2005-2006, Budapest. 33 éves vagyok.

Ezzel a bejegyzéssel húsz éves lett a blog, legalábbis abban az értelemben, hogy a történet 1986-ban kezdődött.

Juhé!

Miközben a komoly üzletembert játszottam egy lakótelepi ház alagsorában, Pisti cége is fejlődött. A Marina-part építkezés mellett kivett egy hatalmas faházat, és ott rendezte be a nyomdáját, ami összesen egy vágógépből meg egy viszonylag jó állapotú 314-es Romayorból állt. Egyébként az ő élete is megérne egy blogot, mert az miközben ideje nagy részét szarabbnál szarabb vállalkozásokra fecsérelte, az egyik legjobb basszusgitáros, akit valaha is hallottam. A nyolcvanas évek végén kezdett az Ugatha Christie-ben, majd a Vidámparkkal folytatta, míg Őz Zsolt antirocksztár végleg fel nem oszlott . Kiváló érzékkel csatlakozott lúzer bandákhoz, pedig ha fél kézzel a seggében turkál, akkor is lazán hozza a világszínvonalat. Pisti ezen kívül gyakorlatilag kézrátétellel javít meg bármilyen elektromos vagy mechanikus szerkezetet, és róla mintáztam Janek Jaracz figuráját, aki a Csillagok hegyénben épp csak felbukkan, viszont az Armageddon Reality Show második főszereplője. Az alábbi videót tökegyedül csináltam, tényleg senki sem segített.

A kétszáz négyzetméter talán tizedét foglalták el a gépek, de fizetni és fűteni kellett az egészet, szóval már a kezdetektől minden hasznot fezabált a rezsidémon. Pisti úgy három hónapig szívott a hellyel, majd nekiállt engem oltogatni, hogy vegyem át az egész hóbelevancot Dzsémszivel, a gépmesterrel együtt. Dzsémszi egy ötvenes szaki volt, nagyon szépen dolgozott, és – szerinte – a zsidózást is polkorrekten intézte, mert rendre kampósorrú Jedinek hívta őket. Észért sem állt kétszer sorba, egyszer például elmagyaráztam neki a Douglas-féle valószínűtlenség hajtómű elvét, lazán bevette.

Elsőre nem mozgatott meg az ajánlat, mert jól elvoltam az irodámban. A gyártás nagyobbik részét a Budai nyomdának adtam, akik gépkereskedéssel is foglalkoztak. Amikor felszámoltak egy komplett kötészetet (ide tartoznak a vágó, hajtogató, ragasztókötő, stancoló gépek, szóval a komplett utómunka), rákérdeztem mennyibe kerülne egy ilyen móka, és kaptam egy jónak tűnő, öt és fél milliós ajánlatot. Ezt persze nem tudtam egyben kicsengetni, de rendben volt a könyvelésem, akadt némi forgalom is, így a lízingcég szinte azonnal rábólintott az üzletre. Most már volt értelme a költözésnek, és két héten belül egy öt alkalmazottat foglalkoztató kisüzem tulajdonosa lettem.

Pisti egy nap átjött látogatóba, és a kocsija hátsó ülésén valami szőrös izé mocorgott, azt hittem elemes játékszer. Mint kiderült, egy shih-tzu kölyköt fuvarozott vissza a tenyésztőhöz, mert a kolléganője – Gizi, aki korábban az én titkárnőm volt, de ebbe most tényleg ne menjünk bele – nem tarthatta meg, ugyanis az agyilag tolószékes gyereke folyamatosan terrorizálta az állatot. Szerelem volt ez első látásra, kikotortam a zsebemből némi készpénzt, magamhoz vettem a kutyát és azonnal elneveztem Bélának.

Béla egy nagyon durva csajmágnes volt, mert ahogy kimentem vele az utcára, azonnal körbeálltak az emberek, és még a három nyelvvizsgás, okostojás-szakon végzett díszdoktorokból is kihozta, hogy NYÜNYÜNYŰŰŰŰŰ!

Az életemet viszont pokollá tette, mert percekre sem lehetett magára hagyni. Ha csukódott az ajtó, már üvöltött. Próbálkoztam a ridegtartással, de másfél óra nyüszítés után átkopogott a szomszéd, hogy rám hívja a rendőrt, ha tovább kínzom szerencsétlen jószágot. Béla nem barátkozott más kutyákkal, viszont hajlandó volt bármilyen idegennel alkalmi szexuális viszonyt létesíteni. Nagyon fárasztott, hogy sose lehetek egyedül, így rendszeresen az ismerőseimnél nyaraltattam. Főleg Robertánál, akit számtalanszor hozott kínos helyzetbe, mikor teljes úrinő szettben utazott a metrón, miközben a kutyus halálra kefélte a nercbundáját. Tényleg megpróbáltam az összes nevelési módszert, de ütni nem akartam, mert az a legalja mindennek, aztán többször elfelejtettem hazavinni a megállapodott időpontban. Roberta persze átlátott rajtam, és bölcsen lepasszolta Bélát az anyukájának, azóta is boldogan élnek együtt.

Az, hogy jó egy évig mindent leszartam a könyvemen kívül, utána meg rögtön egy – az én szintemhez képest – gigantikus vállalkozásba fogtam, finoman szólva nem tett jót a kapcsolatunknak. Petrával együtt aludtunk, de igazából már rég külön éltünk. Zsörtölődni kezdett és folyamatosan beszólogatott nekem, pedig azelőtt még a vita látszatát is kerülte. Ősszel elutaztunk Görögországba, és már az első nap szóba hozta a szétköltözést, amire rábólintottam, aztán persze próbáltam visszasírni magam, amivel nyertem is vagy egy hetet. Egyre cikibb estéket töltöttünk együtt, majd valamelyik reggel összeszedtem a holmimat és bepakoltam a kocsiba*. Körbetelefonáltam az ismerőseimet, és szereztem is egy azonnal beköltözhető lakást, egy gond volt csak vele: Két évvel azelőtt meghalt a tulajdonos, és azóta senki sem járt ott.

*Ezen az ügyön később nagyon sokat gondolkoztam. Adva volt a tökéletes élet lehetősége egy nagyon jó nővel, én pedig simán megvontam a vállam, és kiléptem az egészből. És nem csak azért, mert el voltam foglalva minden mással, hanem azt gondoltam, ha nincs az a hatalmas, lilával baszott szikrázó szerelem, értelmetlen az egész. Meg sem fordult a fejemben – pedig akkor már tudhattam volna –, hogy ha úgy istentelenül bele vagyok zúgva valakibe, tényleg lehozom a csillagokat az égből, viszont ezzel együtt követelőző leszek, féltékeny és valóban elviselhetetlen. Ha valami nem úgy alakul, ahogy én szeretném, sokkal rosszabb tudok lenni, mint Béla, mikor egyedül marad a lakásban.

Lesz még erre példa.

Azt hiszem, utat is választottam akkor. Elhatároztam, hogy nem leszek kispolgár, nem állok be a sorba, hanem maradok továbbra is szélhámos és kalandor. És az a legdurvább az egészben, hogy valószínűleg életem végéig nem fogok rájönni, hogy helyesen döntöttem, vagy egyszerűen csak elcsesztem az egészet.

A főbérlő megígérte, hogy kipucolja a lakást, ez viszont nem történt meg soha, így elég erősre sikerült a váltás: A szőke cukiság után egy halott öregasszonnyal költöztem össze: A néni ruhái, könyvei, és egy hosszú, dolgos élet megfeszített munkájával összekukázott csetreszgyűjteménye mindent elleptek, alig tudtam közlekedési folyosót vágni a bejárattól az ágyig. Eleve nem bírom a tárgyakat, szerintem egy ideális otthonban az ágyon, lapotopon, és kávésbögrén kívül semmi nincs, szóval érthető, mennyire szíven ütött a porcelánbizbaszhorror.

Nem tudom, mennyire jött le az eddigiekből, de én nem vagyok az a kifejezetten turulvérű, mangalicapornóra izguló mélymagyar, viszont – a mai napig nem értem, miért – az ügyfeleim jelentős része ebből a körből került ki. Ez nem különösebben zavart, ha ki kell nyomni a szentkoronás képeslapot, hát ki kell nyomni, egyébként is úgy fizettek, mint a katonatiszt. Ennyit sem érdemelne, de két történetet azért elmesélek róluk:

– Gyere velem, olyat mutatok, amit még biztos nem láttál! – hívott fel Pisti.
– Elég sokfélét láttam már.
– De ilyet nem! Jelentkezett egy csaj, hogy plakátot rendelne, és nagyon búgó hangja van.
– Búgó?
– Ja, mint a szextelefonban. Jó nő lehet, én nem hagynám ki.
– Nem is tudod, hogy néz ki?
– Hétszentség, hogy ez egy istenkirálylány!

Rendben, összekaptam magam, kibindzsiztünk a Schönherz kollégiumhoz, és ott várt minket ez a gyönyörűség:

Igen, Bácsfi Diána, a celebnáci, aki szerint Szálasi a huszadik század legnagyobb filozófusa volt. A képen sajnos nem látszik a diszkrét bajusz és pelyhedző szakáll, mindenesetre én úgy kezdtem a megbeszélést, hogy arrébb álltam röhögni, majd megkérdeztem, mit szeretne. A plakátterven kicsit túlsúlyozottnak éreztem a félméteres nyilaskeresztet, és kapacitáshiány miatt nem vállaltam a munkát. Szerencsére, mert Diána utána bevitte a cuccot egy kevésbé finnyás nyomdába, amit egy héttel később darabokra szedett a Nemzetbiztonság, de úgy, hogy nem csak a kész anyagot, hanem az összes festéket és vegyszert is lefoglalták.

Nem sokra rá bekopogott hozzám egy jól fésült srác, amolyan anyuka kedvence. Könyvnyomtatásra kért ajánlatot, kiszámoltam, elfogadta. Később szép lassan kiderült, hogy itt Toroczkai László, Vármegyés a véres úton című kalandregényéről van szó, csak a Führer az egyik csicskását küldte rám, mert tartott tőle, hogy egyébként elhajtanám.

Fiatal voltam, kellett a pénz, belementem. Szerepel is a nevem az impresszumban, mint technikai vezető, vagy ilyesmi.

Már kész voltak a belívek, és a borítót vártam, amikor rájöttem, hogy rosszul számoltam ki az árat. Fel is hívtam rögtön Toroczkait:

– Halló, Király Ferenc vagyok. Most derült ki, hogy sajnos elkalkuláltam az árajánlatot.
– Akkor többet kell fizetni?
– Nem. Az a helyzet, hogy 25%-os áfával számoltam, a könyvek áfája meg csak 5%.
– De mennyivel kell többet fizetni?
– Semennyivel, mondom, hogy…
– Ááá, értem! A bruttó marad, csak a nettó emelkedik, ugye?
– Igen, pontosan! Kicsit felhúzom az árat, de nem változik a vége. Jó lesz így?
– Tökéletes.

Ha lett volna még tíz ilyen ügyfelem, most én finanszíroznám a Mars-expedíciót.

Azóta sokat változott a helyzet, de nagyon szerettem az Ulpius-Ház könyveit. Ők adták ki a Maust, az Időutazó feleségét – ami nagy kedvencem, hiába cikizik sokan, sőt a belőle készült film is nagyon jó –, valamint Frederik Pohl hícsís történeteit is. Egyértelműnek tűnt, hogy náluk próbálkozom először, pláne mert volt egy olyan akciójuk, hogy némi papírpénz ellenében bármilyen kéziratot véleményeznek, nem megy egyből a kukába. Ezt sajnos pont akkor szüntették be, amikor kész lett a könyvem, gondolom Gerlóczy szara hihetetlen nyelvi leleményekkel teletűzdelt sziporkázóan izgalmas kultregénye után megrohanta őket a többi gyökér, és nem bírták az iramot.

Két dolgot tehettem: Küldözgetem a szöveget fűnek-fának, ha érdekel valakit, akkor is két év, mire lesz belőle valami. Vagy tervezek egy borítót, betördelem, majd átsétálok az irodámból a nyomdámba és megkérem Dzsémszit, hogy tegye le a Nemzeti Sportot, aztán ugorjon ennek neki rohadt gyorsan.

Nem találod ki, melyiket választottam.

Andika lekorrektúrázta a szöveget, majd elolvastatta valami irodalmár ismerősével, aki annyit mondott, hogy abszolút nem gáz a sztori, néha még röhögött is rajta. Nagyon fontosnak tartottam a külső véleményt, mert a sufniban nyomtatásnál nincs meg az a legitimáció, amit egy rendes kiadó nyújt. A gyártás több hónapig tartott, mert az üzletnek is pörögni kellett, tényleg csak az üres órákban foglakoztunk vele.

Készítettem egy honlapot, szóróanyagokat, és megállapodtam a főleg lányregényekkel seftelő Novella kiadóval, hogy elintézik a terjesztést. Február 1-én végre hivatalosan is megjelent A csillagok hegyén, és szétküldtem vagy harminc recenziós példányt mindenféle médiumoknak. Mutatkozott olvasói érdeklődés, kaptam rajongói leveleket is, sőt ami kritika megjelent, az se húzott le túlságosan. Mivel nem csak a bulvármédiát kerestem meg, jött néhány olyan értékelés is, amit képtelen voltam felérni ésszel. Ez a kedvencem:

Király Ferenc önreflexív szépprózájának legérdekesebb eleme a már felvázolt, összetett elbeszélői magatartás, melynek tárgya és tétje is a megszülető történet lesz. Az önreflexió regényben is tematizált gyakorlata (gondolok itt többek között az alaptörténet megszületéséhez kapcsolódó gyötrelmek leírására, illetve a szereplői között önnön szerzői szerepét magyarázó elbeszélő passzusaira) még nem tenné egyedivé a szöveget, még akkor sem, ha ez a poétika a mese műfajával párosul. Király Ferenc szövegében az öntükrözés, a narrátori pozíció kijelölésén és problematizálásán túl, a műfajiság és a történetalakítás hangsúlyozásában jelenik meg. Az elbeszélő sajátos posztmodernfelfogása a fogalom elbeszéléstechnikai vonatkozásainak meglehetősen sarkított értelmezését bizonyítja („Rendben, de ha ez posztmodern, akkor nem kell semmire tekintettel lennem. Összezavarhatok mindent, ahogy nekem jól esik, és nem vagyok rászorulva arra, hogy megmagyarázzam a hülyeségeimet.” 226.), és gyakori önironikus gesztusai sem fedhetik el, mennyire komolyan veszi önmagát és a posztmodern diskurzussal való kapcsolatát.

Érthető, ugye?

És hogy irodalmi magaslatokban maradjunk, ekkor már fél éve nem volt csajom, ami kissé feszültté tett. Kedvem, időm, energiám nem volt egy normális kapcsolathoz, úgyhogy hobbiszinten nekiálltam kurvázni. Heti egy-két lányt iktattam, lehetőleg mindig újakat. Nyilván a blog olvasói közül még soha senki nem fizetett a szexért, ezért elmondanám, hogy a csajok nagy része halál kedves, nem játsszák a guminőt és pótanyukák sem akarnak lenni, hanem éppúgy élményt nyújtanak, mint a színészek, csak épp egy főre levetítve kicsit drágábban. Richard Love szavaival élve: A jó prosti olyan, mint a fogorvos: tisztán dogozik, gyorsan végez, és csak kellemes zsibbadtság marad utána.

A kezdeti felfutás után rájöttem, hogy ez a nyomda nem más, mint egy végtelen problémahalmaz. Megrendelésből nem volt hiány, de a kissé elavult géppark miatt hetente tört el valami rohadt drága alkatrész, a ragasztókötő szénné égette a granulátumot, vagy épp fel sem melegítette, az ügyfelek három hónapra utaltak – jó esetben –, nekem meg a sajátomén kívül öt ember fizetését kellett kitermelnem. Este meg hétvégén is folyamatosan csörgött a telefon, drámaian nőtt a napi söradagom, a fejem meg úgy fájt, hogy néha egy levél Quarelin is lecsúszott mellé. Képtelen voltam kikapcsolni és egyre inkább úgy éreztem, ezt semennyi pénzzel nem lehet kompenzálni. Vissza akartam ülni a kis irodámba, de leginkább arra vágytam, hogy legyen valami titkos helyem az erdő mélyén, ahol senki sem talál meg. Készítettem néhány vázlatot a következő könyvemhez, aminek Armageddon volt a munkacíme, és sokkal szívesebben írtam volna azt, mint felszólító leveleket a mindenbe belekötő, de fizetni meg elfelejtő partnereknek.

Már a papír szagától is okádtam.

Megkerestem Is'vánt, toltam az arcába néhány fröccsöt, majd előadtam, hogy nagyon igazságtalanul bántam vele, és szeretném ezt valahogy jóvátenni. Vigye el a nyomdát, nem kérek csak pár milliót, az is ráér részletben, sőt ha megfizet, itt maradok irányítani a munkálatokat.

Böfögött egy jót, majd kezet ráztunk.

Ezzel még nem voltam kint a vízből, mert két cégem is volt. Egy Kft, amelyik a faházat bérelte és foglalkoztatta a személyzetet, meg a Bt, ami lízingelte az összes berendezést. Ezt viszont nem tudta átvenni, mert beltag volt egy másikban is, úgyhogy áthidaló megoldásként névleg én maradtam a tulaj. Ez további öt szemmel növelte a bevitt fájdalomcsillapító mennyiségét, mert Is'ván most már nagyban adósodott el, rettenetesen csúnya arcokkal üzletelt, mindezt úgy, hogy az én számlámra húzogatta a félkarút.

Április végére teljesen kikészültem. Volt egy öt perces dolgom a bankban, addig a közteres pont megajándékozott egy mikuláscsomaggal. Jó, semmi gond, próbálok kiállni, de nem lehet, mert mögöttem oszlop, egy paraszt meg három centire elém parkolt. Anyázva tekergettem a kormányt, és mivel kissé túlöltöztem, ömlött rólam a víz. A rádióból csutka hangerővel üvöltött a Dragostea Din Tei, a fülem mellett egy riadt kis bogár zümmögött, és ritmusra verte magát a szélvédőhöz. Ha pisztoly van nálam, azonnal fejbe lövöm magam, de így csak rágyújtottam és próbáltam átgondolni, mit tehetnék. Lehúztam az ablakot, mire a bogár azonnal kiröppent, és hirtelen megértettem, nekem sincs más dolgom, mint követni őt.

El kell mennem világgá, de azonnal.

Facebook oldal

Következő: Into the wild>>
     << Előző: Pár szó az életminőségről
         << Legeleje: Fontos dolgok