1991, Beloiannisz. 18 éves vagyok.

Ez a poszt nem jöhetett volna létre, ha nincs Zeck, aki dögrészegen úgy gondolta, hogy fel tud engem emelni a feje fölé, de nem tudott, és ennek néhány bordám látta kárát.

Beloiannisz egy kábé tíz utcából álló zsákfalu, 1950-ben építették a görög polgárháború menekültjeinek. Mára elég sokan visszavándoroltak, és a lakosság nagyobb része magyar. A Rákosi-éra fantáziáját dicséri, hogy teljesen egyforma házakból áll, szóval keveredik itt az álmos vidéki hangulat a lakótelepi szürke egyhangúsággal. Ha Orwell falura írta volna az 1984-et, Beloiannisz ideális helyszín lenne a forgatáshoz.

Ide költöztünk nem sokkal a tizenhetedik születésnapom előtt. Akkor épp évet halasztottam, mert a nyóckeres kalandjaim közben nem volt időm iskolába járni, és eltanácsoltak. Egészen addig Laci sima terrorral próbált kordában tartani és megakadályozni azt, hogy ne szökjek ki éjszakánként, de ekkor történhetett valami - talán anyám hatására -, és stratégiát váltottak. Elküldtek az MHSZ-be, hogy tegyem le a jogosítványt, és felajánlották, ha szerzek magamnak valami rendes munkát, nem cseszegetnek szeptemberig. Lett is állásom hamarosan, nem is akármilyen:

A betonacél nagy tekercsekben érkezik a vastelepre, ahol ráfűzik egy gépre, ami olyan forgó micsodákkal kiegyengeti, majd méretre vágja. Én voltam a fő-egyengető segédje, az al-egyengető, akinek az a dolga, hogy amikor a vágófej beragad, de a motor tovább húzná a vasat, nyomja meg a piros gombot. Erről persze rendszeresen megfeledkeztem, mert már akkor is szerettem csak úgy üldögélni és bámulni ki a fejemből. Folyamatosan arra riadtam, hogy valaki ezt üvölti: "Há' feszül a gép, há' nem látod?!" A karrierem úgy ért véget, hogy a főnököm egyszer kiment a sarki közértbe pálinkáért, de megfeledkezett magáról és csak egy óra múlva ért vissza. Addigra persze beragadt a fej, a gép viszont dolgozott tovább, és csinos kis masnikból álló hatalmas gordiuszi csomóvá fűzte a vasat.

Szeptemberben visszamentem az iskolába, amit gond nélkül el is végeztem. Laci Németországban dolgozott vendégmunkásként, anyám pedig úgy gondolta, jót tesz nekem, ha az utolsó szabad nyaramat otthon töltöm, ráérek ősszel állást keresni. Nekem addig fogalmam se volt róla, hogy miféle formák élnek abban a faluban, mert négykor keltem, öt negyvenkor indult a vonatom Pestre, este nyolcra hazaértem, tízkor meg már aludtam.

Ahogy rám szakadt a rengeteg szabadidő, persze körülnéztem, hogy miféle hely is ez a Beloiannisz, és lassan megismerkedtem a helyi fiatalsággal. A szomszédban lakott Gina, egy tizenhét éves gyönyörű görög lány. Engem rögtön kinézett a jövendőbeli legjobb barátjának, amivel csak annyi gond volt, hogy a második találkozásunk után már hulla szerelmes voltam belé. Erőltetni nem mertem a dolgot, ezért úgy csináltam, mint akinek megfelel ez a helyzet. Rengeteget beszélgettünk, igazi (!) leveleket írtunk egymásnak, és végighallgattatta velem az összes másolt kazettáját. Gina darkban nyomult, annak is a tanyasi grufti vonulatát erősítve: Gondosan életlenített zsilettpenge a dekoltázsnál, fekete koporsó kulcstartó, világoskék walkman... A stílusokkal nem volt teljesen tisztában, tehát a The Cure és a Bonanza Banzai mellett belefért a korai Pál Utcai Fiúk, a Republic, sőt még a Manhattan nevű fiúzenekar is.

Gina folyamatosan nyomasztott azzal, hogy van a Cure-nak egy "Arab halála" című száma, amit sehonnan sem tud megszerezni. Annyit tudtam az egészről, hogy kjúrosok azok a szénaboglyára tupírozott hajú csávók, akik a Deák téri aluljáróban dekkolnak minden délután öttől zárásig. Ismertem közülük az egyiket, és előadtam neki a problémámat. Iskola után kezembe nyomta a Standing on a Beach válogatásalbumot. Közben próbált téríteni és végig kellett hallgatnom a Pornographyt, ami a zenekar történetének talán legsötétebb albuma. Negyed óra után úgy éreztem, nem bírom tovább. El sem tudtam képzelni, hogy létezhet a világon ennyire szar zene, azt meg pláne nem, hogy tömegek gerjednek az ilyesmire.

Este átmentem Ginához és megkértem, csukja be a szemét. Hogy-hogynem, mégis nekem esett le az állam, amikor elindítottam a kazettát. A válogatás a Boys Don't Cry című dallal kezdődött, és életemben először megtapasztaltam, mi is az a katarzis. Az a zenekar, amitől pár órával azelőtt még undorodtam, egyszerűen csodát tett velem. Sohasem éreztem még ilyesmit.

Kjúros lettem. Bónuszként Ginával is csókolózhattam, igaz a nász elmaradt, mert másnapra ráébredt, hogy mégis Jorgosz, a görög kamionsofőr az igazi, aki minden héten csempészett neki egy halom tusfürdőt és cirill betűs Marlborot.

De hát a fiúk nem sírnak, ugye...

Következő: Dugóhúzó >>
     << Előző: Hogyan vesztettem el?
         << Legeleje: Fontos dolgok