"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.06.23. 08:06 Lotterfeld Boholy

Shakespeare & Co.

Címkék: 2000 2001

2000-2001, Budapest-Mártély-Párizs. 28 éves vagyok.

Összeszedtem a könyveimet, a személyes holmimat, de a kávét, cigit és minden egyebet otthagytam, mert ez a szokás, ha valaki szabadul. Leültem az aulában, egy darabig csak szemeztem a napfénnyel, aztán lassan kimerészkedtem az ajtón.

Senki sem tartóztatott fel, sőt még utasítást sem kaptam, hogy az utcán jobbra, vagy balra forduljak. Hihetetlen volt.

tandori-vagy-villamosa.jpg

by Tandori Dezső

A sarki bódéban vettem egy bűnrossz kávét meg két szál cigit, majd kerestem egy telefonfülkét. Andika Krakkóba ment két hétre, de szerencsére megadta a kinti mobilszámát. A nálam lévő apró pont fél percre volt elég, gyorsan meg is beszéltük, hogy változtat a programján és pár napon belül hazajön. Megérkezett anyám meg a pasija, és elvittek a csepeli étterembe, ahol dogoztak. Kénytelen voltam végigenni a teljes menüt, mert meg voltak róla győződve, hogy négy és fél hónapig kenyéren és vízen éltem*. Délután meglátogattam Rékát a postán, Pisti is odajött és hozott nekem egy mobilt. Üldögéltünk egy kocsma teraszán, de valahogy elmaradt az eufória, igazából szörnyű ürességet éreztem. Talán azért, mert ezerféleképpen lejátszottam magamban, mi lesz, ha kiengednek, de az egyik verzióban se szerepelt, hogy Andika egy másik országban van éppen, én meg nem mehetek utána, mert bevonták az útlevelemet. Négy napig vártam rá, aminek nagy részét ágyban fetrengve töltöttem. Görcsölt a gyomrom és semmi étel nem maradt meg bennem, gondolom a hirtelen stressz miatt. Aki nem volt még bezárva, annak fogalma sincs, mennyi felesleges információt kénytelen feldogozni egy szabad ember.

*Egyébként meglepően bőséges kaját adnak odabent, sőt a minőség is veri az átlag iskolai menzát.

Este nyolcra ígérte magát, hatkor már kint ültem a Blaha Lujza téren. Folyamatosan küldte az sms-eket, hogy hol tart éppen, aztán következett az egymás felé szaladós jelenet, ezúttal tengerpart és szélgép nélkül, de azért néhány hajléktalan megtapsolt minket. Egész hétvégén az ágyban napoztunk, és megbeszéltük a három legfontosabb teendőt:

1. Keresek egy problémamentes munkahelyet.
2. Hivatalosan is odaköltözöm hozzá.
3. De mindenekelőtt elmegyünk nyaralni.

Most pedig elmesélek egy történetet: Egy ismerősöm távoli ismerősével esett meg, hogy hívják már, fene se tudja. Szóval, az ismerősöm ismerőse elkövetett egy stiklit, le is csukták egy időre, de aztán megfogadta, hogy innentől dolgos ember lesz, nagy művész, és remek családapa természetesen. Hogy megünnepeljék e példás élet kezdetét, elutazott a nőjével egy felkapott vízparti nyaralóhelyre. Ott összebarátkoztak egy német fiatalemberrel, aki magyar lányt vett el feleségül, és itt tartották a lagzit. A németek nagy csapatban érkeztek, és ehhez mérten hoztak magukkal hasist is, csak úgy nejlonszatyorban a kocsi hátsó ülésére dobva. Az ismerősöm ismerőse kénytelen volt szembesíteni az ifjú férjet a ténnyel, hogy ami náluk van, az bőven kereskedelmi mennyiség, ha lebuknak, bizony rájuk rohad a műanyag lakat. A srác erre felajánlotta, hogy a cirka kilónyi cuccot nála hagyja bizományos értékesítésre, és később majd megosztoznak a pénzen. Az ismerősöm ismerőse hárított, hogy ő biza nem lép át többet a sötét oldalra, viszont az egyébként vörös diplomás barátnője jó bulinak tartotta a dolgot, így végül belement. A bűnözői kapcsolatai adottak voltak, így könnyen értékesítette az anyagot 10-20 grammos tételekben. Az ismerősöm ismerőse üzletelt elhagyott parkokban, bevásárlóközpont mögött álló kispolszkiban, és természetesen szórakozóhelyeken is. Rendkívül hasznos tapasztatokra tett szert, például megtanulta, hogyan lehet mérleget készíteni egy plasztikkártyából: Fúrsz egy lyukat a jobb felső és jobb alsó sarkába. A jobb felsőn átfűzöl egy madzagot úgy, hogy felül (ahol majd fogod) húsz centi lógjon ki, lent elég négy-öt. Gemkapocsból és drótokból fabrikálsz egy kis vödröt, amibe belefér a cucc, ezt ráakasztod a másik furatra, felemeled az egészet, és megnézed, hogy áll a rövidebb madzag. Alkoholos filccel bejelölöd, hogy ez a nulla pont. Ezután öt grammos súlyokkal terhelve végig tudod skálázni az egészet.

De térjünk vissza a valóságba. Mártélyban nyaraltunk, ami egy Tisza-holtág melletti falu. A kétezres években nagyon népszerű volt, aztán valahogy elmaradtak a turisták és csúnyán lepattant az ország jó néhány régiójával együtt. Öt évvel ezelőtt, mikor utoljára jártam ott, már alig néhányan lézengtek a kempingben, bezárt a parti lángosos, az éttermek, és vízibiciklit sem tudtam bérelni, csak egy ócska öreg ladikot. Kár érte, mert az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam.

martely.jpg

A ZOZO gumiszerviz tapasztalattal rendelkező műszakvezetőt keres – olvastam az Expressz újságban, és el is mentem rögtön a megadott címre. Egy kis műhely volt, nem messze a Déli pályaudvartól. A főnök úr egy másik jelentkezővel tárgyalt, épp a raktárkezelő programot magyarázta, ami azt jelenti ugye, hogy valószínűleg megállapodnak. Már indultam volna haza, amikor egy csattanást és üvegcsörömpölést hallottam. Az egyik alkalmazott fékbetétet cserélt a tulaj kocsiján, és nagy gázzal letolatott a rámpáról. A pedált viszont nem pumpálta fel, ahogy kell ilyenkor, így betolatott az udvar végében álló varrodába, amit Zozo felesége vezetett.

Másnap kezdtem.

Két hét múlva megkaptam az új kisfőnök állását is, mert a csávó elképesztően lopott. Még azokat a kocsikat is meghúzta, amiket nyilvánvalóan a tulaj küldött be, hogy tesztelje őt. Korrekt fizetés, évi két hét szabadság, napi nyolc óra munka hétfőtől péntekig. Jobbat el sem tudtam volna képzelni.

Két beosztottam volt: Egy girhes balfasz, aki halálosan büszke volt rá, hogy az életben soha semmi nem jött össze neki – nevetve mesélt az excsajáról, aki úgy lépett le, hogy a piros lámpánál egyszerűen átült egy vadidegen pasi kocsijába –, és egy erdélyi srác, akitől megtanultam, hogy a répa az murok, a műholdantenna, illetve a technikai berendezések jó része pedig terembura. Zozo kedvesen csak Onnangyütt Csabinak hívta őt.

Egy szombat délután ismerős arcot vettem észre a Szkéné bejáratánál. Peter volt, az ír-francia turista, akit még sok évvel azelőtt igazítottam útba, mikor a Moszkván csöveztem. Elég furcsa akcentussal, de magyarul köszönt és elmesélte, hogy Párizsból Budapestre költözött, mert nagyon tetszik neki a város. Angoltanár lett, otthon ad órákat, engem is szívesen vár. Régóta szerettem volna nyelvet tanulni, így onnantól heti kétszer küzdöttünk az igeidőkkel egy hatalmas Bartók Béla úti lakásban. Peter hetven körül is örökmozgó maradt, egész nyáron Európát járta, és nincs budapesti színház, ahol ne fordult volna meg. Emellett – fájdalmasan rosszul – zongorázott, könyvet írt a párizsi társulatról, ahol fiatal korában játszott, és istenien főzött. Gyanítom, hogy aktív éveiben nem a lányok érdekelték, de ettől függetlenül az egyik legvarázslatosabb személyiség, akit megismertem. Egy igazi kobold.

Amíg a rendőrségen ültem, Andival nagyon sokat leveleztünk, és úgy tűnt, sikerül megtalálni végre a közös hangot. Ezt később átvittük a való életbe is, aztán csak múltak a rendes, kispolgári hétköznapok meg a nyugis hétvégék. Konfliktus nem nagyon adódott, mert volt rendes állásom, és a készülő könyvemről sem feledkeztem meg abban a pillanatban, ahogy kiengedtek. Továbbra is egy elitista hisztis picsának tartottam – legyünk őszinték, tartom a mai napig –, de valahogy megtanultam becsülni, és rengetget csökkent a köztünk lévő távolság. Nekem ez teljesen megfelelt, elégedett voltam és felszedtem pár kilót. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam annak, hogy folyamatosan az Ági nevű barátnőjéről beszél, és annak sem, hogy a legtöbb közös programunkra elhívta ezt a magas, furcsán fátyolos hangú lányt. Egyszer összefutottam vele a Kálvin téren, nem volt semmi dolgom, hát beültünk egy kávézóba beszélgetni. Ági építésznek tanult, de leginkább festeni szeretett. Épp akkoriban fejezte be egy érdekes projektjét, aminek az volt a lényege, hogy minden este festett egy képet az előző alapján. Egy szimpla körből indult ki, aztán különböző, főleg nőalakokká bonyolódott a téma. Én elsőre belezúgtam a képeibe.

hajas_agi.jpg

Hajas Ági képei

Este megemlítettem Andinak, hogy találkoztunk, mire furcsán nézett rám és megkérdezte:

– Nocsak, Ági felhívott?
– Hogy hívott volna fel, nem is tudja a számomat.
– Ja, én adtam meg neki.
– Minek???
– Hát, hogy… találkozgassatok.

Szép lassan kiderült, hogy Andika attól tartott, ha így megy ez tovább – értsd: minden rendben van – akkor könnyen ellaposodhat a kapcsolatunk. Szükségem van valamiféle érzelmi kilengésre, és ezt úgy látta biztosítottnak, ha összehoz a barátnőjével.

Logikus, nem?

Megkértem, hogy fejezze a kavarást. Ha majd félre akarok dugni, képes leszek önállóan kiválasztani az erre megfelelő alanyt.

Akkoriban nem volt még laptopom, Petertől kaptam kölcsön egy elektromos írógépet, és azzal zörögtem napi egy-két órát. Egész jól haladtam, és mikor Andika elutazott a családjával egy teljes hétvégére, elhatároztam, hogy végre befejezem az első részt. Először is lementem a boltba, vettem néhány kínai zacskós ráklevest, két sört, meg egy halom csokit. Kikapcsoltam a telefont, nekiültem, és vasárnap délután kettőre elkészült Az ÉN Könyvem Teljes Első Fejezete.

Jó, amint mondtam, ennek a felét ki kellett később dobni, de akkor is.

Hirtelen valami olyasmit éreztem, mintha – bár szégyellem bevallani, még sose próbáltam – egy csík kokaint szívtam volna fel. Connor MacLeoddá váltam, aki épp az imént csapta le a Kurgan fejét, és villámok cikázzák körbe, ahogy begyűjti a mágikus jutalmat. A föld fölött jártam fél méterrel, ugráltam és ordítottam, mint aki teljesen meghülyült.

Tartok tőle, hogy Isten nagyon be lehetett nyomva, mikor a művészeket teremtette.

highlander.jpg

Persze nem tudtam megülni a seggemen, Andi meg csak este tízre volt várható, így Ágival ittam meg néhány becherovkát a Toldi moziban.

És most figyelj.

Ebből akkora botrány lett, mint még soha. Ha véletlenül megdugom a barátnőjét, az rendben van, de hogy nem vártam meg az ünnepléssel, az maga a világvége. Egy teljes hétig nem szólt hozzám.

Mindegy, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én ÍRÓ vagyok. Még egy email megfogalmazására is kínosan ügyeltem, mert nyilván kiadják a levelezésemet közvetlenül a Nobel-díj után. Akkor még nem értettem, hogy az írónak levés csak egy a rengeteg modoros póz közül. Ennél csak a bloggerkedés súlyosabb (megvolt az is), mert a sok buzgómócsing meg van róla győződve, hogy valami nagyon fontos dologban vesz részt, pedig nem más ez, mint egy szubkultúra, a netes bulvár része. Kávészünetben kattintasz, olvasol, lájkolsz, mész tovább, ennyi.

Peter fenntartott egy lakást Párizsban is, és mikor kiment valami ügyeket intézni, felajánlotta, hogy tartsak vele. Kicsit megcsúsztam, mert a bíróság csak hosszas könyörgés után adta ki az útlevelem, így két nappal a hazaindulása előtt értem oda. Sebaj, mondta, itt hagyja a kulcsot, addig is mutat ezt-azt.

Lesétáltunk a Szajna-partra, és megálltunk egy bácsi mellett, aki a bolt elé kipakolt könyveket rendezgette. Régi ismerősök lehettek, mert elég hosszan örültek egymásnak.

– A fiút nekünk hoztad? – mutatott rám az öregember. – Itt marad?
– Mi van?!

Levert a víz, hogy megint mibe keveredtem. Szinte láttam, ahogy életem további részében szenet lapátolok egy dohos pincében, vagy rózsaszín miniszoknyában teljesítem az ilyen vén szivarok beteg kívánságait.

Mint kiderült, ennyire nem rossz a helyzet. A Shakespeare and Company egy speciális könyvesbolt. Odabent csak angolul szabad beszélni, és kizárólag angol nyelvű irodalmat árulnak. Az emeleten van néhány írógép, heverő, és kis elkerített zugok. Ha Párizsban jársz és író vagy, itt meghúzhatod magad. Dolgozhatsz, használhatod a könyveket, mindezt teljesen ingyen, csak néha be kell segítened a pultnál. Megköszöntem a lehetőséget, a bácsi meg a lelkemre kötötte, hogy nézzek vissza jövő kedden, amikor valamiféle felolvasós-borivós rendezvény lesz a boltban.

shakespeare_and_company.jpg

Petert kikísértem a reptérre, aztán visszafelé félúton leszálltam a vonatról. Nem érdekelt sem az Eiffel torony, sem a Louvre, hanem azokat a helyeket akartam megnézni, ahová nem merészkedik el az egyszeri turista. Valamiért nagyon szeretem a külvárosokat, minél lepukkantabb és koszosabb, annál jobb. Átsétáltam egy düledező lakótelepen, az egyik ház teljesen ki volt égve. Hamar megértettem, hogy itt nem bírják a bámészkodókat, mert valaki az ötödikről hozzám vágott egy fej fokhagymát. Később találtam egy piacot, tele sohasem látott halakkal, sőt még egész polip is volt, aztán beültem egy kávézóba. Itt sem nagyon járt még külföldi előttem, mert megfagyott a levegő, ahogy megszólaltam, és a pultos percekig gyanúsan méregetett, mire hajlandó volt kiszolgálni.

Később vettem egy heti jegyet – Carte Orange – és felderítettem a híres párizsi metrót. Elsőre az tűnt fel, hogy nincs tele szürke arcú zombikkal, mint nálunk, ha valakire ránéztem, nem kapta el a fejét, sőt vissza is mosolygott. Senki sem volt igazán fehér bőrű, sárga, vagy fekete, hanem ezek a színek teljesen össze-vissza keveredtek. Jártam használtcikk-piacon, hatalmas parkokban, és persze újra elmentem a Shakespeare & Co.-ba. A felolvasásból mondjuk sokat nem értettem, de összehaverkodtam két amerikai lánnyal, és reggelre elittam gyakorlatilag az utolsó filléremet is. Hátra volt még egy látványosság: Mindenképp meg akartam nézni a bulonyi erdőt. Itt még a rendőrök sem szívesen járőröznek, tele van prostikkal, drogosokkal, és mindenféle félvilági szerzettel. Egyértelműen nekem való hely.

Kezdetben óvatoskodtam, és nem hagytam el a betonutat, de senki sem törődött velem, aztán csak sétálgattam, mintha a Városligetben lennék. Mikor újra kiértem fák közül, észrevettem egy lerobbant kocsit, villogott az elakadásjelző, a tulaj meg a félig beszorult ajtóval küszködött. Meg is indultam felé, hogy Can I help you? és már az út közepén jártam, mikor rádöbbentem, hogy szó nincs itt műszaki hibáról, csak egy félvér prosti vakargatja a csúnyáját. Jó bornak is kell a cégér, ugye. Elfutni cikinek tűnt, hát megkérdeztem, mennyi az annyi.

Megmondta.

– Ó – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Turista vagyok, sajnos nincs erre pénzem. Viszlát!
– Semmi gond, szivi – duruzsolta a nő. Harminc-harmincöt között lehetett. – Tizenegyig dolgozom, gyere vissza és megoldjuk a lakásomon privátba.

Nem mondom, hogy hidegen hagyott az ajánlat, mégis otthon maradtam, mert az ilyen lányok sokszor átoperált pasik, egzotikus nemi betegségre sem vágytam, meg arra sem, hogy leüssenek valahol és mínusz egy vesével ébredjek.

Az öregkor kezdete – motyogtam magamban. – Itt a remek alkalom, hogy ismét nyakig merülj a szarba, és egyszerűen kihagyod.

Következő poszt: Június 30-án, hétfőn.

Facebook oldal

 Következő: Három kiskirálykisasszony >>
     << Előző: A csillagok hegyén
         << Legeleje: Fontos dolgok

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr916396873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mclaurin 2014.07.23. 20:55:32

Ez az első poszt melyben nagyon feltűnt egy-két elütés, hiba :-)