"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.06.16. 08:07 Lotterfeld Boholy

A csillagok hegyén

Címkék: 2000

2000, Budapest. 27 éves vagyok.

Tökölről nem a Dózsa György útra vittek, hanem "haza", a kőbányai kapitányságra. Itt hamar kiderült, hogy nagy a baj, mert harmadik hónapja voltunk bent egy viszonylag piti ügy miatt, noha az anyagi kár megtérült, ráadásul egyikünknek sem volt dolga korábban a törvénnyel. Kifogtunk egy friss diplomás ügyésznőt, akinek konkrétan ez volt az első megbízatása. Meg is beszélte magával, hogy ez az évszázad bűnügye, ő pedig Sherlock Holmes, és mivel a történeteink nem fedték egymást, meg az sem derült ki, melyik OTP alkalmazott segített bentről, nem engedte lezárni a nyomozást. Egy hónapra visszamenőleg kihallgattak mindenkit, aki a híváslistánkon szerepelt. Úgy száz embert.

Ha röviden kéne jellemeznem, milyen odabent, azt mondanám, őrjítően unalmas. Csinálnál bármit, de ott az ajtó, így egész nap döglesz az ágyon, olvasol, levelet írsz, vagy kártyázol a többiekkel. Szombat-vasárnap a legrosszabb, mert ilyenkor nem jön csomag, látogató, nem hoznak-visznek senkit. A hétköznapokat is csak az apró történések teszik elviselhetővé. Mindenki az ajtót figyeli, hátha benéz egy őr, és azt mondja: XY szedelőzködjön, mehet haza. Az előzetes letartóztatás annyival rosszabb, mint a börtön, hogy nem tudod visszafelé számolni a napokat, fogalmad sincs, mikor lesz vége. A nyugati fekvésű zárka ablakai jó magasan vannak, délelőtt nem is engedik be a napfényt. Később megjelenik egy világos csík a padlón, és lassan felúszik a falra. Délután négykor eléri az embermagasságú zöld akrilréteg tetejét, és mivel munkaidő után senkit sem engednek ki, már egész biztos, hogy ma sem alszol otthon.

zarka.JPG

Nyilván senki sem születik bűnözőnek. Elég sokat tudok peremen élő emberekről, és rengeteget olvastam a témában. Írhatnék most egy rendkívül okos és hosszú monológot a jelenség hátteréről meg arról, hogy a hatóságok jellemzően ott tétováznak, ahol azonnal cselekedni kéne, a segítség helyetti megtorlás pedig újra és újra a megtölti a börtönöket. Nem hiszem, hogy ez bárkit is érdekelne, következzen inkább három történet a rengetegből, amit végighallgattam:

Húsz éves erdélyi srác nem bírja kilencvenes évek nyomorát és átszökik Magyarországra. Tartózkodási engedélye nincs. Ha kap munkát a Moszkva téren, akkor tömegszálláson, ha nem, akkor meg valamelyik pályaudvaron csövezik. Itt is van hierarchia persze. A jobb helyeket menő, félvilági arcok foglalják el, a hozzá hasonló szegénylegények meg a szélre kitolt, törött ablakú szeles vagonban alszanak. A fiú lefeküdni készül, ázott csomagolópapírról vacsorázott két zsömlét meg egy darab disznósajtot.

Kakaóra már nem futotta.

Már bújna be a hálózsákba, amikor egy nála sokkal jobban öltözött földije megkocogtatja a vállát:

– Gyere mán velünk, csak hesszelni kell kicsit, oszt' kapsz kétezret.

Míg ő az indulni készülő vonat folyosóján figyel, a többiek kinéznek egy magányos utast, nyakához teszik a kést és elveszik, ami kell. Mielőtt elmenekülnek a másik oldalon, még odaszólnak neki, hogy várjon kicsit, majd visszajönnek érte. A pillanatok alatt kiérkező rendőrök csak vele foglalkoznak, így a haverjai gond nélkül meglépnek. Fegyveres rablás, öt év.

Átlag cigánygyerek a Nyolcból. A szülők munkanélküliek, úgymond megisszák a magukét, bámulják a tévét, várják a postást, és minden hónapban három napig úgy élnek, mint a császárok. A srác kerüli az iskolát – mi baj azzal, már a nagyapja is rühellte a betűket –, esti tagozaton végzi a nyolcadikat, tizenhét évesen. Nem megy el autót feltörni a többiekkel, de mikor a téren körbejár a cucc, ő is kipróbálja. Mikor mi jön, Speed, Eki, Hernyó, nem számít, csak üssön. Először hétvégenként, aztán napi rendszerességgel, így hamar rá is csúszik a heroinra. Eladja a walkmant, az edzőcipőt, nem vesznek neki újat. Lop a boltból, de lassan annyira lerongyolódik, hogy már a belépéskor ráakaszkodik egy biztonsági őr. Aztán autókból szedi ki a rádiót, mert ismer olyan kajfert, aki közvetlenül anyaggal fizet. Elkapják, hazamehet. Megint elkapják, három napig remeg előállítóban, és ahogy kiengedik, már a rendőrség utcájában beveri egy kocsi ablakát. A tulaj egy 6110-es Nokiát felejtett az ülésen, kijön belőle a teljes heti adag. Apu persze ordibál vele otthon, majd a maradék pénzzel lemegy a kocsmába, és mindent beszór a nyerőgépbe. Az ügyek meg csak gyűlnek, és eljön a nap, amikor nem engedik ki többet. Tárgyalásig bent marad, várhatóan két-három évet kap majd. Hat hónap alatt túl van a nehezén. Megesküszik, hogy soha többé nem nyúl az anyaghoz, de megnézném mi lesz, ha szabadul. Semmihez sem ért, sehová nem veszik fel, a készséges haverok viszont ott várják majd a téren.

A srác másodikos gimnazista, jó tanuló. Egy hétvégi koncert után verekedésbe keveredik, és részegen lecsap valakit a kultúrház udvarán. Megtetszik neki a kiütött fiú dzsekije, és hülye fejjel elveszi. A rendőrségen nem bántják, sőt nagyon barátságosak vele. A nyomozó azt tanácsolja, valljon be mindent. Első bűntényes, kap egy szigorított ejnyebejnyét, aztán mehet is haza, és folytathatja a sulit. Majdnem így is lett: Rablásért négy év, ebből kettő Tökölön a fiatalkorúak között. Itt megtanul küzdeni az életéért, inkább más csontja törjön, mint az övé. Később a felnőttek tovább képzik, kapcsolatokra tesz szert, és a szabadulása után hamar elhelyezkedik egy profi betörő csapatban. És mindez azért, hogy javuljon a felderítési és vádemelési statisztika.

game_over.jpg

Unalmamban fejben moziztam, és nagyon sokszor végignéztem a történetet, ami eddig vezetett. Újra és újra. Aztán egyszer csak megakadt a film annál a jelenetnél, mikor megpróbáltam könyvet írni egy álmomból, de az első oldal után félretettem. Megfogtam egy spirálfüzetet*, irkálni kezdtem, délutánra pedig azt vettem észre, hogy eltévedtem egy világvége-mesében. Hirtelen sokkal fontosabbnak tűnt, hogy Tom, a főhős jut-e valamire a lánnyal, akinek nincs neve, mint az egész halom szar, aminek a közepén ültem. Az élményt nagyjából ahhoz a trükkhöz tudnám hasonlítani, amikor egy film fekete-fehérben kezdődik, majd a sztori harmadánál hirtelen megjelennek a színek. És ezzel lőttek is a lineáris jellemfejlődésnek, mert mire hármat pislogtam, megváltozott minden, és úgy láttam a világot, úgy kezdtem gondolkozni, mint most.

Oké, nagyjából úgy.

 

Jellemző egyébként, hogy a bezárt emberek írni kezdenek. Súlyos börtönregény-kezdemények ezek, amikről általában meg is feledkeznek a szerzők, miután végre kijutottak a sittről. Én valamivel szerencsésebb vagyok, mert szabadlábon írhatom meg az önéletrajzomat.

*A spirálfüzet nem jó. Gyűrődik, szakad, két hét használat után már lapozni sem tudsz rendesen.

Kiküldtem Andikának az első néhány oldalt, teljesen oda volt érte. Nyilván nem mondhatta az előzetesben ülő pasijának, hogy tehetségtelen gyökér, és ultizzon inkább írás helyett, de akkor is jót tett az önbecsülésemnek. Később még be is segített, mert azt a jól bevált módszert használtam, hogy nincs tervezés, nincs vázlat, és nem tudom, mi fog történni a következő oldalon. Annyi volt csak meg, hogy világvége van, de senki sem tudja, sőt senkit sem érdekel, miért. A többit majd megoldja a varázsséma, amire az őskor óta minden egyes történet épül:

Valaki elindult valahová, találkozott valakivel, és ebből valami kisült.

Úgy gondoltam, ez egy nagyon komoly, művészileg jelentős értékkel bíró regény lesz. Súlyosbításképp rengeteg Kunderát olvastam akkoriban, aminek az lett az eredménye, hogy évekkel később a szerkesztéskor ki kellett dobni az első fejezet jó felét. Terveim szerint a csapat valahová a Földközi tenger partjára indult volna, de Andika meggyőzött, hogy észak sokkal érdekesebb. A szépírói ambícióimnak aztán egy Magyar Narancs cikk adta meg a kegyelemdöfést: Koncert: Rachid Taha a csillagok hegyén. Ahogy megláttam, azonnal tudtam, ez a könyvem címe. Mese lesz és kalandregény, a lószagú pulcsis művészek meg őrizgessék csak az emberi szellem tüzét.

Az előadóm teljesen ki volt borulva, mert lett volna más dolga is, de az ügyész miatt kénytelen volt velünk foglalkozni. Finoman felhívta rá a figyelmem, hogyha kitalálnánk egy összecsengő mesét, akkor lezárhatná az ügyet, és okafogyottá válna a fogva tartásunk. Ettől kezdve Zsiga napi két órában a zárkánkkal szembeni tisztítószer-raktárat TAKARÍTOTTA, és a lehajtott tátikán keresztül megbeszéltük a részleteket. Kerekedett egy sztori a rejtélyes, vastag szemöldökű idegenről. Ez a gonosztevő eszelte ki az egész csalást, és adott Attilának egy klón-mobilt, ami éppúgy nézett ki, mint a sajátja. A kimenő hívások le voltak tiltva, így sajnos fogalma sincs a telefonszámról. Ezen keresztül kapta az utasításokat, majd a sikertelen akció után visszaadta a tulajdonosának, aki természetesen sose mutatkozott be. Minden stimmelt, megváltoztattuk a vallomásainkat, az elmondásunk alapján két teljesen egyforma fantomrajzot készített a grafikus, mehetünk haza.

Gondoltuk mi.

Pár nappal később jött a végzés újabb hatvan napról. A hosszabbítás finoman szólva letört, de legalább alkalmam volt megtapasztalni, hogy bánnak odabent a pedofilokkal. Behoztak egy dagadt palit, harminc körül lehetett. Az Óhegy parkban molesztált egy iskolást, aki szerencsére el tudott futni, a szülei meg értesítették a rendőröket. Az előállítóban verték jó egy órán keresztül, aztán kapott egy vödröt meg felmosórongyot, hogy lesz szíves kitakarítani maga után. Később megrakta a délutáni váltás, majd az éjszakások is. Annyira rosszul nézett ki, hogy amikor vécére kísérték, az őrök kénytelenek voltak áramszünetet szimulálni, nehogy a felvételről – egy ilyen helyen a folyosók be vannak kamerázva – kiderüljön, mi a helyzet. Így bulizgattak az első napon, jött a második és harmadik, még a földszintről is feljött néhány irodista, hogy rúgjon rajta egyet. Amikor lejárt a hetvenkét óra és előzetesbe került, megverték még egyszer, majd elmagyarázták, mit kell mondania az orvosnál:

Megcsúszott és elesett, de most már köszöni, jobban van. További ellátást nem kér.

Nagyon örültem, hogy vége van ennek, mert képtelen voltam aludni a ricsajban. Amikor épp nem ugrált senki a fején, mentőért rimánkodott. Azt hittem, elszállítják máshová, de pont a mi zárkánkba került. Próbált barátkozni és jött a külvárosi sztorijaival, de erre senki sem volt igazán vevő. Egy ujjal nem nyúltunk hozzá, csak igyekeztünk levegőnek nézni. Az embernek nem volt cigarettája, és folyamatosan lejmolt. Adtam neki három szálat, aztán mikor újra próbálkozott, elhajtottam azzal, hogy nem szeretném, ha elfogyna, mielőtt csomagot kapok. Bírta vagy fél órán keresztül, aztán megkérdezte, kiürítheti-e a hamutartómat.

Persze.

Naponta kétszer kiborította a csikkes konzervdobozokat és újságpapírba tekerte a maradék dohányt. Miután ilyen komfortosan berendezkedett, újra kezdte a szöveget a nagy semmiről, és egyre jobban idegesítette, hogy nem állunk vele szóba. Engem különösen nem kedvelt, és bármit is mondtam, az hülyeség, az nem úgy van, ő ezt ezerszer jobban tudja. Szóltam normálisan, kértem hogy hagyja abba, de az istennek se szállt le rólam. Egyébként is feszült voltam, mert lövésem nem volt, hogyan és mikor fogok innen kikeveredni, abszolút nem hiányzott egy buta gyerektapizó troll. Egyre inkább éreztem, hogy mentálisan jót tenne nekem, ha kivégezném ezt a barmot. Valamelyik délelőtt annyira felhúzott, hogy felugrottam az ágyról, és egészen biztosan a képébe mászok, ha a Gandzsás Gyuszi** nem előz meg. Korrektül fejbe rúgta a dagit, aki ezután az ajtót csapkodva sikoltozott, hogy Rendész úr, itt meg akarnak gyilkolni!

– Ő az, vele volt konfliktusom – mutatott rám, miután bejött az ügyeletes.
– Én egy ujjal nem nyúltam hozzá – vontam meg a vállam.

Az őr megígérte, hogy áthelyezi máshová, nekünk meg közben elmutogatta, hogy addig is üssük csak nyugodtan.

**Döbbenetes mennyiségű kábítószer és alkohol jut be a fogvatartottakhoz, inkább nem részletezném, milyen utakon. Ittam bent vörösbort, pálinkát, de egy kis fűért se kellett átkopognom a szomszédba. Kár, hogy pizzát nem rendelhettünk.

Éreztem, hogy nem bírnék ki újabb két hónapot, és írtam egy beadványt az ügyésznek, amiben megkértem, hogy hallgasson ki személyesen. Úgy tippeltem, ha valós személlyé válok egy ügyiratszám helyett, sokkal nagyobb az esély, hogy kiengedjenek. Egy hét múlva le is vittek a földszintre, ahol megismételtem az utolsó vallomásomat, és próbáltam olyan őszintének és ártalmatlannak tűnni, amennyire lehetséges. Az ügyésznő nagyon fiatal volt, de egy igazi penészvirág, akit bizonyára kihagytak az összes koleszos buliból. Fapofával hallgatott, majd firkantott pár sort egy jegyzetfüzetbe és intett, hogy vége a beszélgetésnek. Letörten mentem vissza a zárkába, mert egész biztos voltam abban, hogy felőle akár a tárgyalásig is bent rohadhatok.

Másnap feljött hozzám az előadóm és egy fényképet mutatott. Teljesen ismeretlen, rossz arcú csávó volt rajta, mondtam is, hogy ezt inkább passzolnám. Leültem az ágyamra, rágyújtottam, megint szólítottak. Most nem fénykép volt a nő kezében, hanem a személyim.

Kérte, vegyem el. Aztán pakoljak össze, és fáradjak le az aulába. Anyámékat már felhívták, jönnek értem.

A folyosón még végigvánszorogtam valahogy, aztán csak támasztottam a falat. Nem tudtam megmozdulni.

– Szerintem menj ki a napra – javasolta Gandzsás Gyuszi. – Ott sokkal jobb bőgni, mint idebent.

Facebook oldal

Következő:Shakespeare & Co>>
     << Előző: Bebukottak
         << Legeleje: Fontos dolgok

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr326301339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tyreo 2014.06.17. 15:03:28

Továbbra is nagyon jó! Külön pluszpont az előrejelzésért.

pittlaren · http://matchboxaddikt.blog.hu/ 2014.06.17. 18:49:35

... mármint remek a blog, lebilincselő a történet, és kösz, h. van prognózis a továbbiakat illetően:)

BigTom 2014.06.17. 20:02:54

Tetszik, hogy rendszeressé váltak a történetek.

Lotterfeld Boholy · http://www.boholy.blog.hu 2014.06.17. 22:29:29

@BigTom: ja, gondoltam nem sütöm el még egyszer azt, hogy évente posztolok:)

cleric73 2014.06.22. 09:57:58

Nagyon örülök annak, hogy újra írsz. Kiváló történetmesélő vagy, érdekesen és stílusosan írsz. Ugyanakkor - különösen azért, mert például 2000-ben én is 27 éves voltam - te vagy az én mi-lett-volna-ha alteregóm. Azok történtek veled, amik velem is történhettek volna, és az zavar a legjobban, hogy nem tudom, kinek kellene megköszönnöm, hogy nem így lett. Valószínűleg (látszólag) apró döntéseken múlhatott a dolog, mert amúgy a háttér nekem is adott volt, a rossz családi példa egy kivétellel, a rossz társaság, a rettentő veszélyes lehetőségek. Még ma is elborzadok, mennyire kevés elég lehetett volna, hogy ki tudja merre kanyarodjon az egyenes.
Egy szó mint száz: nagyra értékelem az élet-sztorikat, amiket megosztasz, mert nem csak olvasom, de látom-érzem is, ami néha félelmetes, de mindig lélekemelő.
Kösz, Boholy.