"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.07.13. 21:08 Lotterfeld Boholy

A turista

Címkék: 2001

2001, Budapest-Krakkó-Lemberg-Minszk-Vilnius-Riga. 28 éves vagyok.

Az Európa térképen képzeletben kisatíroztam Krakkót és egész Lengyelországot. Maradt az a megoldás, hogy Záhonynál átmegyek Ukrajnába, aztán majd csak lesz valahogy. Andika viszont addig küldte a képeslapokat, míg feladtam és úgy döntöttem, mégis meglátogatom. Igazából útba esett, csak ezzel odalett a tervezetlen tervszerűség, miszerint az egész utazás alatt soha sem tudhatom, hol fogok aludni aznap éjjel.

Felmondtam a munkahelyemen, eladtam az összes felesleges kütyüt és körbejártam az ismerőseimet. Összekapartam vagy százhetvenezer forintot, aminek a nagyobb részét feltettem a bankszámlámra, a többit meg dollárra váltottam. Két nagy táskát telepakoltam meleg ruhákkal, kávéval és cigidohánnyal. Vécépapírt is vittem bőven, mert úgy hallottam, a volt Szovjet tagköztársaságokban ismeretlen az ilyesmi.

Indulás előtt egy üveg Becherovkát vacsoráztam, aludni sem sikerült, így rögtön megágyaztam magamnak a busz hátsó ülésén, és Szlovákia közepéig – mint később kiderült – baromi idegesítően horkoltam. Aztán nagy nehezen magamhoz tértem és miközben a májkrémes szendvicset öblítettem le félig kihűlt kávéval, észrevettem, hogy egy teljesen más világban járunk. Hegynek felfelé kanyarogtunk, a fák közt egyre kövérebb hófoltokat láttam. Az út mellett keskeny patak, ami eltűnt néha, majd valahogy átkerült a másik oldalamra. A lombos erdők helyét fenyő vette át, a horizontból pedig fehér fűrészfogakként álltak ki a Tárta csúcsai. Rögtön elmúlt a szédülés, a fülzúgás, csak vigyorogtam és tudtam már, hogy életem legjobb ötlete volt elindulni a vakvilágba. Nyilván nem is erdő ez, hanem maga a vadon, ahol hihetetlen kalandok várnak rám.

patak.jpg

Előttem egy nyugdíjas pár utazott, ők Zakopanéba készültek. Elmeséltem nekik, hogy könyvet írok, aminek jó része messze északon játszódik, és ezért megyek Észtországba.

– Nem, az nem lehet – ingatta a fejét a néni. – Maga túl fiatal ehhez.

Azóta is többször találkoztam hasonló reakciókkal. Az emberek jó része azt hiszi, hogy a regények a sír szélén születnek, és ha valakinek még feláll, az automatikusan ki van zárva az irodalom szentélyéből.

Pár napig buliztunk Krakkóban, ami egy igazi meseváros, bármikor odaköltöznék. Elég kicsi hogy ne tévedj el még dögrészegen sem, de mindig marad felfedezni való kocsma, vagy egyéb látványosság. Az éjjel-nappal nyitva tartó boltokra nem az van kiírva, hogy 0-24, hanem nemes egyszerűséggel: ALKOHOLE. A helyi Teszkó is másképp néz ki, mint nálunk, mert le van választva nagyjából a harmada, ahol szinte kizárólag vodkát árulnak.

Az óvárost a régi várfal helyén épült park veszi körbe, ettől délre található a Kazimierz nevű zsidónegyed, tele étteremmel és kávéházzal. Krakkó mindig is értelmiségi volt, ráadásul mélyen vallásos – például II. János Pál is itt kezdte a pályafutását –, ami nem nagyon tetszett a kommunistáknak. Ellenpontozni kell a klerikális világösszeesküvést, hát felhúztak egy hatalmas kohót a város szélére, mellé pedig a világ legnyomasztóbb lakótelepét, a Nowa Hutát. Így most a munkanélküli prolik gyerekei együtt járnak misére a szétszívott egyetemistákkal. Vasárnaponként szinte lehetetlen bejutni a templomba. Egyszer nagy nehezen befurakodtam az első sorig, mert nem tudtam szabadulni a kényszerképzettől, hogy személyesen Robbie Williams osztja az áldást, azért áll sorba ennyi fiatal lány.

krakko.jpg

Andika kollégiumban lakott, ahol összehaverkodtam egy Észt fiúval. Beajánlott a Cara nevű unokatestvéréhez, aki Tartuban élt (ez egy Krakkóhoz hasonló egyetemváros), sőt megadta egy református pap címét is, aki a Saaremaa szigeten üzemeltetett vendégházat. Nem volt más dolgom, csak eljutni odáig.

Mielőtt tovább indultam volna, elutaztunk a Bieszczady nemzeti parkba. Ez egy tóvidék a Kárpátok északi lábánál, medvék és bölények élnek errefelé, bár – szerencsére – a lábnyomaikon kívül egyel sem találkoztunk. Világvége utáni kis elzárt faluk fekszenek a völgyekben, és bármelyik háznál meg lehet szállni fillérekért. Aludtunk egy bolond macskás bácsi padlásán, fűtetlen melléképületben vastag dunyhák alatt, de kaptunk hegytetőre épült minden luxussal berendezett apartmant is, ahonnét be lehetett látni az egész környéket. Néha kirándultunk, végigjártuk a kis kocsmákat, de sokszor csak az ablak mögül bámultuk a fagyott erdőket. Az utolsó három nap volt az egyetlen időszak, mikor békében megfértünk egymás mellett, és komolyan azt gondoltam, még valami jó is kisülhet a kettőnk dolgából.

macskas.jpg

Jarosław-ban aztán elköszöntünk egymástól, és felültem a Lembergbe (Lvív) tartó buszra. Már az út elején összehaverkodtam néhány vendégmunkással, akik Lengyelország és Ukrajna között ingáztak. Közvetlenek voltak, hangosak és olyan barátságosak, hogy kénytelen voltam visszautasítani az ötödik kör vodkát, pedig ez nem szokásom. Még azt is megígérték, hogy segítenek olcsó szállást szerezni, amit némi fenntartással fogadtam, mert hall az ember ezt-azt Ukrajnáról. Ahogy leszálltam a gyéren világított pályaudvaron, rögtön megjelent két rendőrautó. Mindenkit leigazoltattak, engem pedig külön állítottak a többiektől. Miután hazazavarták a melósokat, az utazásom célja felől érdeklődtek, és sehogy sem tudták megemészteni, hogy egyszerűen csak a Balti-tenger partjára szeretnék eljutni. A rendőrök kicsit tanácskoztak egymás között, majd az egyik összeszedte minden angoltudását, és barátságosan a fülembe ordított:

– Taxi! Go taxi! Ungyírstand? TAXI!

Értem én, emeltem fel a hüvelykujjam, aztán leintettem egy sárga Volgát. Mutogattam, magyaráztam minden általam ismert nyelven, teljesen eredménytelenül, aztán felírtam egy cetlire, hogy "Hotel", rajzoltam mellé egy áthúzott bankjegyet, és mellé egy sokkal kisebbet.

– Ahá, hotel no drogo! – nevetett rám az ember. – Five Dollars!
– Good!

A buszpályaudvaron csak néhány lámpa égett, de ez díszkivilágítás volt a külvárosi utcákhoz képest. Tarr Béla elsírta volna magát a gyönyörtől, ahogy csigalassúsággal kerülgetjük a kátyúkat, az ablakok nagy része vaksötét, néha megjelenik egy zavarodott állat, de azonnal el is tűnik a periférián. Megálltunk egy nem különösebben bizalomgerjesztő sarkon, a sofőr pedig intett, hogy várjak csak itt, ő majd beszél helyettem.

– Problem – ült vissza szomorúan a kocsiba. – Forígün very problem.

Ezt eljátszottuk még kétszer, aztán meg kellett értenem, hogy az olcsó panziós ötletem nem fog működni. A szutykosabb helyeken elég sok a verekedés és lopás, amit az ukránok elrendeznek egymás közt, de ha egy külföldinek esik baja, abból hosszas vizsgálat lesz, ami egyik tulajnak sem hiányzik igazán. A taxis megvonta a vállát, és kirakott a Hotel Lvív előtt, ami nyilván a város legdrágább szállodája volt. Félénken érdeklődtem az árakról, aztán egész kellemesen meglepődtem: Huszonöt dollárért kaptam egy szláv módra túldíszített lakosztályt, majd urasan rendelkeztem arról, hogy a reggelit és az ébresztést nyolcra kérem.

Kilenc körül leballagtam kijelentkezni, majd megkérdeztem a recepcióst, milyen közlekedési eszközt javasol, ha Fehéroroszországba utaznék. Azt mondta, indul közvetlen vonat is Minszkbe, de az elég drága. Ha nem sietek, legjobb, ha elbuszozok mondjuk Kobrynba, onnan egy-két átszállással elérem a fővárost.

Két órát vártam a nappali fényben sem túl barátságos buszpályaudvaron, és figyeltem az embereket. A férfiak mind úgy néztek ki, mint a tipikus ukrán maffiózók, még a munkások is, csak ők pévécé dzsekit és szétrúgott orrú munkavédelmi bakancsot viseltek a fekete dokkmunkás sapkához. Dolgozott bennem a kalandvágy, mégsem indultam el felderíteni a kis mellékutcákat. Eldöntöttem, hogy mindig forgalmas helyen, emberek közt maradok, abból nem lehet baj.

A legalább negyven éves buszon egy helyi kosárlabda csapattal utaztam, rajtuk kívül csak két szotyizó néni szállt fel, hatalmas fonott kosarakat cipelve. Jó óránként megálltunk pihenni, de csak úgy semmi közepén, valami dülöngélő vécé mellett. Áldottam az eszem, hogy hoztam magammal papírt, mert ez a kapaszkodós-pottyantós verzió minden várakozásomat alulmúlta.

budi.jpg

A határnál felszállt két géppisztolyos arc, és beszedték az útleveleket. Tíz perc múlva visszajött az egyik, és a csapat edzőjének magyarázott valamit, közben dühösen mutogatott rám. Persze nem értettem egy szót sem, de alighanem azt kérdezgette, hozzájuk tartozom-e. Az öreg csak rázta a fejét, egyébként is nyilvánvaló volt, hogy egyhetvenes magassággal még a kispadot is alig érném fel. A katona intett, hogy leszállás, a buszvezető készségesen kiborította a holmimat a betonra, majd elstartolt következő sorompó felé, ami onnan jó háromszáz méterre volt.

Amikor vadonról és hihetetlen kalandokról beszéltem, nem teljesen úgy képzeltem, hogy majd fegyvercsővel a bordáim között sétálok egy bunkerszerű építmény felé az Ukrán-Fehérorosz határon.

Odabent ketten a táskáimat vizsgálták, a harmadik – valami főnökféle – pedig elmagyarázta, hogy hiányzik az útlevelemből a belépési pecsét, ezért illegálisan tartózkodom az országban. Először flegmán megkérdeztem, hogy miért az én problémám, ha egy bevodkázott határőr elfelejt pecsételni, de közben felvették a leltárt a lefoglalt holmikról, így jobbnak láttam, ha szellemi fogyatékosnak tettetem magam. Teljesen összefüggéstelen szónoklatba kezdtem, főleg magyarul, de beleszőttem a turiszt, bjutiful jukrajna, és hárásó dinamo kijev kifejezéseket is, mire a legnagyobb darab megkért, hogy fejezzem be a kiselőadást és pakoljam ki a zsebeimet, mielőtt bevisznek a fogdára. Pár nap múlva majd küld értem valakit az idegenrendészet, és onnantól az ő problémájuk leszek. Addig viszont kuss.

Az volt a szerencsém, hogy sose dobálom ki a zsebeimből a szemetet, így előkerült a Lembergbe szóló buszjegyem. Rögtön megindult a hümmögés, hogy talán mégsem kémkedni jöttem, amire gondoltam ráteszek egy lapáttal, és nekiálltam pattogni:

– Magyar állampolgár vagyok, érvényes jeggyel és útlevéllel utaztam, erre lerángatnak a buszról Halál Fasza külsőben, milyen eljárás ez?! Azonnal beszélni akarok a külképviselettel.

Ez hiba volt.

Merthogy elengedtek volna egyébként is, de így nem szállítottak át a másik oldalra, csak kidobtak a senki földjére, hogy akkor pásli, lehet szaladni a busz után, csak vigyázz az út közepén bandázó kutyákkal. Nem ettek egy ideje.

Mindegy, még épp időben átértem, de a sofőr és az összes utas meg volt róla győződve, hogy terrorista vagyok, de minimum egy nemzetközi bűnbanda tagja, aki csak azért úszta meg, mert lefizette a határőröket.

Onnantól mindig ellenőriztem a pecsétet, és az összes cetlit, de még a bolti blokkokat is egy helyen tartottam. Főleg buszoztam, de például Minszkbe egy olyan vonattal jutottam el, ahol a vagonokat biztonsági okokból lezárják két állomás között. Majdnem egy hétig csak közlekedési eszközökön meg várótermekben aludtam, kissé egybefolyt az utazás, nem is igazán tudtam a különböző országokat megkülönböztetni. Valamiért az oroszok nagyon sokat adnak a pályaudvarokra, ezért a legutolsó falusi állomás is úgy néz ki, mint az operettszínház. Lenin-szobrok és monumentális emlékművek jelzik a civilizáció határát, aztán minden átmenet nélkül a középkorban találod magad.

Talán már Litvánia közepén jártam, mikor egyszer csak ismerős dallamot hallottam a rádióból. Teljes megdöbbenésemre a Gyöngyhajú Lány volt az, valahol a puszta közepén, ezernyolcszáz kilométerre Budapesttől. Nem ez a kedvenc dalom, mert fejhangon üvöltenek, és a gitárszóló legalább annyira minősíthetetlen, mint Britney Spears valódi hangja, de akkor nagyon jól esett. Egyébként nem véletlenül adta a rádió, szláv nyelvterületen az Omega a mai napig szupersztárnak számít.

Hajnali kettőkor, teljesen kimerülten megérkeztem Rigába, Lettország fővárosába. Nagyon szerettem volna már igazi ágyban aludni, de csak támasztottam a falat a pályaudvar előtt. Egyszerűen nem volt energiám elindulni és keríteni egy szállodát. Közben odajött cigit lejmolni néhány helyi fiatal, beszélgettünk. Elmeséltem, hogy Észtországba utazom, csak lövésem nincs, mi lesz ma éjjel, erre az egyik srác felvetette, hogy aludhatnék náluk. Szerzünk piát, megnézünk valami filmet, jó lesz. Elnézve azt a sudrit, nyolcvan százalékot adtam rá, hogy nem lesz jó, mégis velük mentem, mert már a gondolattól is öklendeztem, hogy megigyak két deci hideg kávét, ami fél órán keresztül ébren tart. Bérházak közt sétáltunk, és ha halványan is, de villogott bennem a vészjelző lámpa, hogy ilyet mégsem kéne, aztán befordultunk egy kapualjba, és igazából nem is csodálkoztam, mikor a félemeletnél az egyik csávó kést nyomott a torkomhoz.

Facebook oldal

Következő:A fehér világítótorony>>
     << Előző: Három kiskirálykisasszony
         << Legeleje: Fontos dolgok

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr386504951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gróf Úr 2014.07.13. 22:20:08

Azta kliffhenger! ...és, megölt?!? :-)

mérges öreg 2014.07.14. 10:08:43

Útban a Fehérorosz határ felé a Magyar bloggerre úgy ráijesztett az Ukrán határőr, hogy azóta minden jelzőként használt országnevet NAGYBETŰKkel ír.
:)

szepi79 2014.07.14. 14:30:40

úgyis élményekért mentél ki, asszem ez most össze is jött.