Egész idáig azt hittem, én vagyok az utolsó turista Magyarországon. Persze víkendezőket meg parasztházak tornácain gubbasztó eltévedt németeket láttam, de olyannal, aki az erdőt járja csak azért, hogy ott legyen, idáig nem találkoztam. Ma viszont összefutottam néhány lelkes fiatallal, egy bácsival, aki sátor nélkül, hálózsákkal vágott neki a hegynek és folyamatosan menekülnöm kellett egy sikoltozó iskoláscsoport elől, akiket szintén a sárga ösvényre terelt a tanáruk. Viszont jobban jártam náluk, mert rohamtempóban hamarabb értem az elhagyatott ház eresze alá, ugyanis közben kitört a vihar. Kábé fél perc alatt lett vaksötét és amit kaptam a nyakamba, felért egy Balaton-átúszással, persze ruhában, teljes felszereléssel. Az egész nem tartott negyed óránál tovább, és az volt a legszemetebb benne, hogy a szél rögtön elfújta a felhőket, kisütött a nap, én meg erős bazmegelés közepette rakhattam ki száradni a holmimat.

Másnap borult maradt az ég, a sötét-kövér felhők sem tudták eldönteni, hogy essen-e vagy ne. Még egyszer nem akartam szétáztatni mindenemet, úgyhogy a sátrat hátrahagyva elindultam megnézni Kőkaput. Egy Károlyi-vadászkastély áll itt, ami persze ma már szálloda. Úgy reklámozzák a helyet, hogy a "Csend itt kezdődik", ami annyiban igaz is, hogy térerő nulla, egyébként tipikus hétvégi kirándulóhely étteremmel, csónakázó tóval, és délelőtt tízkor dögrészeg vendégekkel. Giccses az egész, mint egy képeslap, viszont ha rohadt gazdag leszek, kiveszem az elnöki lakosztályt egy hétre, fél óránként pisztrángot vagy pezsgőt rendelek, és telecsandázom a lábáztató lavórt, miközben gyönyörködöm a kilátásban.

Békésen sétálok visszafelé, amikor böffenést hallok és kitotyog elém az útra egy kis vadmalac. Olyan ez, mint a sofőröknek a labda: ha jön, azonnal fékezni kell, mert tuti hogy fut utána a kisgyerek. Vigyázzba vágtam magam, míg elvonul a família, aztán igyekeztem minél hangosabban, a Süsü a Sárkányt énekelve eljutni a sátorig, nehogy még egyszer meglepjem őket. Eldöntöttem, ha támad a desznyó, fültövön vágom a botommal, az még neki is fájhat. Ha nem jön be, még mindig futhatok, mert túl messzire biztos nem mer eltávolodni a kicsinyeitől. Gerald Durrell, "Családom és egyéb állatfajták" című könyvében olvastam, hogy Larry (Lawrence Durrell) szerint nem nagy ügy az egész, mert mekkora is a vaddisznó? Legfeljebb olyan magas lehet, mint egy szék, azt meg lazán átugorja az ember. Amikor megkérik, hogy ugyan már menjen ki az erdőbe bemutatni ezt a trükköt, közli hogy ő nem a tettek szőrös mellű óriása, csupán író, aki elméleti megoldásokat szállít.

Reggel ismét az út közepén találtam meg az egyik szandálom, pedig a sátor alatt tartom az eset óta. A titokzatos idegen ezúttal megrágta a szappant is, valamint elfogyasztott egy fél mosogatószivacsot. Lehet, mégse görény volt, hanem mosómedve. Furcsák az állatok, mert a vaddisznó böfög, az őz ugat, a muflon meg úgy károg, mint egy varjú.

Az idő napok óta ocsmány, viszont ezzel együtt eljött a gomba-mennyország. Minden van minden mennyiségben, én meg úgy érzem magam, mint maci az ezer hektáros málnásban. Az csak a baj, hogy rajtam kívül több állat is gombafüggő. Amit széttúrt az őz vagy a vaddisznó, azt már felesleges átnézni, és a szép nagy, kifejlett példányokat rendszerint felzabálják a hangyák, de volt olyan is, amiben egy rakás kukacot találtam. Mindegy, ha nem mérgezem meg magam valami zöldet fosós galócával, tutira nyitok egy éttermet, ahol minden gombából készül, még a császármorzsa is.

Rostállóról erdei vasút visz Pálházára, amiről úgy mondják, a környék kulturális és gazdasági központja. A kocsikat egy dízelmozdony-makett vontatja és az egész személyzet két bácsiból áll, akik ránézésre Rákosi óta szolgálnak ezen a vonalon.

Hivatalosan négy állomás van, de csak Kőkapunál álltunk meg. Ott a személyzet bevonult a az étterembe, majd húsz perc múlva kipirultan és csillogó szemmel kerültek elő. Ezután vidáman robogtunk lefelé, csak a peronon ácsorgó madarakra dudált rá néha a vonat. Be kellett hozni az időveszteséget, na.

Pálházán -, ami az elhagyatott és félig lerombolt gazdasági épületekkel és a minden oszopon fellelhető Gáspár Laci plakátokkal inkább tűnt Rákosszentmihály külsőnek, mint bármiféle központnak - hamar letudtam a bevásárlást, majd elindultam Füzérradványra, ahol vannak tavak, arborétum meg valami kasély is. A falu meglett, csak addig keringtem, amíg egy szántóföldön találtam magam, és (feltételeztem én) csak át kellett vágnom egy burjánzó erdősávon és már helyben is vagyok. Na, az nem erdősáv volt, hanem egy agyagos medrű patak ártere. Ahol nem sáros zsombékon kellett átgázolnom, ott derékig ért a csalán meg a tövises halál. Egy órámba került a száz méteres kaland, tele vagyok csalánkiütéssel és száztíz helyen vérzik a lábam. A mocsártól néhány percre találtam egy szép helyet, ahol letáborozhattam végre. Lövésem nincs, hol vagyok, de a szandálomat, a szivacsot meg a szappant kikészítem éjjel a mosómedvének.