Az ember, aki sose volt ott

Mint kiderült, sátramat Vilypuszta szomszédságában vertem fel, ami romatelep és éjjel-nappal működő fafeldolgozó üzem, two in one. A Kokodzsámbó éjfélig úgy-ahogy elnyomta a fűrészgép zaját, aztán kutyák nyüszítettek egy órán keresztül, végül hajnalban elaludtam a lágyan egymáshoz csapódó gerendák ritmusára. A levegő tíz fokot hűlt közben, így fel kellett vennem az összes ruhámat, ráadásul a sátrat is egyenetlen talajra állítottam és csak döglött madár pózban tudtam bepréselni magam a mélyedésekbe.

Tizenegykor ébredtem, mint akit fejbe vertek. Eredetileg úgy terveztem, pihenek egy napot, de inkább összepakoltam mindent és elindultam, pedig nagyon úgy nézett ki, esni fog. A térkép szerint az út átvisz a patakon, északnak fordul, majd becsatlakozik a kék keresztes ösvénybe. Ténferegtem össze-vissza, de semmi ilyesmit nem találtam. A cigánysorról egy illegális szeméttelepre kerültem, ahol választhattam a búzamező és a tövises bokorerdő közül, de a tegnapi kalandom után valahogy nem volt kedvem dzsungelharcost játszani.

Végül találtam egy kellemesen csalános gyalogösvényt, ami sacc per kábé jó irányba vezetett. Belehúztam, mert délután kettőig szerettem volna táborhelyet találni. Vízhordással, mosással, főzéssel úgy három óra, míg berendezkedem egy új helyen, így időben neki kell fogni, ha nem akarom a nap további részét azzal tölteni, hogy ülök a sötétben. Ilyenkor már nem lehet mit csinálni, amit meg igen, azzal sincs el az ember órákig.

Vízcsobogást hallottam és gondolatban megveregettem a vállam, mert végre nem tévedtem el. Ahogy kiértem a parkba, rögtön ledobtam a zsákot és főztem egy kávét. Nem jutalomkávé volt ez, mint a hegymászásnál, hanem elgondolkozós, mert fogalmam nem volt, hogy vergődök át a túloldalra.

A patak itt négy-öt méter mélyen folyt, és kőhíd vezetett át rajta, amíg le nem dőlt az egyik oldala és a járópallók a vízben landoltak. Lemenni és vissza a partfalon lehetetlennek tűnt, maradt az ép hídpillér, de az nem volt szélesebb harminc centinél, és még a gaz is benőtte teljesen. Van egy jó adag tériszonyom, de mivel más lehetőség nem adódott, áttipegtem a romokon. Kicsit olyan volt, mint az Indiana Jones háromban az Isten hídja: nem mindig voltam benne biztos, hogy a fűcsomó amire lépek a lában alatt vagy méterekkel lejjebb van. Tartok tőle, hogy az utolsó szavaim ezek lesznek: hát ez nem volt jó ötlet.

A sikeres partot érést extra adag háztartási kekszel ünnepeltem, majd folyattam az utam az ösvényen, ami kivezetett a leggyönyörűbb rétre, amit valaha láttam. Vegyesen nő itt a fenyő és mindenféle borostyán futtatta fák, az aljnövényzet nem csíp, nem rúg, nem harap és vaddisznók se garázdálkodnak a környéken. A fénykép sajnos nem adja vissza jól, de tényleg meseszép. Ezt akarom látni a szobám ablakából.

Itt is ragadtam pár napra, mondjuk nem jószántamból, hanem folyamatosan esik. A sátorban malmozás a legnyomasztóbb az egészben, ilyenkor sajnálom csak, hogy max. a muslica-tetemet cipelő hangyával beszélgethetek vagy szürkületkor a tábor körül sertepertélő állatokra kiálthatok, hogy "disznó, takarodj!"

Figyelembe véve a realitásokat, változtatni kellett a terveimen. Eredetileg úgy gondoltam, két hét alatt hipp-hopp letudom a Zemplént, majd egy kis Észak-Magyarországi túra után jön a Tarnavidék. Na, ez így biztos nem fog összejönni. Még pár nap és elérem a Füzéri Várat. Miután megnéztem, kicsit búcsút mondok a gyaloglásnak és elstoppolok Aggtelekig, mert nagyon kíváncsi vagyok a Baradla-barlangra. Innen ismét stoppal utazom a Tarnavidékre, és lesz három-négy napom körülnézni. Istenmezeje persze nem maradhat ki, ha minden jól megy, ott végzek augusztus ötödikén, Őz Zsolt (remélem még) élő rocklegenda születésnapján.

Érdemes az erdöben okosan félni. Ha megriadnék minden kis reccsenéstől, rémálommá válna ez a nyaralás - így is néha határeset -, ha meg úgy korzóznék itt fel-alá, mint a Városligetben, annak csúnya vége lenne, mert én vagyok itt túlélésből a legrutintalanabb állat. És nem mindig a vaddisznó vagy a mérges gomba a legnagyobb veszélyforrás. A patak, különösen eső után, amikor kimossa a partfalból a szmötyit, tele van dzsuvával. Azt a vizet, amit direkt iváshoz veszek alaposan megnézem, mert a szúnyoglárva megfőzve nem annyira szar, mint amikor a torkomon akad az életéért kapálózva. A pele mindent elhurcol és szétrág, amihez hozzáfér. Mint kiderült, nem görény vagy mosómedve, hanem ez a szerencsétlen kinézetű rágcsáló lopkodta a szandáljaimat. A rovarspray megvéd a szúnyogtól és kullancstól, de él itt egy nagyon fájdalmas csípésű fekete légyféle, amire hatástalan. Ha lehet, nem bántok állatot, de ezek a legyek olyan gusztustalanok és agresszívek, hogy nem ölöm meg őket azonnal, hanem vigyorogva figyelem, ahogy pokoli kínok közt lassan kimúlnak. A legveszélyesebb dolog pedig a vízpára. Mindenhová beeszi magát, szétáztatja a kekszet, a cigipapírt, felmosórongy lesz a térképből és egy döglött elefánt nyirkos segglyukává változtatja a hálózsákot, így ha öt percre is kisüt a nap, mindent kirakok száradni.

Rájöttem, hogy a muflon mégse károg, a fák közt gubbasztó varjúk tévesztettek meg. És megvolt a nyaralás legintenzívebb szexuális élménye: kioperáltam egy kullancsot a farkamból.

Az idő is valahogy ki van fordulva errefelé. Reggel hatkor kelek (néha lefeküdni szoktam ilyenkor), aztán egy órán át intenzíven nézek ki a fejemből. Ha maradok a helyemen, a sátor előtt bambulok tovább, ha túrázós napom van, komótosan összeszedem a holmimat és elindulok. Rengeteg időt pöcsölök olyan egyszerű dolgokkal, mint a pakolás, főzés, sátortakarítás. Mivel nem rohanok sehová, mindig belefér egy kávé, vagy fél óra semmittevés. Amivel még el tud menni egy egész délelőtt, az a posztolás. Megírom ugye az okosat a vonalas füzetbe, aztán pötyöghetem be két ujjal. Bele lehet jönni, mert nem rossz telefon ez a Samsung Szigszalag, csak az akksija veszettül kevés erre a melóra. Errefelé a leggyorsabb hálózat a már öt éve is elavultnak számító GPRS, negyed óra míg átmegy egy kép és az aktív kapcsolat szí'ja az áramot rendesen. Gépeléskor meg világít a képernyő, persze az is. A teli tank másfél posztra elég, aztán kereshetek a falu végén egy nénit, akinek elmondom a jól begyakorolt szöveget: Csókolom, turista vagyok, nem besurranó tolvaj, lemerült a telefonom, tessen má' segíteni, és nem, nem fogja a töltő hatezerre felpörgetni a villanyórát.

Igazán gyárthatnának ebből a telefonból expedíciós verziót teleobjektívvel, kurblis töltővel, és vész esetén gombelemről működtethető pornószekcióval.

Ötödik napja rohadok itt az esőben. Mivel öt négyzetméter nem egy élettér, néha kimegyek cuppogni a sárba. Így jöttem rá, hogy azért van itt annyi szép fa,  mert ez a hely a Károlyi-kastély parkjához tartozott, csak az eredetinél valamivel kisebb helyet gondoz az Északerdő Zrt. Nyilván ezért a régi beomlott híd és még néhány kisebb rom. Az arborétum meg elképesztő, aki erre jár, nézze meg.

Közértbe is kellett menem, mert unalmamban megettem és elszívam mindent, amit értem. Hagyjuk is, mennyire áztam el, viszont a falu széléről láttam egy csomó hegyet, és ahogy a döglött szürke égből leereszkedtek rájuk a felhők, az azért lélegzetelállító volt. Ott is maradtam kicsit és azon gondolkoztam, miért szeretem ennyire az erdőt. Mert itt real time lehet követni a körforgást, élet és halál teljesen összeolvad. A föld rothad. Tele van ázott levelekel, korhadó ágakkal és mindenféle döggel. Belőlük viszont gyökerek szívják a naftát, és ebből lesz gomba, málna, medvehagyma, minden földi jó. A többszáz éves fák persze nem porladnak el azonnal, rajtuk kis növényszigetek alakulnak ki. Ha én itt meghalok, építenek a hangyák belőlem várat, a maradékon meg kinő a rókagomba. Ezt megeszi a vaddisznó, aztán kiszarja és legközelebb lehet csiperke leszek, lehet vargánya, de mindig marad belőlem valami. És így megy ez, ha a végtelenségig nem is, de az atomvillanásig egész biztosan.

Egész idáig azt hittem, én vagyok az utolsó turista Magyarországon. Persze víkendezőket meg parasztházak tornácain gubbasztó eltévedt németeket láttam, de olyannal, aki az erdőt járja csak azért, hogy ott legyen, idáig nem találkoztam. Ma viszont összefutottam néhány lelkes fiatallal, egy bácsival, aki sátor nélkül, hálózsákkal vágott neki a hegynek és folyamatosan menekülnöm kellett egy sikoltozó iskoláscsoport elől, akiket szintén a sárga ösvényre terelt a tanáruk. Viszont jobban jártam náluk, mert rohamtempóban hamarabb értem az elhagyatott ház eresze alá, ugyanis közben kitört a vihar. Kábé fél perc alatt lett vaksötét és amit kaptam a nyakamba, felért egy Balaton-átúszással, persze ruhában, teljes felszereléssel. Az egész nem tartott negyed óránál tovább, és az volt a legszemetebb benne, hogy a szél rögtön elfújta a felhőket, kisütött a nap, én meg erős bazmegelés közepette rakhattam ki száradni a holmimat.

Másnap borult maradt az ég, a sötét-kövér felhők sem tudták eldönteni, hogy essen-e vagy ne. Még egyszer nem akartam szétáztatni mindenemet, úgyhogy a sátrat hátrahagyva elindultam megnézni Kőkaput. Egy Károlyi-vadászkastély áll itt, ami persze ma már szálloda. Úgy reklámozzák a helyet, hogy a "Csend itt kezdődik", ami annyiban igaz is, hogy térerő nulla, egyébként tipikus hétvégi kirándulóhely étteremmel, csónakázó tóval, és délelőtt tízkor dögrészeg vendégekkel. Giccses az egész, mint egy képeslap, viszont ha rohadt gazdag leszek, kiveszem az elnöki lakosztályt egy hétre, fél óránként pisztrángot vagy pezsgőt rendelek, és telecsandázom a lábáztató lavórt, miközben gyönyörködöm a kilátásban.

Békésen sétálok visszafelé, amikor böffenést hallok és kitotyog elém az útra egy kis vadmalac. Olyan ez, mint a sofőröknek a labda: ha jön, azonnal fékezni kell, mert tuti hogy fut utána a kisgyerek. Vigyázzba vágtam magam, míg elvonul a família, aztán igyekeztem minél hangosabban, a Süsü a Sárkányt énekelve eljutni a sátorig, nehogy még egyszer meglepjem őket. Eldöntöttem, ha támad a desznyó, fültövön vágom a botommal, az még neki is fájhat. Ha nem jön be, még mindig futhatok, mert túl messzire biztos nem mer eltávolodni a kicsinyeitől. Gerald Durrell, "Családom és egyéb állatfajták" című könyvében olvastam, hogy Larry (Lawrence Durrell) szerint nem nagy ügy az egész, mert mekkora is a vaddisznó? Legfeljebb olyan magas lehet, mint egy szék, azt meg lazán átugorja az ember. Amikor megkérik, hogy ugyan már menjen ki az erdőbe bemutatni ezt a trükköt, közli hogy ő nem a tettek szőrös mellű óriása, csupán író, aki elméleti megoldásokat szállít.

Reggel ismét az út közepén találtam meg az egyik szandálom, pedig a sátor alatt tartom az eset óta. A titokzatos idegen ezúttal megrágta a szappant is, valamint elfogyasztott egy fél mosogatószivacsot. Lehet, mégse görény volt, hanem mosómedve. Furcsák az állatok, mert a vaddisznó böfög, az őz ugat, a muflon meg úgy károg, mint egy varjú.

Az idő napok óta ocsmány, viszont ezzel együtt eljött a gomba-mennyország. Minden van minden mennyiségben, én meg úgy érzem magam, mint maci az ezer hektáros málnásban. Az csak a baj, hogy rajtam kívül több állat is gombafüggő. Amit széttúrt az őz vagy a vaddisznó, azt már felesleges átnézni, és a szép nagy, kifejlett példányokat rendszerint felzabálják a hangyák, de volt olyan is, amiben egy rakás kukacot találtam. Mindegy, ha nem mérgezem meg magam valami zöldet fosós galócával, tutira nyitok egy éttermet, ahol minden gombából készül, még a császármorzsa is.

Rostállóról erdei vasút visz Pálházára, amiről úgy mondják, a környék kulturális és gazdasági központja. A kocsikat egy dízelmozdony-makett vontatja és az egész személyzet két bácsiból áll, akik ránézésre Rákosi óta szolgálnak ezen a vonalon.

Hivatalosan négy állomás van, de csak Kőkapunál álltunk meg. Ott a személyzet bevonult a az étterembe, majd húsz perc múlva kipirultan és csillogó szemmel kerültek elő. Ezután vidáman robogtunk lefelé, csak a peronon ácsorgó madarakra dudált rá néha a vonat. Be kellett hozni az időveszteséget, na.

Pálházán -, ami az elhagyatott és félig lerombolt gazdasági épületekkel és a minden oszopon fellelhető Gáspár Laci plakátokkal inkább tűnt Rákosszentmihály külsőnek, mint bármiféle központnak - hamar letudtam a bevásárlást, majd elindultam Füzérradványra, ahol vannak tavak, arborétum meg valami kasély is. A falu meglett, csak addig keringtem, amíg egy szántóföldön találtam magam, és (feltételeztem én) csak át kellett vágnom egy burjánzó erdősávon és már helyben is vagyok. Na, az nem erdősáv volt, hanem egy agyagos medrű patak ártere. Ahol nem sáros zsombékon kellett átgázolnom, ott derékig ért a csalán meg a tövises halál. Egy órámba került a száz méteres kaland, tele vagyok csalánkiütéssel és száztíz helyen vérzik a lábam. A mocsártól néhány percre találtam egy szép helyet, ahol letáborozhattam végre. Lövésem nincs, hol vagyok, de a szandálomat, a szivacsot meg a szappant kikészítem éjjel a mosómedvének.

Három-négy napja jártam Mogyoróskán, ami a Regéci Vár tövében fekszik. A Thököly-felkelés után lerombolták, így csak szürkésfehér romok állnak egy bazinagy hegy tetején. Rögtön bemoziztam, hogy titkos kazamaták, kincskeresés meg hasonlók és le akartam táborozni a környéken, hogy egy egész napot szánhassak rá. Ez nem sikerült, mert a patak meglett, amit kerestem, de egy ötven méter mély nyiladékban folyt, így Középhutáig kellett gyalogolnom, mire találtam egy rendes helyet. Légvonalban talán hét kilométerre kerülhettem a vártól, de a kanyargós erdei utak meg a négyszáz méteres szintkülönbség miatt nyugodtan szorozhatjuk kettővel. Mégis úgy számoltam, megjárható egy nap alatt oda-vissza, úgyhogy reggel bepakoltam a fejlámpát és minden szükséges felszerelést, majd megindultam régészkedni.

Út közben megdöbbentő felfedezést tettem a mesék valóságtartalmával kapcsolatban. Megtaláltam ugyanis a Vasorrú Bába kunyhóját, persze az évek alatt lezabálták róla a hangyák a mézeskalácsot.

További kutatásokat folytattam a környéken, mert éreztem, ha nem találok egyéb bizonyítékot, néhány szőrszálhasogató áltudós belekötne az eredményeimbe. Jó darabig nem találtam semmi érdemlegeset, majd amikor kezdtem már feladni a reményt, ráleltem Jancsi és Juliska üzenetére, melyet az utókornak szántak. Idáig is sejtettem, de most már egész biztos vagyok benne, hogy a mesék nem hazudnak.

Megvan egyébként az ellenszerem az éjjeli vaddisznó zaklatások ellen. Röfi nem szereti a fényt, és ha feloltom a lámpát - persze kicsit sem elkapkodva -, odébb áll. Szereti viszont a kamikáze bogár, ami berregve, iszonyú erővel csapódik a sátor falának. Ha ennyire oda van a világosságért, miért éjjel él? Nem lenne nagyobb flash kirepülni az űrbe és szénné égni a napban?

Vért izzadva megmásztam Regéc Várát, ahol rögtön szembesültem azzal, hogy négyszáz a beugró, kétszáz a fagyi és vidám családok szalonnáznak a még álló falak árnyékában.

Sok nem maradt belőle, mert tisztességesen felrobbantották a tizenizéedik században, viszont gyönyörű kilátás nyílt a környékre és megcsodáltam a pincebörtönt, aminek egyetlen bejárata a plafon közepén nyílt. Egyéb látnivaló híján információs táblák lógtak mindenhol, és az egyiken megtaláltam Zrínyi Ilona várrendtartását. A tizenkettes pont különösen érdekes.

Mivel egy egész háztartást nem bírok el, egyszerűsítenem kellett, így a tárgyak több funkcióval bírnak. A legfontosabb a lábos, mert önmagában tölti be a konyha, a mosogató és a fürdőszoba szerepét. A szappan (ph nullás!) egyben mosószer is, a törölköző meg konyharuhának és abrosznak is jó. A hálózsák kitűnő napozóágy, csak este ki kell zavarni belőle a bogarakat.

Az első három nap óta nem esett, mégis tele az erdő gombával, én persze rögtön rákaptam az ingyenebédre.

Ez például késői laskagomba, amiből kitűnő ragut vagy pörköltet készíthetnék, de sajna nincsenek alapanyagaim, így megpirítom olajon, majd rizzsel felfőzöm. Találtam már vargányát, rókagombát és őzlábat is, mindegyik nagyon finom volt. Nem olyan bonyolult a webkettes gombaszakértés, csak a gyilkos és légyölő galócát kell messziről felismerni. Indulás előtt egy napig mentegettem a Wikipédia vonatkozó oldalait és kreáltam az egészből egy mobil gombahatározót. Ez sokat segít, de ha vége lesz a nyaralásnak, asszem elvégzek egy rendes tanfolyamot, mert ahogy múlik az idő, egyre inkább úgy érzem, nem kell minden új szenvedélybe rögtön belehalni.

A falvakban szinte egyáltalán nem élnek fiatalok, a többség nyugdíjas. Mivel kimozdulni nem szeretnek/tudnak, házhoz jön a posta, a szódás, a zöldséges, és a tejeskocsi is, ami a legprimóbb Casio hangzással játsza a Boci Boci Tarkát, majd a dal végén elbődül: MÚÚ!

Az utca tele virágokkal, pedáns tisztaság uralkodik mindenhol, még azoknál a portáknál is nyírják a gyepet, ahol láthatóan évek óta nem lakik senki. Rontaná az összképet, mert a házak fele lakatlan, de lehet, így tartják egymásban a lelket az öregek, hisz milyen lehangoló lenne olyan helyen élni, ahol minden halott után marad egy gazzal benőtt kert...

Szomorúak, de végtelenül kedvesek és segítőkészek. Útbaigazítanak, elmondják, hogyha megkapargatom a rókagomba húsát és besárgul, az a jó, sőt még nyitvatartási időn kívül is kiszolgáltak a boltban. A nénit alig tudtam lebeszélni róla, hogy a saját kenyeréből adjon, mivel a készlet délre elfogyott.

Mondják, hogy a falvak a nyugalom-béke szigetei, hát ez nem teljesen igaz. A népek itt zsigeri késztetést éreznek arra, hogy folyamatosan berregtessenek valamit. Ha nem a fűnyíró nyüszít, akkor a flex vagy a láncfűrész. Az erdőben sincs vége a ricsajnak, mert errefelé a legáltalánosabb közlekedési eszköz a katonai UAZ. Tudom én, hogy a bőrüléses műmájer terepjárók nem valók földútra, de ezek a konzervdobozok úgy csörögnek, hogy a vaddisznóban is megáll a szar, pedig nem egy félős állat. Nem is értem, miért festik ezeket terepszínűre, amikor Vecsésről tisztán lehet hallani, hogy Etelközben gyakorlatozik a Második Ukrán Hadsereg.

Ez a túra kegyetlen szívás, mert szétfagytam, megsültem, megettek a bogarak, rohadt nehéz zsákot cipelek órákig, de mindig kárpótol valami a szenvedéseimért. Ha megmászok egy csúcsot, úgy érzem magam, mint Rocky Balboa, amikor fel bírt menni végre a lépcsőn. Ilyenkor főzök magamnak egy kávét és lazulok fél órát. Kicsit jobb fíling, mint gyorsan betolni egy feketét a Boráros téren és félig elszívott cigivel menekülni a lejmolók hada elől.

Valamelyik este sötétedés után álltam neki főzni. Már az sem volt egyszerű látvány, ahogy a hold bevilágította a völgyet, de aztán megjelent egy csomó szentjánosbogár és vagy egy óráig a sátor körül repkedtek. Földöntúli volt az egész, és a végén már azon se csodálkoztam volna, ha megjelenik Gandalf és közli velem, hogy kizuhantam térből-időből, de induljunk most, mert nagy kalandok várnak ránk Középföldén.

Az éjszaka közepén meg elkezdett sipákolni mellettem egy madár. Nem csiripelt, hanem olyan hangja volt, mint egy vastüdővel élő gumikacsának. Mondom, csak abbahagyja egyszer, de az istennek sem akarta befogni a csőrét. Tolta fél órán keresztül, amikor...amikor bazmeg felelt neki egy másik ilyen mittudoménmicsoda és már sztereóban élvezhettem a műsort. Feltűnt, hogy lassan közelednek egymáshoz, és ha így folytatják, reggelre össze is jöhet egy menet. Nyilván párzási ének ez, legalábbis az idegesítően bugyuta dallamvezetésből erre következtettem. Egyszer csak a madaram sípolása halálhörgésbe fulladt, recsegtek az ágak és tompa puffanásokat hallottam. Gondolom, egy éjjeli ragadozó kaphatta el, egyszerűen ment a hang után. Na, így jár, aki dugás helyett is csak nyomja a szöveget.

Reggelre az út közepén hevert a túraszandálom, kábé tíz méterre a sátortól. El nem tudom képzelni, milyen állat vethetett rá szemet, bár erős a gyanúm, hogy egy görény volt. Szerencsére nem vonszolta tovább, mert cipő nélkül még lassabban haladnék.

Minden menedzserféle embernek (politikusoknak is) kötelezővé tennék egy több hetes erdei túrát. A döntésekről általában nem egy órán belül derül ki, hogy helyesek voltak-e, itt viszont azonnal látszik az eredmény: Ha rossz irányba mész, eltévedsz. Ha víz nélkül tévedsz el, ihatsz a pocsolyából, ha az sincs, vaddisznó ürüléket facsarhatsz a bögrédbe. Ha nem mered megenni a gombát, buksz egy finom ebédet, de ha rossz gombát szedsz, minimum okádni fogsz. Ha a rét közepén vered fel a sátrad, megdöglesz a napon, ha viszont korhadt fák közé állítod fel, tutira rád borítja az egyiket a vihar, és akkor viszon'hallásra. Ilyen egyszerű ez.