Az ember, aki sose volt ott

Éreztem hogy nem kéne, de így három hónap után elolvastam a kommenteket. Döbbenetes ez, Csernus elmolyolna rajtatok egy darabig, ez egész biztos. Jól vagyok, köszi, annak ellenére is, hogy már a kocsmámba is beszivárogtatok és cseszegettek, hogy miért nincs poszt.

Annak a fiúnak külön troll-Nobel, aki miután kijelentette, hogy félistenkirály vagyok, hátulról dörgölőzött hozzám dögrészegen, majd fél óra múlva összeverekedett az épp aktuális zenekar menedzserével. Csurom véresen mentem haza, mert nekem kellett elsősegélyt nyújtanom egy tekercs vécépapír segítségével, és nem egyszerű módon dzsuváztam magam össze.

Tudom én, hogy nem állapot ilyen kiszámíthatatlanul és ritkán írni, de - és elmondtam párszor - ez egy kötött sztori, és akkor foglalkozom vele, ha van rá időm, energiám.

Most épp nincs.

Megyek viszont nyaralni június elején, terveztem magamnak egy laza kis túrát. Ha technikailag meg tudom oldani, majd közvetítek az erdőből, sőt az is lehet (mondom lehet, szóval nem biztos), hogy nyár közepétől rendszeresen tudok írni.

Szevasztok!

Budapest, 1995. Huszonkét éves vagyok.

Aki sokat járt a Moszkva tér környéki buszokkal, emlékezhet egy lányos, szőke sofőrre, aki legalább ötven plüssállattal osztotta meg a vezetőfülkét. Ő volt Tibi lakótársa, ami még nem gond huszonhárom négyzetméteren, de a helyi és az ideiglenesen hazánkban állomásozó meleg hadtestek is támaszpontként használták a lakást. A hatalmas franciaágyon egy tizenöt éves gyerek üldögélt. Ha a Tündér Lala-szerű fürtök és a rózsaszínnel kombinált lila bútorok nem lettek volna elég egyértelműek, csak le kellett néznem a földre, ahol egy matracon bújt össze két őzikeszemű fiú.

Szólni nem tudtam a fojtogató hőségtől, úgy izzott odabent a levegő.



Annak ellenére, hogy egy hellót alig bírtam elmakogni a döbbenettől, nagyon kedvesen fogadtak, és miután Tibi kijelentette, hogy “Hagyjátok, ez a pinákra hajt!” egyik sem próbálkozott semmivel. Kaptam vacsorát, saját matracot, és ha nehezen is, de el tudtam aludni, mert azon azért nehezen tettem túl magam, hogy két méterre tőlem barcognak. Közel egy hónapig laktam velük, minden gond nélkül. Furcsa volt megérteni, hogy ebben a szituációban én képviselem a másságot, én vagyok, aki igazából nem tartozik közéjük. Mégsem éltek vissza vele, és nem éreztették, hogy ők vannak többségben, pedig simán megtehették volna. Toleranciából ötösre vizsgáztak, és függetlenül attól, hogy nálam is durván működik a homofóbia, néha szégyenlem magam azért, ahogy őket vagy bármelyik más szubkultúrát kezeljük.

Elég hamar találtam munkát. Egy budaörsi Suzuki kereskedésbe vettek fel raktáros-anyagbeszerzőnek. Kaptam átlagosan szar fizetést, saját számítógépet, és egy Tavriát, ami nem egzotikus hangszer, hanem kibaszás, csak még két rendszámtáblát is szereltek rá:

1993-94, Budapest. Húsz-huszonegy éves vagyok.

Kellemetlen néhány hét következett, mert megszoktam, hogy naphosszat a kisházban olvasgatok, most meg hirtelen nyakamba szakadt minden: Kaját, pénzt, tűzifát kellett szereznem. Réka segített, de az ő zsebpénze meg az otthonról csent szendvicsei csak arra voltak jók, hogy éhen ne haljak nagy hirtelen. Fel kellett töltenem a készleteimet, hogy legalább egy nyugodt hetem legyen, amíg kisütök valamit.

Két tábla Milka meg pár doboz cigi nem volt elég, ezért kipróbáltam egy új módszert: Délután - amikor a legnagyobb a tömeg -, bementem egy közértbe, és telepakoltam a kosarat minden szükséges holmival. Annyira megpúpoztam, hogy ha még egy doboz gyufát ráteszek, annak olyan hatása lett volna, mint amikor a Boeing telibe kapta a WTC-t.

Arra építettem, hogy a vásárlók a saját dolgukkal vannak elfoglalva, és a pénztáros sem tud kétfelé figyelni. Beálltam rendesen a sorba, és amikor az előttem álló fizetett, beleképzeltem magam egy üvegpiramisba - amitől azonnal láthatatlanná váltam -, és elosontam a kassza mellett. Kint elővettem a zsebembe készített szatyrokat, és fapofával, de remegő kezekkel elpakoltam mindent.



Még egy óra múlva is izzadtam a stressztől. Eldöntöttem, hogy ilyet az életben többet nem csinálok, és elmegyek inkább dolgozni.

Budapest, 1992. Tizenkilenc éves vagyok.

Májusban Tibi felvetette, hogy a telefonokból húzott pénzt kiegészíthetnénk némi legális munkával. Összefutott egy régi ismerősével, akinél pár éve tetőfedőként dolgozott, és kapott tőle egy egész jó ajánlatot. Napi ezer forintért mászkáltunk húsz méter magasan, palát és cserepet javítottunk, vagy ereszcsatornát takarítottunk, persze mindenféle biztosítás nélkül, mert a hónaljszagú kilencvenes években ez még nem volt nagy divat. A Podmaniczky utca egyik házának falán például úgy forrasztottam, hogy Tibi lelógatott egy kötelet, amire fél méterenként csomókat kötöttünk kapaszkodónak. Miközben remegő kézzel dolgoztam, kinyílt egy ablak, és egy néni bámult rám, mintha kísértet lennék:

- Le fog esni, dárga, hát kapaszkodjon, mert le fog esni!
- Nem fogok - próbáltam megnyugtatni.  - Ezt befejezem és visszamászok.
- Hát de le fog esni! Nézzenek oda, mindjárt lezuhan!
- Öt perc és kész vagyok, nem kell aggódni!
- Krisztus szent anyja, olyan vékony az a kötél, el fog szakadni! Aztán úgy összetöri magát a betonon, hogy sose foltozzák össze!
- Nyanya, ne károgjon - kiabált le Tibi a fenti ablakból -, vagy lemegyek és rácsapom a fejére a vécédeszkát!

A néni persze bepanaszolt minket a közös képviselőnél, aki egy fél órás erkölcsi és munkaügyi oktatást tartott a galambszaros padláson, és beígérte, hogy figyelemmel kíséri minden lépésünket. Mivel aznap adtuk át a tetőt, és várt már a következő munka, sokáig nem tudott leskelődni utánunk.

Kényelmes élet volt ez, és maradtunk volna sokáig jó munkásemberek, csak a főnökünk bevezetett néhány újítást az elszámolásban. Napidíj helyett a kiszámlázott összeg x százalékát adta nekünk, amivel akkor se jöttünk ki jó, ha tíz-tizenkét órát dolgoztunk, így visszatértünk inkább a biztos megélhetést adó telefonokhoz.

Budapest, 1992. Tizenkilenc éves vagyok.

A kisház a Galgócy-lépcső mellett állt közvetlenül, körülötte társasházak és villák sorakoztak. Ezt a párezer négyzetmétert azért nem építették be sokáig, mert barlangrendszer húzódik a domboldal alatt, ami statikailag nem túl szerencsés. Azóta persze itt is kinőtt egy lakópark, nyilván lefizették a mészkövet, hogy ne omoljon már be a teremgarázs, mert összekarcolódik az SLK-Merci.

A telken három faház állt. Mi az úthoz legközelebbiben laktunk, ami nem nagyon tetszett nekem, mert tartottam tőle, hogy konfliktusba kerülünk a polgári középosztállyal. Budán fontos az összkép ugye, abba meg nehezen fér bele, hogy csövesek lakják be a használaton kívüli épületeket. A középső ház nagyobb és kényelmesebb volt mint a miénk, de nem volt benne víz, és vécé sem tartozott hozzá. A harmadikkal is hasonló volt a helyzet, ráadásul azt még nem törte fel senki, mi se bántottuk inkább.

Tibi javaslatára nem húztuk meg magunkat, hanem kinyitottuk a spalettákat, látványosan kitakarítottuk az udvart, sőt még virágokat is ültettünk a kertbe. Az úri közönség hamar rájött, hogy nem bántunk senkit, sőt nem is szarunk magunk alá, így csak havonta egyszer hívták ránk a rendőrséget.

Egy este ahogy hazafelé sétáltunk, körbevett minket néhány suhanc és megpróbáltak befenyíteni: Ők itt laknak és ők a budai elit gyerekek, és ezen a környéken az van, amit ők mondanak, mi most eltakarodunk innen, és hasonlók.

Tibi nagyon éhes volt már, elővett egy kolbászt meg némi kenyeret, és csendben majszolva végighallgatta a kiselőadást.

- Hogy hívnak, kicsi fiam? - kérdezte a legnagyobbtól.
- Ádám.
- Na figyelj rám, Ádámka - a maradékot visszatette a zacskóba és leporolta a kezét. - Ha most nem húzol haza anyád retkes picsájába, úgy megverlek, hogy egy hétig infjúzión kapod a tejbedarát!

Volt velük egy pocokszerű fiú, az rögtön magyarázni kezdett, hogy nem úgy gondolták, csak hát mindenféle furcsa népek járnak errefelé, meg akartak velünk ismerkedni. De most már biztos, hogy rendes csávók vagyunk, békén hagynak minket. A hátul álló punk - Berthold - cigivel kínált, majd elszívtuk a békepipát.

Innentől haverok lettünk.