"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2011.11.10. 21:02 Lotterfeld Boholy

Ciao, Marina!

Címkék: 2011

Egy hosszú nyaralás alatt van ideje az embernek átgondolni az életét, és a végén egyre biztosabban éreztem, hogy a Tündérgyárral nincs kedvem  tovább foglalkozni. A kereslet találkozott is a kínálattal, mert a többségi tulajdonos rögtön közölte, hogy nem tart igényt a munkámra, hiszen azon kívül, hogy kitaláltam a helyet, nevet és stílust adtam neki, négyezer rajongóig pörgettem a facebook oldalt, és megszereztem a szponzorokat, valójában semmit sem csináltam, és ezért volt pofám annyi pénzt kérni, amennyit bármelyik srác megkeres az autómosóban. Aki egyedül akar baszni, tegye csak - legfeljebb összegecizett lepedőn ébred -, szóval hajrá Tündérgyár, sok sikert és hasonlók. Mások helyett is szeretném megköszönni Gnoo munkáját, aki nélkül nagyon nehezen indult volna el a bolt, és ha voltak is összezördüléseink (nem is kevés), elévülhetetlen érdemi vannak abban, hogy a hely túlélte a kritikus első évet.

Azért sem sírtam vizesre a párnám, mert nekem is új kihívás volt a jelem az óvodában, hát elővettem a titkos füzetemet, amibe feljegyeztem mindent, amit szeretnék megtenni/átélni/megtanulni mielőtt meghalok. Szerencsés fickó vagyok, mert bőven akad kipipált tétel a listámon, de még mindig hátra van a rocksztárság, amihez még öregednem kell, mert negyven alatt értelmetlen elkezdeni, és asszem a  Mount Everestnek sem vágok neki holnap. Maradt hát Anglia, mert függetlenül attól, hogy nem kevés pénzt kerestem már fordítással, az angolnak egy speciális formáját beszélem, ami ötven szóból és másfél igeidőből áll. A nyelvtani szabályok pedig olyanok, mint a Mátrixban a fizika törvényei: Amelyiket nem lehet kikerülni, az megszeghető.

matrix.jpg

Kihurcolkodni Angliába elég macerás, mert ha nincs rohadt sok pénzed, érdemes utazás előtt állást intézni, viszont még a pakisztáni étteremben mosogatókat is interjúztatják, amihez ott kell lenni, és ezzel a be is zárult a kör. Persze vannak itt ügynökségek, ahová némi papírpénz ellenében leadhattam volna az önéletrajzom erősen cenzúrázott változatát, de az ilyesmiben nem hiszek, szeretem önállóan menedzselni az életemet. Van úgy öt szakma, amit megtanultam az idők során, ezek közül kiválasztottam a gumiszerelőt, mert technológiailag ugyanaz mindenhol a világon, túl nagy beszédkészséget nem igényel, és rendesen megfizetik.

Egy apróhirdetési oldalon találtam három szimpatikus céget és írtam nekik. Nem küldtem CV-t, nem fordíttam le a levelet rendes angolra, csak közöltem hogy a meghirdetett állásra kifejezetten alkalmas vagyok, almost ten years experience, és hasonlók. Legnagyobb megdöbbenésemre másnap választ kaptam egy bizonyos Duncantől, hogy ez tök jó, Manchester mellett, Prestonban van a telephely, ugorjak be ha arra járok, aztán meglátjuk.

Megbeszéltünk egy időpontot, karrier letudva.

A szállásfoglalás kicsit nehezebben ment, mert ezt az utolsó három napra hagytam, így néhány email cím és telefonszám kivételével semmi konkrétum nem volt a kezemben. Ha egy ügy nem akar magától megoldódni, azt rá szoktam bízni az őrangyalomra, dolgozzon csak meg a fizetéséért, de így is akadt még tennivaló: Meg kellett szerveznem, mi legyen az élettársammal.

Egy személyiségzavaroktól sújtott, üldözési mániás macskát elég nehéz akár pár hónapra is elhelyezni. Kellett találnom valakit, aki elhiszi, hogy ez egy édes kiscica, csak most épp rossz passzban van. Mégsem bízhattam valami naiv lánykára, mert Marcit a sötét midichlorianok nemzették, komolyabb Sith technikák nélkül kezelhetetlen. Szerencsére Zsákmány kollegina némi unszolás után elvállalta a gyámságot, és egy délután átköltöztettük hozzá a jószágot minden tartozékával együtt. A nyugalmam kábé három órán keresztül tartott, amikor Zsákmány felhívott, és követelte, hogy azonnal vigyem el tőle, mert ez nem is igazi állat, hanem maga a Sátán személyesen. Marci miután rájött, hogy lepasszoltam, nekiugrott a lakásban található két cicának, de az embereket sem kímélte. Hárman alig bírták bezavarni a fürdőszobába, ahol elbarikádozta magát a mosógép mögé, és tisztán látszott rajta, hogy aki közelíteni mer, annak ütött az utolsó órája.

A macskát Krakkóból hoztam úgy három évvel ezelőtt: Képzeljünk el egy közel háromszáz négyzetméteres nagypolgári lakást, amit éppen felújítanak. Létrák, vödrök, cementes zsákok mindenfelé. Az egyik szobába volt bezsúfolva az excsajom a dobozaival, ugyanis éppen akkor készült visszaköltözni Budapestre. Engem is utolért a volt férjek, pasik balsorsa, miszerint hiába nem vagyunk már együtt évek óta, sokszor nekünk kell villanykörtét cserélni, csapot szerelni, vagy éppen ideges nőt és ideges macskát költöztetni.

- Azonnal tegyük be Marcit a macskaszállító konténerbe, mert ha megneszeli hogy el akarjuk vinni, itt botrány lesz - mondtam.
- Várj kicsit, mert még nem evett a cica...
- Hát jó.

Evett a cica.

- Most már berakhatom?
- Még ne, mert nem kakilt. Várjuk meg amíg kakil.
- Te tudod...

Vártunk amíg Marcinak méltóztatott, de addigra már érezte hogy az életére akarunk törni, és rögtön bebújt az ágy mögé. Itt egy röpke fél órás fogócska vette kezdetét, Andi csendesen sírdogált, a macska meg mindenféle sötét zugokba bújva morgott rám, és marta véresre a kezem. Hívtunk segítséget, ami hamarosan meg is érkezett egy kedves meleg fiú, és egy pirogon hizlalt lengyel liba személyében, aki nyitva felejtette az ajtót, és Marci kiszökött a hatalmas lakásba. Rohangásztunk össze-vissza, a nagydarab munkások meg halálra röhögték magukat, hogy egy ilyen kis macska kifog rajtunk. Mondtam, lehet próbálkozni, erre a főnök felvett egy kesztyűt, maga mellé intette a segédeit, és partvisokkal felfegyverkezve vadászni indultak. Puffanásokat hallottam és hangos kiabálást, amiből csak a “kurwa” szót értettem, mert ennek lengyelül és magyarul is ugyanaz a jelentése. A melósok visszavonultak nyalogatni a sebeiket, nekem meg komolyan megfordult a fejemben, hogy hívni kéne egy állatorvost, aki altató lövedékkel elkábítja mint a rinocéroszt, mert esteledni kezdett és szerettem volna éjfél előtt Pestre érni. Végül Marci kifáradt, és csak félig tudta széttépni a lópokrócot, amit ráborítottam, így további fél liter vérveszteség árán sikerült betuszkolni a dobozába.

Végül a szomszédasszonyomra bíztam, és megígértem, hogy karácsonykor hazamegyek érte. Csak el ne felejtsem a címet...

Csabi barátom, akit még a Shangri-La-ból ismerek éppen Londonba készült, és felajánlotta hogy elvisz kocsival. Ez nagyon jól jött, mert egy ideje képtelen vagyok betartani azt az alapszabályt, hogy az embernek csak annyi holmija legyen, ami két táskába belefér. Plafonig pakoltam a kombi Golfot, és még így is maradt itthon néhány könyvem meg egy halom csetresz.

Hajnali négykor értünk a tengerhez, és miközben a dokkban sétáltam a kompra várva, azt vettem észre hogy rettenetesen félek. Félésből nagy rutinom van, ez természetes velejárója annak, ha az ember nem szeret beállni mindenféle sorok végére, és igyekszik a saját életét élni. Féltem amikor először stoppoltam, vagy vágtam neki az erdőnek, féltem amikor géppisztolyos katonák szedtek le a buszról a Fehérorosz-Litván határon, és féltem akkor is, amikor először mutattam meg az írásaimat egy idegennek. Tudtam persze hogy nem lesz baj, mert vannak emberek, akik fejben oldanak meg differenciálegyenleteket, mások abszolút hallással születnek, én meg szimplán szerencsés vagyok: Sokszor kerültem katyvaszba, de mindig megúsztam. Ha egy hajszállal, de akkor is. És mégis félek, amikor új dolgokba fogok, mert ilyenkor valami örökre megváltozik, és nem létezik többé az a pont, ahová még öt perccel ezelőtt kapaszkodtam. Nem egy felemelő érzés, és talán még sosem fogott el olyan erősen, amikor Calais-ban a szutykos víz fölött köröző sirályokat bámultam.

A hajón elaludtam, nem is emlékszem hogy vánszorogtam vissza a kocsihoz. Csabi Londonban ébresztett fel a tízmilliós kérdéssel:

- Merre van Preston?
- Honnan tudjam? Te vezetsz...
- Tudod te mekkora ez az ország?! És arról hallottál már, hogy ha az ember elindul valahová, sokkal nagyobb esélye van rá, hogy odaér, ha legalább egy nyomorék térképet nyomtat magának?
- Manchestert megtalálod? Ott van valahol mellette.
- Aha... és legalább a címet felírtad, ahová megyünk?
- Ja, cím az nincs. Majd a helyszínen körülnézünk.
- Te elindultál úgy Angliába, hogy azt sem tudod hol fogsz aludni? - Csabi itt már ököllel ütötte a kormányt.
- Nyugi, nekem mindig szerencsém van. Találunk valamit, hidd el.
- De ezt így... hát!

Iszonyú rossz négy órán keresztül hallgatni valakit, akinek igaza van, kellően intelligens hogy ezt minden oldalról megvilágítsa, ráadásul a teljes műsort vörös fejjel üvöltve adja elő.

Kicsit megálltunk enni meg pihenni, kicsit eltévedtünk, szóval a betervezett dél helyett ötre értünk Prestonba. Házfalakon láttunk néhány ingatlan hirdetést, de vagy nem vették fel a telefont, vagy elhajtottak. Harminc órányi utazás után ez elég nyomasztóan hatott, pláne hogy közben Csabi folyamatosan mondta a magáét, szerencsére egyre lassabban a kimerültségtől. Találtunk nagy nehezen egy szállodát, de ott 45 Fontot kértek volna egy éjszakára (most 55-öt fizetek a szobámért egy hétre), ráadásul majd még egyszer ennyiért helyezték volna biztonságba a cuccaimat. Tovább sétáltunk az indiai boltok és kifőzdék előtt, amikor észrevettem egy bezárt ingatlanügynökséget, aminek az ablakában ott díszelgett egy csomó cetli, hogy ilyen meg ilyen szoba baráti áron kiadó. Igen ám, de minden hirdetéshez ugyanaz a vezetékes szám volt megadva, mobil sehol. Aztán ahogy tébláboltunk a kirakat előtt, Csabi kiszúrta hogy valaki még motoszkál odabent. Bekopogtunk és azonnal elkezdtem hadarni, hogy I need a room immediately, de az ember láthatóan már azon gondolkodott, melyik pornófilmet vegye ki este a tékából, és csak ingatta a fejét, hogy nem barátom, ez neked ma nem jött össze. Fáradj vissza holnap, ha kialudtad magad a híd alatt. Csabi agyában ekkor elpattant valami, és minden eddiginél hangosan üvöltözni kezdett, lehordott mindenféle románcigánynak, mire az ügynök szemében érdeklődés csillant és megkérdezte:

- Ti is magyarok vagytok?

Rögtön lett szoba, nagyon jó áron. Csodálatos érzés volt látni ahogy Csabi összeomlik lelkileg, és halkan motyogja, hogy hát én ezt nem hiszem el, ezt nem... Mosolyogva széttártam a kezem, és csak ennyit fűztem hozzá a történtekhez:

- Én megmondtam, hogy mindig szerencsém van.

Preston egyik legmenőbb részére költöztem, a pakisztáni-lengyel nyomornegyedbe. Az Illatos úti gettó valamivel jobban néz ki, és bizalomgerjesztőbb arcok mászkálnak arrafelé, viszont tök ingyen és élő egyenesben megy nálunk a Mónika-Show. Folytköv.

9 komment

2011.08.05. 12:29 Orália

Istenmezeje tour 2011 #16 Istenmezeje

Címkék: 2011

A végére pont mindenem elfogyott. Van hat szál cigim, talán egy adag kávém és három teafilterem. Tüzet gyújtani itt nem lehet (száraz fa még akadna, de nincsenek méretes kövek, amikkel alá tudnám támasztani a lábost), így hiába a fél kiló rizs, a kenyér végét ettem vacsorára valami éretlen dinnyével, amit a sátor mellett találtam.

Azért indultam el, hogy egyedül legyek az erdőben, a legnagyobb élmény mégis az volt, hogy kicsit megismerhettem a vidéki embereket. Kivétel nélkül mindenkitől a legnagyobb odafigyelést és emberséget kaptam, senki sem akart átverni, lehúzni, meglopni. Ha telefont kellett tölteni, első szóra beengedtek, ha zárva volt a bolt, kinyitották. A sofőrök sosem a ház előtt tettek ki, ahová igyekeztek, hanem elvittek a település végéig, de volt, aki inkább egy faluval arrébb, hogy gyorsabban haladjak. A romák ugyanúgy útbaigazítottak, felvettek, sőt, egy esetben ők óvtak meg a komolyabb kellemetlenségtől: találtam valami gombát, ami nem szerepelt nálam sem az ehető, sem a mérgező fajok között. Kicsit hasonlított az őzlábra, hát felszedtem és megmutattam a falu szélén kaszáló bácsinak. Bólogatott, hogy jó az, errefelé harmatgombának, vagy minek nevezik, meg kell pirítani parázson. Láttam hogy sokáig szagolgatja meg kissé bizonytalan, hát tovább mentem egy házzal. A cigány csak ránézett és mondta, hogy "Meg ne egyed, mert a seggeden fog kispriccolni!"

Szép nyaralás volt; ha nem esik olyan sokat, biztos több is belefér, de sebaj. Nem jut eszembe semmi okos végszó, úgyhogy most elstoppolok Pestig, aztán iszom egy sört. Vagy kettőt...

12 komment

2011.08.03. 22:05 Orália

Istenmezeje tour 2011 #15 Útikalauz stopposoknak

Címkék: 2011

Füzér vára végül kimaradt, viszont hosszában végigverekedtem magam a Zemplénen, és erre büszke vagyok. Most jön a végső szakasz, a stoppolás.

Pusztafalu környékén hiába integettem, nem volt kinek, aztán az első kocsi, ami fékezett mellettem, egy rendőrautó volt. Kérdezem, van-e valami gond? Semmi-semmi, elvisz Pálházára, dobjam be hátra a motyómat. Kissé megilletődtem, mert én még csak hátul, megbilincselt kézzel utaztam rendőrkocsival, de hát változnak az idők.

Pálházáról Bózsváig sétáltam, majd egy fenyőligetben letáboroztam. Másnap egy multi cég területi képviselője vitt tovább Göncig, közben osztotta az észt, hogy nem így kéne túrázni, hanem úgy, ő nem erre ment volna, hanem arra, ésatöbbi habalaba. A faluban vettem kenyeret, kávét meg dohányt, és olyan jól sikerült a matek, hogy egy darab ötforintosom maradt a végén. Pár kilométerrel odébb fogtam két cigánygyereket, akik elfuvaroztak Hidasnémetibe. Megint elkezdett cseperegni, hát igyekeztem gyorsan helyet találni, itt viszont frankón utánam jöttek a rendőrök a birkalegelőre. Beszélgettünk kicsit a tűzgyújtás szabályairól (miközben két hete zuhog, ugye), meg az Erdészeti Törvényről, mely kimondja, hogy egy északára ott verem fel a sátram, ahol akarom. Elővigyázatosságból ezt is lementettem a telefonomra, most jól jött.

Ma több mint nyolcvan kilométert utaztam négy fuvarral. Rájöttem, hogy felhajtó sáv vagy kis öböl elé kell állni, mert nem elég ha meglátnak, hely is kell, hogy a sofőr fékezni tudjon. Persze a legjobb placcokat elfoglalják a kurvák, de hát ilyen a kőkemény kapitalizmus.

Tizenegy körül megláttam a napot. De nem ám csak halvány korong volt a felhők mögött, mint az utóbbi két hétben, hanem sütött rendesen. Délutánra igazi nyár kerekedett, végre kiszáríthatom a holmimat, és nem kell egész nap a sátorban ücsörögnöm. Urasan megteáztam és nézegettem a fűben rohangászó bogarakat.

A katica például úgy melózik, hogy kinéz magának egy fűcsomót, és az összes szálon precízen végigmegy. Igazi pozőr, mert minden mozdulatából sugárzik, hogy elképesztően fontos, rohadt nagy munkában van, szerintem a levélcsúcsokon még kicsúszik a száján egy "hűakurvaannyát!" is.

A lepke meg oda van a testszagért, a szandálom durva orgiák helyszíne. Ha elég izzadt vagyok, a bőrömre is rászáll és a kis szívókájával szedegeti rólam a nem akarom tudni micsodát. Úgy számolom, két-háromszáz lepkével megoldanám a napi tisztálkodást.

Tegnap meg a pásztort figyeltem, az de egy stresszes állás. A nyáj legelt, ő meg mozdulatlanul ült egy órán keresztül. Áramoltatta a csít, talán nem is pislogott közben. Egyszer csak elkurjantotta magát, hogy "no gyerünk!" és egyvégtében lesétált ötven lépést, majd visszahuppant a fűbe. A kutya is csak dekoráció volt, mint a merdzsóban a nagycsöcsű üléshuzat, mert a birkák halál pontosan tudták, mit kell csinálni, mikor kell bemenni a karámba. A pudli munkamoráljára jellemző, hogy a bevonulás alatt a sátramat stírölte, majd nagy kegyesen megvakartatta velem a fülét.

Utazásaim során rájöttem Douglas Adams egy nagy tévedésére: a stoppolás legfontosabb kelléke nem a törölköző, hanem a hátizsák. Több sofőr is megemlítette, ha csak úgy simán izzadtam volna az út szélén, sose áll meg, mert csúnya történeteket lehet hallani, így viszont eszükbe jutott néhány ifjúkori sátras kaland, és kitették jobbra az indexet.

Szirmabesenyőn egy református pap vett fel, aki felvilágosított, hogy a Mária úton járok. Európa egyik leghosszabb zarándokútja ez, ami Ausztriából, Máriacellről indul és ezernégyszáz kilométer után Csíksomlyón végződik.

Kazincbarcika külsőn egy putnoki kocsmáros fékezett mellettem, aki addig el sem engedett, míg belém nem nyomott egy sört. A pult meg pörgött rendesen, mert ma kapták meg az emberek a se nem segélyt, se nem fizetést, ami a közmunka elvégzése után jár. És tényleg semmijük sincs, a villanyszámlát nem tudják befizetni, de alig bírtam lebeszélni őket, hogy meghívják még egy körre a "pesti gyereket".

Ózd keleti része döbbenetesen nézett ki, és igen örültem, hogy csak az ablakból kell látnom. Amikor még működött a kohászati üzem, a fejeseknek ide a domboldalra építettek egy csomó villaféleséget. Olyan lehetett, mint a Rózsadomb, csak épp minden ház egyforma. A rendszerváltás, és a kohó szétrablása után ezek elnéptelenedtek, dülöngélni kezdtek, majd a városvezetés ide telepítette a környékbeli romákat. Állítólag olyan állapotok uralkodnak a telepen, hogy még a rendőrség se nagyon merészkedik oda.

Ózdon egy fiatal nő vett fel, aki az anyukáját fuvarozta valahová. A csaj teljesen belelkesedett a kalandjaimon, míg a mami egyfolytában sápítozott, hogy ilyet nem lehet, ez óriási felelőtlenség, mert mi van, ha agyonvernek az erdőben?
- Ki? - kérdeztem.
Erre valahogy nem jött válasz.

Így megérkeztem a Tarnavidékre, Istenmezeje határába, ahol nemsokára véget ér ez a nyaralás. Nincsenek magas hegyek, egymásra hányt dombokon legelnek az állatok. A forgalomról meg annyit, hogy fél órát vártam az utolsó stoppra, pedig felvett az első arra járó kocsi.

Tartok tőle, hogy a lelkem mélyén birkapásztor alkat vagyok, mert egyre inkább úgy érzem, tudnék itt élni.

3 komment

2011.08.02. 10:11 Orália

Istenmezeje tour 2011 #14 Megvilágosodás

Címkék: 2011

Elmondom, hogy lehetett az a sztori Buddhával: tele lett a töke a világgal és úgy gondolta, kiszellőzteti a fejét az erdőben. Ment, mendegélt, közben cseperegni kezdett, esni, majd rendesen zuhogni. Beült egy fa alá, amíg elmúlik a zivatar, de csak ömlött az égből az áldás. Napokig, hetekig, hónapokig. Egyszer csak egy gombászó cigány járt arra, és felfigyelt a fa alatt gubbasztó alakra.
- Há' tezsvírem, micsinász te itt ebben a rusnya fertelem idűben?
- Várom a megvilágosodást, bazmeg.

Mint ahogy én is, de valahogy nem tölti el lelkem a mennyei békesség. Ha délig nem áll el, összepakolok és itt hagyom ezt a világnagy mocsarat.

5 komment

2011.07.31. 16:45 Orália

Istenmezeje tour 2011 #13 Nagyon vadon

Címkék: 2011

Minden település után a turistaút első kétszáz métere tele van kúrva szeméttel, ebből is látszik, meddig merészkedik be a panelparaszt. A nyomokból gyönyörűen kiolvasható, hogyan is zajlik egy ilyen kirándulás:

"Huhh, na jóvan, eddig jöttünk, nem vagyok én Rambó, bazzeg. Innen meg még jól látjuk a Boriskát (tizenhat éves Suzuki Swift, a havi törlesztője jelenleg 37.000 Ft), akkó biztos nem tévedünk el. Húgecci, a herémről is folyik a víz, aszony, aggyá már egyet abból a gazdaságos sörből. Bhgáff, na ez jó dobás volt, pont a patak közepére csanálódott. Na, Pistike itt ez a jégkrém, mennyé játszódni, addig anyáddal megsütjük a szalonnát. Aztán rendesen pisáld le a leveli békát, attól nő a pöcsöd. A papírt meg vissza ne hozd, kell valami a hangyáknak is... No nézzük mi van itt. Szalonna, kenyér, párizsi, erős pista. Asszony, ne a zacskó után rohangálj, van abból elég. Törj inkább ágakat, majd rálocsolom a benzint, amit a kocsiból szívtam. Fú, ez rohadt büdös, meg füstöl mint öregapám segglika. Hagyjuk is ezt, vedd elő a pacalkonzervet, majd megmelegítem öngyújtóval... Na vége a pihenésnek. Menjetek oszt várjatok a kocsinál. Én még tolok egy barna kombínót az útra, mert megfosatott a szaft."

Sikerült végre elindulnom Radványból. Az eső kissé csepereg, meg láttam csúf felhőket is, de nincs még egy hetem, hogy kivárjam a jó időt. Dél körül egy információs táblához értem, hogyaszongya ez a Füzérkajata-Koromhegy Erdőbirtokosi Társulás magánerdeje, ahol pro silva alapelvek szerint folyik a gazdálkodás. A vágásérett fákat itt nem tarolják le (tehát nem keletkezik irtás, amit aztán két méterenként beültetnek facsemetékkel), hanem egyenként választják ki őket, és az ültetés is szabálytalanul történik. Így a lehető legkisebb sebet ejtik az erdőn, nem hullik szét az ökoszisztéma, és turisztikai célokra is alkalmas marad.

Hát... Ha ilyen a telepített erdő, nekem más nem is kell.

Igazi dzsungelharc volt átvágni rajta, mohás sziklák közt, szakadékok mellett vitt az út, és tényleg csak néhány tisztáson láttam nyomait a kitermelésnek. Ha nincs az a tábla, fel sem merül bennem, hogy nem igazi az egész.

Túraboltokban lehet kapni olyan multifunkciós evőezközt, ami kés, villa és kanál is egyben. Na, abból nem szabad megvenni a zöldet, mert a fűben láthatatlanná válik. Nekem kettő is volt, most meg egy teáskanállal kell megoldanom az életemet.

Füzérkajatán nekem rontott az első faluszéli kutya, de ez volt a legnagyobb aktivitás, amit a helyen tapasztaltam.

Az utcákon senki, az élelmiszer-italbolt ránézésre évek óta zárva. Innen másztam még egy kicsit felfelé, találkoztam egy kocogóval meg egy gombászó cigánnyal, aki addig sztorizgatott, míg kikerekítette, hogy kéne neki egy ezres, de este majd megadja a kocsmában. Tekertem azért neki egy cigit, ne gondolja, hogy minden pesti tahó.

Egy óra múlva kiértem az erdőből és elém tárult az egymillió dolláros panoráma: Balról a Zemplén magas hegyei, középen sárgás dombság szántóföldekkel, jobb szélen pedig egy jókora szikla tetején Füzér vára személyesen.

Egy réten táboroztam le. Egész délután szép volt az idő, már azt hittem, ezzel vége a hideg taknyos redvának.

De nem.

Éjjel esett, most is esik, készleteim a nullán, és a gázpalackom is a végét járja. Kicsit ezt így értelmetlennek tartom, mert nyaralni jöttem, nem azért, hogy rajtam csapódjon le Magyarország teljes vízkincse.

Legalább lehetne ide pizzát rendelni. Akkor elviselném valahogy.

Elfogyott a cigim és vacsorára sem ehetek nyers rizst (bár gondoltam rá, hogy végszükség esetén lisztté őrlöm), be kellett mennem Pusztafalura és nem várhattam meg míg alábbhagy a zuhi, mert falun szombat délig tart az élet.

Nem is tudom, mi volt ez a vállalkozás hivatalosan, mert a polcokon lisztet meg étolajat láttam, de a megfáradt emberek bent dohányoztak és tolták a söröket. Persze a cigi még szerdán elfogyott minden más értékelhető árucikkel együtt. Két választásom maradt: átgyalogolok Füzérre a szakadó esőben vagy hagyom a francba az egészet, bebaszom a szétázott sátrat, hátizsákot az árokba, oszt' hazajövök.

Végül a nikotinfüggőség arra kényszerített, hogy bevállaljam az élményfürdőt, mert ha visszamegyek a táborba, összepakolok és megpróbálok valami közlekedési eszközt keríteni, akkor három-négy óra míg cigihez jutok, a legközelebbi boltot meg elértem ötven perc alatt.

Út közben valahogy egyre jobb kedvem kerekedett, úrrá lett rajtam a "velem nem baszik ki senki" életérzés, és még azt is eldöntöttem, ha már ott vagyok, felmegyek a várba és letudom a túrának ezt a részét.

Vásárlás után már nem voltam ennyire biztos a dolgomban, mert elkezdett derekasan szakadni és fújni a szél, ami száz méterrel feljebb a gyalogösvényen elég cudar lehet. Így se voltam szomjas amikor visszaértem a táborba, ráadásul nagy okosan levágtam a távot egy mocsaras szántón, átgázoltam egy kiáradt patakon, most meg szivaccsal próbálom felitatni a sátor közepén elterülő tavat.

Legközelebb a Szaharába megyek nyaralni.

3 komment