"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2012.12.25. 15:17 Lotterfeld Boholy

Szóljon hangosan az ének!

Címkék: 1996

1996, Budapest. 23 éves vagyok.

Nálunk ősi családi hagyomány, hogy a lakásban fal nem maradhat üresen, tele kell aggatni a létező összes csetresszel. Mivel anyám az ezermester-beállítottságú pasikat rotálta, a mini perzsaszőnyeg, népi mintás bili, és a komcsi plakettek mellett saját alkotások is sorakoztak: Volt vényvisszaverő matricával borított papírvadászgép, kazánlemez Rambo-tőr, és rengeteg festett-pácolt fadarab, mert az nyugtatja a szemet, otthonos, és tök egyéni.

Lehet, ezért gyűlölöm a tárgyakat.

uglyhousephotos.jpg
uglyhousephotos.com

Mandolin is lógott a falon, egyszer kipróbáltam unalmamban. Lefogtam néhány hangot, pengettem az ujjammal, és lenyűgözött, hogy ez az egyszerű töredezett dallam azért szól, mert ÉN játszom egy hangszeren. El is döntöttem rögtön, hogy gitárhős leszek, de jegelnem kellett az ügyet, mert nem sokra rá leléptem otthonról. Az elhatározásomról később sem feledkeztem meg, és igazából ezért barátkoztam zenészekkel, ezért nyitottam a Shangri-La-t, szerveztem fesztiválokat, és ezért kerültem bele a koncertplakát-bizniszbe. Halál komolyan vettem a rákenrollt, mindent ennek rendeltem alá, és mindent megtettem, kivéve két apróságot: Sosem gyakoroltam, és meg sem próbáltam saját zenekart alapítani. A botfül és zéró kézügyesség kissé megakasztotta a karrierem, de most már – közel húsz évvel később – majdnem pontosan megy a Felkelő Nap Háza, és a Magyar Népmesék főcímzenéje is összejön háromból kétszer. Másfél évvel ezelőtt teljesült egy régi vágyam, így végre álmaim gitárján tárolhatom a szennyest, de tartok tőle, már nem lesz belőlem rocksztár. Valahogy majd csak kiheverem.



Ezek után nem meglepő, hogy ügyfeleim közül különösen a Zenész Magazinra voltam büszke. Az újságot Soltész Rezső szerkeszti évtizedek óta, de személyesen nem találkoztam vele addig, amíg egyszer nagyon eltoltam valamit. Késve kerültek ki a plakátjai, ráadásul a városnak nem is arra a részére, ahová kérte. Az irodájában fogadott, világosbarna öltönyt viselt, és sugárzott belőle az a fajta úriemberség, ami nem a pénzen múlik, kizárólag születés és neveltetés kérdése. Rezső úriemberesen megkínált kávéval meg aprósüteménnyel, úriemberesen elküldött a halál retkes faszára, majd úriemberesen kifizetette a számlát, pedig simán lealkudhatta volna a felére.



Minden egyszerűnek és izgalmasnak tűnt, mert huszonhárom évesen az országot jártam, és úgy éreztem, mintha egy road movie főhőse lennék: Beindítom a kocsit, rágyújtok, átnézem a napi teendőimet. Benzinkút, gyorsétterem, a külvárosban bepakolok néhány csomagot, és egy napszemüveges ősz rocker pénzzel teli borítékot csúsztat a kezembe. Felhajtok a pályára, lehajtok a pályáról, Szeged előtt intek az ötös út mellett álló lányoknak, majd visszafelé beülök egy kockás abroszos étterembe. Estefelé egy macinadrágos klubtulajjal beszélgetek, az emberből émelyítő parfümszag árad. A személyzet a pultokat tölti fel, közben megy a beállás, épp a dobok hangszínét lövik be. Színes fények gyulladnak ki, és teszik otthonossá ezt a betonteknőt, majd megtelik a hely fiúkkal-lányokkal. Boroskóla, boroskóla, gyros, boroskóla, aztán egyszer csak eldőlök, és másnap kezdődik mindez elölről.

Úgy éreztem, minden rendben, sőt ennél nem is mehetne jobban, aztán egy reggel csörgött a telefonom:

– Szevasz, Jóföldy vagyok – mondta Jóföldy. – Lenne egy üzleti ajánlatom.

Ez a gumiarcú, lángvörös hajú csávó a kilencvenes évek elején tűnt fel, és az elsők között kezdett el zugplakátokkal foglalkozni, majd később, amikor már megszámlálhatatlan csapat járta a várost és ragasztgatták le egymást, ő szervezte ki az „iparágat” a káoszból. Gallasszal közösen alapított cége intézte az akkor futó alternatív zenekarok többségének koncertjeit meg a kiadással kapcsolatos háttérmunkákat. Jóföldy később az Akela turnémenedzsere lett – erről a korszakról nem is olyan rég halottam pár érdekes történetet, de inkább nem mesélném el –, majd gyerekdarabot írt Aprajafalva címmel, törpeszínészeket toborzott, és körbehaknizta az országot. Egyszemélyi felelőse az ezerkettes Ladák kesztyűtartóiban kallódó Hupikék Törpikék kazettáknak, és az éneklő Tini Ninja Teknőcökről is ő tehet. Nyolcvan évre titkosították az anyagot, de véletlenül megtudtam, hogy mindkét produkcióban a Prosectura nevű punkzenekar játszotta fel az alapokat.

Egyébként Jóföldy foglalta össze legszebben a piacgazdaság lényegét. Épp azt magyaráztam neki, hogy mekkora médiaszakemberek vagyunk, amikor leintett:

– Dehogy vagyunk médiaszakemberek! – mondta. – Kurvák vagyunk, széttesszük a lábunkat, aztán ha megbasznak minket, van vacsora, ha nem, nincs. Ennyi.

Szóval ez a géniusz, a vadkapitalizmus polihisztora felhívott, és megkérdezte:

– Nincs kedved beszállni a LEGÁLIS médiába?
– Hogyne lenne.

A Promix akkoriban vezette be a City Light Postereket, és Jóföldyt kérték fel külsős koordinátornak. A plakátok első verziója még nem világított, zöld fémtáblákra ragasztottuk őket a Csepel Művek egyik hangárjában. Telepítés után kaptunk egy címlistát, hetente ellenőriztük, cseréltük amit kellett, majd lefényképeztük az eredményt. Kezdetben együtt csináltuk az összes munkát, majd megállapodtam Is’vánnal, hogy ő marad a zugplakátoknál, én meg elviszek magammal két embert, és csak a CLP-vel foglalkozom, a továbbiakban pedig nem osztozunk a bevételen. Anyagilag így jobbnak tűnt, meg a közterületesek is ekkoriban kezdtek komolyan rászállni a plakátragasztókra. Már éjjel sem lehetett tőlük nyugodtan dolgozni, mert három műszakban járták a várost, és durva bírságokat szórtak a nyakunkba.

Jóföldyről tudtam, hogy nehéz ember, de hamar kiderült, hogy még Gallasznál is rosszabb. Ő nem hitegetett azzal, hogy holnap, a jövő héten, vagy a világvége után fizet, hanem ha bármi hibát talált, buktam a pénzt. És könnyen talált, mert meg volt határozva, hogy milyen szögből, milyen fényviszonyok között kell a táblákat fényképezni, a felület persze legyen tükörsima, ami a harmadik réteg után nem olyan egyszerű. A határidőket is olyan ügyesen alakította, hogy mondjuk Győr után három órával már Nyíregyházával is végeznem kellett, szóval mindig akadt valami gond. Hamarosan százezres mínuszba kerültem, mert nem csak a munkadíjat vonta le, hanem a benzinpénz és a területekért járó alapdíj is sokszor úszott.

Ez még nem lett volna akkora baj, mert továbbra is besegítettem néhány koncertszervezőnek. Mindenféle nyomdai anyagot gyártattam, a plakátokat meg Is’vánra és a csapatára bíztam. Mivel ez a műfaj elég árérzékeny, a Gallasztól örökölt olcsójánossal voltam kénytelen dolgoztatni. Tényleg csak gombokat kért, de olyan munkát ritkán adott ki a kezéből, amit elsőre, minden reklamáció nélkül átvettek volna tőlem. Csúszott a gyártás, nem stimmelt a papír, az összeragadt gusztustalan hulladék közt nem akadt egy helyes nyomat sem. O. János negatív rekordja egy adag kártyanaptár volt, amit kutyaeledeles zacskóban szállított le négy perccel a megrendelő érkezése előtt, úgyhogy időm sem volt átnézni. Emberem a következő kifogásokat emelte:

1. a naptárak nincsenek lesarkítva, és a fólia is hiányzik, egyébként meg
2. kétezer darabot rendelt, nem 876-ot, ami mindegy is, mert
3. a színek sem jók, de legalább
4. szétfolyt a papíron a festék, ami egyébként sem karton, hanem
5. gyűrött vékony szar, tehát mit szólnék ahhoz, ha ezért
6. húsz forintot se szeretne fizetni, nemhogy tizenötezret?

A csillaghegyi ház Réka nagynénjéé volt, aki a lelkünkre kötötte, hogy nincs buli, dohányzás, tömegszállás. Történt, hogy Nulladik Változat énekese összeveszett a nőjével, én meg felajánlottam neki a kanapét egy időre. Ria felhívott valamelyik este, de csak Tibor volt otthon, aki kissé bebaszva közölte, hogy ő egy rockisten, egyébként meg itt lakik, szóval nem számít idegennek, bármilyen ismeretlennek tűnik is a hangja.

Három napot kaptunk a költözésre.

Kivettem a Hős utcában egy lakást, a kéthavi kauciót pedig ellinkeltem azzal, hogy nagy pénzt várok, és ha megérkezik, akkor kifizetek egy évet előre. Ekkor már nagyon rosszul ment a bolt, igazából át sem láttam, kinek mennyivel lógok. Réka a postán dolgozott valami nagyon szánalmas fizetésért, én pedig mint egy rossz drogos, eladtam a tévét, a hifit, sőt néhány ékszere is a zaciban végezte. Napi szinten öltük egymást, és nem csak a pénztelenség meg a stressz miatt. Mindketten tudtuk, a mi ügyünknek vége van már. Ő még békült volna, én viszont nem akartam ezt tovább húzni.

Oda-vissza túl voltunk több megcsaláson, nem éltünk, csak laktunk együtt, ezen kívül semmi közünk nem volt egymáshoz. Felosztottuk a lakást, csak az ágy maradt közös. Új nőt akartam, egy vadonatújat, aki mindenben az ellentéte. Arról, hogy ki legyen ez, lövésem nem volt, ezért tudományosan felállított kritériumok alapján – fekete haj, macskaszem, jó segg – jelölteket állítottam. Andika volt mindhárom. Az elsővel összejöttem a Lyukban, de közvetlenül azután, hogy kijöttünk a színpad mögötti sötét helyiségből, valami halál vad ezoterikus dumába kezdett a szívcsakráról meg az előző életben összekötött sorsokról. Skippeltem inkább, és a következő alannyal foglalkoztam. Belógtunk éjjel a temetőbe, ott egy padon össze is jött a nász, viszont a kislány kifejtette, hogy ő most épp húsz éves, és szeretne még vagy ötven pasit felpróbálni, mielőtt megállapodik. A harmadik Andika tűnt a legnehezebb esetnek: Ő a Lélekzet nevű zenekarban dobolt, de közben kavart az énekesnővel is, aki szintén Andika, és külön megkért rá, hogy ne Andikázzam le, tehát az alábbi képet Mátyus Andreától kaptam, és Simonyi Zsolt készítette kilencvennyolc nyarán.

lelekzet.jpgközépen Andrea és Andika

Egy ilyen ügybe – ahol még az se biztos, hogy férfiként esélyem van – nem akartam belekezdeni, így is akadt kezelni való probléma bőven. A lakbért nem fizettem már egy ideje, amit egy képzelt ismerősöm tartozásával indokoltam, de bizisten kihajtom belőle, aztán megadom oda és visszamenőleg. Közben csak pörgött agyamban a semmi, és olyasmiket gondoltam, hogy lehetne az utcán parkoló összes kocsi az enyém, a nyomda is, ami folyamatosan elkúrt szórólapokat szállít, meg néhány koncerthelyszín, ahol majd fellépek az elképesztően sikeres zenekarommal, és gitártokba kell pakolnom a gázsit, mert a zsebemben már nem fér el a pénz. Mégis napról napra messzebb kerültem a gazdagságtól, mert egy épeszű ember ilyenkor kiszáll, és NAGYON GYORSAN elmegy dolgozni valahová, én viszont nekiálltam kölcsönkéregetni. A hivatalos gengszterkamat havi száz százalék volt akkoriban.

Az elsőt még visszafizettem, a másodiknál buktam a mikrobuszt, és még így is maradt tartozásom bőven. Ekkor sem adtam fel, hanem összeszerveztem az Akelát meg a Junkiest egy szilveszteri bulira. Biztosra mentem, így jó előre megrendeltem a plakátokat, egyszerűre terveztem, óriási betűkkel, hogy még krumplinyomdával se lehessen elrontani. Szépek lettek egyébként, csak a szállítás csúszott két hetet, így december 31-én délelőtt kaptam meg őket. Mint az őrültek, végigragasztottuk a várost, és annyira kész voltam a végén, hogy el se mertem menni a koncertre, hanem Zsigát küldtem oda bokszzsáknak. Ő nyolcvan jegyet adott el a helyszínen, de ez a költségek negyedére nem volt elég. A Junkiest később elrendeztem, de az Akelának szerintem a mai napig lógok, nem tudom már mennyivel.



Januárban és februárban még próbálkoztam ezzel-azzal, de leginkább csak ültem otthon és néztem ki a fejemből. Csörgött a telefon, nem vettem fel, dörömböltek, nem nyitottam ajtót. Kicsit megéreztem, milyen lehet Gallasz bőrében lenni. Március elején egyszer csak elegem lett. Felmarkoltam a párszáz forintnyi összes vagyonunkat, vettem a sarkon egy üveg bort, és elindultam világgá.

Következő: Szotyibogár >>
     << Előző: Gallasz
         << Legeleje: Fontos dolgok

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr64981008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gróf Úr 2012.12.25. 21:47:38

Boldog Karácsonyt! :-)

Bélabáttya (törölt) 2012.12.26. 02:41:26

Höhö. De baromi ismerős ez az egész. Csak tizenévvel korábbról...

átlátó 2012.12.26. 21:11:52

Annyit még magamtól elmondok, hogy a Rezsőt visszanézni embert próbáló feladat volt még nekem is Pedig sittet hallgattam már eleget, meg láttam is, így együtt szinte punk...

Lotterfeld Boholy · http://www.boholy.blog.hu 2012.12.26. 23:29:30

@átlátó: ne vedd a szívedre, három faszság közül csak kettőt moderáltam ki:)

átlátó 2012.12.27. 00:30:59

@Lotterfeld Boholy: Egyáltalán nem veszem a szercémre...:)ha annyit láttál volna amennyit én, te is így tennél. Azt hiszed viccelek, pedig a beksztédzs nem annyira mulatságos, amikor sírnak a népek mikrofonnal a kézben, hogy kevés a hang... akkor mondja a Janika a maga modorában, hogy "bele kell erőteljesen szólni". A Janika egy ismert arc a szcénában, még akkor is, ha engem másképp szólítottak... azok is, akik neve okán moderáltál.

átlátó 2012.12.27. 00:40:49

@Lotterfeld Boholy: Jut eszembe piros egy öcsém... :) ha te azt mondod arra, amit megéltem, hogy az faszság... legfeljebb megvonom a vállam. Látom, 23 éves voltál, amikor megírtad 96-os emlékedet, - megjegyzem érzékletesen... de még akkor arra tartottál, ahol már visszafordultam...már akkor és nem értél utol azóta sem. Akkor erre igyunk. :)

Mclaurin 2012.12.28. 18:58:12

Reméltem, hogy karácsonyra lesz poszt és kivételesen bejött. Sikerült ott abbahagyni, hogy most nagyon várom a következőt, de ha a vázlatok megvannak talán most már majd gyorsabban megy. Egyébként ezekszerint én is annyi idős vagyok mint te :-)