattam meg bóklásztam a neten. Hirtelen eszembe jutott – ilyenkor jönnek ám a jó ötletek –, hogy tudom Andika email belépési jelszavát. Bepróbáltam, működött, és rögtön sokkal több információ birtokába jutottam, mint amennyi egészséges lett volna. A levélváltásokból egyértelműen kiderült, hogy jó ideje valaki mással jár. Leültem az ágy szélére sírdogálni kicsit, ittam rá még egyet, majd azzal a lendülettel el is aludtam.

A koncertkezdés előtt alig egy órával tértem magamhoz, hívtam egy taxit, ami viszont elakadt valahol a Filatorigát környékén a dugóban. Rendben, akkor futás. Pont kiköptem a tüdőmet a bejáratnál, az egyik IN-KAL-os meg is kérdezte, hívjon-e orvost. Valahogy átverekedtem magam a hídon, majd mindenféle bokrok közt szlalomoztam arra, amerre a nagyszínpadot sejtettem, de közben annyira lekötött a rohangálás meg a köhögő rohamok, hogy már fogalmam se volt, miért vagyok itt és ki elől menekülök. Egyszer csak rengeteg ember közé kerültem, de csak furakodtam tovább, míg betonkeménységűvé vált a tömeg. Ekkor villám húzott át az égen, és egy hatalmas dörrenés után ömleni kezdett az eső. Végképp nem értettem, mi ez a balhé körülöttem, aztán ahogy felnéztem, észrevettem jó húsz méterre egy kócos csávót a színpadon.

Arra gondoltam, három Andikát is megérne nekem, hogy most itt lehetek.

Máshogy tippeltem volna, de egészen a tizenegyedik számig nem is bőgtem el magam. Ez volt a Siamese Twins, ami a The Cure életmű abszolút érzelmi mélypontja, és szinte sohasem játsszák a koncerteken. Szerencse hogy előadták, mert eddig ennek a posztnak A nap, amikor kétszer sírtam volt a munkacíme, így meg kevésbé ciki.

Minden komolyabb gond nélkül elmúlt az ősz, a tél nagy része is, de egyre jobban éreztem, hogy nem fog menni ez a dolog Robertával. Persze ő is sejtette, mert egy nőt nagyon nehéz átverni, halálosan tisztában van azzal, ha vele vagy, de közben valaki másra gondolsz. Ideges lett és mogorva, látszott rajta, hogy legszívesebben kidobna, csak azért nem teszi, mert azt hitte, képes lesz leválasztani valahogy az excsajomról. Egyre borúsabb estéket töltöttünk együtt, aztán valamikor január végén összeszedtem magam és eldöntöttem, átmegyek hozzá megbeszélni a szakítást.

Bekopogtam, ajtót nyitott, de mielőtt bármit is mondhattam volna, közölte, hogy terhes.

Vagy egy órán keresztül csendben ültünk, bőgött, megnyugodott, bőgött és újra megnyugodott. Képtelen voltam bármit mondani, egyébként is az arcomra volt írva, hogy miért jöttem. Két választásom volt: Ha maradok, egy olyan kapcsolatra – plusz gyerek – mondok igent, amiből épp kiszállni készültem, ha meg kisétálok az ajtón, egyértelműen rongy ember vagyok.

Elszívtam három cigit egymás után, felálltam és szó nélkül távoztam.

Követlező poszt: Október 6-án, hétfőn.

Facebook oldal

Következő:Micike>>
     << Előző: Bulinet
         << Legeleje: Fontos dolgok