Egy hosszú nyaralás alatt van ideje az embernek átgondolni az életét, és a végén egyre biztosabban éreztem, hogy a Tündérgyárral nincs kedvem  tovább foglalkozni. A kereslet találkozott is a kínálattal, mert a többségi tulajdonos rögtön közölte, hogy nem tart igényt a munkámra, hiszen azon kívül, hogy kitaláltam a helyet, nevet és stílust adtam neki, négyezer rajongóig pörgettem a facebook oldalt, és megszereztem a szponzorokat, valójában semmit sem csináltam, és ezért volt pofám annyi pénzt kérni, amennyit bármelyik srác megkeres az autómosóban. Aki egyedül akar baszni, tegye csak - legfeljebb összegecizett lepedőn ébred -, szóval hajrá Tündérgyár, sok sikert és hasonlók. Mások helyett is szeretném megköszönni Gnoo munkáját, aki nélkül nagyon nehezen indult volna el a bolt, és ha voltak is összezördüléseink (nem is kevés), elévülhetetlen érdemi vannak abban, hogy a hely túlélte a kritikus első évet.

Azért sem sírtam vizesre a párnám, mert nekem is új kihívás volt a jelem az óvodában, hát elővettem a titkos füzetemet, amibe feljegyeztem mindent, amit szeretnék megtenni/átélni/megtanulni mielőtt meghalok. Szerencsés fickó vagyok, mert bőven akad kipipált tétel a listámon, de még mindig hátra van a rocksztárság, amihez még öregednem kell, mert negyven alatt értelmetlen elkezdeni, és asszem a  Mount Everestnek sem vágok neki holnap. Maradt hát Anglia, mert függetlenül attól, hogy nem kevés pénzt kerestem már fordítással, az angolnak egy speciális formáját beszélem, ami ötven szóból és másfél igeidőből áll. A nyelvtani szabályok pedig olyanok, mint a Mátrixban a fizika törvényei: Amelyiket nem lehet kikerülni, az megszeghető.



Kihurcolkodni Angliába elég macerás, mert ha nincs rohadt sok pénzed, érdemes utazás előtt állást intézni, viszont még a pakisztáni étteremben mosogatókat is interjúztatják, amihez ott kell lenni, és ezzel a be is zárult a kör. Persze vannak itt ügynökségek, ahová némi papírpénz ellenében leadhattam volna az önéletrajzom erősen cenzúrázott változatát, de az ilyesmiben nem hiszek, szeretem önállóan menedzselni az életemet. Van úgy öt szakma, amit megtanultam az idők során, ezek közül kiválasztottam a gumiszerelőt, mert technológiailag ugyanaz mindenhol a világon, túl nagy beszédkészséget nem igényel, és rendesen megfizetik.

Egy apróhirdetési oldalon találtam három szimpatikus céget és írtam nekik. Nem küldtem CV-t, nem fordíttam le a levelet rendes angolra, csak közöltem hogy a meghirdetett állásra kifejezetten alkalmas vagyok, almost ten years experience, és hasonlók. Legnagyobb megdöbbenésemre másnap választ kaptam egy bizonyos Duncantől, hogy ez tök jó, Manchester mellett, Prestonban van a telephely, ugorjak be ha arra járok, aztán meglátjuk.

Megbeszéltünk egy időpontot, karrier letudva.

A szállásfoglalás kicsit nehezebben ment, mert ezt az utolsó három napra hagytam, így néhány email cím és telefonszám kivételével semmi konkrétum nem volt a kezemben. Ha egy ügy nem akar magától megoldódni, azt rá szoktam bízni az őrangyalomra, dolgozzon csak meg a fizetéséért, de így is akadt még tennivaló: Meg kellett szerveznem, mi legyen az élettársammal.

Egy személyiségzavaroktól sújtott, üldözési mániás macskát elég nehéz akár pár hónapra is elhelyezni. Kellett találnom valakit, aki elhiszi, hogy ez egy édes kiscica, csak most épp rossz passzban van. Mégsem bízhattam valami naiv lánykára, mert Marcit a sötét midichlorianok nemzették, komolyabb Sith technikák nélkül kezelhetetlen. Szerencsére Zsákmány kollegina némi unszolás után elvállalta a gyámságot, és egy délután átköltöztettük hozzá a jószágot minden tartozékával együtt. A nyugalmam kábé három órán keresztül tartott, amikor Zsákmány felhívott, és követelte, hogy azonnal vigyem el tőle, mert ez nem is igazi állat, hanem maga a Sátán személyesen. Marci miután rájött, hogy lepasszoltam, nekiugrott a lakásban található két cicának, de az embereket sem kímélte. Hárman alig bírták bezavarni a fürdőszobába, ahol elbarikádozta magát a mosógép mögé, és tisztán látszott rajta, hogy aki közelíteni mer, annak ütött az utolsó órája.

A macskát Krakkóból hoztam úgy három évvel ezelőtt: Képzeljünk el egy közel háromszáz négyzetméteres nagypolgári lakást, amit éppen felújítanak. Létrák, vödrök, cementes zsákok mindenfelé. Az egyik szobába volt bezsúfolva az excsajom a dobozaival, ugyanis éppen akkor készült visszaköltözni Budapestre. Engem is utolért a volt férjek, pasik balsorsa, miszerint hiába nem vagyunk már együtt évek óta, sokszor nekünk kell villanykörtét cserélni, csapot szerelni, vagy éppen ideges nőt és ideges macskát költöztetni.

- Azonnal tegyük be Marcit a macskaszállító konténerbe, mert ha megneszeli hogy el akarjuk vinni, itt botrány lesz - mondtam.
- Várj kicsit, mert még nem evett a cica...
- Hát jó.

Evett a cica.

- Most már berakhatom?
- Még ne, mert nem kakilt. Várjuk meg amíg kakil.
- Te tudod...

Vártunk amíg Marcinak méltóztatott, de addigra már érezte hogy az életére akarunk törni, és rögtön bebújt az ágy mögé. Itt egy röpke fél órás fogócska vette kezdetét, Andi csendesen sírdogált, a macska meg mindenféle sötét zugokba bújva morgott rám, és marta véresre a kezem. Hívtunk segítséget, ami hamarosan meg is érkezett egy kedves meleg fiú, és egy pirogon hizlalt lengyel liba személyében, aki nyitva felejtette az ajtót, és Marci kiszökött a hatalmas lakásba. Rohangásztunk össze-vissza, a nagydarab munkások meg halálra röhögték magukat, hogy egy ilyen kis macska kifog rajtunk. Mondtam, lehet próbálkozni, erre a főnök felvett egy kesztyűt, maga mellé intette a segédeit, és partvisokkal felfegyverkezve vadászni indultak. Puffanásokat hallottam és hangos kiabálást, amiből csak a “kurwa” szót értettem, mert ennek lengyelül és magyarul is ugyanaz a jelentése. A melósok visszavonultak nyalogatni a sebeiket, nekem meg komolyan megfordult a fejemben, hogy hívni kéne egy állatorvost, aki altató lövedékkel elkábítja mint a rinocéroszt, mert esteledni kezdett és szerettem volna éjfél előtt Pestre érni. Végül Marci kifáradt, és csak félig tudta széttépni a lópokrócot, amit ráborítottam, így további fél liter vérveszteség árán sikerült betuszkolni a dobozába.

Végül a szomszédasszonyomra bíztam, és megígértem, hogy karácsonykor hazamegyek érte. Csak el ne felejtsem a címet...

Csabi barátom, akit még a Shangri-La-ból ismerek éppen Londonba készült, és felajánlotta hogy elvisz kocsival. Ez nagyon jól jött, mert egy ideje képtelen vagyok betartani azt az alapszabályt, hogy az embernek csak annyi holmija legyen, ami két táskába belefér. Plafonig pakoltam a kombi Golfot, és még így is maradt itthon néhány könyvem meg egy halom csetresz.

Hajnali négykor értünk a tengerhez, és miközben a dokkban sétáltam a kompra várva, azt vettem észre hogy rettenetesen félek. Félésből nagy rutinom van, ez természetes velejárója annak, ha az ember nem szeret beállni mindenféle sorok végére, és igyekszik a saját életét élni. Féltem amikor először stoppoltam, vagy vágtam neki az erdőnek, féltem amikor géppisztolyos katonák szedtek le a buszról a Fehérorosz-Litván határon, és féltem akkor is, amikor először mutattam meg az írásaimat egy idegennek. Tudtam persze hogy nem lesz baj, mert vannak emberek, akik fejben oldanak meg differenciálegyenleteket, mások abszolút hallással születnek, én meg szimplán szerencsés vagyok: Sokszor kerültem katyvaszba, de mindig megúsztam. Ha egy hajszállal, de akkor is. És mégis félek, amikor új dolgokba fogok, mert ilyenkor valami örökre megváltozik, és nem létezik többé az a pont, ahová még öt perccel ezelőtt kapaszkodtam. Nem egy felemelő érzés, és talán még sosem fogott el olyan erősen, amikor Calais-ban a szutykos víz fölött köröző sirályokat bámultam.

A hajón elaludtam, nem is emlékszem hogy vánszorogtam vissza a kocsihoz. Csabi Londonban ébresztett fel a tízmilliós kérdéssel:

- Merre van Preston?
- Honnan tudjam? Te vezetsz...
- Tudod te mekkora ez az ország?! És arról hallottál már, hogy ha az ember elindul valahová, sokkal nagyobb esélye van rá, hogy odaér, ha legalább egy nyomorék térképet nyomtat magának?
- Manchestert megtalálod? Ott van valahol mellette.
- Aha... és legalább a címet felírtad, ahová megyünk?
- Ja, cím az nincs. Majd a helyszínen körülnézünk.
- Te elindultál úgy Angliába, hogy azt sem tudod hol fogsz aludni? - Csabi itt már ököllel ütötte a kormányt.
- Nyugi, nekem mindig szerencsém van. Találunk valamit, hidd el.
- De ezt így... hát!

Iszonyú rossz négy órán keresztül hallgatni valakit, akinek igaza van, kellően intelligens hogy ezt minden oldalról megvilágítsa, ráadásul a teljes műsort vörös fejjel üvöltve adja elő.

Kicsit megálltunk enni meg pihenni, kicsit eltévedtünk, szóval a betervezett dél helyett ötre értünk Prestonba. Házfalakon láttunk néhány ingatlan hirdetést, de vagy nem vették fel a telefont, vagy elhajtottak. Harminc órányi utazás után ez elég nyomasztóan hatott, pláne hogy közben Csabi folyamatosan mondta a magáét, szerencsére egyre lassabban a kimerültségtől. Találtunk nagy nehezen egy szállodát, de ott 45 Fontot kértek volna egy éjszakára (most 55-öt fizetek a szobámért egy hétre), ráadásul majd még egyszer ennyiért helyezték volna biztonságba a cuccaimat. Tovább sétáltunk az indiai boltok és kifőzdék előtt, amikor észrevettem egy bezárt ingatlanügynökséget, aminek az ablakában ott díszelgett egy csomó cetli, hogy ilyen meg ilyen szoba baráti áron kiadó. Igen ám, de minden hirdetéshez ugyanaz a vezetékes szám volt megadva, mobil sehol. Aztán ahogy tébláboltunk a kirakat előtt, Csabi kiszúrta hogy valaki még motoszkál odabent. Bekopogtunk és azonnal elkezdtem hadarni, hogy I need a room immediately, de az ember láthatóan már azon gondolkodott, melyik pornófilmet vegye ki este a tékából, és csak ingatta a fejét, hogy nem barátom, ez neked ma nem jött össze. Fáradj vissza holnap, ha kialudtad magad a híd alatt. Csabi agyában ekkor elpattant valami, és minden eddiginél hangosan üvöltözni kezdett, lehordott mindenféle románcigánynak, mire az ügynök szemében érdeklődés csillant és megkérdezte:

- Ti is magyarok vagytok?

Rögtön lett szoba, nagyon jó áron. Csodálatos érzés volt látni ahogy Csabi összeomlik lelkileg, és halkan motyogja, hogy hát én ezt nem hiszem el, ezt nem... Mosolyogva széttártam a kezem, és csak ennyit fűztem hozzá a történtekhez:

- Én megmondtam, hogy mindig szerencsém van.

Preston egyik legmenőbb részére költöztem, a pakisztáni-lengyel nyomornegyedbe. Az Illatos úti gettó valamivel jobban néz ki, és bizalomgerjesztőbb arcok mászkálnak arrafelé, viszont tök ingyen és élő egyenesben megy nálunk a Mónika-Show. Folytköv.