1998-1999, Budapest. 25 éves vagyok

És akkor hirtelen egy teljesen új világba kerültem. Eddig nekem a hétvégi kikapcsolódás annyit jelentett, hogy jól berúgunk valami talponállóban, aztán csikidám hajnalig, de Andikával kiállításra kellett járni, művész moziba, meg színházba.

Főleg táncszínházba.

Rögtön elsőre kifogtuk a Budapest Táncszínház egy borzalmasan sikerült előadását. A mű tartalmát úgy tudnám összefoglalni, hogy valaki veszettül üt egy csimbalmot, míg a többiek funkciótlanul rohangálnak, és időnként letapizzák egymást. Abban egyet értettünk, hogy rettenetes volt, bár Andika túlzónak találta, mikor azt találtam mondani, hogy olyan ez, mint a rejszolás: Nem érdemes vele villogni, mert eleve csak annak jó, aki csinálja, egyébként meg illetlen is.

Voltak persze jobb élményeim, például az Artusban a Noé-trilógia, ami tényleg meseszép, függetlenül attól hogy apró utalásokon kívül egy kukkot nem értettem belőle. Itt bontogatta a szárnyait Pintér Béla is, aki azóta az egyik legnagyobb kedvencem.

Miután kifogtam egy budai elitkislányt, hirtelen nagyon cikinek tűnt, hogy a kamionmosóban dolgozom. El is döntöttem, hogy az első adandó alkalommal lelépek, de előbb elvittem Andikát Erdélybe, mert ez régi tervem volt, meg egyébként is untam, hogy mindig ő szervezi a programokat.

Nálam egy utazás előkészítése annyiból áll, hogy kerítek valami közlekedési eszközt, ami nagyjából a kívánt irányba megy, aztán majd csak lesz valami. Így nyugodtan nézegettem a menetrendet, és ignoráltam az Akkor most hogy lesz? És onnan hova megyünk? Hol fogunk aludni? Honnan szerzünk lejt? és hasonló kérdéseket.

Az utolsó vonattal lementünk Püspökladányba, majd elstoppoltunk Aradig. Keskeny sétáló utcákat, faragott spalettás ablakokat és muskátlihegyeket vártam, ehelyett a város posztapokaliptikus víziónak tűnt, még az Illatos út, Gubacsi sarokhoz képest is. Ettünk egy olyan hamburgert, ami szerintem nem is rendes patkányhúsból készült, csak a feldolgozás után megmaradt mócsingból.

Kora délután értünk Kolozsvárra, ahol szinte mindenki magyarul beszélt, ennek ellenére még a padok is piros-sárga-kékre voltak festve. A Mátyás-szobor körül magyar turisták álltak kitekeredett pózban, és igyekeztek – esélytelenül – olyan képet készíteni, amibe nem lóg be egyetlen román zászló sem.

Szállodára nem volt pénzünk, de egy helybéli azt tanácsolta, egyszerűen sétáljunk ki a város szélére, integessünk, és akkor biztos megáll egy kicsikocsi. Itt mindenki foglalkozik mindennel, ha iránytaxi, idegenvezető, pénzváltó, vagy díler kell, nyugodtan bízzunk meg az őslakosokban.

Második próbálkozásra fékezett is mellettünk egy arc. Andika kicsit aggódva szállt be hátra, de nekem egyből szimpatikus lett az ember, mert pont úgy nézett ki, mint egy átlagos Kusturica-karakter. Meglátogattuk a környék nevezetességeit, például a város fölötti hegyekkel körbezárt víztározót, majd kirakott minket Magyarfenes főutcáján, hogy nézzünk be egy kocsmába, ott a legkönnyebb szállást találni. Mindezért ötszáz forintot kért, adtam neki egy ezrest.

– Két boroskólát és egy franciaágyat lesz szíves – mondtam a pultosnak, aki csak hümmögött valamit, de mire megittuk, már ott állt mellettünk egy néni, hogy akkor menés van, itt lakik egy sarokra. Gyönyörű szobát adott fillérekért, a fürdőt plafonig fa borította, mi pedig gyorsan elfoglaltuk a hatalmas kádat, és urasan bepezsgőztünk.

Ott maradtunk egész hétvégére, majd vasárnap délután hazaindultunk. Éjfél körül értünk vissza Aradra, és mivel reggelig se vonat, se semmi, azt javasoltam, stoppoljuk el Pestig. Még ha várni is kell kicsit meg átszállni párszor, megérkezünk, mielőtt innen az első busz elindul. Közvetlenül a határ után kifogtam egy furgont, ami gyakorlatilag házhoz vitt, cserébe a vaksötét raktérben zötykölődtünk öt órát, valami szerszámosládákon ülve. Boldogan nyitottam az ajtót, hogy milyen jól sikerült ez az utazás, de teljes megdöbbenésemre Andika egy éktelen hisztit vert le, mert szerinte sorozatosan elviselhetetlen, megalázó helyzetekbe hoztam.

Fel nem tudtam fogni, mi baja van.

Elmúlt az ősz, és még mindig ugyanott szívtam, aztán a szomszéd benzinkutas megkeresett egy szezonális ajánlattal: Karácsony körül nagyon pörög a szőnyegtisztítás, és egy ismerősének sofőrre van szüksége. Jó pénz, jatt, változatos meló, szolgálati kocsi, mi lehet ennél jobb? El is képzeltem rögtön, ahogy Andikával furikázunk a városban, aztán mikor átvettem a halálba rohadt kombi Wartburg kulcsait, úgy döntöttem, eltitkolom inkább az egész ügyet. Szilveszterig egy nagycsaládos kényszervállalkozónak dolgoztam, akinek még tankolni is alig volt pénze, a fizetésemet pedig párszáz forintos tételekben csepegtette.

lady magnet

Január elején újra a mosóban találtam magam, immár a gyilkos, tizenkét órás nappali műszakban. A kollégáim kárörvendő röhögéssel fogadtak, mert egy ilyen helyről mindenki menekülni igyekszik, de a legtöbbjük pár hónap után visszakuncsorogja magát. A személyzet jó fele roma, sokan félig hajléktalanok, alkoholisták, és szinte mindenki ült már pár évet valamilyen stikli miatt. Főleg azok vállalnak ilyen munkát, akik ki akarnak törni a gettóból, de nem veszik észre, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, mert a társadalomba vezető ösvény véget ér a szarlapátolásnál. Most már sokkal jobban megértem azokat, akik a segélyen vegetálást, vagy a bűnözést választják valami gusztustalan munka helyett, ha ez minden perspektíva, amit nyújtani tudunk nekik.

Ziga folyamatosan szekált, hogy segítsek neki a plakátragasztó-bizniszben, tényleg nem kell mást csinálni, csak kiosztani a munkát az embereknek és ellenőrizni őket. Semmi kedvem nem volt az ilyesmihez, de elvállaltam, mert más menekülési utat nem láttam. Aztán persze ebből is az lett, hogyha valamelyik srác nem jött be dolgozni, vagy ellinkelt valamit, én fogtam meg a ragasztós vödröt és bolyongtam éjszakákat a városban. Szörnyen nyomasztó volt, perem alatti kis baktériumnak éreztem magam, aki arról álmodik, hogy egyszer majd eperdarab lesz a Jogobellában.

Elsősorban zugplakátokkal foglalkozott, de Zsiga is érezte, hogy lépni kéne felfelé, így főleg olyan arcokkal barátkozott, akik reklámügynökségnél dolgoznak, grafikai stúdióban, vagy valami hasonló indítását tervezték. Sokszor elráncigált a találkozóira, mert simán tudom tettetni, mintha lenne eszem. Szívesen mentem vele, mivel az összes ismerőse bolond volt valamilyen szinten, drága helyekre jártak, és a végén sohasem én fizettem a cechet.

– Azonnal kapd össze magad! – hívott fel valamikor márciusban. – Megyünk tárgyalni egy igazi informatikussal. Azt mondja, céget indít arra, hogy a kábeltévén jöjjön az internet, meg a konnektorból is.
– Ez baromság, ráadásul vacsorázom.
– Öntsd ki a moslékot, majd fizetek valamit. Öltözz, tíz perc múlva ott vagyok.

Az Újpest-városkapu környékén találkoztunk egy kocsmában. Az informatikus gyanús macinadrágot viselt, és száraz kiflivéget mártogatott kefirbe.

– Lajos vagyok – mutatkozott be az emberünk. – Vodka, vagy Unicum?
– Legyen Unicum – bólintott Zsiga. – Abban több a vitamin.

Lecsúszott három-négy kör, és közben úgy röpködtek a százmilliók, mintha már a Kajmán-szigeteken ülnénk buzirózsaszín koktélt szopogatva. Mikor nagy nehezen befejezték, elindultam a kocsi felé, de Lajos utánam kiáltott.

– Hova sietsz annyira? Még nem is tekertünk!

Hát tekertünk egyet.

Három slukkot szívtam belőle, aztán jobbnak láttam, ha elfekszem kicsit a hátsó ülésen. Elkocsikáztunk a Pólusba Zsiga csajáért, aki felmérte a helyzetet, majd rögtön sírva is fakadt. Úgy éreztem, iszonyú lassan haladunk, vagy csak a fák és házak váltak egyformává, nem tudom. Percekre kikapcsoltam, majd egyszer csak arra eszméltem, hogy tényleg állunk, Zsiga a járdán öklendezik, a lány meg egy ilyen útszéli csapból tolja rá a vizet. Megnyugodva, hogy minden a rendes kerékvágásban halad, tovább folytattam a belső mozizást, aztán valami furcsa szagot kezdtem érezni. Elsőre azt hittem csak a cucc mellékhatása, de mikor vadvirágos mezőkre gondoltam, akkor sem maradt abba.

– Ez a izé mi ez ez? – kérdeztem.
– Semmi gond, csak beszartam – fordult hátra Zsiga.
– Ja, akkor jó.

Itt újabb filmszakadás következett, majd lassan leesett, hogy megint állunk, ezúttal két rendőrkocsi között. Az intézkedésről utólag jelentés nem készült, úgyhogy ezt most bepótolnám az illetékes helyett:

1999. március valahanyadikán, a koraesti órákban közúti ellenőrzést hajtottam végre Kovács 2, Kovács 14, valamint Pomogátcs törzsőrmesterrel. Fél nyolc körül egy sötétzöld Lancia Delta típusú személygépkocsira lettem figyelmes, ami a közlekedési szabályokat betartva – 25-30 km/óra sebességgel –, de a visító hangból ítélve egyes sebességfokozatban közeledett felém. Intésemre azonnal felvillant az elakadásjelző, valamint kipattant az üzemanyag-betöltő nyílás fedele, de a gépjármű változatlan sebességgel menekült mintegy harminc méteren keresztül, mikor is néhány döccenés után lefulladt a motor. A leengedett vezetőoldali ablak mögül erős fekáliaszag csapott meg, de mint később kiderült, ez csak egy helytelenül megválasztott autóillatosítónak tudható be. A sofőr pupilláját leginkább a teliholdhoz hasonlíthatnám, testének felső részén egy átázott Repay márkájú pulóvert viselt, ezen kívül sárgarépa és zöldborsó darabokat véltem felfedezni a ruházatán. Az anyósülésen fiatal nő reszketett, láthatóan sokkos állapotban, hátul pedig egy kócos figura feküdt magzati pózba merevedve. Megkezdvén az ellenőrzést elkértem forgalmi- és vezetői engedélyt, mire a sofőr a "Húgeci, foalmamsincs" szófordulat kíséretében kiborította a kesztyűtartóban tárold cédé lemezeket. Ugyanekkor zsebemben csipogni kezdett a kikapcsolt állapotú alkoholszonda. Bizonyára hibaüzenet volt, ezért úgy döntöttem, az intézkedés során eltekintek az eszköz használatáról. Amíg a vezető a padlózatot borító műanyag tokok között turkált, körbejártam a gépjárművet, és észrevettem, hogy a hátsó forgalmi azonosítót egy szigetelőszalaggal felerősített kartonpapír takarja. Kérdésemre Zs. Attila tájékoztatott, hogy a Közvágóhídnál egy zöld Skodába rejtett mobil trafipax egység valószínűleg lefényképezte gyorshajtás miatt, ezért a közeli piacon egy ládányi emberi fogyasztásra alkalmatlan paradicsomot vásárolt, majd eddig ismeretlen társával együtt visszatért a helyszínre, és a fent említett zöldségekkel beterítették a gépjárművet. A rendszámot csak azért takarták le, hogy a későbbi vizsgálat során megnehezítsék az azonosítást. Mindezt logikusnak és érthetőnek találtam, ezért szabályszerűen folytattam az intézkedést. Miután a gépjárművezető dekoncentráltsága meghaladta azt a szintet, hogy képes legyen önállóan kinyitni az ajtót, ezt megtettem helyette, majd válltámaszt alkalmazva a kissé távolabb várakozó kollégáimhoz kísértem. Itt előadta, hogy szánalmas állapotát a súlyemelő (bádi bildindg) edzéshez használt protein kivonat, valamint az időskori csontritkulásra szedett gyógyszerek kombinációja váltotta ki. Miután konstatáltam, hogy tényállás fennállása nem forog fent, feltettem néhány keresztkérdést. Először is a nála lévő készpénz mennyiségéről érdeklődtem, mivel alig nyolc hónap és itt a karácsony, ilyenkor pedig nagyon sok ember felelőtlenné válik. Zs. Attila ekkor húszezer forintot, valamint némi aprót rántott ki melegítőnadrágjának a zsebéből, és megkért, hogy tartsam ezt biztonságos helyen, mert ő úgyis csak elveszítené. Az érméktől viszont már nem volt hajlandó megválni, mint mondta, szüksége van rájuk, mert este flipperezni megy. Az ellenőrzés végén biztonságos utat és kellemes ünnepeket kívántam.

Ez így lehet akár vicces is, de mindenképp elgondolkoztató, hogy alig pár hónappal Császár Előd balesete után, négy szolgálatban lévő rendőr, fejenként ötezer forintért engedett el egy életveszélyesen szétcsapott figurát.

Otthon eszembe jutott, hogy másnapra nem adtam feladatot a plakátragasztóknak, és sorban felhívtam őket. Ennek az lett az eredménye, hogy Pesterzsébet egy teljesen indifferens, háromutcányi szegletében, mászkáltak körbe-körbe, és tették tönkre egymás munkáját. Miután ilyen ügyesen megszerveztem mindent, ledőltem az ágyra pihenni, de nem lehetett, mert Is'ván épp gyakorolt. Zenésznek készült akkoriban, és laza másfél órán keresztül játszotta ugyanazt a hamis dallamot. Nem tudom, kinek hogy üt be a gandzsa, én például a meghallom a zene teljes spektrumát, ami tök jó arra, hogy rejtett szólamokat fedezzek fel egy U2 számban, de a végtelenbe loopolt Hull a pelyhes fehér hó az maga volt a kínhalál. Próbáltam összeszedni magam, de nem volt annyi erőm, hogy felkeljek és kicsavarjam Is'ván kezéből azt a nyekergő szart. Hajnal felé arra ébredtem, hogy éhen döglök, hát letámadtam a hűtőszekrényt és császárszalonnát mártogattam epres joghurtba.

Sose felejtem el, mennyire finom volt.

Következő: Az a baj>>
     << Előző: Oh L'amour!
         << Legeleje: Fontos dolgok