"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • Vik%: Az elmúlt években - '14 -től - 3x olvastam ez a blogot végig. Főképp életem nehezebb idején, hogy ... (2023.04.11. 10:44) A nullánál is kevesebb
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: hiányzol (2022.07.30. 23:59) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Igény pedig volna, mielőtt mi is otthonba kerülünk: index.hu/mindekozben/poszt/2019/04/21/hogy_mi_... (2019.04.21. 23:49) Midlife Crisis
  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2010.01.31. 15:57 Lotterfeld Boholy

nyócker

Címkék: 1989

1989, Budapest. Tizenhat éves vagyok.

Nyolcvankilencben elköltöztünk a Práter utcába, és még ugyanabban az évben elkaptam valami vesegyulladás-szerű betegséget. Arra ébredtem egy reggel, hogy kétszeresére dagadt a fejem, bezöldültem, szóval mindenféle smink nélkül szerepelhettem volna az X-aktákban. Egy hónapig feküdtem a kórházban, és otthon kellett maradnom még hat hetet. Tavasszal történt az eset, az osztályfőnököm pedig alkut ajánlott: Hagyjam ki az év további részét, megbuktatnak két tantárgyból, és ha lepótvizsgázom, nem kell ismételnem.

A gimi nem jött össze, mert hatodiktól folyamatosan romlottak a jegyeim, és csak valami szakmunkásképzőre volt esélyem. Laci oltogatott, hogy menjek el kőművesnek, de az egyik osztálytársam tanácsára inkább autószerelőnek jelentkeztem. Az iskola viszont későn küldte ki az értesítést, és lemaradtam a felvételiről. Ami tiszta szerencse, mert utólag kiderült, hogy a kérdések nagy részére nem tudtam volna válaszolni, viszont fellebbeztünk a csúszásra hivatkozva, és végül bejutottam.

Áprilistól augusztusig nem volt semmi dolgom, csak csavarogtam a környéken. Itt jönne az a szöveg, hogy véletlenül rossz társaságba keveredtem, de aki ismeri a Práter-Kisfaludy-Nap utca Bermuda háromszöget, az tisztában van vele, hogy másra esélyem se volt. A jófiúk nem errefelé laknak. A betörő, autótolvaj, és lányfuttató megbecsült, polgári foglalkozásnak számított arrafelé. A koncentrált bűnözés mintha leszakította volna Budapestről a nyolcadik kerületet, és áthelyezte egy párhuzamos univerzumba, ahol a pénzen, és az aktuális balhé megúszásán kívül semmi sem számít. A nyóckerbe nem jutott el a rendszerváltás izgalma, nem vettünk részt a demonstrációkon, nem olvastunk könyveket, nem jártunk koncertekre, csak üldögéltünk a Corvin mozi mögötti játszótér padjain, és tervezgettük a jövőt:

betörő leszel, s orgazda
kocsikat feltörő sumák
látod, beviszik apukát
bevisznek téged is, kis balázs

A hierarchia legalján mi voltunk, 15-16 évesek. Tátott szájjal hallgattuk a "nagyok" történeteit, akik már voltak betörni, fél perc alatt kinyitottak bármilyen kocsit, és megjárták a börtönt is. A nyóckerben komolyan veszik az utánpótlás kérdést, ezért elmagyarázták nekünk, hogyan kell egy ajtót felfeszíteni, mivel lehet elterelni a lakók figyelmét, sőt pontos instrukciókat kaptunk arra az esetre is, ha lebukunk és bevisznek a rendőrségre. Mivel tapasztalatlanok voltunk és majrésok, a profik nem vittek ki minket a terepre, hiába kértük őket. Megvárták, amíg magunktól megcsinálunk néhány stiklit, és ha jól sült el a dolog, bevontak néhány kisebb üzletbe. A bűnözőknél teljesen úgy működik a szamárlétra, mint egy multinacionális vállalatnál.

Én úgy kerültem be a társaságba, hogy összejöttem Beával, akire igényt tartott Sanyi, az egyik wannabe gengszter is, és kihívott a Corvinhoz verekedni. Miatta nem nagyon voltam begyulladva, mert egy súlycsoportban mozogtunk, és akkor én versenyszerűen cselgáncsoztam is, de kicsit aggasztott, hogy a közönség kizárólag az ő drukkereiből áll. Nem akartam bántani, ezért óvatosan letettem a földre, kifordítottam a karját és megkérdeztem, hogy elég volt-e ennyi? Sanyi bólintott, hogy igen, erre elengedtem és nekiálltam befűzni a cipőmet. Ekkor lendületből fejbe rúgott és szanaszét tört az orrom. Időm se volt elküldeni a kurva anyjába, mert a haverjai nekiugrottak és pépesre verték, aztán odaállították elém, hogy kérjen bocsánatot. Bea miatt egyébként még kétszer kellett verekednem, de akkor már óvatosabb voltam: Úgy vittem le a delikvenst a földre, hogy fájjon neki, és egy pillanatra sem fordítottam hátat.

A cigánybűnözésről olyan emberek beszélnek és próbálnak megoldást találni, akik nem éltek veszélyes környéken, nem látták, hogy működik a mechanizmus. A romákat zsigerből zárja ki a társadalom, gettókba szorítja őket az ellenszenv. Külön világban élnek, ahol mindenki szabad préda, aki nem tartozik közéjük. A rendőrséget pedig nem tisztelik, csak tartanak tőle, mint bármelyik ellenségüktől. A probléma egyébként nem vezethető vissza a bőrszínre, mert a nyóckerben a magyarok és cigányok vegyes csapatokat alkotnak. Kastázni (zsebelni) például lehetetlen magyar takaróember nélkül, mert a romákra túlságosan figyelnek az utasok a tömött villamoson.

Az ember úgy tanul, hogy lemásolja a mintákat, amiket maga körül lát. Ha egy gyerek gettóban nő fel, hiába mondod neki, hogy érdemes tanulni, dolgozni, becsületesen boldogulni az életben. Nem fogja érteni, miről beszélsz, mert nem tudja összeegyeztetni azzal a rendszerrel, amit ő működőképesnek gondol. Laci például hobbiszinten ütötte az embereket az utcán. Ha valaki csúnyán nézett rá, egyszerűen szájba verte. Én pedig iszonyú büszke voltam rá, hogy ennyire vagány, és nagyon sok időbe telt, amíg megértettem, hogy egy komplexusokkal terhelt primitív barom, semmi más.

Képzeld el, hogy a város egy kerületéből eltünteted a szülőket, csak a gyerekek maradnak ott. Mi történik akkor? Az iskolát messze elkerülik, csavarognak, játsszanak, verekednek, és lopnak a közértből. A cigányok gyerektársadalomban élnek generációk óta, és már nem számít, ki tehet erről. Nem tudják megoldani a saját problémáikat, mert nincsenek közöttük felnőttek. Olyan, hogy roma elit, gyakorlatilag nem létezik. A száztagú cigányzenekarral, a népművészettel, meg a színészekkel egyáltalán nincsenek kisegítve, mert csak azokon a területeken nyújtanak kiemelkedőt, ahol ez eleve megszokott tőlük. Amerikában most azért van színesbőrű elnök, mert a feketék egy része letette a tam-tam dobot és ügyvédnek, orvosnak, vagy közgazdásznak tanult. Erre lenne itt is szükség.

Egész nyáron hergeltük egymást, hogy kéne már valami igazi nagy balhét csinálni, de valahogy mindig találtunk kifogást, és csak üldögéltünk tovább a játszótéren. Persze az egész Kisfaludy utca rajtunk röhögött, hogy milyen kis gyíkok vagyunk, hát nem volt mit tenni, elindultunk egy este kocsit feltörni. A Sanyi hozott magával porcelándarabokat, mert valakitől úgy hallotta, ezeket csak rá kell dobni az oldalüvegre, és hangtalanul betörik. Megpróbáltuk, nem jött össze. Már éppen indultunk volna hazafelé, amikor a Csoresz nevű haverom kiszúrt egy Wartburgot, amit elfelejtett bezárni a tulaj, és az anyósülésen hagyta a táskáját. Nosza, hárman figyelő pozíciót vettünk fel, Csoresz felrántotta az ajtót, és már rohantunk is a legközelebbi kapualjba. Hatezer forintot zsákmányoltunk, amit másnap el is vertünk a Vidámparkban.

Csoresszel ezután kétszemélyes csapatot alkottunk, és elhatároztuk, hogy profi betörővé képezzük magunkat. Kifosztottunk néhány pincét és biciklitárolót, de lakásba nem mertünk bemenni. Aztán egy nap átjött és közölte, hogy tud egy tuti tippet. Budajenőn meghalt a nagyanyja, és amíg tart az örökösödési eljárás, nem nyúlnak semmihez. Bizonygatta, hogy rengeteg pénze van az öregasszonynak, és azt is tudja, hol rejtegeti. A szántóföldek felől közelítettük meg a házat, de nem mertük az ajtót bántani, mert mindkét szomszédnál égett a villany. A padlásra viszont sikeresen feljutottunk, és egy csavarhúzóval kibontottuk a födémet (vályogházaknál ez simán megoldható), majd bemásztunk a konyhába. Itt találtunk százhatvan forintot egy befőttesüvegben. Ekkor már üvöltött az utcában az összes kutya, úgyhogy nem kutakodtunk tovább. A pénzből futotta buszjegyre hazafelé, és belefért még két hamburger a Boráros téren.

A következő akciónkat szilveszter éjjel hajtottuk végre. Magunkhoz vettünk egy pajszert, és körülnéztünk a Rózsadombon. Egy sarokház nagyon szimpatikusnak tűnt, mert nem égett mellette az utcai láma, és tele volt bokrokkal a kert. Egy nyitott ablakon lemásztunk a pincébe, és legalább fél óráig feszegettük a lakásba vezető vasajtót, amíg engedett. Ahogy bent voltunk, kicsit alábbhagyott a gyomrunkban a pánik, és a lehetőségekhez képest nyugodtan szétrámoltunk mindent. Pénzt, vagy aranyat egyáltalán nem találtunk, azt meg tudtuk jól, hogy műszaki cikkeket nem érdemes lopni. Alkohol viszont volt bőven, egy nagy táskát telepakoltunk vodkával meg ginnel, éjfél után pedig biztonságban és boldogan hánytuk össze Sanyi anyjának lakását.

Az eset után néhány héttel Laci közölte, hogy vidékre költözünk egy Beloiannisz nevű görög faluba. Ez elég vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mert a társaságomat sajnáltam nagyon, de azzal is tisztában voltam, hogy ha így folytatjuk, lebukunk előbb-utóbb. Ebben igazam is lett, mert amikor tavasszal visszajöttem látogatóba, senkit sem találtam a Corvin mozi mögött. Felcsöngettem Csoreszhez, és elmesélte a nővére, hogy a Gyorskocsi utcai börtönben van épp a többiekkel együtt. Hónapokig rettegtem utána, hogy mikor jönnek értem a rendőrök, de nem kevertek bele semmibe.

Ezt megúsztam.

Következő: Hogyan vesztettem el? >>
     << Előző: A séta
         << Legeleje: Fontos dolgok

36 komment

2010.01.26. 22:59 Lotterfeld Boholy

a séta

Címkék: 1986

1986, Budapest. 13 éves vagyok.

Sokat gondolkoztam azon, honnan is kezdjem a mesélést. Az ovis kalandjaim nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnének (pedig annyi menyasszonyom volt, hogy be is hívták anyámat beszélgetni), ha meg a 2003-as, első blogbejegyzésemnél kezdem, kimarad a lényeg.

Furcsa felnőttek sérült gyerekekből lesznek, hát jöjjön most egy történet 1986-ból. Nem tartom magam olyan embernek, akit nagyban befolyásolnak az ilyen traumák, de ha erre visszagondolok, a mai napig ökölbe szorul a kezem.

A szüleim 1980-ban elváltak, anyukám pedig folyamatosan castingolt pasikat a családfői posztra. Zsánere volt az ügyes kezű, de hazudós/félredugós/pénzlehúzós/alkesz férfiember, csak hát ennél a fajtánál komoly a fluktuáció, szóval kapkodtuk is a fejem az öcsémmel rendesen. Tizenhárom éves korom körül beújította Lacit, a kőművest, aki egy slukkra húzta le a fél literes barackot, de a rumtól rögtön ütött, szóval azt óvatosabban tolta. Mivel Laci nem akart Kőbányáról bejárni, mi költöztünk hozzá Angyalföldre, egy szoba-konyhás szükséglakásba. Volt százhúsz literes akváriuma, színes tévéje, eredeti Iron Maiden lemezei, meg Hi-Fi tornya is. Nyugati kényelem volt ez a mi átlagproli lakásunkhoz képest, csak a helyszűke miatt össze kellett zsúfolni mindent. Ebből is lett a baj:

Iskola után feljött az egyik osztálytársam, hogy elcserélje a Lego-kamionját egy Luke Skywalker figurára, és a földön ülve beszélgettünk. Közben megérkezett Laci, de olyan brutálisan rontott be, hogy a srác megijedt és felugrott. Ugyanezzel a lendülettel kirúgta az egyik polc lábát, és úgy dominószerűen összedőlt minden a lakásban. Szegény gyerek besokkolt és alig kapott levegőt bőgés közben, én viszont nyugodtan üldögéltem, mert nyilvánvaló volt, hogy közöm nincs a balesethez. Laci teljesen befordult. Összeszedegette a romokat, hozzám nem szólt egy szót sem, majd lement a kocsmába.

Este tíz után meg is érkezett. Üveges szemmel méregetett, majd elkezdte mondani, hogy én tehetek erről az egészről, mert ha nem hozom fel azt a kis köcsögöt, akkor nincs semmi baj. Próbáltam elmagyarázni, hogy idáig sose volt gond, ha átjött valamelyik barátom, de csak hergelte magát, hogy még vissza is pofázok, és elkapott. Meg nem ütött, de majdnem kitörte a vállam, olyan erősen rázott. Nem tudom már, mit ordibált össze vissza, de a legszebb bók a "kis patkány" volt, amit kaptam. Kétségbe esve néztem anyámra, aki valahogy lenyugtatta az embert, majd kezembe nyomta a kőbányai lakás kulcsát, hogy menjek haza, mert itt csak útban lennék, ők majd mindent megbeszélnek.

Éppen elértem az utolsó metrót, elmentem az Ecseri útig, de onnan gyalogolnom kellett, mert nem járt már semmi. Nem egy vidám környék az éjszaka, panelházak és gyártelepek között. Emlékszem, egész végig szuggerálnom kellett magamba, hogy ez most igazából történik, nem álmodok, és tényleg haza kell érnem. Néhány óra múlva - taxival - megérkezett anyám. Felkeltett, és nemes egyszerűséggel közölte, hogy ezt sohasem bocsátja meg nekem.

Asszem én is így vagyok ezzel.

Követlező: Nyócker >>
<< Előző: Fontos dolgok

5 komment

2010.01.23. 20:06 Lotterfeld Boholy

fontos dolgok

Címkék: 2010

A most következő történetek, helyszínek és emberek nem a képzelet szüleményei. Valóban megtörtént minden, amit itt leírok. Igyekszem a legkevesebbet torzítani (a magam javára biztos nem fogok), de előfordulhat, hogy valamire nem emlékszem pontosan, ill. akad néhány személy, akinek meg kell változtatnom a nevét, mert nem arra megy ki a játék, hogy kellemetlen helyzetbe hozzak bárkit is. Ha valaki felismerné magát és úgy érzi, szemétség részemről, hogy közreadom a sztorit, akkor így járt.

A nevem Király Ferenc, 1973-ban születtem. Írtam két és fél regényt, amiből egy meg is jelent 2006-ban. Résztulajdonosa vagyok a Tündérgyár Presszónak, valamint hasonló nevű blog is az én bűnöm. Van hűtőszekrényem, kihajtható ruhaszárítóm, csajom, kocsim, eredeti "TOBAPИЩИ KOHEЦ!" plakátom, egy üveg tengervizem, két igazi barátom meg tíz cimborám, narancssárga gitárpengetőm, mosolygós rajzolt bálnám, három zavaros kapcsolatom, egy ellenségem, kavicsokra festett halaim, Tisza tornacipőm a nyolcvanas évekből, és fél üveg vodkám, de az csúf halálnak néz elébe.

Nevezhetjük ezt a szintet a polgári vonal kreatív-buzgómócsing oldalhajtásának. Nekem nincs vele bajom, sőt azzal sem, hogy milyen kerülőutakon jutottam el idáig. A kísérlet lényege számomra (a hatásvadászaton kívül természetesen) az, hogy képes vagyok-e szépítés nélkül leírni életemnek azokat a pontjait, amiket tagadnom illene, és önfényezés nélkül azokat, amikre különösen büszke vagyok. Pláne, mert ez a két dolog nem mindig választható el egymástól.

Hol is kezdjem...

Első bejegyzés: A séta >>

UPDATE (2014): A Tündérgyárból közben Élesztő lett, nincs már közöm hozzá, viszont megjelent az Armageddon Reality Show című könyvem is.

10 komment

süti beállítások módosítása