1996, Budapest. 23 éves vagyok.

Kilencvenhat nyarán elképesztő koncert és fesztiváldömping kezdődött. Mark Knopfler, Tina Turner, a Red Hot Chili Peppers, és sokan mások, a vízparti kempingek közelében pedig lépni sem lehetett a Sziget-klónoktól. A programok fele bukott a túlkínálat meg a dilettáns szervezés miatt, de olyan is akadt, amit biztonsági okokból inkább titkolni, mint reklámozni kellett. A Matáv-WOMUFE Fesztiválon fellépett a Dead Can Dance, és az alig kétezer főt befogadó Budai Parkszínpadra vitték a koncertet. Erről a zenekarról tudni kell, hogy a sötét oldal (Cure, Nine Inch Nails, Sisters of Mercy, Bathory, de akár a Metallica is) rengeteget merített a munkásságukból, és amíg ment a dark-ghotic őrület, abszolút kategóriagyőztesnek számítottak. Kezembe nyomott az egyik szervező két jegyet, és tíz fénymásolt A/4-es plakátot, hogy tegyük ki valami sötét mellékutcában, de lehetőleg olyan környéken, ahol csak nyugdíjasok laknak, mert rettegnek a tömegnyomortól. Amint várható volt, legalább annyian maradtak kint, mint ahány szerencsés bejutott, és a környék fáin fürtökben lógtak az emberek.

Lisa Gerrard nem evilági teremtmény, az teljesen biztos. Ahogy megjelent a színpadon, abba maradt a taps, fütyülés, és éljenzés. Néma kussban ültük végig a másfél órát, a végén még én is állva tomboltam, pedig nem vagyok fogékony a tömegpszichózisra. Erről a nőről elhiszed, hogy egy haragos isten papnője, és ahogy énekel, az nem mérhető senkihez. Világzenének nevezik azt, amit játszanak, de végig úgy éreztem, mintha egy rakétában ülnék: Szétszakít a gyorsulás, nem kapok levegőt, nem hagyják, hogy levegőt vegyek, szervusz Einstein, lehagytuk a fénysugarakat, de csak rohanunk a végtelenbe és tovább.



A Besh o droM egyik tajga ült mellettem, bólogatott végig, majd mikor elült az ordibálás, megjegyezte, hogy jó volt ez tényleg, de pontatlanabbul játszottak, mint a lemezen. Béla, hát ez meg kit érdekel? Itt a világ egyik legkomolyabb zenekara, te meg a szádat húzod?

A koncert után pár nappal szólt Is’ván, hogy felhívta a Gallasz, és beszélni akar velünk. Róla és Jóföldyről az előző részben volt szó. Ketten alapították az Abrakadabra Kft-t, koncertszervezéssel, zenekarok menedzselésével, és reklámmal foglalkoztak. A reklám alatt a zugplakátok gyártását és ragasztását kell érteni, és sokáig ők futtatták a Kispált, Akelát, meg a Pál Utcai Fiúkat. Ja, a Quimby is náluk kezdett.

Mi akkor kerültünk képbe, amikor valamin összebalhéztak, Gallasz kivált a cégből, és szüksége volt egy csapatra, akik bedolgoznak neki. Arról szó sem lehetett, hogy visszakapja a város harmadát, mert addigra tíz emberünk volt, és nagyobb szervezőknek, de még a Budapest Filmnek is dolgoztunk.

Gallasz úgy nézett ki, mint egy kövér pattanásos kamasz, némi borostával és SZTK-keretes szemüveggel. Rezignáltan beszélt, furcsa-lassú humora volt és folyton a politikai kapcsolataival kérkedett. Végzettsége szerint magyartanár, és állandó szervezője az EFOTT-nak. Ígért fűt-fát, milliónyi plakátot. Mondtam is neki, hogy ehhez kevesen vagyunk, így beajánlotta koordinátornak egyik alvezérét, Zsigát. A srác a legkomolyabb papírtigris, akit életemben láttam: Gyúrt heti hatszor, reklámszatyornyi fűvel mászkált, hajtotta a lányokat a gyáli diszkóban, és olyan szövege volt, hogy mindenki fetrengett a röhögéstől. Internetről még nem is hallottunk, de a csávó már akkor hozta a Napirajz-életérzést 3D-ben.

Gallasz közben szállította a munkát, alig győztük ragasztani. Fizetni meg valahogy mindig a jövő héten akarózott neki, aztán kezdett eltünedezni, és területünkön idegen arcok jelentek meg. Amikor kérdőre vontam az egyiket, hogy miért itt ügyködik, amikor minden zugplakátos csapatnak megvan a területe, annyit mondott csak, a Józsi küldte. Nem elég, hogy lógott egy halom pénzzel, még a munkánkba is belerondított. Ismertem a nyomdászát, és ő is arról panaszkodott, hogy rengeteggel tartozik, nem lehet elérni, és másokkal gyártat, ami ugye azt jelenti, esze ágában sincs kifizetni minket. Egyszer valahogy megtudtuk, hogy délután kettőre megy számlázni a Youth Hostel egyik arab tulajához, akit látásból ismertem. Bekopogtunk Szemír irodájába, és előadtuk az egész történetet, miszerint rengeteget dolgoztunk, többek között az ő cégének is, csak a fővállalkozó miatt valahogy nem jutott el hozzánk a pénz.

– Mennyivel tartozik a Gallusz? – kérdezte.
– Nyomda kettőhúsz, plakát százharminc.
– Jól van, srácok – benyúlt az övtáskájába, és leszámolta nekünk, ami jár. – Majd én megbeszélek vele mindent, ne aggódjatok.

Fél óra múlva csörgött a telefonom, de Gallasz annyira üvöltött, hogy nem értettem belőle semmit. Ezt meg is mondtam neki, majd kinyomtam. Később találkoztunk egy kávézóban, ahol megpróbálta elmagyarázni, hogy azzal a pénzzel, amit elhoztunk, a világot akarta megváltani, és meg kell értenem, ez fontosabb, mint az embereim fizetése. Kicsit még filozofálgattunk ezen, majd elhajtottam.

Nagy szerencsém volt, mert mint később megtudtam, a lottó ötösre nagyobb az esély, mint őt fizetésre bírni. Gallasz József azóta kétszer szerepelt a hírekben: Ő volt Magyarországon az első ember, akit lecsuktak, mert nem fizette a gyerektartást, 2009-ben pedig azon az Air France gépen utazott, ami az Atlanti-óceánba zuhant. Béke poraira, de Gallasz egy pitiáner csaló volt, nem az underground legendás alakja, ahogy azt a nekrológok beállították. Cégről cégre járt, először eljátszotta, hogy ő Dollár Papa, majd – kilencvenhatban vagyunk – százezres kifizetetlen számlákat hagyott maga után. Személyesen legalább tíz embert ismerek, akiket lehúzott, neve a mai napig szitokszónak számít a nyomdaiparban. Legutoljára 2006-ban szembesültem ezzel, amikor egy grafikai stúdió gyűjtőjén megláttam a nevét.

– Nocsak, itt járt a Józsi? – kérdeztem. Az ember meg csak fogta a fejét, hogy beszéljünk inkább másról, mert egy teljes havi rezsi kijönne a számlákból, amiket „elfelejtett” kifizetni.

Valamikor nyár végén felhívott Rósz Gyuri, és megkért, hogy vigyem le az Ugatha Christie-t egy pécsi koncertre. A kispolszki méretű 900-as Fiat mikrobuszba bepakoltuk a teljes felszerelést, a zenekart, plusz Rékát, és útnak indultunk. Az első ötven kilométeren nem volt gond, majd gyengülni kezdett a motor, és csak alapjáraton ketyegett. Ha megnyomtam a gázt, egyszerűen lefulladt. Pistivel, a basszusgitárossal igyekeztünk kitalálni, mi lehet a baj, mert ő amolyan ezermester típusú vállalkozó, én meg papíron autószerelő vagyok, noha egy percet nem dolgoztam ebben a szakmában. Mindent átnéztünk, az üzemanyag ellátást, a gyújtást, az elektromos rendszert, félig lebontottuk a kocsit, de lövésünk nem volt, miért nem megy a motor. Közben eltelt két óra, Gyurka intelligensre itta magát, majd egyszer csak megkérdezte:

– Fijejj, Feikém! Mi van ezzel?
– Nem megy. Láthatod.
– Há’én úgy tanultam, hogy a motornak három dolog kell. Szikra van?
– Van.
– És benzin? Az van-e?
– Félig a tank…
– Megvan! Akkor levegő nincs!
– Hogy a picsába ne lenne, hát rég megfulladtunk volna, ha… Óbazmeg!

Gyurka megelőzött, és lepattintotta a légszűrő fedelét. A filteren vastagon állt a fekete por, ami a túlterhelés miatt darálódott le a kuplungról. Ahogy kitakarítottuk, és a Line-Up szerint épp véget ért az Ugatha Christie koncert, felbőgött a motor. Vígan, száztízzel robogtunk hazafelé.

Következő: Szóljon hangosan az ének! >>
     << Előző: A szitanyomás királyai
         << Legeleje: Fontos dolgok