"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.06.29. 19:12 Lotterfeld Boholy

Három kiskirálykisasszony

Címkék: 2001

2001, Budapest. 28 éves vagyok.

Miután visszajöttem Párizsból, végletekig tökéletesítettem az író-pózt: Hümmögtem és mindent tudóan bólogattam, ha valaki az irodalomra terelte a szót, igyekeztem még szóban is minél cirkalmasabban fogalmazni, ezen kívül parkokba és kávézókba jártam merengeni. Ja, hát volt is min, mert A csillagok hegyén első fejezetének végén úgy összevesztek a főhősök, hogy senki sem állt szóba senkivel. Egyszerűen nem tudtam rávenni őket, hogy üljenek be a szakadt terepjáróba, amit álmodtam nekik, és induljanak el végre északra.

darkstormy.jpg

Hetekig idegesítettem magam az ügyön, aztán arra jutottam, beleszőhetném a sztoriba – kellően kiszínezve – a saját életemet is. Mert ha valami egyszer megtörtént, legyen az bármilyen bizarr, vagy hihetetlen dolog is, egész biztosan nem okoz logikai bukfencet, és segíthet feloldani akár a képzeletbeli konfliktusokat is. Így vontam be még karaktert, a kiégett bestseller írót, aki elakadt a világvége-regényével. Párizsba utazik, mint mindenki, ha alkotói válságba kerül, és egy könyvesboltban azt a tanácsot kapja, hogy írja bele önmagát is a történetbe, aztán személyesen csaphat szét a renitens szereplők között.

Jó, mi?

Andikával a különbéke talán nyár közepéig tartott, aztán újra felpörgött a hisztirulett. Néha napokig minden rendben volt, de bármikor aknára léphettem egy félmondattal. És nem számított már semmi a világon, azonnal megfeledkezett mindenről, amibe nem köthetett bele. Hiába magyaráztam és próbáltam felhívni a figyelmét arra, hogy sehova sem vezet, ha engem okol minden rossz napjáért, egyre csak károgott tovább, vagy simán levegőnek nézett. Most magamtól idéznék, ezt a jelenetet például nem kellett kitalálnom, teljesen valós szituáció alapján írtam:

Richard fütyörészve tartott hazafelé. Befordult a sarkon, jókedvre hangolta magát, és végigsimított a járda felé nyújtózó virágokon. Éjfél körül járt, így óvatosan, de széles mosollyal nyitotta az ajtót, hisz odabent a gyönyörű felesége várja. Igen, hazavárja őt. Gondosan megtörölte a lábát, majd az előre gyártott bevezető szövegek közül kiválasztotta a megfelelőt.
– Helló, drágám! – kezdte. – Képzeld, ma felvettük az összes…
– Kurváztál. Tudom.
Emily a lépcsőn ülve dohányzott. Rövid kis hálóinget viselt, a vállán egy ép fogsorból eredő harapásnyom lilult.
– Szóval kicsit csúsztunk a stúdióban, de megvan az összes sáv! – Richard vidáman, szélesen gesztikulálva mondta a magáét a falon függő Type O Negative poszternek. – A basszusra meg olyan hangzást kevert ki a srác, hogy el se hiszem! Legalább kétszer olyan jók, mint a Stardrive, komolyan. Kaptunk választ a Polydortól? Hagyd csak, majd átnézem a postát. Ja és arra gondoltam, kedd este elmehetnénk a… – Emily felnézett a csillárra, majd becsukta a szemét. – Rossz napod volt?
– Ezt találtam.
Gyűrött cetli repült át a szobán. Pálcikaember volt rajta, kezeiben egy tárgy, amit avatatlan szem seprűnek nézett volna. Alatta a következő szöveg:

Jó reggelt, rocksztár! Hoznál tejet meg cigit hazafelé? Csók. E.

– Nem felejtettem el! – csapott Richard a táskájára.
– De kidobtad. A szemetesből vettem elő.
– Ragasztottam volna az emlékkönyvembe?
– Még ezt sem érted, ugye? Semmire sem becsülsz engem. Legközelebb a ruháimat is a kukából kell előszednem?
– Egy darab papírról beszélsz, egy bevásárlólistáról. Mégis, mit kellett volna csinálnom vele?
– Dobtad volna ki úgy, hogy ne vegyem észre – Emily halkan, de erőből beszélt.
– Ez nonszensz, ez képtelenség! – emelte fel a hangját Richard. – Ebből szűrted le, hogy kurvázni voltam?
– A legalapvetőbb összefüggéseket nem érted! Összedőlne a drágalátos világod, ha egy kicsit odafigyelnél rám? Jössz-mész, ahogy kedved tartja, de közben semmit sem teszel értem! Ha itt fordulnék fel a sarokban, az sem érdekelne!

Persze értem én Emily-t. A papírcetlis hisztivel olyan problémákra akarta felhívni a figyelmet, amik mélyebben vannak annál, hogy egy beszélgetés megoldhatná őket. Ha rákérdeztem, mi bántja velünk kapcsolatban, a válasz legtöbbször olyan volt, mint egy Kispál dalszöveg: Elsőre teljesen értelmetlennek tűnik, aztán mikor részegen fetrengesz valahol, kristálytisztán összeáll, végül másnap megint egy kukkot sem értesz az egészből.

Nálam és Andikánál alighanem az lehetett a bibi, hogy ő túlzottan erős személyiség, és olyasvalaki illett volna hozzá, akire nem csak fel tud, hanem fel KELL nézni, akinek még a szeme alatt rángatózó ideg is tiszteletet parancsol. Na, én pont nem vagyok ez az alkat. A LOST-ban szerintem Charlie lennék, a bukott rocksztár, neki meg leginkább Jack Shepard felelt volna meg.

De milyen furcsa, hogy a világ második legjobb nőjét aztán mégis Dominic Monaghan vitte haza…

lost.jpg

vak tyúk is talál szemet

Néhány elejtett félmondatból kiderült, hogy más miatt is fájhat a fejem. Andi táncórákra járt, és az egyik srác elég erősen nyomult rá. Színes történeteket is előadott a románcról, így betudtam ezt a következő trükknek, miszerint féltékenykednem kéne most. Direkt nem reagáltam, hátha abbahagyja, aztán egy szép napon azzal jött, hogy a fiú meghívta egy erdei kulcsos házba hétvégére, és szívesen elmenne. Menj csak nyugodtan, mondtam, de az biztos, hogy én nem leszek itt, mire hazaérsz. Erre visszavonulót fújt, és többé nem is hozta szóba az udvarlóját. Már azt hittem, teljesen elhalt az ügy, aztán egy napon Ági beállított a munkahelyemre, és fél óra sóhajtozás, meg nagy szemekkel a világra csodálkozás után kibökte, hogy látta Andikát ezzel a csávóval, és eléggé össze voltak gabalyodva.

Megittam három vilmoskörtét, felhívtam Petert, hogy lakhatnék-e egy darabig a konyha melletti kisszobában, majd összeszedtem a holmimat és bevágtam a kulcsot a postaládába.

Hívogatott, nem vettem fel.

Aztán küldött egy üzenetet az ilyenkor szokásos szöveggel, hogy valami nagyon fontos tárgy – konkrétan a lábtörlő, amit elvittem tisztíttatni – nálam maradt, és azonnal vissza akarja kapni. Felmenni hozzá nem voltam hajlandó, ezért egy kávézóban találkoztunk, ahol – micsoda meglepetés* – nagy sírás-rívás támadt és újra kibékültünk. Arról már szó sem lehetett, hogy visszaköltözzem, egyébként is megnyert egy krakkói ösztöndíjat, és szeptembertől a Jagelló egyetemen kezdett, így egymást látogattuk heti háromszor.

*El tudom képzelni, mennyire fárasztó lehet olvasni ezt a csiki-csuki történetet, komolyan, még egyszerűsítettem is rajta. Ha kihagyom, nem lesz érthető, hogy később mi történt.

És hogy még bonyolultabb legyen az életem, Ági egyre sűrűbben járt a nyakamra a különböző projektjeivel. Most átméretezünk negyven képet, most pályázatot írunk a művésznőnek, most tervezünk egy meghívót a kiállítására. Andikának ez már nem tetszett annyira, szóval nem reklámoztam, sőt igyekeztem külön kezelni őket. Két nappal az utazás, és egy nappal a hivatalos búcsúest előtt Andi váratlanul felcsöngetett. Ági persze ott ült nálam, épp valami telefonfülkébe fotosoppoltunk egy táncoslányt. Mondtam, jöjjön fel, mindjárt végzünk a melóval, de csak annyit felelt, hogy "Jó szórakozást!", és elindult hazafelé. Utána szaladtam a villamosmegállóba, ahol egy akkora jelenetet rendezett, hogy idegenek álltak körbe minket, mert azt hitték, meg akarom erőszakolni őt este nyolckor, a Bartók Béla út közepén. Az egyik járókelő már a rendőrséget tárcsázta, ő meg csak bömbölt, és egy szóval sem jelezte, hogy nem egy vadidegen vagyok, hanem a pasija. Végül elutazott anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna. Nem keresett, én pedig megesküdtem, hogy ezentúl egy lépést sem teszek felé. Tudod, van az a mondás, hogy azzal kell élni, aki nélkül nem lehet. Akkor jöttem rá, mekkora bullshit ez. Akivel nem lehet, azzal nem lehet, és ennyi.

Ugorjunk.

Egy hónappal később a műhelyben kávézva hallgattam a rádiót. Egyszer csak megszakadt a slágerlista, és egy kissé bizonytalan hang ezt mondta: Kedves hallgatóink! Alighanem az év, ha nem az évtized legfontosabb híre következik. Húsz perc különbséggel két repülőgép csapódott a WTC-tornyokba. Meg nem erősített információk szerint további gépek zuhantak Amerika középületeire, arról nincs információnk, hogy kapott-e találatot a Fehér Ház. A szakértők nagy része kizárta a véletlen baleset lehetőségét, iszlám szélsőségeseket sejtenek a háttérben.

– Figyelj már! – kiabáltam ki az udvaron kocsit mosó girhesnek. – Az arabok megtámadták Amerikát!
– Bazmeg, te mindig kitalálsz valami, hogy ne kelljen dolgoznod!

Felhívtam nagyjából az összes ismerősömet, mindannyian le voltak döbbenve, kivéve Ági, aki azt hitte, hogy tévedésből minden adón ugyanaz a háborús film megy. Nincs ezen mit csodálkozni, elég érdekes viszonyban volt a valósággal, a kütyük meg külön kihívást jelentettek számára. Egyszer megpróbált felmondani egy üdvözlőszöveget az rögzítőjére, de eltévedt a menüben, és végül ennyi sikerült: Ööö… Most milyen gombot kell megnyomni? Ha rossz kedvem volt, és tudtam, ki van kapcsolva, csak felhívtam és rögtön másképp láttam a világot.

Nagy nehezen megértettem vele, hogy az a két torony tényleg összedőlt, szörnyülködött kicsit, hogy mik vannak, aztán egyből terelt, mert eszébe jutott, hogy egy csoporttársának szüksége lenne a fényképezőmre**. Persze, semmi gond. Küldd át és odaadom neki.

**Az első digitális gépek nagyon viccesek voltak: Nincs zoom, nincs keresőképernyő, 36 JPG, vagy 10 TIFF formátumú képet tudott tárolni. Ehhez képest ráment a félhavi fizetésem.

Amikor megláttam a lányt, az első gondolatom az volt, hogy nem is nő ez, hanem egy nagyra nőtt macska. A kép – amit később felhasználtam a szórólaphoz –, pont akkor készült, mikor a gép működését magyaráztam neki. A Windows 98 még nem ismerte fel automatikusan a külső meghajtókat, külön szoftver kellett mindenhez. Zsuzsuból nem néztem ki, hogy elboldogul vele, ezért átmentem hozzá a telepítő cédével. Egyedül lakott egy hatalmas lakásban, amit finoman szólva eklektikusan rendezett be: Gyertyák mindenütt, a tévét bordó függönydarab takarta, a hálószoba ajtót pedig egy hatalmas festett kobold őrizte. Egyből szimpatikus lett.

zsuzsu.jpg

mondtam, hogy macska

Mennék haza egy péntek este, de hiába kotorászok a zsebeimben, elhagytam a lakáskulcsot. Peter színházban, tizenegy előtt nem várható, hát leültem a ház előtti parkba cigizni. A második szál után eszembe jutott a macskalány meg a fényképezőm, és átmentem hozzá, csak hogy múljon az idő. Fogalmam nem volt a vezetéknevéről, így az ablakot dobáltam kavicsokkal. Kijött az erkélyre.

– Helló – mosolygott. Az nagyon ment neki.
– Kizártam magam, Peter meg későn jön. Elvinném a gépem, ha már nem kell.
– Aha… nem megyünk el bulizni?

Beültünk a Rocktogonba, ahol hozzánk csapódott az expasija is, aki régebben a Fan Fan nevű zenekarban játszott. Nem szólt egyikünkhöz sem, csak befordulva üldögélt a legtávolabbi széken. Mint kiderült, épp a heroinról próbál lejönni, azért ilyen szociális. Nem zavartattuk magunkat, beszélgettünk és nevetgéltünk egészen addig, míg a srác felugrott és az arcomba öntötte a sörét. Egy pillanatra leblokkoltam, mert képtelen voltam eldönteni, hogy ezért pofon jár, vagy elég, ha kiröhögöm. Végül az utóbbi mellett döntöttem.

– Te mekkora pina vagy! – mondtam, és intettem Zsuzsinak. A buli ezután a lakásán folytatódott.

Hamar megbeszéltem magammal, hogy ez a nő kell, és elkezdtem a bekerítő hadműveletet: Mászkálás a városban, gyertyafényes vacsora, vörösbor, jó féle fű. Minden a menetrend szerint haladt, magunkra húztuk a takarót is, amikor viszont benyögte, hogy igazából van valakije, csak nem itt él, hanem Szicíliában. Havonta-két havonta látogatja. Ez komolyabban nem akadályozta semmiben, csak épp egy halál bonyolult, és folyamatosan változó szabályrendszert állított fel, hogy most mit hova lehet dugni és hova nem. Legalább olyan őrjítő dolgai voltak, mint Andinak, de szerencsére teljesen hiányzott belőle a hisztéria.

Építésznek tanult, mint Ági, és mikor jött a vizsgaidőszak, reggeltől másnap hajnalig dolgozott egy maketten. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy valami gond van a méretezéssel, és szét kéne szedni az egészet. Már fogtam a fejem, hogy nekiáll hörögni és a földhöz csapkodja magát, de Zsuzsu csak elvigyorodott és ezt mondta:

– Akkor most csalni fogunk – és öt perc alatt megoldotta a problémát. Asszem, akkor szerettem bele igazán.

Egy nagyon furcsa és érdekes világban élt, és olyan zenéket hallgatott, amiket nem ismertem, vagy rég elfelejtettem. Ha nem Halász Judit szólt az esti szeánszon, akkor egy noname válogatáslemez, a Beyond Beyond (a linkre kattintva lejön az egész bezippelve), és már nem is tudtam pontosan, ő érdekel igazán, vagy a mese, amit generál bennem.

 

Akárhogy is erőlködtem, hivatalosan nem lett a barátnőm, és egész biztosnak tűnt, nem abban a verzióban érdekelt, mint én. Közben Andika olyat tett, amit eddig soha: Kaparni kezdett. Képeslapokat küldött Krakkóból, sőt többször fel is hívott, de kinyomtam. A szabadidőm maradékát Ági és a végtelen projektjei vitték el. Egy látszatgyámoltalan műnaiva volt, tudod, aki mindig talál egy férfit, hogy megoldja a problémáit. Az egész nő, minden kis rezdülése ígéret, aztán mosolyogva, fizetés nélkül távozik.

És hirtelen elegem lett ebből az egészből. Úgy éreztem, menekülnöm kell.

De hová?

A készülő könyvemben a szereplők ugye északra tartanak, a tengerpartra. Ha már úgyis beleírtam magam a sztoriba, miért ne mehetnék utánuk? Kinyitottam az Európa térképet és ráböktem egy szigetre Észtország mellett. Az út biztonságos, mint Harlem közepén Negro cukrot árulni: Ukrajna, Fehéroroszország, Lettország, Litvánia. Nincs más dolgom, mint felszámolni magam körül mindent, és újra szabad lehetek.

HÁROM KISKIRÁLYKISASSZONY

Kedves Gyerekek!

Bizonyára hallottatok már nem egy mesét, ami úgy kezdődött, hogy a legkisebb fiú útra kel, néhány hamubasült pogácsával a tarisznyájában. Megmenti az országot a sárkánytól, vagy valami más hasznos szolgálatot tesz. Ilyenkor persze elnyeri a kiskirálykisasszony kezét, övé lesz a fele birodalom, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Tekintsünk most el az előzményektől, és csöppenjünk az ünneplő tömeg kellős közepébe. Elmúlt a veszély, az emberek a vállukon hordozzák a legényt. Mindenki boldog, kivéve az öreg királyt, neki ugyanis három eladósorban lévő lánya van, akik persze szeretnék mihamarabb beköttetni a fejüket. Lett is nagy civódás az udvarban. A legidősebb, aki vörös volt valamikor, azt mondta, hogy övé legyen a fiú, mert mindig a legnagyobb lány házasodik először. Na, erre a legkisebb is kinyitotta a száját, akinek haja sötétebb volt az éjszakánál. A mesékben a legkisebb – és persze a legszebb – kiskirálykisasszonynak kell megkapni a legkisebb fiút, és ezzel eldöntöttnek tekintette a vitát. A középső leány, aki egyébként nagy titkok tudója volt, hallgatott egy darabig, de végül ő is megmondta a magáét.

A se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony szembe állt nővérével és húgával, majd csendesen megkérdezte tőlük, hogy miért csak a legkisebbnek és a legnagyobbnak jut valami? Mintha a középsőkről folyamatosan megfeledkezne a világ. Ez a legény épp’ alkalmas lenne ennek a csorbának a kiköszörülésére.

A beszédből jajveszékelés, a jajveszékelésből pedig hajtépés lett hamarosan. Az öreg király fogta a fejét egy darabig, végül beküldte őket a palota három szomszédos termébe, és megkérte a legkisebb fiút, hogy járja végig a szobákat és válasszon, mert ő nem tud dönteni a másik kettő ellenében.

Benyitott hát a legény az első ajtón. Ott ült az a kiskirálykisasszony, aki vörös volt valamikor. Ott ült, de nem lehetett megközelíteni, mert egy üvegbúra fedte baldachinos ágyát.

– Jer ide! – szólott a leány. – Egészen közel jöhetsz az üvegfalhoz, én meg majd innen mosolygok rád. Jó lesz?
– Nem tudsz, kijönni onnét? – kérdezte a legény.
– Dehogynem, csak éppen nem jövök.

– Na, ez szép – gondolta magában a legkisebb fiú, és továbbment. A következő szobában a se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony játszott egy hófehér kiscicával.

– Jaj de vártalak már! – kiáltott fel, és megölelte a legényt. – Én nem vagyok olyan, mint a nővérem. Tőlem megkaphatsz bármit, kivéve a számat és a jobb kezem.
– Miért?
– Mert az a hercegé. Tudod, akinek fehér lova van, aranysújtásos mentéje és hódprém a palástja.

– Ez igen! – gondolta magában a legkisebb fiú, miközben nyitotta a következő ajtót. Odabent a legkisebb kiskirálykisasszony ült egy tükör előtt, és szépítkezett. Nem szólt az egy szót sem, hanem magához vonta a fiút, és neki adott mindent, amit egy kiskirálykisasszony adhat.

Miután mindez megtörtént, papírt és pennát vett elő, majd lajstromot készített.

– Megkaptad a hajamat, a nyakamat, a szemeim. Megkaptad a mellyemet, mindkét kezem, a köldökön – és felsorolta még néhány testrészét, majd megkérdezte – És én mit kaptam?
– Hát engemet! – tárta szét kezeit a legény.
– Az nem lehet, mert te kaptál meg engem. Azt kérdeztem, hogy én mit kaptam?

Erre bizony nem tudott felelni a legkisebb fiú és visszament a trónterembe.

– Uram, királyom! Életem, halálom kezedbe ajánlom! Én nem tudtam választani ezek közül.
– Odaadnám én mind a hármat – felelt a király –, de félek, megszólnának az emberek.
– Ne adja oda egyiket sem! Visszamegyek én apáim földjére szántani-vetni, majd csak találok magamhoz való leányt.

Úgy is lett, és csodák csodája: A legkisebb fiú boldogan élt, míg meg nem halt.

Facebook oldal

Következő:A Turista>>
     << Előző: Shakespeare & Co.
         << Legeleje: Fontos dolgok

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr526423487

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Belga Proliné 2014.09.22. 13:35:50

Most vettem észre, hogy újra írsz (A csajom lájkolta a fészbukon, érted?!) - ráadásul rendszeresen.
Bár annyi keserű megjegyzést szeretnék most egyszerre idepöttyinteni azokról a nyomorúságos évekről, amikor évi két posztért is feszengni kellett, de az örömkönnyektől sajnos így hirtelen nem találom a klaviatúrán a középső ujjas gombot.
Jó, hogy jött.
bp

Lotterfeld Boholy · http://www.boholy.blog.hu 2014.09.22. 21:54:43

@Belga Proliné: arra gondoltam, letolom egybe', hogy vége legyen még a századik szülinapom előtt:)