"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • Dr. Kix: Igény pedig volna, mielőtt mi is otthonba kerülünk: index.hu/mindekozben/poszt/2019/04/21/hogy_mi_... (2019.04.21. 23:49) Midlife Crisis
  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.11.03. 08:15 Lotterfeld Boholy

Into the wild

Címkék: 2006

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

A most következő naplót – a címe: Csipkeorom-Vaddisznórét – 2006. május 5-től augusztus elejéig írtam. Később, a gépeléskor töröltem ill. meghúztam pár idegesítően rossz bejegyzést, ezek dőlt betűvel vannak szedve. Újraolvasva az egészet lenne kedvem mélyebben belenyúlni, de némi kozmetikázáson kívül nem bántom. Ahol béna volt, ott marad béna, legfeljebb beletoldok néhány kiegészítő megjegyzést pirossal, mert az menő. Az elején talán nem lesz egyértelmű, hogyan kapcsolódik ez a történet a korábbiakhoz, de menet közben minden kiderül.

nulladik nap, péntek

A Nyugatinál vettem kávékiöntőt meg leveseskanalat, mert az még hiányzott a felszerelésemből. Felhívtam a Volánbusz ügyfélszolgálatát, ahol egy szellemi fogyatékos diszpécser megpróbált lerántani a saját színvonalára, de csak négy agysejtemet sikerült elpusztítania, mire kiszedtem belőle, hogy honnan és mikor indul a buszom. Volt még időm, hát nekiálltam könyveket nézegetni. Rushdie-től szerettem volna a Sátáni verseket, de az nem jött össze, így megvettem Lee Strobel, A Jézus dosszié című könyvét.

A buszra kétbusznyi tömeget terelt fel a sofőr, aki mellékesen leteremtett, hogy miért utazom előre váltott jeggyel, amikor ő tudott volna adni olyat, amivel mindketten jól járunk. A népsűrűség egyre nyomasztóbbá és savanyúbb szagúvá vált minden megállónál. Rosszalló és irigy tekintetek kísértek végig az úton, mert volt valamim, ami nekik nem: ülőhelyem.

A faluban hamar megtaláltam az utcámat – megjegyeztem, hogy a cukrászdával összevont dohánybolttal szemben nyílik –, és elkezdtem felfelé kaptatni. A házak közül kiérve egy hegyoldalba vezetett, a régi gránitbánya és egy harminc méter mély szakadék közé. Itt találkoztam életemben először a rézsűpermet kifejezéssel, miszerint azt megközelíteni szigorúan tilos és életveszélyes. Erről a helyről át lehetett tekinteni az egész települést. A csupa virág központi részt, ahol az iskola, a polgármesteri hivatal és a templom állt, a főút másik oldalán épült hatalmas rádióantennát, meg a falu szélén dülöngélő vályogviskókat, ahonnan vidám kutyaugatás és még vidámabb lakodalmas zene hallatszott.

Innen lejtő és borospincék következtek, majd kiértem a szántóföldre, közvetlenül a patak mellett. Ezt követtem néhány kilométeren keresztül, majd beértem az erdőbe, és az őzcsapások labirintusában tévelyegtem egy darabig. Felkapaszkodtam egy három méter magas, majdnem függőleges falra, amin tüskén kívül semmilyen állat nem él meg, és össze-vissza karistolt lábbal meg is érkeztem a táborba. Minden úgy volt, ahogy előző nap hagytam, de sajnos hamar kiderült, hogy nem kerültem elég messze a civilizációtól. A helyi krosszmotoros nagyágyú egész délután a közvetlen közelemben nyomta a műsort. Persze nem látta a sátrat, de nagyon idegesített. Holnap új helyet keresek.

vaddiszno_elso_tabor.jpgaz első tábor

1. nap, szombat

Két patak folyik a környéken. A kisebbik épp hogy csak csörgedezik, helyenként el is tűnik a kövek alatt. Mégis ezt választottam, mert messzebb van a szántóföldektől és a szőlőültetvényektől. Az a gond, hogy kétszáz kilónyi felszereléssel nehezen tudok nagy távolságokat megtenni, pedig szeretnék minél messzebb kerülni a falutól. Inkább többször költözöm, de olyan helyen akarom kialakítani a végleges tábort, ahová már nem jutnak el a határban bóklászó emberek.

vaddiszno_civilizacio_vege.jpgahol a civilizáció végződik

Tovább sétáltam a patak mellett, ahol egyszer csak vége lett a földútnak, és egy vastagabb törzsű fákból álló öregerdő kezdődött. Találtam egy kicsi, de jól védett tisztást, úgy másfél kilométerre az első táborhelyemtől. Tízet fordultam, be is esteledett, mire átcuccoltam. Ide már szinte egyáltalán nem jutnak el emberi hangok, legfeljebb nagyon messziről a traktorok zúgása.

Nohát, az erdőben sem lehet teljesen magányos az ember. Tele van az mindenféle állatkákkal, amik csípnek, rúgnak, karmolnak, mert hozzám hasonlóan ők is szeretnék túlélni ezt a kalandot.

Láttam mókust. Nekem senki sem mondta idáig, hogy ez ilyen nagy.

2. nap, vasárnap

Felállítottam a sátrakat, de előtte ki kellett vágnom néhány bokrot és kisebb fát, mert nem fértek volna el. Szerencsére hoztam magammal ágfűrészt, meg olyan mini fémlapátot is. A kisebbik sátorba került az élelmiszer, a nagyobbikba pedig én, meg a többi felszerelés. Ez két hálórészből és egy elég tágas központi helyiségből áll. Hál' Istennek, a teteje sárga és jönnek rá a bogarak, amik persze bent rekednek a kupola belsejében, és ahogy egyre idegesebben szabadulni próbálnak, úgy kopognak, mint az eső. A testre kenhető rovarriasztóm teljesen hatástalan. Asszem bemegyek holnap a faluba valami csodaszerért. Kissé durvának tűnhet ez így a természetben, de ki mondta nekik, hogy pont engem kell csesztetni? No, majd megpróbálok szerezni olyan vegyszermentes, ragadós bogárcsapdát.

Megfürödtem a patakban, és ebből rögtön le is vontam egy tanulságot: Valami megoldást kell találnom a tisztálkodásra, mert az, hogy meztelenül állok a jéghideg vízben, és darazsak rajzanak körül, nem egy állapot. Azt hiszem, a kannámat fogom felerősíteni egy fára, úgyis van rajta csap.

vaddiszno_masodik_tabor.jpga második tábor

3. nap, hétfő

Az állatok szürkületkor megvadulnak. Ahogy sötétedni kezd, egymást próbálják túlzajongani, majd egyszer csak – amikor mindenki megtalálta a helyét – teljes lesz a csend. Persze ilyenkor kezdenek mocorogni az éjjeli ragadozók, de azok nagyságrendekkel halkabban ölnek. Néhány dobbanás, az aljnövényzetet súroló test hangja, egy roppanás, nyüszítés és vége is van.

Továbbköltözöm, ma új táborhely után nézek. Elég közel van ide egy földút, és nagyon kicsi ez a tisztás, épphogy a sátrak elférnek rajta, én pedig inkább olyasmit szeretnék, mint egy kert. Persze az már nem nevezhető vadonnak, de nem is volt célom, hogy Tarzant játsszak harminchárom évesen. A patak túloldalán, a hegyoldalban találtam is egy kellemes padkát. Majdnem vízszintes, elég nagy a hely, de tele van bokrokkal. Tereprendezésből már szereztem némi gyakorlatot, úgyhogy nem látszik megoldhatatlannak a feladat.

Átcipeltem a kis sátrat, meg annyi konzervet, amennyit elbírtam, és nekiálltam bozótot irtani. Persze mindent elleptek a hangyák. Ez az egyetlen állat, amelyik átfér a rovarhálón, tehát a legveszélyesebb.

Igazából ahelyett, hogy eltávolodnék a civilizációtól, új civilizációt teremtek. Helyre van szükségem, ezért növényeket pusztítok, és igyekszem magamtól távol tartani a természet azon teremtményeit, akikkel valamiért nem szimpatizálok. Az idillikus zöldellő rét nem létezik az erdő közepén, ki kell hasítani belőle, visszaszorítva a vadakat. Védett, biztonságos területté kell alakítani, mint egy emberi település, ahol ők nem élnek meg.

Találtam egy őzkoponyát.

4. nap, kedd

Ma be kell mennem a faluba vásárolni, csak még nem tudok elindulni, mert ömlik az eső. Ezen a környéken elég sokat esik, bár lehet, hogy mostanában mindenhol ilyen idő van. Kíváncsi vagyok, hogy fogok én itt száztizenegy napot kibírni, ha már most teljesen betojtam az erdőtől. A legrosszabb éjjel, amikor remekjó rémtörténetekkel tudom szórakoztatni magam: Megesznek a bogarak, átcsörtet a táboron egy falka vaddisznó, feljönnek a feldühödött parasztok a faluból, és kapával-kaszával nekem esnek, esetleg az erdész feljelent erdőrongálásért. Valós alapja szerintem egyik félelmemnek sincs, és remélem, hogy ez csak egy természetes para, mikor az ember átkerül a betonból a bozótba. Furcsa is lenne, ha nem érezném magam elsőre idegennek itt.

Van két kedvenc állatom: az egyik szerintem vaddisznó lehet. Valami elképesztően agresszív, nyerítéssel kevert ugatós hangja van. A másik egy madár, ami kettőt kukorékol, és utána olyan hangot ad ki, mint amikor egy Trabant az utolsókat rúgja.

Rohadtul esik, lehet, hogy itt fogok ülni egész nap. Legalább kiderül, hogy mit bír ez a sátor.

Ahogy kisütött a nap, lesétáltam a faluba. Találtam egy magát falatozónak hirdető helyet és betértem, mert vágytam egy kis gusztustalan sültkolbászra. Persze kocsma volt, kaja semmi, hát ittam egy kólát. Közben megismerkedtem Pityuval, aki saját állítása szerint lányokat futtat két közeli nagyvárosban is. Eldicsekedett vele, hogy napi kilót keres, amihez képest volt rajta egy szétrohadt tornacipő, egy 1987-es Jessy-farmer, és megpróbált lehúzni egy ezresre.

Délután dolgoztam kicsit az új táboron, viszont megint esni kezdett, és visszajöttem inkább olvasgatni. Egy órán keresztül zuhogott, és rommá ázott az egész sátor, részben az én hibám, részben gyártási problémák miatt. Ez a cucc egy külső ponyvából, egy padlóból és két belső sátorból áll. No, a külső részt úgy sikerült ráapplikálnom az egészre, hogy nem ér ki a padló széléig, tehát befolyik az összes víz, de egyébként sem lenne egy száraz-tiszta érzés, mert ott, ahol mindenféle kampócskák meg zsinórocskák vannak rávarrva, magától széthasad a vászon.

5. nap, szerda

Elég csúnya buktával kezdődött a nap. A patak elkezdett kiszáradni, s közben már félig áthurcolkodtam a hegyoldalban lévő táborba. Most két helyen vannak a holmijaim, ezért azt találtam ki, hogy lebontom az egyik sátrat, megfogom a legszükségesebb felszerelést, és keresek egy olyan helyet, ahol nem fogok szomjan halni. A többi cuccomat bezsákolom addig, és csak akkor hozom el őket, ha meg tudok állapodni valahol.

El is indultam, nem pont a másik patak mentén, hanem egy vele párhuzamos földúton. Ez magasan a falu és a szőlőföldek fölé vitt, majd lefelé, be az erdőbe. Itt meglepetésemre egy focipálya nagyságú tisztásra értem, szabályos téglalap alakú volt, a sarkain vadászlesekkel. Tovább egy ligetes rész következett, ahol találtam néhány régi földrajzi jelzést – ezek tulajdonképpen a földbe ásott és számozott karók voltak –, meg egy halom kidöntött és egymásra pakolt fatörzset. Mivel fát főleg ősszel meg télen vágnak, és az hiszem a vadászidény is ekkortájt van, úgy döntöttem, hogy errefelé fogok letelepedni.

A liget szélén meredek lejtő kezdődött, és annak az alján folyt a patak. Láttam benne néhány gőtét is, aminek szívből örültem, mert eszembe juttatott néhány régi május elsejét, amikor még merítőhálóval lehetett vadászni ezekre a jószágokra a városligeti tóban, meg az ittlétük némi garanciát is jelentett arra, hogy a környéken mindig lesz víz. A túlparton találtam még egy viszonylag sík területet, el is gondolkoztam, hogy ide kéne inkább költözni, de a sárban rengeteg nyom jelezte, hogy ez a vaddisznók fő közlekedési útvonala lehet. A vaddisznó meg ronda nagy állat, és inkább a hideg futkározzon a hátamon, mint egy csapat röfi.

Idáig csak őzikét láttam, de ma igazi szarvast is. Hallottam egy madarat, ami komolyan így rikácsol: hurr-egy-hurr-kettő-hurr-egy-hurr-kettő. Talán amikor a hurr után levegőt vesz, akkor jönnek ki belőle az emberi beszédhez hasonló hangok. Baromira idegesítő.

6. nap, csütörtök

A kis sátrat és a készletből néhány dolgot átvittem az új helyemre. Ma már ott fogok aludni. A nagy, téglalap alakú rét mellett találtam egy ösvényt, ami egy elég jóképű füves térségre vezetett. Vaddisznórétnek neveztem el, mert tele volt patanyomokkal meg összetúrt avarral. Egy gyors kockázatelemzés után arra jutottam, hogy olyan helyet úgysem fogok találni, ahol csak pillangók meg virágok laknak. A vaddisznók meg fogják fel, hogy én vagyok a földön az első számú csúcsragadozó, és kotródjanak arrébb. Ha meg nem jutunk kompromisszumra, legfeljebb futok egyet, ez van.

vaddiszno_vaddisznoret.jpga Vaddisznórét

Kissé elmagányosodtam, és vágyakozva nézek a falu felé pakolás közben, pedig még egy hete sem vagyok itt. A közelben sugárhajtású repülőgépek gyakorlatoznak. Remélem, nem tört még ki a harmadik világháború.

Délután gondoltam egy nagyot, és egy körben átcipeltem a nagy sátrat, a matracot, a gitárt meg a lábosomat. Legalább húsz kilóval másztam hegynek felfelé vagy három kilométert. Négyszer kellett megállnom pihenni. Szerintem nem lennék jó tengerészgyalogos.

Kispál nincs itt, viszont megismerkedtem a borzzal. Vízért mentem, amikor észrevettem egy rókalyuk-szerű valamit, amiből egy fekete-fehér pofa kandikált ki. Unottan bámult engem egy darabig, majd – mint aki hirtelen ráébred, hogy mindjárt kezdődik a kedvenc sorozata a tévében – visszahúzódott az üregbe. Biztos dolga volt. Talán valamelyik kicsinye megéhezett a borz-alomból.

Most sötétedik éppen. Kíváncsi vagyok, rám rontanak-e éjjel a vaddisznók…

7. nap, péntek

A sátor bejáratát nem lehet kinyitni, mert beözönlenek a bogarak, ha viszont zárva tartom, szaunává változik az egész, mivel a rét közepén áll, és közvetlenül süti a nap. Megint kereshetek új helyet. Túl messzire nem kell mennem, mivel ez egy tisztás, amit ugye fák vesznek körül. Igen ám, csak indulás előtt átnéztem néhány túrázós honlapot, ahol nem igazán ajánlották a táborozást elöregedett fák alatt, mert a viharok szeretik felborogatni ezeket. Viszont honnan tudjam, hogy milyen az elöregedett fa, hiszen nem ráncosodik, nem motyog magában, és nem ül naphosszat a lócán. Na mindegy, keresek olyat, aminek nem túl vastag a törzse, és vannak rajta levelek. Abból nem lehet gond. Remélem, egyszer be tudok rendezkedni véglegesen, mert így a napjaim csak cipekedéssel mennek el.

8. nap, szombat

Ma érdekes dolgok derültek ki. Gyanús volt nekem ez a patak, mert helyenként teljesen eltűnt, volt ahol meg csak kis tócsák sorozatából állt a mélyen kivájt mederben. A látvány elég messze van attól a bővizű, vidáman zubogó folyócskától, ami középen átszeli a falut. Nem akartam még egyszer pórul járni, ezért utánanéztem a dolognak és elindultam lefelé, a part mellett. Az első meglepetés egy levágott Zsiguli-tető volt, ami a legközelebbi lakott területtől – és személygépkocsival járható úttól – több mint tíz kilométerre elég bizarr látványt nyújtott. Hasonlóképpen lehet ez, mint az elefántoknál, talán a Szovjet ipar remekei is csendes, elhagyatott helyeken szeretnek kimúlni. Tovább sétálva egyre erősebb vízcsobogást hallottam. A tábortól néhány száz méterre a víz beleömlött egy sokkal szélesebb és mélyebb patakba, ahol nem csak gőtét, de rengeteg halacskát is láttam. Most már legalább biztos, hogy lesz víz a környéken, még akkor is, ha ez a mellékág kiszárad.

vaddiszno_vadaszles.jpgnyugdíjazott vadászles

A lakhatásommal kapcsolatban egész nap variáltam. Megfordult a fejemben az is, hogy faházat építek – alapanyag van itt bőven, plusz egy csomó régi, összedőlt vadászles –, de ezt az ötletet elvetettem, mert kétséges, hogy egy ágfűrésszel, kalapáccsal, meg egy zacskó rövid szöggel sokra megyek. Ehelyett azt találtam ki, hogy a kis sátrat szétbontom, és ennek a részeiből fejlesztek mondjuk normális szellőzőt a másikra, amit valahogy még le is kell szigetelnem. Lehet, hogy Kínában nem élnek rovarok, nem fúj a szél, és sohasem esik az eső, azért sikerült nekik olyan kempingsátrat tervezniük, ami felül beázik, alul pedig a földtől tíz centire egyszerűen vége van a ponyvának. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha a széleit körbehordanám kövekkel meg földdel, esetleg a víz ellen beiktathatok még egy szemeteszsák-réteget is.

Komolyan bosszant, hogy semmi sem a terveim szerint alakul. Úgy gondoltam, két-három nap alatt berendezkedek, és nekiállok írni. Jelenleg azt sem tudom, hogy a füzeteim melyik zacskóban vannak.

9. nap, vasárnap

Egész délelőtt gitároztam. Sajnos elég bénán megy és nagyon sok mindent elfelejtettem. Nem azért hoztam magammal hangszert, mert szükségem volt még egy kis plusz teherre, csak nem akartam megőrülni a teljes csendben.

Tetszik ez a hely, azt hiszem nem szükséges beljebb költöznöm az erdőbe. Az előző táboraimból áthoztam két táskányi konzervet meg mindenféle apróságot. Annyi holmi maradt még lent, hogy több napig elleszek az átszállítással. Kora este kijelöltem a sátor helyét a fák között. Egy órán keresztül bozótot irtottam, majd harminc méterrel arrébb találtam egy álomszép kis nyúlványt a domboldalon, amit az isten is arra teremtett, hogy én ott kempingezzek. Aljnövényzet alig van, a fák biztonságos távolságban állnak, de a sűrű lomb megvéd a naptól, a kilátás pedig elképesztő: velem szemben a patak völgye, és egy erdővel borított lejtő, a közepén sárga réttel. A képet egy lavór alakú hegy uralja, aminek a csúcsán valami olyasmi áll, ami egy várromból marad, miután a földig ágyúzták, széthordták és megfeledkeztek róla.

vaddiszno_patakmeder.jpga patakmeder

Megint elkezdett esni, a sátor persze beázik mindenhol. Megnéztem a termékleírást, amiben félmagyarul célozgatnak rá, hogy a belsején vízpára csapódhat le. Szerintem a vízpára, meg a fejemen koppanó esőcseppek között van némi különbség. Tanulság: nem hipermarketben kell felszerelést venni, mert oka van annak, hogy ugyanez a kategória ötször annyiba kerül egy szakboltban.

Esteledik, és iszonyú randa felhők vannak az égen. Szürkés kavarodás lett az egész világ, amit jókora fekete pettyek színesítenek. Remélem, nem viszi el a zivatar a sátrat, még így megerősítés előtt. Egyébként van már tervem vészhelyzetre: a nagy szemeteszsákba hálózsák be, abba én, ki a rét közepére oszt' feküdj.

10. nap, hétfő

A vihar végül elkerült, de egész éjjel szemerkélt az eső. Amikor újabb adag cuccokat hoztam lentről, láttam rókát meg suta kis őzikét is. Elveszíthette az anyját, mert egyedül álldogált a bokrok között, és szánni valóan sipákolt. Biztos nem látott még embert, mert kicsit sem tartott tőlem. Megsimogatni azért nem engedte magát.

A második táborban – ahonnan azért jöttem el, mert túl kicsi volt a hely – az egyik zsákot nyitva találtam, a másik meg nem úgy volt visszazárva, ahogy én szoktam. Hogy ez az én hanyagságom miatt történt, vagy valaki járt ott közben, nem tudom. Valószínű az előbbi, pláne, mert a helyet csak őzcsapásokon lehet megközelíteni. Kockáztatni mégsem akartam, ezért megfogtam mindent, ami ott maradt, belegyömöszöltem egy százliteres szemeteszsákba és egy körben felcipeltem a Vaddisznórétre. Javulhatott az erőnlétem, mert nem viselt meg túlságosan a séta, pedig lehetett rajtam vagy harminc kiló súlyfelesleg. Most már csak a hegyoldalon maradt némi konzerv. Holnap elhozom azt is, és végre berendezkedhetem véglegesen.

Féltem, hogy elkapok itt valami nyavalyát, de – legalábbis tíz nap után – teljesen egészségesnek érzem magam. Persze tele vagyok karcolásokkal meg bogárcsípéssel, de ez egyáltalán nem gond. Otthon átlag két doboz cigaretta, fél doboz Quarelin, és három üveg sör volt a napi drogadagom. A cigarettafogyasztásom nagyjából a felére esett le, fájdalomcsillapítót talán egyet vettem be, mióta itt vagyok, alkohol meg nincs nálam és az erdő közepén elég kevés a kocsma, ugye…

Írni még mindig nem álltam neki, de cipekedés és tereprendezés közben már ezen az új történeten mozizok. Egy ideig még nem tudok túlságosan elmélyedni benne, mert az erdő mindig új leckéd ad fel. Meg kell szoknom sok mindent, ami a városban egyáltalán nem számít. Amikor otthon gépeltem, például teljesen mindegy volt, hogy süt a nap, vagy villámlik éppen. Itt azért ez a kettő más minőséget jelent. Pozitív viszont, hogy a fák lassan eltakarják a személyes problémáimat, és megszűnt a szociális zaj, ami elől elmenekültem.

Facebook oldal

Következő: Munkatábor>>
     << Előző: Béla
         << Legeleje: Fontos dolgok

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr66857427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

halor 2014.11.05. 22:25:51

Zsiguli tető: a vidékiek előszeretettel szánkóznak ilyesmi eszközökön. Mink azt trabant tetejével csináltuk két hucul úgy húzta hogy elég. Biztos lóval behuzatták magukat a zsigulitetőn a csátéba aztán otthagyták.