Őz Zolt felhívott a Shangri-La bukása után, és elkezdett győzködni, hogy ragasszam már ki a Májuskert plakátjait, ahol mint koncertszervező dolgozott. Elvállaltam mert jó pénzt ígért, aztán beajánlott egy csomó zenész ismerőséhez, így hamarosan egy rakás ügyfelem lett. Éjszakánként jártam a várost és ragasztottam, közben persze azon agyaltam, hol és hogyan lehetne újra nyitni a kocsmát. A kulimunka kissé zavart, de úgy gondoltam ezzel megfelelő kapcsolatokra tehetek szert, aztán valami úgyis kialakul. Az egyik szervezővel a Fekete Lyukban találkoztam, aki Németországból hozott valami hentestechnó bulit, és nem plakátokat, hanem egy printelt A/3-as lapot nyomott a kezembe. Megkért, hogy gyártassam le a cuccot, sajnos nincs ideje ezzel foglalkozni, mert az egyik kezét folyamatosan az alternatív zene ütőerén tartja, a másikkal meg pénzt számolni kénytelen. Felcsillant a szeme ekkor Hajnalkának, a VMH-klub főnökének (a Lyuk ugye a Vörösmarthy Művház pincéjében volt), hogy akkor dolgozzam már nekik is, mert linkel a nyomdász, hogy a többiről ne is beszéljen, itt a minta, ez meg a pénz előre, hozzak számlát ha úgy alakul. Nézegettem a lapokat, és azon tűnődtem, hogy lesz a papírból sok papír?

 

Hát persze! Kell egy nyomda.

 

Fellapoztam a Magyar Narancsot, ahol akkoriban boldog-boldogtalan ingyen hirdetethetett, és ezt találtam:

 

 

Felhívtam a megadott számot és közöltem, hogy én vagyok a NAGY megrendelő, mindenféle klubok és szervezők képviselője, és másnapra megbeszéltünk egy találkozót a Moszkva térre. Nézelődtem az ácsok, kőművesek, és hajléktalanok között, de egyetlen nyomdásznak tűnő arcot sem láttam. Üldögélt három furcsa srác a virágosládákon, de belőlük max. egy gramm füvet néztem volna ki, komoly vállalkozást semmi esetre sem. Méregettük egymást egy darabig, mert mint kiderült, nekik is más elképzeléseik voltak egy üzletemberről, aztán nagy nehezen bemutatkoztunk. Én. hogy én vagyok, ők meg a világhíres Full Graphic, illetve az Ugatha Christie zenekar* two in one: A kék hajú basszerost Rácz Pistinek hívták, Oltyán Csabi gitáros, valamint Rósz Gyuri frontember/rockisten.

 

 

- Szóval srácok - indítottam el a beszélgetést -, plakátok meg szórólapok kellenek. Tonnaszám.

- Akkor miért nem keresel egy rendes nyomdát?

- Mi van?!

 

Elmagyarázták, hogy alapvetően két technológia létezik a piacon:** Az ofszet, ill. rotációs gépekkel nagy számban nyomnak kizárólag papírra, míg a szitanyomás, amivel ők foglalkoznak, elsősorban matricák, pólók, molinók, készítésére jó. Tudnak éppen gyártani egyszínű plakátokat, de ha az indulási költségek alacsonyak is, a darabár elég húzós lesz. Sebaj, mondtam, vágjunk bele. A megrendelőimnek gyors és pontos munka kell. Pénzük mint a pelyva, azzal nem lesz gond.

 

 

Megmutattam a terveket, hogy ezekből kéne dolgozni, de lehetőleg úgy, hogy a fasz, amit a lap közepére rajzoltam, ne látszódjon. Ebből lett némi kavarodás, mert míg én úgy gondoltam, csak úgy leveszik az oda nem illő ábrát, kiderült hogy elég nehéz lefotosoppolni a mintás háttérről, talán egyszerűbb lenne újra rajzolni az egészet.

 

Így lettem a Full Graphic ha nem is első számú, de mindenképp legtöbbet emlegetett üzleti partnere. Vittem hozzájuk a munkákat, amit vagy kinyomtattak időre, vagy nem, vagy stimmelt a szín, vagy nem, én meg kifizettem, vagy nem. Folyamatosan hoztuk egymást kellemetlen helyzetbe, ők a csúszásokkal és a hibás nyomatokkal égettek a megrendelőim előtt, én meg rendszeresen elcsokiztam az előleget, így a végén már nem igazán jutott nekik pénz. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy fele annyira nem dolgoztak rosszul, mint amilyen szörnyű megrendelő voltam a hónapos hátralékkal, és húsz forintonként ütemezett kifizetésekkel. Jellemző, hogy az utolsó számlát akkor egyenlítettem ki, amikor már úgy egy éve csődbe mentek.

 

Közben úgy gondoltam, itt az ideje a kiugrásnak, és leoltottam Hajnalkát, hogy szervezzünk egy nagyobb rendezvényt a Fekete Lyukba. Ez volt az azóta méltán elfeledett Tűz és Víz Fesztivál: Összeszedtem mindenkit, akit ismertem (Nulladik Változat, Ugatha Christie, Vidámpark, Üllői Úti Fuck, stb), Wordben megterveztem a promóanyagokat, sőt még óriásplakátja is volt az eseménynek, ami úgy készült, hogy A/4-es lapokra egyenként kinyomtattam a betűket. Ezt Is’vánnal ragasztottuk ki Békásmegyeren, a HÉV-végállomáson. Köztudottan kevés alteros lakik arrafelé, de máshol nem találtunk megfelelő felületet.

 

Talán százhúsz ember jött el a fesztiválra, ami egyébként nem számít túl rossznak, de a bevétel messze nem volt elég a zenekarok gázsijára, plusz az egyéb költségekre. Kifelejtettem a számításból (ahogy teszi ezt sok szervező manapság is), hogy hét zenekar nem mozgat meg hétszer annyi embert, mint egy, mert a rajongók között van egy csomó átfedés, viszont hétszer annyiba kerül. Kifizettem, akit tudtam, magyaráztam és ígérgettem a többieknek, aztán hazamentem kétszáz forinttal meg egy fél doboz cigivel.

 

 

Ez november közepén történhetett, és egész januárig szinte egy fillérem nem volt. A karácsony igen keservesre sikeredett, szilveszterkor pedig málnaszörppel koccintottunk. Egész éjjel otthon ültünk Rékával, mert ahogy komolyabb bukók után szokás, a sok jóbarát és ismerős hirtelen szétszéledt. Az újévi műsor viszont bőven kárpótolt, mert valamelyik betépett szerkesztő hajnali egyre tette Horváth Charlie fellépését, miközben mindenki tudja a csávóról, hogy este tízkor rendszerint már veszélyesen részeg. Felcsendültek a New York-New York első akkordjai, Károly pedig kivánszorgott a színpadra, de úgy, mint aki beszart már egyszer, és most újabb szülési fájdalmai vannak. Belekapaszkodott a mikrofonállványba, felnézett, és kinyitotta a száját. Szerintem ekkor kiakadhatott az állkapcsa, mert kábé a szám közepéig így is maradt, szemeiből pedig a világűr mérhetetlen üressége sugárzott. Érezhette ő is, hogy kissé szűk a produkció, így tánccal próbálkozott az utolsó harmadban, amiről nem beszélnék inkább, viszont itt lettem Bochkor Gábor nagy tisztelője: Nem csak hogy fapofával végigállta a műsort de el se röhögte magát, amikor a “Köszönjük Charlie!” jelszóra kivezették a főhőst.***

 

 

Pár hétig egy kocsmában mosogattam, majd visszatértem a plakátragasztáshoz, de most mint alkalmazott: Is’ván főnökénél jelentkezem munkára. Jól kerestünk, de mivel a soknál jobb a több, fusiban bedolgoztunk néhány nyelviskoláknak, zenekarnak, sőt még a Budapest Film Kft. portáján is hagyott nekünk néha csomagot meg készpénzt egy titokzatos idegen. Persze hamar kiderült, hogy mellékutakon járunk, Béla ki is rúgott minket, viszont addigra kényelmesen meg tudtunk élni a saját ügyfeleinkből. Sőt. Nem is bírtuk ketten a munkát, fel kellett vennünk néhány srácot dolgozni, így hamarosan egy kamu reklámügynökség társtulajdonosa lettem. A cégbírósági bejegyzés persze elmaradt, Is’ván mégis szerette KultúrMédia Kft.-nek hívni a vállalkozásunkat, hiába mondtam neki, hogy kettőnket elnézve ez a megnevezés nem túl találó. Szép csendben dolgoztunk a nagyok árnyékában, aztán egyszer csak elkezdett terjedni a hír, hogy a Jóföldyék kiszálltak, szabad a pálya.

 

1997-ig úgy nézett ki a ragasztás Budapesten, hogy ment mindenki, amerre látott. Leragasztották és tépkedték egymás plakátjait a konkurens csapatok, nem múlt el éjszaka pofozkodás és ordibálás nélkül. Három ősi ellenség uralta a terepet: A Jóföldy-Gallasz páros, Dán, aki elsősorban a Szigetnek dolgozott, és exfőnökünk, Béla, a külvárosi klubok olcsójánosa.

 

Jóföldy egy éjjel nagyot álmodott, majd felhívta Dánt és Bélát, hogy üljenek már le beszélgetni. Összehoztak egy konferenciát, ahol megszületett az illegális médiapiac első kartellmegállapodása: Felosztották Budapestet három területre úgy, hogy a fontosabb útvonalakat szintén háromfelé törték, és ezeken napi váltásban dolgoztak a plakátragasztók. Így garantálhatták a megrendelőnek, hogy minden nap kint van valahol a plakátja, viszont a folyamatos leragasztás miatt a szükséges mennyiség - vele együtt a bevétel - sem változott. Beköszöntött a béke, és a városkép is rendezettebbé vált, mert a kapkodva felhányt, vagy random leszaggatott plakátok helyett szép sorban került ki minden a helyére.

 

Mivel Jóföldy kiesett a képből (azt híresztelték, külföldre menekült valami adósság elől) mi kezdtük ragasztani az útvonalait. Tavasz végén pedig arra eszméltem, hogy saját elosztó bázisunk van egy Ráday utcai ház pincéjében, és a Fekete Lyukból a fél Dark Klub nekünk dolgozik. Ment a bolt, de valahogy mindig pont egy kicsivel kevesebb munkánk volt, mint amennyivel előre juthattunk volna, és irigykedve néztük, a konkurencia milyen zsíros megrendeléseket akaszt le. Valaki ekkor bedobta, hogy le kéne nézni a szomszédos Sziget irodába, mert az lehet hogy a budapesti munkákat kizárólag a Dánnak adják, de talán el lehetne hozni néhány vidéki melót.

 

Megilletődötten néztünk körül az előtérben. Valahogy az egész egy szürreális művészfilmre emlékezetett, ahol a hippi statiszták játszanak üzletembereket. Fél kilós mobiltelefonokat babrálnak komoly arccal, de látszik, hogy toltak már egy jointot ebéd után, és ezért képtelenek rögögés nélkül kimondani, hogy há... há-há-há... há-háromszázezer plusz áfa a PUF gázsija, Bahia színpad, jöhet?

 

Elmondtam a legközelebbi srácnak, hogy mi járatban vagyunk, aki bólintott, hátrament a raktárba és kihozott egy nagy halom plakátot. Szólt a többieknek, hogy mostantól mi ragasztunk szerte az országban, forduljon hozzánk aki vidéki városokban szeretne promózni valamit. Lovasi András épp az iroda közepén telefonálgatott, közben kézjelekkel kommunikált a szervezőjével, így két perc alatt megfejtették egy koncert anyagi és technikai paramétereit. A tour manager ezután odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy fogjuk megoldani a vidéki ragasztást? Van kocsink?

 

- Hát az ööö... pont nincs - dadogtam. - De majd kérünk kölcsön a izétől.

- Hát figyelj, lent parkol Baján a Kispál régi turnébusza. Fiat 900-as, nyolc személyes, de igazából alig nagyobb, mint egy kispolski. Odaadom, aztán levonjuk az árát a ragasztásból. Na, mit szólsz?

- Adsz hozzá dedikált kazettát?

 

És mindez körülbelül tíz perc alatt.

 

 

A busz tényleg nagyon kicsi volt, és erősen dülöngélt a kanyarokban, de a magnó egyszer sem gyűrte be az Ágy Asztal Tv-t, pedig rongyosra hallgattam Budapest felé. Éreztem, nagy dolgok kezdődnek most, és egyáltalán nem zavart, hogy hülyének néz a többi autós, ahogy a körúti dugóban üvöltöm: Előre! Előre illéri, előre!