"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.05.05. 16:39 Lotterfeld Boholy

Szép álmokat!

Címkék: 1998

1998, Budapest. 25 éves vagyok.

A kamionmosó egy hatalmas grund közepén ülő sötét fémhangár volt. Valahogy mindig elkerülte a fény és úgy dübörgött, mintha épp a pokolra építették volna. Remek ipari zenét lehetne kreálni abból, ahogy zúg a kompresszor, a gőzborotvák visítanak, a habszóró fej pedig változó frekvencián hörög.

Mindenütt állt a dzsuva, a falakon, a padlón, a zuhanyzóban, a ruhámon is persze, és levakarhatatlanul beleette magát a bőrömbe.

truckwash.jpg

Mégis nagyon szerettem, legalábbis azt, hogy végre nem volt gond cigarettát venni, sőt még a szobámat is rendesen fizettem. A főbérlőm egy tipikus őrült tudós volt, aki órákig tudott beszélni a szekrény nagyságú szuperszámítógépéről, aminek a teljesítménye épp fele volt az akkoriban menő MMX-pentiuménak. Egyszer arra mentem haza, hogy üvöltve hörög a vécén, és már épp a mentőket akartam hívni, amikor vörös fejjel, zavartan köhécselve előkerült. Könnyített magán, hát istenem. Van, aki hetven évesen is jól tartja magát.

Két szobát adott ki, a kisebbikben laktam én, a másikban pedig a pszichopata. Nem lehetett tudni, hogy hívják, miből él, mert soha nem szólt senkihez, csak jött-ment, és néha napokra bezárkózott, de még a mosdóba se ment ki. Aztán egyszer egy hétre bent ragadt, hiába vertük az ajtót, semmire sem reagált. A professzor úr attól félt, hogy az ember öngyilkos lett, én pedig – abban a reményben, hogy miután eltakarítottuk a hullát, enyém lehet a nagyobb szoba – megpróbáltam belesni az ablakán. Csak másfél méterre volt az enyémtől, de a járda kicsit messzebb, kilenc emelettel alattam. Lenéztem, és arra gondoltam, nem eshetek le, mert nekem komoly küldetésem van, én rocksztár leszek, lehetetlen hogy így érjen véget. Vettem egy jó nagy levegőt, és átléptem a másik párkányra. Az ablakot szerencsére nyitva találtam, az adrenalin pedig megoldotta a többit, a következő pillanatban már bent is voltam. A csávó az ágyon ült, mellette egy jókora bőrönd. Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy a polcok teljesen üresek, sehol egy tárgy. Köszöntem a napszaknak megfelelően, majd elhúztam az ajtóreteszt. Erre sem szólt semmit, csak felállt, megfogta a batyuját és kisétált a lakásból. Sose láttuk többet.

Másnap átköltöztem a szobájába.

Rékával elég ritkán találkoztam, mert ha lehetett, inkább bent maradtam túlórázni, sokszor a hétvégéket is végigdolgoztam. Iszonyúan feldobott, hogy van pénzem, sőt lehet még több is, és ez a ráfordított időn kívül semmibe sem kerül. Általában hajnali háromkor keltem, és Pongrácz Zoltán legendás zeneelméleti könyvéből jegyzeteltem.

zeneelmelet.jpg

Bemagoltam az összes skálát, színes kiemelő filccel húztam ki a lényeget, rettentő bonyolult táblázatokat gyártottam, talán még azt is megtanultam, milyen hangokból áll az F7sus4 akkord. Egész jól ment a zenélés, csak épp hangszerem nem volt, mert annyira nem kerestem jól, hogy megengedhessek magamnak egy piros Stratocastert, valami koreai másolatért meg sajnáltam volna pénzt kiadni. Úgy éreztem, az nem lenne hozzám méltó.

Eltelt pár hónap, majd egy hétvégén arra jutottam, ideje elmenni szórakozni. A Patkánylyuk egy kis pincehelyiség volt valahol a Fogarasi úton, ide települt át a Yuk bezárása után a megmaradt dark-gothic közönség. Színpad, vagy bármiféle emelvény helyett csak egy kötélháló választotta el a zenekart a közönségtől.

patkanylyuk_ok.jpg

Megnéztem a Nulladik Változatot, ami hozta is a szokott formáját, viszont a következő csapattal akadtak gondok: Valami teljesen egyszerű rockzenét játszottak, de az énekes lejárt szavatosságú kannásborral melegíthetett, mert a koncert közepén levetkőzött, majd egy szál gatyában lejtett csábtáncot a főleg fiúkból álló első sornak. Persze mindenki halálra röhögte magát, mire a frontember fejhangon üvölteni kezdett:

– Há nemtom min vagytok ki ennyire, ez megy az Emtívín a klippbe meg Amerikába is mindenki ezt csinálja! Mi legalább sót is nyomunk, nem csak állunk aszt nézünk ki a fejünkből!

Mindegy.

Következett a szokásos dark-diszkó, ahol a tánc – akár egy bálon – szigorú koreográfia szerint zajlott:

1. szenvedő arcod a plafon felé fordul
2. széttárt karokkal egyensúlyozol
3. lassan lépsz előre hármat
4. lassan lépsz hátra hármat
5. az a párod, akivel először összeütközöl

Maradtam inkább a kocsmapultnál, majd átültem Mátyus Andrea asztalához, aki épp Andikával, a zenekara dobosával smárolt. Közben jöttek-mentek a népek, új társaságok alakultak, míg mások szétbomlottak, M.A. pedig kiszúrta egy régi ismerősét, és elvonult vele egy csendesebb sarokba. Így ott maradtam ezzel a macskaszemű lánnyal, aki rajta volt ugyan a listámon, mégis magamtól húztam ki, mert egészen biztos voltam benne, hogy sohasem fog összejönni. Andikát láthatóan untatta az egész világ, a jelenlétemet is legfeljebb apró zavarként élte meg. Olyan lehettem neki, mint egy képernyőre telepedett légy.

Vagy negyedórán át az asztal ellentétes sarkait bámultuk, aztán jobb híján feldobtam, hogy ihatnánk valamit. Csendesen bólintott.

Szereztem két boroskólát, de ez sem oldotta fel a hangulatot. Próbáltam történeteket mesélni, és amikor vicces rész jött, Andika kötelességtudóan kuncogott, de még a nevetésében is volt valami tragikus. Zaklatottság és hisztéria lengte körül, mindez valami felsőbbrendű eleganciával párosítva. Ugyanúgy feketét viselt, mint a helyi átlag, csak épp egy nagyságrenddel volt jobb azoknál a lányoknál, és az égvilágon semmire sem mentem vele. Abszolút nem volt kínos a helyzet, csak halálosan meddő, így kimentettem magam és nekiálltam könnyebb társaságot keresni.

Úgy öt perc múlva – ahogy a pult mellett egy sokkal készségesebbnek tűnő lánnyal beszélgettem – éles fájdalmat éreztem a sípcsontomon. Andika vonult el mellettem, majd mosolyogva visszaült az asztalunkhoz. Értek én a szép szóból, rendeltem még kettőt és újra nekifutottam. A párbeszéd ettől még nem vált gördülékennyé – mint ahogy a rá következő cirka tíz évben sem –, de abban azért megállapodtunk, hogy később bemegyünk táncolni, ha lesz valami jó szám. A vécére menet megkértem Gelkát*, hogy tegye be a Holdtól a Maradj Méget, ami abszolút első számú szerelmes dalnak számított azokban a körökben.

 

*Az, hogy még mindig van Magyarországon gothic-közösség, elsősorban Gelkának (bal alsó kép) köszönhető. A nyolcvanas évek vége óta vezet mindenféle klubokat, rengeteg koncertet szervezett, és ő szerkeszti a gothic.hu honlapot is.

Ez a szám akkor is ugyanilyen szarul szólt, de nekünk épp megfelelt. Kézen fogtam Andikát, behúztam magam után a tánctérre és összekapaszkodtunk. Tíz másodperc múlva sínen volt minden. Lassúztunk, mint a Csillagfény diszkóban, és tovább akkor is, mikor már valami brutál technóra ugráltak körülöttünk az emberek.

Egyszer össze fogom írni azt a tíz pillanatot, amiért érdemes volt megszületnem. Ez biztos köztük lesz.

M.A. némi szóváltást követően elviharzott, mi pedig elsétáltunk a Népstadionig. Hajnali négy múlt. Ilyenkor a buli után hazafelé tartók együtt utaznak azokkal, akik épp most keltek fel. Egy átlag reggel én is a fáradt melósok közt ülök, fázom kicsit, aludni szeretnék, de csak a szemem pihentetem, és minden megállónál felpillantok. Nem olvasok, nem hallgatok zenét, hisz regenerálódnom kell öt óra alvás után, hogy túléljem ezt a napot is.

Nem beszéltünk az úton, csak valahonnét a magasból vigyorogtunk a sok szerencsétlenre, a Batthyány térnél pedig finoman letereltem Andikát a metróról, és meg sem álltunk Békásmegyerig. Ott történt, ami történt, aztán tizenegy körül arra ébredtem, hogy nincs már ott, csak egy zsebkendőre rajzolt üzenetet hagyott az asztalomon. A mai napig megvan, tessék:

szep_almokat.jpg

Következő: Oh L'Amour!>>
     << Előző: Szotyibogár
         << Legeleje: Fontos dolgok

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr26120245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gróf Úr 2014.05.06. 08:24:38

Még még még ennyi nem elég! :-)

Mónika Vajda 2014.05.08. 22:39:12

Nagyjából mindig azt mondom, hogy zseni ez a faszi és amit leír az maga a fejekbe vetített film. Imádom.

Mclaurin 2014.07.22. 19:40:01

Majd másfél év után végre, pedig már feladtam, hogy lesz valaha is folytatás erre most tessék blogcunami. Egyelőre csak ezt olvastma a többit majd szép sorjában. De mintha egy eltűnt volna időközben.