"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • Dr. Kix: Igény pedig volna, mielőtt mi is otthonba kerülünk: index.hu/mindekozben/poszt/2019/04/21/hogy_mi_... (2019.04.21. 23:49) Midlife Crisis
  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.11.09. 17:52 Lotterfeld Boholy

Munkatábor

Címkék: 2006

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

11. nap, kedd

Ma kétszer is találkoztam az erdésszel. Lefelé sétáltam a maradék élelmiszerért, amikor egy Lada Niva jött velem szemben, csomagtartó tele takarmánnyal.

– Mi járatban? – kérdezte.
– Túrázok.
– Honnan jössz?
– Fentről – mutatok magam mögé.
– Láttál vadakat?
– Láttam.
– Viszlát.

Számítottam rá, hogy visszafelé is összefutunk. Így is lett.

– Na, most meg felfelé? – kérdezte nevetve.

Elmagyaráztam, hogy egyszemélyes erdei tábort alapítottam, és a felszerelést cipelem éppen. Megkérdezte, merre vagyok, mert akkor nem küld oda vadászokat.

Köszi!

Megváltozott a bioritmusom, alkalmazkodott a természethez. Hajnalban kelek, ahogy világosodni kezd, sötétedéskor pedig elalszom. Vannak gyertyáim, akár olvasgathatnék éjfélig is, de a nyári rekkenő – úgy tűnik – arrébb van még. Nagyon lehűl a levegő éjszakára. Jobb akkor nekem a hálózsákban.

12. nap, szerda

Éjjel elkezdett esni, és azóta is tart, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Most aztán konkrétan kiderült, hogy a sátor finoman szólva is korlátozottan vízálló. Gitároztam, de hamar elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Vizet kéne hoznom, de ebben a lucsokban sehogy nincs kedvem lecsúszkálni a patakhoz. Úgy néz ki, a mai táborépítésnek annyi, de legalább elkezdhetek jegyzeteket készíteni.

Tele lett a sátor csigával. Fasza.

13. nap, csütörtök

Nincs is jobb, mint babot vacsorázni, aztán megpróbálni szépeket álmodni a telepúzott hálózsákban.

Áthurcoltam a nagy sátrat a – remélhetőleg – végleges helyére. Szemeteszsákokkal leszigeteltem alulról és megszüntettem a felesleges hálórészt. Így van bent legalább hat négyzetméternyi helyem, és védve vagyok a rovaroktól is. Most már csak a szellőzést kell megoldanom valahogy, és kitart ítéletnapig.

14. nap, péntek

Ma is esik, így nem biztos, hogy be tudom befejezni a sátor alapozását. A szemeteszsákok fognak ugyan valamit, de körbe kéne rakni az egészet kövekkel. Valami oknál fogva a munkához megfelelő – úgy fél tégla nagyságú – darabok kizárólag egy húsz méteres meredek lejtő alján tenyésznek. Nyaralás helyett kezd ez az egész munkatábor jelleget ölteni, csak a csíkos ruha hiányzik, meg az a baszomnagy kalapács, amivel a rosszarcúak sziklát aprítanak. Felhordtam négy adag követ, ami szerintem a tizede a szükségesnek, majd a szélsőséges időjárásra hivatkozva sztrájkba léptem és órákon keresztül kávéztam, meg olvasgattam. Az első napokban azt gondoltam, hogy ha két hetet kibírok itt, akkor végig tudom csinálni. Most kicsit alábbhagyott az optimizmusom.

Az összes ruhámat kint felejtettem a szárítókötélen, és sikerült az egyik zacskót is olyan ügyesen elhelyezni, hogy szétázott a cigarettapapírom. Közben fürdenem kéne, főzni, meg persze írni. Ehelyett itt ülök ebben a félig sem elkészült sátorban és hallgatom, hogy kopog az eső. Legalább két száraz napra lenne szükségem, hogy mindent rendbe tegyek. Kicsit nyomasztó ez így. Remélem, ennél értelmesebben fogom tölteni az időmet.

Közben kialakult itt egy mikrokozmosz, ami a sátorból, a patakból és az erdőből áll. Ezen kívül semmi sem létezik a világon. Megpróbáltam belegondolni, de teljesen hihetetlennek tűnik, hogy akár lesétálhatnék a faluba, felülhetnék a buszra és hazamehetnék. Mintha életemnek ez a része végleg eltűnt volna. Nem panaszkodom, pont így terveztem, csak úgy van ez, hogy amikor az ember végre megkaparintja vágya titokzatos tárgyát, csak néz nagyokat: Hű, én tényleg ezt akartam?

15. nap, szombat

Nem új keletű dolog nálam az, hogy én majd kimegyek az erdőbe jó pár hónapra. Már többször terveztem ilyesmit, sőt volt olyan ötletem is, hogy állandó tábort létesítek valahol, és ott töltöm majd a hétvégéket, ha elegem van a világból. Be kell vallanom, az fel sem merült bennem, hogy ez ennyi munkával jár. Megyek is dolgozni, mert sose leszek kész.

16. nap, vasárnap

Az az igazság, hogy ez az erdei lét sem tudott változtatni az eredendő lustaságomon. Már két napja kész kéne lennem a sátor szigetelésével, de alig haladok. Persze rengeteg kő kell a munkához, úgy számolom, még harminc kanyar. Egyszerre csak négyet bírok, utána le kell ülnöm cigizni, olvasgatni meg gitározni. Ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy végül is szabin vagyok, nem?

Elvakartam egy sebet a lábamon, remélhetőleg nem fog elfertőződni. Tettem rá arcszeszt, mert elsősegélycsomagom persze nincs.

17. nap, hétfő

Ma végre sikerült néhány dologgal előrehaladnom. A sátor két végét körberaktam kövekkel, ott már se víz, se tízlábú undorka nem jut be, valamint kívülre felvarrtam a saját készítésű rovarhálómat. Most már nem áll bent a füst, normálisan szellőzik. Délután mostam. Kint száradnak a ruhák, nem esznek meg a bogarak, és kezd az egésznek olyan tábor formája lenni.

18. nap, kedd

Aki ideges, szedjen hangyát, tartja a mondás. Hát ebből nekem kijut rendesen. Mivel a sátor körbe van szigetelve, a legyek meg a darazsak békén hagynak, csak a hangyák támadnak folyamatosan. Apró kis erdei vöröshangyák. Megfigyeltem, hogy kiválasztják valamelyik sarkot, és ott gyülekeznek, sok lúd disznót győz alapon. Sajnos nem az én kezem munkáját dicséri, de mindig akad jó pár, amelyik átjut a védvonalaimon.

Valahogy be kéne vezetnem a rendszeres napi takarítást, mert az, hogy alkalmatlan vagyok az ilyesmire, nem hatja meg az erdőt. Mindig is képtelen voltam rendet tartani, pedig egy szint fölött nagyon idegesít a káosz, úgy meg nem tudok dolgozni. Otthon kezelhető volt a helyzet, mert amikor teljesen elborított a dzsuva, nagyjából összeszedegettem, ami zavart és rendben is volt minden. Itt viszont azonnal lecsap a maradékra mindenféle állat, és ha nem figyelek oda, több órám rámegy, mire kitessékelem őket.

A kis sátor utolsó cafataiból ruhatartót fabrikáltam. Teljes lesz a luxus.

vaddiszno_ruhas_polc.jpga gardrób

Áprilisban, a születésnapom környékén – nem először az elmúlt harminchárom év alatt – úgy éreztem, sehová sem vezet az életem, és valami nagyon erős menekülési kényszer telepedett rám. Így kivontam magam egy időre a forgalomból, hogy vesszen az, aminek vesznie kell, és maradjon, ami igazán fontos, vagy ne maradjon az égvilágon semmi, mert a semmire könnyebb építeni, mint megválaszolatlan kérdésekre, végenincs mesékre, és félig eljátszott szerelmekre. Ez nem a magát művésznek képzelő ember hisztije, mert bárkivel előfordulhat, hogy esetlegességen és pillanatnyi fellángolásokon alapuló kapcsolatok zárt körébe kerül. Ahol lehetetlen választani, és az ember csak rohangál körbe-körbe, de nem találja a megoldást.

Szintén hétköznapinak mondható a másik okom, ami miatt kiszálltam. Amikor egy vállalkozás napi három sörön, maréknyi fájdalomcsillapítón, és négy óra alváson kívül semmit sem hoz, az valami végeláthatatlan messianisztikus állapotot idéz elő. Mondogattam magamnak, ha majd ez a pénz bejön, vagy az a szerződés megköttetik, rendben lesz minden. És lám: a pénz bejön, a szerződés megköttetik, de mégis úgy áll az egész, mint tegnap, sőt kicsit rosszabbul. Jelenti ez azt is, hogy aki nem megfelelő alkat, az ne vállalkozzon, legfeljebb többszörös túlbiztosítással. A végén már úgy éreztem magam, mintha zombik gyűrűjében élnék, akik a nap minden percében pénzt követelve tartják elém csontos kezeiket.

Mindez persze nem indok egy negyedéves vakációra, hiszen ennek vége lesz egyszer, akkor meg kénytelen leszek kezdeni magammal valamit. A magabiztosságom sokáig azon alapult, hogy tudtam, bármikor felköthetem magam, és a legnagyobb lelki nyugalommal játszottam meg olyan helyzeteket, amiket épeszű ember nem vállalt volna be. Ez a hozzáállás olyan – pozitív és negatív – élményekkel ajándékozott meg, ami keveseknek adatott meg, és talán ebből következett, hogy egyszer csak írni kezdtem. Azért választottam az erdőt, mert az erdő él, egyszerűen önmaga miatt, nekem pedig ideje megszabadulnom a szuicid énemtől. És persze azért, mert ez nem csak erdő, hanem maga a rengeteg, a mesének pedig folytatódnia kell.

Elsősorban azért vagyok itt, mert megvan a következő könyvem témája és úgy döntöttem, megírom egyhuzamban. A csillagok hegyén öt és fél évig készült iszonyú nagy kihagyásokkal, viszont a tényleges munkával töltött idő nem lehetett több, mint négy hónap. Az a tervem, hogy innen befejezett kézirattal megyek haza, amit már csak gépelni és javítgatni kell.

Rájöttem, hogy tollszárból, spárgából, és egy félliteres kólásüvegből remekjó tölcsért lehet készíteni.

19. nap, szerda

Miközben a gőtékkel barátkoztam, találtam valamit a patakban. Úgy néz ki, mint egy őskori pattintott kőszerszám, bár lehet, hogy csak a természet formálta ilyenné. Felvittem a sátorba, ahol ráragadt egy Made in China matrica… vagy lehet, hogy mindig is rajta volt? Talán most lelepleztem egy világméretű összeesküvést. A Sárgák felosztották egymás közt az őskövület-piacot. Tajvanban készülnek a dínócsontok, Koreában a borostyánba szorult rovarok, és természetesen minden egyéb Kínában.

vaddiszno_kavics.jpga titokzatos tárgy

Amikor szervezni kezdtem ezt a nyaralást, fogtam egy Magyarország térképet, és a következő szempontok szerint válogattam:

  • Legyen erdő, ugye.
  • Legyen lakott település a közelben, ahová néhány óra gyaloglással odaérek, ha szükségem van valamire.
  • Kell egy patak is, ahol vizet tudok venni.
  • Ha nem is az erdő közepére, de legalább a széléig képes legyek eljutni autóval. Ez azért volt fontos, mert tudtam, hogy sokkal több felszerelésre lesz szükségem, mint amennyi egy hátizsákba belefér.

Először Budapest negyven kilométeres körzetében próbálkoztam, Biatorbágy, Zsámbék és Etyek közelében. Hamar rájöttem, hogy ez a rész túl sűrűn lakott, sok a szántóföld. Ezután kicsit távolabb néztem körül. Az első számú jelöltem egy nagyon érdekes nevű falu volt: Istenmezeje. Amikor megtaláltam a térképen, rögtön úgy éreztem, hogy ez az, ami nekem kell. Valamiféle felsőbb akarat rábólintásaként értékeltem, hogy éppen ott írhatom meg az Armageddont.

Bepakoltam a kocsiba, és pár órával később meg is érkeztem. A környék tényleg szépnek tűnt, de a patak alig pár méterre kanyargott a műúttól, mögötte pedig olyan meredek hegyoldal kezdődött, amire egész biztos nem tudtam volna felmászni kétszáz kilónyi ellátmánnyal. Csalódottan autóztam a következő hely, Gyöngyöspata felé. Olyan érzésem volt, mint amikor tudom, hogy a kedvenc kajám lesz ebédre, ráhangolódom lelkileg, aztán kiderül, hogy elfogyott a csirkeszárny a hentesnél, és be kell érnem valami konzervvel. Ez az állapot nem tartott sokáig, mert ahogy közeledtem, egyre jobban tetszett a táj. A környék végtelen dombvidék, telis-tele fákkal. Tiszta, bővizű patak folyt át a falu központján, és megtaláltam az erdőbe vezető földutat is. A lakosság etnikai összetételéről annyit mondhatok, hogy errefelé sokkal több a piros ezerkettes Zsiguli, mint a kombi Wartburg. Az út elsőre járhatónak tűnt, de tele volt alattomos gödrökkel, amiket a traktorok vájtak ki. Háromszor akadtam el, és vetettem keresztet a kocsimra, míg az erdő közelébe értem. Itt már nem variáltam sokat. Bevonszoltam mindent a fák közé, és lepakoltam az első biztonságosnak tűnő helyre.

Estefelé értem haza. Kinéztem egy nagymellűt valamelyik kurvázós oldalon, magamba döntöttem minden alkoholt, amit találtam, elájultam, majd másnap reggel búcsút intettem Budapestnek. Az volt a nulladik nap, ott kezdődik ez a napló.

20. nap, csütörtök

Nem csak tegnap, hanem még fél éjszaka is zuhogott. A sátorban minden átnedvesedett, a ruháim, a könyveim, és az összes papír. Kis tócsákban gyűlt össze a víz. A forró, perzselő nyár elején itt ülök átázott farmerban, és vizes pólóban vacogok. Na szép, mondhatom.

vaddiszno_kesz_sator02.jpg
vaddiszno_kesz_sator01.jpga posztmodern családi sátor

Tegnap éjjel egy mesén gondolkoztam. Az egészből csak egy kép van meg, semmi más. Sok sztorival azért rekedek meg, mert van egy jó alaphelyzet, de sehogy sem tudok kikeveredni belőle. Lehet, mégis dalszövegeket kéne írnom, mert ott a mismásolást elfedi a zene. Szóval, az egész egy hatalmas erdő közepén fekvő kis faluban kezdődik. Annyira messze van mindentől, hogy a lakók azt gondolják, a világ csak ebből a néhány viskóból, meg a végeláthatatlan rengetegből áll. Minden hajnalban lovascsapat dübörög le a hegyoldalról, megállnak a házak közelében, és feszülten figyelnek, mintha várnának valamire. Néhány perc után a vezetőjük kurjant egyet, felkerekednek, és eltűnik az egész csapat. Nyilván ez a falu nem a Földön, legalábbis nem akkor és ott van, ahol mi élünk. Talán kezdhetnék ezzel valamit, ha beiktatok még egy szálat. Mondjuk egy kisfiút, aki egy hétköznapi városban él, és talál valamit a pincében. Egy képet, vagy valami hasonlót, ami ezeket a lovasokat ábrázolja. Attól a naptól kezdve furcsákat álmodik. Minden éjszaka visszatér arra a külvilágtól elzárt helyre, és úgy él ott, mint mindenki más. Az egyik hajnalon gondol egy nagyot, és kiáll a várakozó sereg elé, és… hmm… majd meglátjuk. A végén még összehozok egy olyan mesét, amit nyugodt szívvel oda lehet adni egy gyereknek is.

Végre kisütött a nap. Megkezdem a romeltakarítást.

Facebook oldal

Következő:Ezért nem isznak a remeték>>
     << Előző: Into the wild
         << Legeleje: Fontos dolgok

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr286881463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ziggy stardust · http://fagyis.blog.hu 2014.11.09. 20:43:31

ezt a remekjó kifejezést én csak egy embertől hallottam világéletemben, mégpedig a nyolcvanas évek második felében Pesty Ági matektanárnőtől az Óbányai ODK-túrán

Cpt. Flint 2014.11.10. 20:31:29

jól megszivattál tegnap (ma). :) idetévedtem véletlenül (a Bebukottak után keresgélve) este 11 körül és hajnali négyig olvastalak. szar volt gyenge 2 óra alvás után ma dolgozni eléggé. :)

Cpt. Flint 2014.11.10. 20:32:55

évekkel ezelőtt már találkoztam a neten a neveddel, de nem tudom, hol.

Cpt. Flint 2014.11.10. 20:37:17

ma úgy álltam neki nomádtáboros pár résznek, hogy meglehetősen nagy tisztelet volt bennem irántad az életvezetésed, a tapasztalataid okán. viszont most (erdészként, túrázóként) jókat röhögtem 'legújabb' kalandjaidon. jót tett, emberközelibb lettél, csökkent az irántad érzett kisebbrendűségi komplexusom. :)

rotyog 2014.11.10. 22:47:10

@Cpt. Flint:
En is ugyanugy akadtam ide mint te tegnap este 10 korul, hajnalig olvastam most hulla vagyok... kurva jo iras. Alig varom a folytatast.

Tyler. 2014.11.13. 13:36:56

@Cpt. Flint:
Üdvözletem!
Pont, mint te. A bebukottakra kerestem rá, ide találtam, kétszer olvastam végig az egészet.
Nagyon jó, és elgondolkodtató írás.

gall a miklós 2014.11.16. 17:36:58

Ezzel a bebukottakkal nem kevés olvasót szerez a mester.+1