Ülök a sátorban kényelmesen és sodrom a cigarettáimat, amikor recsegve-ropogva a hegyoldalon lesasszézik egy vaddisznó. Néztem nagyokat, mert ide legfeljebb egy kőszáli kecskét tudtam volna elképzelni, de ezek szerint sziklát is tudnak mászni. A sátortól kábé tizenöt méterrel nekiállt csesztetni az avart, és akkor látom, nincs egyedül, van vele egy kis röfi is. Mint tudjuk, a kicsinyét védelmező anyakoca igen veszélyes, nem mentem ki a sátorból, sőt még rászólni sem mertem. Csak túrtak serényen, én meg feszengtem idebent. Kínomban a kávéskanalat kocogtattam a csészéhez, mire nagy nehezen levette, hogy van itt egy színes valami, ami nem tartozik az erdőhöz. Morgott egy-kettőt, majd szép lassan odébb állt. De nem ám menekült, hanem úgy csinált, mintha övé lenne a világ, a sátram meg egy szarhalom, amit jobb azért elkerülni. Az a baj a vaddoisznóval, hogy nincs tisztában saját zsákmányállat mivoltával.

Most is recseg az egész hegyoldal, szerintem ma éjjel körbevesznek...