"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: ...és már a FB sem frissül :( Tényleg ennyi volt? Ne már. (2018.04.23. 21:24) Midlife Crisis
  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2010.07.19. 00:04 Lotterfeld Boholy

Dugóhúzó

Címkék: 1991 1992

1991-1992, Beloiannisz. 18 éves vagyok.

A repülő kiér a felhők felé, és a pilóta szélesen elmosolyodik. Úgy érzi, övé az egész világ. Egy darabig gyönyörködik a látványban, majd élesen bedönti a gépet és kanyarodni kezd. Kicsivel kevesebb gázt ad a kelleténél, kicsit tovább húzza a csűrőlapátokat, mire egyensúlyát vesztve pörögni kezd és dugóhúzóba fordul. Az elején még csak bosszús a hibás manőver miatt. Azt hiszi, képes kezelni a helyzetet. Változtat a fordulatszámon és finom mozdulatokkal megpróbálja visszaszerezni az irányítást. Az idő csak múlik, egyre gyorsabban veszít a magasságból. Pánikba esik és ész nélkül rángatja a kormányt. Vicsorogva nézi a gyorsan közeledő szántóföldet, és az utolsó pillanatig képtelen elfogadni a tényt, hogy elcseszte. Nem változtathat irányt.

Hogy lehetne meghatározni azt a pontot, amikor már biztosan bekövetkezik valami, amit elkerülnénk legszívesebben? Az életben nem villan fel ilyenkor piros lámpa, nem szólalnak meg a szirénák. Azt gondoljuk, ez is csak egy nap volt, mint a többi sok ezer. Mire észrevesszük, hogy az az apró hiba, amit elkövettünk, egyre súlyosabb eseményeket rángat maga után, már csak tehetetlen szemlélői vagyunk az eseményeknek.

Akárhogy is erőlködöm és próbálok visszaemlékezni, nem tudom megmondani, mikor kezdtek elromlani a dolgok. A nyár nagyon jól indult, három hónap szabadságot kaptam anyáméktól. Laci Németországban dolgozott, úgyhogy gondtalanul csavarogtam naphosszat, és közben összebratyiztam a Beloianniszi fiatalokkal. Ginát kísérgettem mindenfelé, néha feljöttem Budapestre és meglátogattam a nyóckeres haverjaim közül azokat, akik épp szabadlábon voltak. Még társadalmilag hasznos elfoglaltságot is találtam magamnak: Polgárőrnek álltam. A rendszerváltás utáni néhány évben a rendőrség nem tudott alkalmazkodni az új feltételekhez, és ugrásszerűen megnőtt a bűnözés. Ekkor alakultak az első polgárőr egyesületek, egy arc pedig beszervezett engem a lágymányosi csapathoz. Péntekenként nem diszkóba jártam, hanem rossz fiúkra vadászni Budapest külterületén. Hajnalig kis csoportokban, saját kocsikkal és felszereléssel járőröztünk. Volt részem rendes autós üldözésben, elfogásban, és baleset utáni mentésben is, ami nem egy lélekemelő feladat, szóval csak becsülni tudom azokat, akik ilyesmivel foglalkoznak. A polgárőrséget nem lelkiismeret furdalásból, vagy valamiféle kompenzációs kényszerből vállaltam el, csak a kalandvágy miatt. Igazából mindegy volt nekem, hogy betörök, vagy betörők után futok: Mindkettő termeli rendesen az adrenalint.

Közben azért a faluban sem állt meg az élet. Terjedni kezdett a pletyka, hogy lakik az utcánkban nő, akinek egész nap dolgozik a férje, és a szabadidő tartalmas eltöltése céljából fiúkat fogad a lakásán. Éva 22 éves volt, az én szememben rettentően öreg. Éppen ezért vergődtem is egy hétig az ügyön, majd bekopogtam hozzá valami fals szöveggel, hogy elfogyott otthon a gyufa, vagy ilyesmi.

- Most már túl késő van - mondta, miután végigmért engem. - Gyere vissza reggel és megoldjuk, jó?

A nyár további részében nem volt gondom a szexszel. Kicsit zavart, hogy a másfél éves fia végigüvöltötte a szeánszokat a járóka rácsába kapaszkodva, és paráztam folyamatosan, hogy mikor állít be a a férje - Jani -, de hasznos volt ez az időszak mindenképpen. Alapszinten megtanultam, mit kell kezdeni egy nővel az ágyban, ami jó néhány férfinak harminc éves korára sem jön össze.

Ősszel ígéretemhez híven elmentem dolgozni egy autómosóba. Illetve komplett szerviz volt az, de a tulaj csak a kefét meg a vödröt merte rám bízni. A munkaidő reggel héttől este nyolcig tartott, és napi négyszáz forintot kerestem, ami akkor sem volt túl sok mindenre elég. Kijött belőle a hot-dog, cigi, kávé, vonatjegy, és vége. Mivel tizenhat órám elment az utazással és a munkával, sok bajt nem bírtam keverni, de fárasztó volt ez az életforma. Rendszeresen elaludtam és két hét után el is küldtek. Megjegyzem, egészen a múlt évig ez volt ez az egyetlen hely, ahonnan kirúgtak. Később azt is elmesélem, iszonyú vicces volt.

Miután állás nélkül maradtam, otthon ülve pihentem ki a kocsimosás fáradalmait. Illetve csak pihentem volna, mert anyám folyamatosan baszogatott. Nem tetszett, hogy tizennyolc éves koromban el kell tartania, nem tetszett neki a baráti köröm, pedig a beloianniszi haverjaim elsőáldozók voltak a nyóckeres fiúkhoz képest. Cseppet sem érdekelt a szövege, hogy mit fog szólni Laci, ha hazajön Németországból. Ha békén hagyott, olvastam vagy zenét hallgattam, ha nem, elmentem otthonról, hátha megnyugszik. Később próbálkoztam az álláskereséssel is, de elég nehézkesen ment, mivel szinte semmi pénzt nem kaptam otthonról, szóval ha meg akartam venni az Expressz újságot meg felhívni néhány címet, lógnom kellett a vonaton, ami nem mindig jött össze. Egyszer anyám szeme láttára rakott le a kalauz, mert nem volt hajlandó kifizetni nekem a huszonnégy forintos jegyet. Nagyjából ekkor meguntam az egészet, és azt játszottam, hogy reggel kikísértem az állomásra, de indulás után ugrottam is vissza a peronra. Hazamentem és otthon üldögéltem estig, majd fél órával az érkezése előtt átsétáltam Krisztián haveromhoz. Aztán mintha a következő vonattal érkeztem volna, beállítottam, hogy sajnos ma sem találtam munkát. A legszebb napjaim voltak, amiket úgy sikerült eltöltenem, hogy senki sem szólt hozzám. Azóta is megnyugvással és biztonságérzettel tölt el, ha egyedül vagyok a lakásban, amiben élek. Persze sokszor kiderült a kávé és cigi fogyás alapján, hogy otthon töltöttem a az időt, az ezzel kapcsolatos viták pedig állóháborúvá fajultak.

Beával időről időre előkerültünk egymásnál, ami azt jelenti, néha felcsöngettem hozzá, hátha összejön valami. Otthoni életem utolsó felvonása is hozzá köthető: Kilencvenhárom januárjában meglátogattam, és mivel volt nálam valamennyi pénz, elmentünk megnézni a Sárkány Visszatért. Illetve ő nézte a filmet, én inkább a lábai közt matattam, ami nem is járt minden eredmény nélkül, mert a stáblista alatt megjegyezte, hogy nem állna ellen, ha esetleg leteperném. Hozzájuk nem mehettünk, én meg közös szobában laktam az öcsémmel, arról nem is beszélve, hogy már eleve szívesebben láttak az ajtón kívül. Így vettünk egy üveg kannás bort, levonatoztunk Beloianniszba, és bekopogtunk Gézukához, a falu hivatalos munkanélkülijéhez. Persze akadt még más is, aki nem dolgozott, de ő ezt főállásban nyomta. Ebédet az Önkormányzattól kapott, segélyt az államtól, ami mint minden jó csoda, épp kitartott három napig. Ha valaki kocsit akart mosatni, vagy felverte a kertjét a gaz, szólt és el volt rendezve az ügy, akár a miénk. Az éjszakát Gézuka fűtetlen, savanyú szagú házában töltöttük, de kaptunk vastag dunyhát, és elég hamar átmelegedett az ágy.

Másnap ahogy Beával sétáltunk az állomás felé, összefutottunk Krisztiánnal. Elújságolta, hogy meghozták a nyugdíjat a nagyanyjának, és mindenképpen menjünk vele, mert ezen a napon a végtelen lehetőségek országává változik a Szarafisz utca. Mami igen szerette a pálinkát, minden korty után könny szökött a szemébe, és úgy elérzékenyült, hogy adott egy kis pénzt a fiúnak. Kellemes melegben ültünk, kicsit facsarta az orrunkat a kályha füstje és a mosdatlan öregszag. Szegény asszony nem mert a szemünk előtt inni, ezért kiosont a konyhába, majd nedves csókot adott a falon függő Krisztus sípcsontjára, és reflexszerűen nyúlt a tárcájába a következő bankjegyért. Ezt eljátszotta legalább tízszer, és mire ránk esteledett, egy komplett vagyon büszke birtokosai lettünk.

A vonathoz már nem volt értelme kimenni, hát rendeztünk Krisztiánnál egy házibulit. Ömlött a Kőbányai Világos meg a Kevert Rumpuncs, mit mondhatnék... Talán még egy ilyen estére futotta a pénzből, aztán erősen gondolkodóba estünk, hogy legyen tovább. Engem vagy bátorrá tesz az alkohol, vagy okossá, súlyosabb esetben mindkét tünet mutatkozik rajtam, hát kitaláltam, hogy be kéne törni a volt munkahelyemre. Biztos van ott legalább tízezer forint váltópénz, az egy időre elég lesz. Helyeselt buzgón mindkettő, megszavazták nekem az útiköltséget meg egy rozsdás fűrészlapot, és az utolsó vonattal feljöttem Pestre. Hajnali egy körül értem Óbudára, nem volt semmi forgalom, ideálisnak tűnt minden körülmény. Annyi lett volna csak a dolgom, hogy átmászok a vasajtón, és lefűrészelem a műhely bejáratát záró lakatot, csak közben kijózanodtam, és már nem tűnt annyira jónak az ötlet. Idáig a hasonló akciókat valakivel párban hajtottam végre, és mivel nem akartunk egymás előtt beégni, mindig megcsináltuk a melót. Egyedül viszont nem mertem nekivágni, hát eldobtam a fűrészlapot, és kitaláltam egy történetet, hogy kutyás rendőrök őrizték a környéket meg helikopterek kőröztek közvetlenül az objektum felett. Biztos megneszelték, hogy itt bűntény készül. Szerencsére úgy leráztam a zsarukat, mint Senna a kombi Wartburgot, szóval minden oké.

Elmesélni viszont már nehezebben tudtam a sztorit, mert Krisztiánnál zárva volt az ajtó, akárhogy dörömböltem, nem engedett be. Sikerült benyomnom vécé ablakát, majd lerúgva a tartályt meg néhány apróbb dolgot, végre bejutottam a lakásba. Összegabalyodva aludtak (vagy igyekeztek úgy tenni), a ruháik pedig szanaszét szórva hevertek a földön. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem hálták el a nászt, de Bea előéletét figyelembe véve ez elég nehezen ment. Mondjuk Krisztián sem birtokolta sokáig a Nyócker legjobb seggét, mert másnap ahogy kávéztunk a teraszon, beállított Bálint, a falu börtönviselt keményfiúja, és kijelentette, hogy elkíséri Beát.

- Hová? - kérdezte Krisztián.
- Ahhoz meg mi a fasz közöd van, kiscsíra? - vonta meg a vállát a csávó, majd kézen fogta a csajt, és már ott sem voltak.

Se pénz, se nő, csak néztünk egymásra bután. Én ráadásul már napok óta nem jártam otthon, valahogy éreztem, nem fogadnának tárt karokkal. Akkor még nem fajult el teljesen a helyzet, de már munkálkodtak bennünk azok az erők, amik dacossá teszik az embert. Ilyenkor iszonyú nehéz megbocsátani, vagy bocsánatot kérni, nem is közeledtünk egymáshoz anyámmal. Mivel munkám nem volt, nagyon hamar jelentkezett a bevételi kényszer. Azt találtam ki, hogy amikor nincs otthon senki, körülnézek a lakásban, hátha találok néhány apróságot, aminek nem tűnik fel a hiánya. A zárakat közben lecserélték, de a padláson keresztül simán bejutottam. Körülnéztem a konyhában, csináltam magamnak egy kávét és elég furcsa érzés fogott el. Egyrészt nagyon jó volt újra otthon lenni, de közben tudtam valahol, hogy én már nem tartozom ide, még megtűrt személy sem vagyok, mint az elmúlt hónapokban. Később még évekig fantáziáltam arról, hogy elmegyek valami távoli országba, ott iszonyúan meggazdagodom, egy nap pedig visszatérek ide, és örülni fognak nekem, és ez lesz az otthonom, amíg élek.

Sokáig nem volt időm merengeni, mert össze kellett pakolnom, mielőtt anyám hazaér. Aranyékszert vagy pénzt nem találtam, hát a hónom alá csaptam néhány drágább albumot, és hűtőládából kivettem egy jó adag fagyasztott lángost. Ez volt a vacsoránk Krisztiánnal, reggel pedig eladtam a könyveket, ami szintén fedezte a tárgynap kiadásait. Aztán folytatódott ez nap-nap után: padlásajtó-konyha-kávé-pakolás-értékesítés. Tisztában voltam vele, hogy nem megy így a végtelenségig, és ez az utolsó pillanat, amikor még bekopoghatok és elmondhatom, hogy változtatni szeretnék a dolgokon. Mégsem tudtam rászánni magam erre a lépésre, mint ahogy ő sem kereset meg azzal, hogy ideje lenne leülnünk beszélni. Most így felnőtt fejjel úgy gondolom, csak egy elveszett gyerek voltam, aki - nyilván a saját hibájából - bajba került. El nem tudom képzelni, hogy hasonló esetben nem bocsátok meg a fiamnak, bár ez sem biztos, mert közben eszembe jutott egy érdekes történet:

Anyám mesélte még, hogy tizennégy éves korában meghalt az anyja, az apja pedig bekattant és teljesen elfordult tőle. Engedélyt kellett kérnie mindenért, nem találkozhatott a barátaival, és az iskolát is ott kellett hagynia, mert kijelentette az öreg, hogy nem tartja el. A béke akkor sem állt helyre, amikor munkába állt, mert az apja minden alkalmat megragadott, hogy megkeserítse az életét. Eldugta a szappant, szekrény alá rejtette a fontos iratait, ha pedig anyámnak sietnie kellett valahova, és a konvektor mellett szárította a ruháit, egyszerűen kikapcsolta a fűtést. Úgy menekült el otthonról, hogy tizenhat éves korában feleségül ment egy rockzenészhez, akivel viharos három évet töltött együtt, aztán elváltak. Én állítólag nem pestlőrinci "Vakmadár" zenekar énekesétől fogantam, de a Heisenberg-féle határozatlansági elvet figyelembe véve nem kizárható. Lényeg az, hogy anyám akkor égre-földre megesküdött, ha lesz egyszer gyereke, nem engedi, hogy hasonlókat éljen át. Tudom, nem kevés részem volt abban, hogy idáig fajultak a dolgok, de ha tizenhárom éves koromban nem szabadít rám egy alkoholista kőművest, akit apámnak kellett elfogadnom, talán másképp alakul minden.

Valamelyik reggel bekopogott hozzánk (mármint Krisztiánhoz) az öcsém és kért, hogy menjek haza, mert anyám beszélni akar velem. Egy percig nem gondolkoztam, a dolgon, csak kerestem egy tiszta inget, megfésülködtem az ujjaimmal és már indultam is. Leültettek a konyhában, majd nyílt az ajtó, és megjelent személyesen Laci. Kirúgta alólam a széket, és ott ütött, ahol ért. Amikor éreztem, hogy nem fogja abbahagyni egyhamar, üvölteni kezdtem vele, hogy ha meg akar ölni, tegye meg nyugodtan, csak ezt fejezze be. Kiküldött a fürdőszobába, hogy mosakodjak meg, majd a vállamnál fogva elráncigált az önkormányzathoz, és kiíratta a személyimből a lakcímet. Az ügyintéző próbált ellenkezni, hogy ez így nem túl törvényes, de Laci kilátásba helyezett neki is néhány pofont, szóval hivatalosan is hajléktalanná váltam.

A nap hátralévő részét sem töltötte tétlenül, mert körbejárta az összes ismerősömet, és a saját finom modorában közölte, hogy nem szeretné, ha bárki is befogadna engem. Krisztián bezárkózott, egy másik cimborám az öccsét küldte ki, hogy most sajnos nem lehet, volt aki csak a sötétítő függönyöket húzta be, ahogy kopogtattam. Kisétáltam a temetőbe gondolkozni, és találtam a sírokon egy csomó szaloncukrot, ami még karácsonyról maradt ott. Ezzel elvoltam estig, de mivel nem akartam január végén a szabad ég alatt aludni, ki kellett találnom valamit. Tizenegy körül elcsendesedett a falu, és hátulról bemásztam a kertünkbe. Kinyitottam a tyúkólat, majd az alvó csirkék közül kiválasztottam egyet (reméltem, hogy nem a kakas az), a térdeimmel megszorítottam és elnyisszantottam a nyakát. Szakszerűen kicsorgattam a vért, a hónom alá fogtam, majd bekopogtam vele utolsó reménységemhez, Gézukához.

A madárnak kifejezetten örült, szívesen készített belőle pörköltet, de jó előre szólt, hogy nem aludhatok nála, mert erősen tart a Lacitól. Próbálkoztam még kicsit, ígértem fűt-fát-kommersz barackpálinkát, de hajthatatlannak bizonyult.

Először a vasúti töltés mellett feküdtem le a gazban, de hamar átfagytam és tovább kellett állnom. A bekötőút mellett találtam egy szénaboglyát, ami szúrós volt és alig melegebb, mint a föld, de hajnalig meg tudtam húzni magam.

Ahogy felkelt a nap, automatikusan indultam az állomás felé, mert jól tudtam, hogy nincs már keresnivalóm Beloianniszban. Volt rajtam egy csirkevéres szürke farmer, egy ronda félcipő, amiről épp csak a makkok hiányoztak, zöld norvég mintás pulcsi, és egy denevérszabású műbőr dzseki, ami bizonyos körökben menőnek számított, de ma már a Blahán lejmolók se vennének fel hasonlót. Személyi igazolvány, bicska, három szál gyufa, ennyi.

Gondoltam, itt az ideje nekivágni Budapestnek.

Következő: Under the Bridge >>
     << Előző: Gina
         << Legeleje: Fontos dolgok

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr52160025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jodei 2010.07.19. 20:17:21

Ez hatarozottan tetszett. Most akkor egy honap a kovetkezo bejegyzesig ? Utananezek asszem annak a konyvnek...

Meauw 2010.07.19. 23:30:48

Már nagyon hiányoztak az írásaid. Ilyenkor sajnálom, hogy nem egy városban lakunk és nem lehet veled dumcsizni csak úgy. Szeretem az írásaid és megtiszteltetés ismerni Téged. Sok sikert és adjon a sors elégtételt ezekért a fájdalmakért, békét és elfogadást, sok szeretetet!M.

titokzatosidegen00 2010.07.20. 08:17:20

Mindíg is tudtam, hogy a magad nemében zseni vagy... csak a görcsöt nem értem a gyomromban...

dejv90 2010.07.22. 07:34:36

zsír...zsír... remélem nem kell a következő postig megint fél évet várni :(

fruschka · http://kaleid.blog.hu/ 2010.07.22. 11:36:33

egy kicsit off, de azért megkockáztatok egy lepattanó labdát: kaleid.blog.hu/2010/07/22/nalam_a_labda

elkapni és továbbadni nem kötelező, mindenesetre engem furdal a kíváncsiság egy boholyi összeállítást illetően.

Lotterfeld Boholy · http://www.boholy.blog.hu 2010.07.22. 18:44:05

@fruschka: rangsorolni nem kell, ugye? ja, majd igyekszem nem félévente írni posztot:)

fruschka · http://kaleid.blog.hu/ 2010.07.22. 19:10:18

neem, természetesen nem, csak ahogy neked tetszik. /izé, ezt a labdácskát én is úgy kaptam, és bár nem illik a blog profiljába, gondoltam teszek egy próbát :)/

McLaurin 2010.07.24. 20:02:46

Na végre, nagyon jó volt, már csak ritkán, félve kattingattam ide úgysem történik semmi és erre tessék itt egy ilyen remek írás aminek már is hiányzik a folytatása.