Budapest, 2002-2003. 29 éves vagyok.
Egy súlyos szakítás után szerintem három alapvető hibát lehet elkövetni:
Nem azonnal kattantam be, sőt az elbocsátó szép üzenet után még fel is lélegeztem, hogy végre nyugtom lesz egy darabig. Két hét múlva kezdtem idegeskedni, amikor küldtem néhány emailt meg hívni is próbáltam, de Andika semmire sem reagált. Eddig úgy volt, hogy a nagyobb hisztik után is nyitva maradt egy hátsó kapu, amin keresztül rendezhettük a problémákat, de ez egyszer hiába zörgettem, tényleg komolyan gondolta a szakítást. Először csak dühös lettem, aztán ezt az érzést apránként leváltotta valami sunyi, megfoghatatlan félelem. A további magyarázat helyett idéznék inkább egy klasszikust:
hopelessly fighting the devil futility / feeling the moster climb deeper inside of me / feeling him gnawing my heart away hungrily / i'll never lose this pain / never dream of you again
A normalitás, mint egy vékony hártya, egyszerűen levált az agyamról, és azok a közhelyek, amiket pokolnak, szörnyűségnek, vagy irtózatnak nevezel, csupaszon és élő egyenesben megjelentek a szemeim előtt. A valóságra ráépült még egy bónusz tartalom, így ha mondjuk beszéltem valakivel, olyannak láttam, amilyen, de közben bevillant ugyanaz az arc három hetes vízihullaként, megégve, vagy egy autóroncsba préselődve.
Baromi ijesztő volt.
Képtelen voltam megmaradni otthon, de emberekkel sem akartam találkozni, így a harmadik emeleti körfolyosón teljesítménytúráztam nyolc-tíz kilométert naponta. Néha csak bámultam az udvar sötétzöld virágládáit, és valamiért az jutott az eszembe, ha most leugranék, biztos nem állítana meg a nyersbeton. A felszínen persze szétkenődik egy felesleges apróság, de valójában tovább repülök a Föld magjáig, majd felbukkanok a másik oldalon, megkerülöm a Holdat, viszlát Naprendszer, Tejút, csak száguldok a végtelenbe, és tovább.
Ha valami bajom van, sokszor beragad nálam egy zene, és képes vagyok ugyanazt a számot órákig hallgatni. Akkoriban ez a népdalfeldolgozást loopoltam folyamatosan:
Dolgoznom is kellett volna, de egy csomó munkát visszadobtam úgymond kapacitáshiány miatt, a többit is csúszva adtam le. Egyre jobban kimerített, hogy nem tudok rendesen aludni, és ezt a problémát 2-3 sörrel kezeltem. Nem nagy mennyiség, de hosszú távon kialakít egy igen rossz beidegződést: Ha nincs valami nyomás a fejemben, csak pörög az agyam és képtelen vagyok lenyugodni. Nyilván vannak erre meditációs technikák, meleg tej, macskagyökér, miafaszom, próbálkoztam is néhánnyal, de minden komolyabb eredmény nélkül.
Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem mehet a végtelenségig, így némi tépelődés meg magamban motyogás után újra körülnéztem a Bulineten. Nem viccelődtem, nem beszélgettem éjszakákon keresztül az állatkáimmal, kizárólag a lényegre koncentráltam.
Egy héten átlag három új lánnyal találkoztam, és rövid idő alatt elveszett minden maradék illúzióm a nőkkel kapcsolatban*. Verítékszagú félszuterén, pláza-parkoló, lépcsőház, közpark, kocsmai vécé, minden megvolt. Nem emlékszem már sem a nevekre, sem az arcokra, csak arra, hogy az aktus után hazafelé mindig valami keserű bizonytalanságot éreztem. Tudtam, hogy nem a megfelelő emberrel, nem a megfelelő helyen vagyok, de képtelen voltam rájönni, mi lenne helyes, mi szűntetné meg ezt a maró érzést a gyomromban. Ezek ráadásul nem is szigorúan véve egyéjszakás ügyek voltak, csak épp néhány alkalom után odalett a kölcsönös érdeklődés.
*Egyszer kissé részegen a Süss Fel Nap női vécéjébe mentem be hányni, aztán összeestem a kézmosóknál. A lányok nem zavartatták magukat, hanem tovább beszélgettek a pasikról, hogy ki, hol, kivel, mit csinált. Rólam tényleg el lehet mondani, hogy tárgyiasítok, szexista megjegyzéseket teszek, és úgy kezelem a nőket, mint akik tízezer év barlang előtt guggolás után halál feleslegesen pattognak itt az emancipációval, de ezek a csajok olyan mocskosan és olyan anatómiai részletességgel beszéltek a szexről, hogy szeretném azt hinni, csak álmodtam az egészet.
A sör meg az instant lányok adtak valami torz egyensúlyt, így kicsit jobban oda tudtam figyelni a munkámra. Nyomasztó volt egész nap a szobában ülni, így áttettem a székhelyem Pisti Gát utcai lakásába. Épp akkoriban vett egy Romayort**, és megbeszéltük, hogy az egyszerűbb szórólapokat azzal kinyomtatja, cserébe meg szerez nekem grafikai megrendeléseket. Gyűltek az ügyfelek szépen, alig győztük a melót, és eljött az a pont, amikor úgy döntöttem, felveszek egy titkárnőt.
**A Romayor egy nyomdagép, amit a néhai NDK-ban gyártottak. A/3-as, egyszínes, vizes nedvesítésű darab, arra találták ki, hogy például űrlapokat, vagy fejléces papírokat sokszorosítsanak vele. Erre jó, másra nem, viszont az olcsósága miatt rengeteg nyomda használja color nyomásra is. Szóval, ha valaki a kezedbe nyom, egy szétmaszatolt, lucskos szórólapot, most már tudod, mivel készült.
Pistivel leültünk a gép elé, és tudományos alapon elkezdtük a titkárnő-castingot. A Bulineten lévő összes lánynak írtunk. Az üzenet nem arról szólt, hogy fejlődő mikrovállalkozás munkatársat keres, mindössze ennyi volt benne: SZIZÉ. Ha a jelölt bármit is reagált, megkapta a SZIZÉIZÉ szöveget, majd ha továbbra sem adta fel, jött a HÁ' MOST NEM? HÁT DE! és így tovább, míg csak egyvalaki maradt, aki minden hülyeségre válaszolt. Julcsi szőke volt, száznyolcvan centi magas, és valóban titkárnőként dolgozott, de nagyon unta a helyet. Első szóra felmondott, és a következő héten már nálam kezdett.
Julcsi nem volt túl okos, viszont nyugodtan rábízhattam háromszáz kép átméretezését, mert hihetetlenül bírta a monotóniát. Egyszer kizavarták egy nyomdából, ahová elküldtem, mert a munkások lekapcsolták a gépeket és fél órán keresztül csak a dudáit bámulták.
Az első pár hétben minden rendben ment, aztán valahogy megromlott köztünk a kommunikáció. Később kiderült, hogy ennek kivételesen nem én voltam az oka, hanem az, hogy Pisti eléggé odavan a nagydarab nőkért, Julcsit meg nyugodtan eke elé lehetett volna fogni. Szóval épp akkor kerülgették egymást, de mivel erről fogalmam se volt, úgy gondoltam, egy céges buli feloldhatná a feszültséget. Dinnyés vodkával kezdtünk, aztán a benzinkúton szereztünk még pár üveg körte jellegű szeszes italt is. Elsőre fertelmes íze volt, aztán ahogy öregedett az este, egyre jobban megkedveltük. Éjfél körül Julcsi magánszáma következett: Először be akarta kapcsolni a telefonját, de háromszor elrontotta a PIN-kódot és a PUK-ot is tévesen adta meg. Elkérte a mobilomat, de mivel közben elfelejtette, hogy minek is ez neki, sorban felhívta az összes nőismerősömet és megkérdezte, szeretik-e a lányokat, mert ő nagyon, és jó ha tudják, rajta nem múlik semmi.
Ki kellett volna csavarnom a kezéből a telefont, de annyira megdöbbentett ez a show, hogy csak néztem, mint hal a szatyorból.
Egy hét múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Pisti és Julcsi kavarnak. Ebből nagyon szerettem volna kimaradni, így béreltem egy nyolc négyzetméteres alagsori irodát a Schönherz Kollégium közelében.
Egy idő után rájöttem, hogy ezt az életstílust nem nekem találták ki, de a Bulinetes lányok között egy sem volt, akit fél óránál tovább képes lettem volna elviselni – nyilván akadtak olyanok, akiknél meg én nem mentem át a szűrőn –, kivéve Roberta, akihez fél év után vissza is sunnyogtam. Azt gondoltam, jó lesz ez nekem, majd lenyugszom, kicsit kevesebbet iszom, és egyenesbe kerül minden.
Roberta egyébként is szórakoztató. Meg okos. Meg olyan izé… úrinő, na.
Ugye ismerős az a különösen idegesítő típus, aki mindent jobban tud, nos, Roberta egyszerűen TUDJA a dolgokat. Sose voltak komplexusaim amiatt, hogy komolyabban sötét lennék, de hosszú és kimerítő beszélgetéseink után – mármint ő mondta a magáét, én hallgattam – rengetegszer éreztem úgy, hogy fogalmam sincs a világról. Amikor megismerkedtünk, már beszélt vagy három nyelven, és csak viccből nekiállt még a görögnek is. Vannak emberek, akik képesek valami különleges, egyedülálló világot építeni maguk köré, hát ebben is verhetetlen volt. Amikor először láttam a másfél szobás angyalföldi lakását, úgy saccoltam, csak a berendezés 40-50 millió lehetett, pedig szinte mindent a használtcikk-piacról szerzett be, vagy lomtalanított. Amit kellett átfestett, átalakított, és kész is volt a csoda. Egyedül a citromsárga fürdőszobával nem tudtam egyetérteni, de még az is lehet, hogy csak évtizedekkel megelőzte a divatot. Oké, ő sem adott mindenre, mert a hűtőben igen furcsa állagú dolgokat tárolt, a fagyasztóban pedig még mamutcomb is volt szerintem, amit az előző lakó nagyanyja hagyott ott a világháborúban.
Mindig is három szabályt igyekeztem betartani az életben: Nem szavazok, nem vásárlok a Teszkóban, és nem megyek ki a Szigetre. Az utóbbi fogadalmamat 2002. július 31-én kénytelen voltam felülírni, most így hangzik: Nem megyek ki a Szigetre, kivéve, ha fellép a The Cure.
Robert Smith elég megosztó figura, és mivel a kilencvenes években lecsengett a mozgalom, nem is hallgatják nálunk túl sokan. Ezért kihagyom a húszoldalas ismertetőt, képzeld el inkább, hogy egy számodra nagyon fontos személyt láthatsz élőben, úgy tíz év várakozás után.
Megvan?
Reggel hatkor keltem, délben már alig bírtam magammal. Melegítésképp letoltam három becherovkát, de még mindig csak fél egy volt, hát zenét hallgattam meg bóklásztam a neten. Hirtelen eszembe jutott – ilyenkor jönnek ám a jó ötletek –, hogy tudom Andika email belépési jelszavát. Bepróbáltam, működött, és rögtön sokkal több információ birtokába jutottam, mint amennyi egészséges lett volna. A levélváltásokból egyértelműen kiderült, hogy jó ideje valaki mással jár. Leültem az ágy szélére sírdogálni kicsit, ittam rá még egyet, majd azzal a lendülettel el is aludtam.
A koncertkezdés előtt alig egy órával tértem magamhoz, hívtam egy taxit, ami viszont elakadt valahol a Filatorigát környékén a dugóban. Rendben, akkor futás. Pont kiköptem a tüdőmet a bejáratnál, az egyik IN-KAL-os meg is kérdezte, hívjon-e orvost. Valahogy átverekedtem magam a hídon, majd mindenféle bokrok közt szlalomoztam arra, amerre a nagyszínpadot sejtettem, de közben annyira lekötött a rohangálás meg a köhögő rohamok, hogy már fogalmam se volt, miért vagyok itt és ki elől menekülök. Egyszer csak rengeteg ember közé kerültem, de csak furakodtam tovább, míg betonkeménységűvé vált a tömeg. Ekkor villám húzott át az égen, és egy hatalmas dörrenés után ömleni kezdett az eső. Végképp nem értettem, mi ez a balhé körülöttem, aztán ahogy felnéztem, észrevettem jó húsz méterre egy kócos csávót a színpadon.
Arra gondoltam, három Andikát is megérne nekem, hogy most itt lehetek.
Máshogy tippeltem volna, de egészen a tizenegyedik számig nem is bőgtem el magam. Ez volt a Siamese Twins, ami a The Cure életmű abszolút érzelmi mélypontja, és szinte sohasem játsszák a koncerteken. Szerencse hogy előadták, mert eddig ennek a posztnak A nap, amikor kétszer sírtam volt a munkacíme, így meg kevésbé ciki.
Minden komolyabb gond nélkül elmúlt az ősz, a tél nagy része is, de egyre jobban éreztem, hogy nem fog menni ez a dolog Robertával. Persze ő is sejtette, mert egy nőt nagyon nehéz átverni, halálosan tisztában van azzal, ha vele vagy, de közben valaki másra gondolsz. Ideges lett és mogorva, látszott rajta, hogy legszívesebben kidobna, csak azért nem teszi, mert azt hitte, képes lesz leválasztani valahogy az excsajomról. Egyre borúsabb estéket töltöttünk együtt, aztán valamikor január végén összeszedtem magam és eldöntöttem, átmegyek hozzá megbeszélni a szakítást.
Bekopogtam, ajtót nyitott, de mielőtt bármit is mondhattam volna, közölte, hogy terhes.
Vagy egy órán keresztül csendben ültünk, bőgött, megnyugodott, bőgött és újra megnyugodott. Képtelen voltam bármit mondani, egyébként is az arcomra volt írva, hogy miért jöttem. Két választásom volt: Ha maradok, egy olyan kapcsolatra – plusz gyerek – mondok igent, amiből épp kiszállni készültem, ha meg kisétálok az ajtón, egyértelműen rongy ember vagyok.
Elszívtam három cigit egymás után, felálltam és szó nélkül távoztam.
Követlező poszt: Október 6-án, hétfőn.
Következő:Micike>>
<< Előző: Bulinet
<< Legeleje: Fontos dolgok
kommentek