Az ember, aki sose volt ott

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

11. nap, kedd

Ma kétszer is találkoztam az erdésszel. Lefelé sétáltam a maradék élelmiszerért, amikor egy Lada Niva jött velem szemben, csomagtartó tele takarmánnyal.

– Mi járatban? – kérdezte.
– Túrázok.
– Honnan jössz?
– Fentről – mutatok magam mögé.
– Láttál vadakat?
– Láttam.
– Viszlát.

Számítottam rá, hogy visszafelé is összefutunk. Így is lett.

– Na, most meg felfelé? – kérdezte nevetve.

Elmagyaráztam, hogy egyszemélyes erdei tábort alapítottam, és a felszerelést cipelem éppen. Megkérdezte, merre vagyok, mert akkor nem küld oda vadászokat.

Köszi!

Megváltozott a bioritmusom, alkalmazkodott a természethez. Hajnalban kelek, ahogy világosodni kezd, sötétedéskor pedig elalszom. Vannak gyertyáim, akár olvasgathatnék éjfélig is, de a nyári rekkenő – úgy tűnik – arrébb van még. Nagyon lehűl a levegő éjszakára. Jobb akkor nekem a hálózsákban.

12. nap, szerda

Éjjel elkezdett esni, és azóta is tart, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Most aztán konkrétan kiderült, hogy a sátor finoman szólva is korlátozottan vízálló. Gitároztam, de hamar elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Vizet kéne hoznom, de ebben a lucsokban sehogy nincs kedvem lecsúszkálni a patakhoz. Úgy néz ki, a mai táborépítésnek annyi, de legalább elkezdhetek jegyzeteket készíteni.

Tele lett a sátor csigával. Fasza.

13. nap, csütörtök

Nincs is jobb, mint babot vacsorázni, aztán megpróbálni szépeket álmodni a telepúzott hálózsákban.

Áthurcoltam a nagy sátrat a – remélhetőleg – végleges helyére. Szemeteszsákokkal leszigeteltem alulról és megszüntettem a felesleges hálórészt. Így van bent legalább hat négyzetméternyi helyem, és védve vagyok a rovaroktól is. Most már csak a szellőzést kell megoldanom valahogy, és kitart ítéletnapig.

14. nap, péntek

Ma is esik, így nem biztos, hogy be tudom befejezni a sátor alapozását. A szemeteszsákok fognak ugyan valamit, de körbe kéne rakni az egészet kövekkel. Valami oknál fogva a munkához megfelelő – úgy fél tégla nagyságú – darabok kizárólag egy húsz méteres meredek lejtő alján tenyésznek. Nyaralás helyett kezd ez az egész munkatábor jelleget ölteni, csak a csíkos ruha hiányzik, meg az a baszomnagy kalapács, amivel a rosszarcúak sziklát aprítanak. Felhordtam négy adag követ, ami szerintem a tizede a szükségesnek, majd a szélsőséges időjárásra hivatkozva sztrájkba léptem és órákon keresztül kávéztam, meg olvasgattam. Az első napokban azt gondoltam, hogy ha két hetet kibírok itt, akkor végig tudom csinálni. Most kicsit alábbhagyott az optimizmusom.

Az összes ruhámat kint felejtettem a szárítókötélen, és sikerült az egyik zacskót is olyan ügyesen elhelyezni, hogy szétázott a cigarettapapírom. Közben fürdenem kéne, főzni, meg persze írni. Ehelyett itt ülök ebben a félig sem elkészült sátorban és hallgatom, hogy kopog az eső. Legalább két száraz napra lenne szükségem, hogy mindent rendbe tegyek. Kicsit nyomasztó ez így. Remélem, ennél értelmesebben fogom tölteni az időmet.

Közben kialakult itt egy mikrokozmosz, ami a sátorból, a patakból és az erdőből áll. Ezen kívül semmi sem létezik a világon. Megpróbáltam belegondolni, de teljesen hihetetlennek tűnik, hogy akár lesétálhatnék a faluba, felülhetnék a buszra és hazamehetnék. Mintha életemnek ez a része végleg eltűnt volna. Nem panaszkodom, pont így terveztem, csak úgy van ez, hogy amikor az ember végre megkaparintja vágya titokzatos tárgyát, csak néz nagyokat: Hű, én tényleg ezt akartam?

15. nap, szombat

Nem új keletű dolog nálam az, hogy én majd kimegyek az erdőbe jó pár hónapra. Már többször terveztem ilyesmit, sőt volt olyan ötletem is, hogy állandó tábort létesítek valahol, és ott töltöm majd a hétvégéket, ha elegem van a világból. Be kell vallanom, az fel sem merült bennem, hogy ez ennyi munkával jár. Megyek is dolgozni, mert sose leszek kész.

16. nap, vasárnap

Az az igazság, hogy ez az erdei lét sem tudott változtatni az eredendő lustaságomon. Már két napja kész kéne lennem a sátor szigetelésével, de alig haladok. Persze rengeteg kő kell a munkához, úgy számolom, még harminc kanyar. Egyszerre csak négyet bírok, utána le kell ülnöm cigizni, olvasgatni meg gitározni. Ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy végül is szabin vagyok, nem?

Elvakartam egy sebet a lábamon, remélhetőleg nem fog elfertőződni. Tettem rá arcszeszt, mert elsősegélycsomagom persze nincs.

17. nap, hétfő

Ma végre sikerült néhány dologgal előrehaladnom. A sátor két végét körberaktam kövekkel, ott már se víz, se tízlábú undorka nem jut be, valamint kívülre felvarrtam a saját készítésű rovarhálómat. Most már nem áll bent a füst, normálisan szellőzik. Délután mostam. Kint száradnak a ruhák, nem esznek meg a bogarak, és kezd az egésznek olyan tábor formája lenni.

18. nap, kedd

Aki ideges, szedjen hangyát, tartja a mondás. Hát ebből nekem kijut rendesen. Mivel a sátor körbe van szigetelve, a legyek meg a darazsak békén hagynak, csak a hangyák támadnak folyamatosan. Apró kis erdei vöröshangyák. Megfigyeltem, hogy kiválasztják valamelyik sarkot, és ott gyülekeznek, sok lúd disznót győz alapon. Sajnos nem az én kezem munkáját dicséri, de mindig akad jó pár, amelyik átjut a védvonalaimon.

Valahogy be kéne vezetnem a rendszeres napi takarítást, mert az, hogy alkalmatlan vagyok az ilyesmire, nem hatja meg az erdőt. Mindig is képtelen voltam rendet tartani, pedig egy szint fölött nagyon idegesít a káosz, úgy meg nem tudok dolgozni. Otthon kezelhető volt a helyzet, mert amikor teljesen elborított a dzsuva, nagyjából összeszedegettem, ami zavart és rendben is volt minden. Itt viszont azonnal lecsap a maradékra mindenféle állat, és ha nem figyelek oda, több órám rámegy, mire kitessékelem őket.

A kis sátor utolsó cafataiból ruhatartót fabrikáltam. Teljes lesz a luxus.

a gardrób

Áprilisban, a születésnapom környékén – nem először az elmúlt harminchárom év alatt – úgy éreztem, sehová sem vezet az életem, és valami nagyon erős menekülési kényszer telepedett rám. Így kivontam magam egy időre a forgalomból, hogy vesszen az, aminek vesznie kell, és maradjon, ami igazán fontos, vagy ne maradjon az égvilágon semmi, mert a semmire könnyebb építeni, mint megválaszolatlan kérdésekre, végenincs mesékre, és félig eljátszott szerelmekre. Ez nem a magát művésznek képzelő ember hisztije, mert bárkivel előfordulhat, hogy esetlegességen és pillanatnyi fellángolásokon alapuló kapcsolatok zárt körébe kerül. Ahol lehetetlen választani, és az ember csak rohangál körbe-körbe, de nem találja a megoldást.

Szintén hétköznapinak mondható a másik okom, ami miatt kiszálltam. Amikor egy vállalkozás napi három sörön, maréknyi fájdalomcsillapítón, és négy óra alváson kívül semmit sem hoz, az valami végeláthatatlan messianisztikus állapotot idéz elő. Mondogattam magamnak, ha majd ez a pénz bejön, vagy az a szerződés megköttetik, rendben lesz minden. És lám: a pénz bejön, a szerződés megköttetik, de mégis úgy áll az egész, mint tegnap, sőt kicsit rosszabbul. Jelenti ez azt is, hogy aki nem megfelelő alkat, az ne vállalkozzon, legfeljebb többszörös túlbiztosítással. A végén már úgy éreztem magam, mintha zombik gyűrűjében élnék, akik a nap minden percében pénzt követelve tartják elém csontos kezeiket.

Mindez persze nem indok egy negyedéves vakációra, hiszen ennek vége lesz egyszer, akkor meg kénytelen leszek kezdeni magammal valamit. A magabiztosságom sokáig azon alapult, hogy tudtam, bármikor felköthetem magam, és a legnagyobb lelki nyugalommal játszottam meg olyan helyzeteket, amiket épeszű ember nem vállalt volna be. Ez a hozzáállás olyan – pozitív és negatív – élményekkel ajándékozott meg, ami keveseknek adatott meg, és talán ebből következett, hogy egyszer csak írni kezdtem. Azért választottam az erdőt, mert az erdő él, egyszerűen önmaga miatt, nekem pedig ideje megszabadulnom a szuicid énemtől. És persze azért, mert ez nem csak erdő, hanem maga a rengeteg, a mesének pedig folytatódnia kell.

Elsősorban azért vagyok itt, mert megvan a következő könyvem témája és úgy döntöttem, megírom egyhuzamban. A csillagok hegyén öt és fél évig készült iszonyú nagy kihagyásokkal, viszont a tényleges munkával töltött idő nem lehetett több, mint négy hónap. Az a tervem, hogy innen befejezett kézirattal megyek haza, amit már csak gépelni és javítgatni kell.

Rájöttem, hogy tollszárból, spárgából, és egy félliteres kólásüvegből remekjó tölcsért lehet készíteni.

19. nap, szerda

Miközben a gőtékkel barátkoztam, találtam valamit a patakban. Úgy néz ki, mint egy őskori pattintott kőszerszám, bár lehet, hogy csak a természet formálta ilyenné. Felvittem a sátorba, ahol ráragadt egy Made in China matrica… vagy lehet, hogy mindig is rajta volt? Talán most lelepleztem egy világméretű összeesküvést. A Sárgák felosztották egymás közt az őskövület-piacot. Tajvanban készülnek a dínócsontok, Koreában a borostyánba szorult rovarok, és természetesen minden egyéb Kínában.

a titokzatos tárgy

Amikor szervezni kezdtem ezt a nyaralást, fogtam egy Magyarország térképet, és a következő szempontok szerint válogattam:

• Legyen erdő, ugye.
• Legyen lakott település a közelben, ahová néhány óra gyaloglással odaérek, ha szükségem van valamire.
• Kell egy patak is, ahol vizet tudok venni.
• Ha nem is az erdő közepére, de legalább a széléig képes legyek eljutni autóval. Ez azért volt fontos, mert tudtam, hogy sokkal több felszerelésre lesz szükségem, mint amennyi egy hátizsákba belefér.

Először Budapest negyven kilométeres körzetében próbálkoztam, Biatorbágy, Zsámbék és Etyek közelében. Hamar rájöttem, hogy ez a rész túl sűrűn lakott, sok a szántóföld. Ezután kicsit távolabb néztem körül. Az első számú jelöltem egy nagyon érdekes nevű falu volt: Istenmezeje. Amikor megtaláltam a térképen, rögtön úgy éreztem, hogy ez az, ami nekem kell. Valamiféle felsőbb akarat rábólintásaként értékeltem, hogy éppen ott írhatom meg az Armageddont.

Bepakoltam a kocsiba, és pár órával később meg is érkeztem. A környék tényleg szépnek tűnt, de a patak alig pár méterre kanyargott a műúttól, mögötte pedig olyan meredek hegyoldal kezdődött, amire egész biztos nem tudtam volna felmászni kétszáz kilónyi ellátmánnyal. Csalódottan autóztam a következő hely, Gyöngyöspata felé. Olyan érzésem volt, mint amikor tudom, hogy a kedvenc kajám lesz ebédre, ráhangolódom lelkileg, aztán kiderül, hogy elfogyott a csirkeszárny a hentesnél, és be kell érnem valami konzervvel. Ez az állapot nem tartott sokáig, mert ahogy közeledtem, egyre jobban tetszett a táj. A környék végtelen dombvidék, telis-tele fákkal. Tiszta, bővizű patak folyt át a falu központján, és megtaláltam az erdőbe vezető földutat is. A lakosság etnikai összetételéről annyit mondhatok, hogy errefelé sokkal több a piros ezerkettes Zsiguli, mint a kombi Wartburg. Az út elsőre járhatónak tűnt, de tele volt alattomos gödrökkel, amiket a traktorok vájtak ki. Háromszor akadtam el, és vetettem keresztet a kocsimra, míg az erdő közelébe értem. Itt már nem variáltam sokat. Bevonszoltam mindent a fák közé, és lepakoltam az első biztonságosnak tűnő helyre.

Estefelé értem haza. Kinéztem egy nagymellűt valamelyik kurvázós oldalon, magamba döntöttem minden alkoholt, amit találtam, elájultam, majd másnap reggel búcsút intettem Budapestnek. Az volt a nulladik nap, ott kezdődik ez a napló.

20. nap, csütörtök

Nem csak tegnap, hanem még fél éjszaka is zuhogott. A sátorban minden átnedvesedett, a ruháim, a könyveim, és az összes papír. Kis tócsákban gyűlt össze a víz. A forró, perzselő nyár elején itt ülök átázott farmerban, és vizes pólóban vacogok. Na szép, mondhatom.

a posztmodern családi sátor

Tegnap éjjel egy mesén gondolkoztam. Az egészből csak egy kép van meg, semmi más. Sok sztorival azért rekedek meg, mert van egy jó alaphelyzet, de sehogy sem tudok kikeveredni belőle. Lehet, mégis dalszövegeket kéne írnom, mert ott a mismásolást elfedi a zene. Szóval, az egész egy hatalmas erdő közepén fekvő kis faluban kezdődik. Annyira messze van mindentől, hogy a lakók azt gondolják, a világ csak ebből a néhány viskóból, meg a végeláthatatlan rengetegből áll. Minden hajnalban lovascsapat dübörög le a hegyoldalról, megállnak a házak közelében, és feszülten figyelnek, mintha várnának valamire. Néhány perc után a vezetőjük kurjant egyet, felkerekednek, és eltűnik az egész csapat. Nyilván ez a falu nem a Földön, legalábbis nem akkor és ott van, ahol mi élünk. Talán kezdhetnék ezzel valamit, ha beiktatok még egy szálat. Mondjuk egy kisfiút, aki egy hétköznapi városban él, és talál valamit a pincében. Egy képet, vagy valami hasonlót, ami ezeket a lovasokat ábrázolja. Attól a naptól kezdve furcsákat álmodik. Minden éjszaka visszatér arra a külvilágtól elzárt helyre, és úgy él ott, mint mindenki más. Az egyik hajnalon gondol egy nagyot, és kiáll a várakozó sereg elé, és… hmm… majd meglátjuk. A végén még összehozok egy olyan mesét, amit nyugodt szívvel oda lehet adni egy gyereknek is.

Végre kisütött a nap. Megkezdem a romeltakarítást.

Facebook oldal

Következő:Ezért nem isznak a remeték>>
     << Előző: Into the wild
         << Legeleje: Fontos dolgok

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

A most következő naplót – a címe: Csipkeorom-Vaddisznórét – 2006. május 5-től augusztus elejéig írtam. Később, a gépeléskor töröltem ill. meghúztam pár idegesítően rossz bejegyzést, ezek dőlt betűvel vannak szedve. Újraolvasva az egészet lenne kedvem mélyebben belenyúlni, de némi kozmetikázáson kívül nem bántom. Ahol béna volt, ott marad béna, legfeljebb beletoldok néhány kiegészítő megjegyzést pirossal, mert az menő. Az elején talán nem lesz egyértelmű, hogyan kapcsolódik ez a történet a korábbiakhoz, de menet közben minden kiderül.

nulladik nap, péntek

A Nyugatinál vettem kávékiöntőt meg leveseskanalat, mert az még hiányzott a felszerelésemből. Felhívtam a Volánbusz ügyfélszolgálatát, ahol egy szellemi fogyatékos diszpécser megpróbált lerántani a saját színvonalára, de csak négy agysejtemet sikerült elpusztítania, mire kiszedtem belőle, hogy honnan és mikor indul a buszom. Volt még időm, hát nekiálltam könyveket nézegetni. Rushdie-től szerettem volna a Sátáni verseket, de az nem jött össze, így megvettem Lee Strobel, A Jézus dosszié című könyvét.

A buszra kétbusznyi tömeget terelt fel a sofőr, aki mellékesen leteremtett, hogy miért utazom előre váltott jeggyel, amikor ő tudott volna adni olyat, amivel mindketten jól járunk. A népsűrűség egyre nyomasztóbbá és savanyúbb szagúvá vált minden megállónál. Rosszalló és irigy tekintetek kísértek végig az úton, mert volt valamim, ami nekik nem: ülőhelyem.

A faluban hamar megtaláltam az utcámat – megjegyeztem, hogy a cukrászdával összevont dohánybolttal szemben nyílik –, és elkezdtem felfelé kaptatni. A házak közül kiérve egy hegyoldalba vezetett, a régi gránitbánya és egy harminc méter mély szakadék közé. Itt találkoztam életemben először a rézsűpermet kifejezéssel, miszerint azt megközelíteni szigorúan tilos és életveszélyes. Erről a helyről át lehetett tekinteni az egész települést. A csupa virág központi részt, ahol az iskola, a polgármesteri hivatal és a templom állt, a főút másik oldalán épült hatalmas rádióantennát, meg a falu szélén dülöngélő vályogviskókat, ahonnan vidám kutyaugatás és még vidámabb lakodalmas zene hallatszott.

Innen lejtő és borospincék következtek, majd kiértem a szántóföldre, közvetlenül a patak mellett. Ezt követtem néhány kilométeren keresztül, majd beértem az erdőbe, és az őzcsapások labirintusában tévelyegtem egy darabig. Felkapaszkodtam egy három méter magas, majdnem függőleges falra, amin tüskén kívül semmilyen állat nem él meg, és össze-vissza karistolt lábbal meg is érkeztem a táborba. Minden úgy volt, ahogy előző nap hagytam, de sajnos hamar kiderült, hogy nem kerültem elég messze a civilizációtól. A helyi krosszmotoros nagyágyú egész délután a közvetlen közelemben nyomta a műsort. Persze nem látta a sátrat, de nagyon idegesített. Holnap új helyet keresek.

az első tábor

1. nap, szombat

Két patak folyik a környéken. A kisebbik épp hogy csak csörgedezik, helyenként el is tűnik a kövek alatt. Mégis ezt választottam, mert messzebb van a szántóföldektől és a szőlőültetvényektől. Az a gond, hogy kétszáz kilónyi felszereléssel nehezen tudok nagy távolságokat megtenni, pedig szeretnék minél messzebb kerülni a falutól. Inkább többször költözöm, de olyan helyen akarom kialakítani a végleges tábort, ahová már nem jutnak el a határban bóklászó emberek.

ahol a civilizáció végződik

Tovább sétáltam a patak mellett, ahol egyszer csak vége lett a földútnak, és egy vastagabb törzsű fákból álló öregerdő kezdődött. Találtam egy kicsi, de jól védett tisztást, úgy másfél kilométerre az első táborhelyemtől. Tízet fordultam, be is esteledett, mire átcuccoltam. Ide már szinte egyáltalán nem jutnak el emberi hangok, legfeljebb nagyon messziről a traktorok zúgása.

Nohát, az erdőben sem lehet teljesen magányos az ember. Tele van az mindenféle állatkákkal, amik csípnek, rúgnak, karmolnak, mert hozzám hasonlóan ők is szeretnék túlélni ezt a kalandot.

Láttam mókust. Nekem senki sem mondta idáig, hogy ez ilyen nagy.

2. nap, vasárnap

Felállítottam a sátrakat, de előtte ki kellett vágnom néhány bokrot és kisebb fát, mert nem fértek volna el. Szerencsére hoztam magammal ágfűrészt, meg olyan mini fémlapátot is. A kisebbik sátorba került az élelmiszer, a nagyobbikba pedig én, meg a többi felszerelés. Ez két hálórészből és egy elég tágas központi helyiségből áll. Hál' Istennek, a teteje sárga és jönnek rá a bogarak, amik persze bent rekednek a kupola belsejében, és ahogy egyre idegesebben szabadulni próbálnak, úgy kopognak, mint az eső. A testre kenhető rovarriasztóm teljesen hatástalan. Asszem bemegyek holnap a faluba valami csodaszerért. Kissé durvának tűnhet ez így a természetben, de ki mondta nekik, hogy pont engem kell csesztetni? No, majd megpróbálok szerezni olyan vegyszermentes, ragadós bogárcsapdát.

Megfürödtem a patakban, és ebből rögtön le is vontam egy tanulságot: Valami megoldást kell találnom a tisztálkodásra, mert az, hogy meztelenül állok a jéghideg vízben, és darazsak rajzanak körül, nem egy állapot. Azt hiszem, a kannámat fogom felerősíteni egy fára, úgyis van rajta csap.

a második tábor

3. nap, hétfő

Az állatok szürkületkor megvadulnak. Ahogy sötétedni kezd, egymást próbálják túlzajongani, majd egyszer csak – amikor mindenki megtalálta a helyét – teljes lesz a csend. Persze ilyenkor kezdenek mocorogni az éjjeli ragadozók, de azok nagyságrendekkel halkabban ölnek. Néhány dobbanás, az aljnövényzetet súroló test hangja, egy roppanás, nyüszítés és vége is van.

Továbbköltözöm, ma új táborhely után nézek. Elég közel van ide egy földút, és nagyon kicsi ez a tisztás, épphogy a sátrak elférnek rajta, én pedig inkább olyasmit szeretnék, mint egy kert. Persze az már nem nevezhető vadonnak, de nem is volt célom, hogy Tarzant játsszak harminchárom évesen. A patak túloldalán, a hegyoldalban találtam is egy kellemes padkát. Majdnem vízszintes, elég nagy a hely, de tele van bokrokkal. Tereprendezésből már szereztem némi gyakorlatot, úgyhogy nem látszik megoldhatatlannak a feladat.

Átcipeltem a kis sátrat, meg annyi konzervet, amennyit elbírtam, és nekiálltam bozótot irtani. Persze mindent elleptek a hangyák. Ez az egyetlen állat, amelyik átfér a rovarhálón, tehát a legveszélyesebb.

Igazából ahelyett, hogy eltávolodnék a civilizációtól, új civilizációt teremtek. Helyre van szükségem, ezért növényeket pusztítok, és igyekszem magamtól távol tartani a természet azon teremtményeit, akikkel valamiért nem szimpatizálok. Az idillikus zöldellő rét nem létezik az erdő közepén, ki kell hasítani belőle, visszaszorítva a vadakat. Védett, biztonságos területté kell alakítani, mint egy emberi település, ahol ők nem élnek meg.

Találtam egy őzkoponyát.

4. nap, kedd

Ma be kell mennem a faluba vásárolni, csak még nem tudok elindulni, mert ömlik az eső. Ezen a környéken elég sokat esik, bár lehet, hogy mostanában mindenhol ilyen idő van. Kíváncsi vagyok, hogy fogok én itt száztizenegy napot kibírni, ha már most teljesen betojtam az erdőtől. A legrosszabb éjjel, amikor remekjó rémtörténetekkel tudom szórakoztatni magam: Megesznek a bogarak, átcsörtet a táboron egy falka vaddisznó, feljönnek a feldühödött parasztok a faluból, és kapával-kaszával nekem esnek, esetleg az erdész feljelent erdőrongálásért. Valós alapja szerintem egyik félelmemnek sincs, és remélem, hogy ez csak egy természetes para, mikor az ember átkerül a betonból a bozótba. Furcsa is lenne, ha nem érezném magam elsőre idegennek itt.

Van két kedvenc állatom: az egyik szerintem vaddisznó lehet. Valami elképesztően agresszív, nyerítéssel kevert ugatós hangja van. A másik egy madár, ami kettőt kukorékol, és utána olyan hangot ad ki, mint amikor egy Trabant az utolsókat rúgja.

Rohadtul esik, lehet, hogy itt fogok ülni egész nap. Legalább kiderül, hogy mit bír ez a sátor.

Ahogy kisütött a nap, lesétáltam a faluba. Találtam egy magát falatozónak hirdető helyet és betértem, mert vágytam egy kis gusztustalan sültkolbászra. Persze kocsma volt, kaja semmi, hát ittam egy kólát. Közben megismerkedtem Pityuval, aki saját állítása szerint lányokat futtat két közeli nagyvárosban is. Eldicsekedett vele, hogy napi kilót keres, amihez képest volt rajta egy szétrohadt tornacipő, egy 1987-es Jessy-farmer, és megpróbált lehúzni egy ezresre.

Délután dolgoztam kicsit az új táboron, viszont megint esni kezdett, és visszajöttem inkább olvasgatni. Egy órán keresztül zuhogott, és rommá ázott az egész sátor, részben az én hibám, részben gyártási problémák miatt. Ez a cucc egy külső ponyvából, egy padlóból és két belső sátorból áll. No, a külső részt úgy sikerült ráapplikálnom az egészre, hogy nem ér ki a padló széléig, tehát befolyik az összes víz, de egyébként sem lenne egy száraz-tiszta érzés, mert ott, ahol mindenféle kampócskák meg zsinórocskák vannak rávarrva, magától széthasad a vászon.

5. nap, szerda

Elég csúnya buktával kezdődött a nap. A patak elkezdett kiszáradni, s közben már félig áthurcolkodtam a hegyoldalban lévő táborba. Most két helyen vannak a holmijaim, ezért azt találtam ki, hogy lebontom az egyik sátrat, megfogom a legszükségesebb felszerelést, és keresek egy olyan helyet, ahol nem fogok szomjan halni. A többi cuccomat bezsákolom addig, és csak akkor hozom el őket, ha meg tudok állapodni valahol.

El is indultam, nem pont a másik patak mentén, hanem egy vele párhuzamos földúton. Ez magasan a falu és a szőlőföldek fölé vitt, majd lefelé, be az erdőbe. Itt meglepetésemre egy focipálya nagyságú tisztásra értem, szabályos téglalap alakú volt, a sarkain vadászlesekkel. Tovább egy ligetes rész következett, ahol találtam néhány régi földrajzi jelzést – ezek tulajdonképpen a földbe ásott és számozott karók voltak –, meg egy halom kidöntött és egymásra pakolt fatörzset. Mivel fát főleg ősszel meg télen vágnak, és az hiszem a vadászidény is ekkortájt van, úgy döntöttem, hogy errefelé fogok letelepedni.

A liget szélén meredek lejtő kezdődött, és annak az alján folyt a patak. Láttam benne néhány gőtét is, aminek szívből örültem, mert eszembe juttatott néhány régi május elsejét, amikor még merítőhálóval lehetett vadászni ezekre a jószágokra a városligeti tóban, meg az ittlétük némi garanciát is jelentett arra, hogy a környéken mindig lesz víz. A túlparton találtam még egy viszonylag sík területet, el is gondolkoztam, hogy ide kéne inkább költözni, de a sárban rengeteg nyom jelezte, hogy ez a vaddisznók fő közlekedési útvonala lehet. A vaddisznó meg ronda nagy állat, és inkább a hideg futkározzon a hátamon, mint egy csapat röfi.

Idáig csak őzikét láttam, de ma igazi szarvast is. Hallottam egy madarat, ami komolyan így rikácsol: hurr-egy-hurr-kettő-hurr-egy-hurr-kettő. Talán amikor a hurr után levegőt vesz, akkor jönnek ki belőle az emberi beszédhez hasonló hangok. Baromira idegesítő.

6. nap, csütörtök

A kis sátrat és a készletből néhány dolgot átvittem az új helyemre. Ma már ott fogok aludni. A nagy, téglalap alakú rét mellett találtam egy ösvényt, ami egy elég jóképű füves térségre vezetett. Vaddisznórétnek neveztem el, mert tele volt patanyomokkal meg összetúrt avarral. Egy gyors kockázatelemzés után arra jutottam, hogy olyan helyet úgysem fogok találni, ahol csak pillangók meg virágok laknak. A vaddisznók meg fogják fel, hogy én vagyok a földön az első számú csúcsragadozó, és kotródjanak arrébb. Ha meg nem jutunk kompromisszumra, legfeljebb futok egyet, ez van.

a Vaddisznórét

Kissé elmagányosodtam, és vágyakozva nézek a falu felé pakolás közben, pedig még egy hete sem vagyok itt. A közelben sugárhajtású repülőgépek gyakorlatoznak. Remélem, nem tört még ki a harmadik világháború.

Délután gondoltam egy nagyot, és egy körben átcipeltem a nagy sátrat, a matracot, a gitárt meg a lábosomat. Legalább húsz kilóval másztam hegynek felfelé vagy három kilométert. Négyszer kellett megállnom pihenni. Szerintem nem lennék jó tengerészgyalogos.

Kispál nincs itt, viszont megismerkedtem a borzzal. Vízért mentem, amikor észrevettem egy rókalyuk-szerű valamit, amiből egy fekete-fehér pofa kandikált ki. Unottan bámult engem egy darabig, majd – mint aki hirtelen ráébred, hogy mindjárt kezdődik a kedvenc sorozata a tévében – visszahúzódott az üregbe. Biztos dolga volt. Talán valamelyik kicsinye megéhezett a borz-alomból.

Most sötétedik éppen. Kíváncsi vagyok, rám rontanak-e éjjel a vaddisznók…

7. nap, péntek

A sátor bejáratát nem lehet kinyitni, mert beözönlenek a bogarak, ha viszont zárva tartom, szaunává változik az egész, mivel a rét közepén áll, és közvetlenül süti a nap. Megint kereshetek új helyet. Túl messzire nem kell mennem, mivel ez egy tisztás, amit ugye fák vesznek körül. Igen ám, csak indulás előtt átnéztem néhány túrázós honlapot, ahol nem igazán ajánlották a táborozást elöregedett fák alatt, mert a viharok szeretik felborogatni ezeket. Viszont honnan tudjam, hogy milyen az elöregedett fa, hiszen nem ráncosodik, nem motyog magában, és nem ül naphosszat a lócán. Na mindegy, keresek olyat, aminek nem túl vastag a törzse, és vannak rajta levelek. Abból nem lehet gond. Remélem, egyszer be tudok rendezkedni véglegesen, mert így a napjaim csak cipekedéssel mennek el.

8. nap, szombat

Ma érdekes dolgok derültek ki. Gyanús volt nekem ez a patak, mert helyenként teljesen eltűnt, volt ahol meg csak kis tócsák sorozatából állt a mélyen kivájt mederben. A látvány elég messze van attól a bővizű, vidáman zubogó folyócskától, ami középen átszeli a falut. Nem akartam még egyszer pórul járni, ezért utánanéztem a dolognak és elindultam lefelé, a part mellett. Az első meglepetés egy levágott Zsiguli-tető volt, ami a legközelebbi lakott területtől – és személygépkocsival járható úttól – több mint tíz kilométerre elég bizarr látványt nyújtott. Hasonlóképpen lehet ez, mint az elefántoknál, talán a Szovjet ipar remekei is csendes, elhagyatott helyeken szeretnek kimúlni. Tovább sétálva egyre erősebb vízcsobogást hallottam. A tábortól néhány száz méterre a víz beleömlött egy sokkal szélesebb és mélyebb patakba, ahol nem csak gőtét, de rengeteg halacskát is láttam. Most már legalább biztos, hogy lesz víz a környéken, még akkor is, ha ez a mellékág kiszárad.

nyugdíjazott vadászles

A lakhatásommal kapcsolatban egész nap variáltam. Megfordult a fejemben az is, hogy faházat építek – alapanyag van itt bőven, plusz egy csomó régi, összedőlt vadászles –, de ezt az ötletet elvetettem, mert kétséges, hogy egy ágfűrésszel, kalapáccsal, meg egy zacskó rövid szöggel sokra megyek. Ehelyett azt találtam ki, hogy a kis sátrat szétbontom, és ennek a részeiből fejlesztek mondjuk normális szellőzőt a másikra, amit valahogy még le is kell szigetelnem. Lehet, hogy Kínában nem élnek rovarok, nem fúj a szél, és sohasem esik az eső, azért sikerült nekik olyan kempingsátrat tervezniük, ami felül beázik, alul pedig a földtől tíz centire egyszerűen vége van a ponyvának. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha a széleit körbehordanám kövekkel meg földdel, esetleg a víz ellen beiktathatok még egy szemeteszsák-réteget is.

Komolyan bosszant, hogy semmi sem a terveim szerint alakul. Úgy gondoltam, két-három nap alatt berendezkedek, és nekiállok írni. Jelenleg azt sem tudom, hogy a füzeteim melyik zacskóban vannak.

9. nap, vasárnap

Egész délelőtt gitároztam. Sajnos elég bénán megy és nagyon sok mindent elfelejtettem. Nem azért hoztam magammal hangszert, mert szükségem volt még egy kis plusz teherre, csak nem akartam megőrülni a teljes csendben.

Tetszik ez a hely, azt hiszem nem szükséges beljebb költöznöm az erdőbe. Az előző táboraimból áthoztam két táskányi konzervet meg mindenféle apróságot. Annyi holmi maradt még lent, hogy több napig elleszek az átszállítással. Kora este kijelöltem a sátor helyét a fák között. Egy órán keresztül bozótot irtottam, majd harminc méterrel arrébb találtam egy álomszép kis nyúlványt a domboldalon, amit az isten is arra teremtett, hogy én ott kempingezzek. Aljnövényzet alig van, a fák biztonságos távolságban állnak, de a sűrű lomb megvéd a naptól, a kilátás pedig elképesztő: velem szemben a patak völgye, és egy erdővel borított lejtő, a közepén sárga réttel. A képet egy lavór alakú hegy uralja, aminek a csúcsán valami olyasmi áll, ami egy várromból marad, miután a földig ágyúzták, széthordták és megfeledkeztek róla.

a patakmeder

Megint elkezdett esni, a sátor persze beázik mindenhol. Megnéztem a termékleírást, amiben félmagyarul célozgatnak rá, hogy a belsején vízpára csapódhat le. Szerintem a vízpára, meg a fejemen koppanó esőcseppek között van némi különbség. Tanulság: nem hipermarketben kell felszerelést venni, mert oka van annak, hogy ugyanez a kategória ötször annyiba kerül egy szakboltban.

Esteledik, és iszonyú randa felhők vannak az égen. Szürkés kavarodás lett az egész világ, amit jókora fekete pettyek színesítenek. Remélem, nem viszi el a zivatar a sátrat, még így megerősítés előtt. Egyébként van már tervem vészhelyzetre: a nagy szemeteszsákba hálózsák be, abba én, ki a rét közepére oszt' feküdj.

10. nap, hétfő

A vihar végül elkerült, de egész éjjel szemerkélt az eső. Amikor újabb adag cuccokat hoztam lentről, láttam rókát meg suta kis őzikét is. Elveszíthette az anyját, mert egyedül álldogált a bokrok között, és szánni valóan sipákolt. Biztos nem látott még embert, mert kicsit sem tartott tőlem. Megsimogatni azért nem engedte magát.

A második táborban – ahonnan azért jöttem el, mert túl kicsi volt a hely – az egyik zsákot nyitva találtam, a másik meg nem úgy volt visszazárva, ahogy én szoktam. Hogy ez az én hanyagságom miatt történt, vagy valaki járt ott közben, nem tudom. Valószínű az előbbi, pláne, mert a helyet csak őzcsapásokon lehet megközelíteni. Kockáztatni mégsem akartam, ezért megfogtam mindent, ami ott maradt, belegyömöszöltem egy százliteres szemeteszsákba és egy körben felcipeltem a Vaddisznórétre. Javulhatott az erőnlétem, mert nem viselt meg túlságosan a séta, pedig lehetett rajtam vagy harminc kiló súlyfelesleg. Most már csak a hegyoldalon maradt némi konzerv. Holnap elhozom azt is, és végre berendezkedhetem véglegesen.

Féltem, hogy elkapok itt valami nyavalyát, de – legalábbis tíz nap után – teljesen egészségesnek érzem magam. Persze tele vagyok karcolásokkal meg bogárcsípéssel, de ez egyáltalán nem gond. Otthon átlag két doboz cigaretta, fél doboz Quarelin, és három üveg sör volt a napi drogadagom. A cigarettafogyasztásom nagyjából a felére esett le, fájdalomcsillapítót talán egyet vettem be, mióta itt vagyok, alkohol meg nincs nálam és az erdő közepén elég kevés a kocsma, ugye…

Írni még mindig nem álltam neki, de cipekedés és tereprendezés közben már ezen az új történeten mozizok. Egy ideig még nem tudok túlságosan elmélyedni benne, mert az erdő mindig új leckéd ad fel. Meg kell szoknom sok mindent, ami a városban egyáltalán nem számít. Amikor otthon gépeltem, például teljesen mindegy volt, hogy süt a nap, vagy villámlik éppen. Itt azért ez a kettő más minőséget jelent. Pozitív viszont, hogy a fák lassan eltakarják a személyes problémáimat, és megszűnt a szociális zaj, ami elől elmenekültem.

Facebook oldal

Következő: Munkatábor>>
     << Előző: Béla
         << Legeleje: Fontos dolgok

2005-2006, Budapest. 33 éves vagyok.

Ezzel a bejegyzéssel húsz éves lett a blog, legalábbis abban az értelemben, hogy a történet 1986-ban kezdődött.

Juhé!

Miközben a komoly üzletembert játszottam egy lakótelepi ház alagsorában, Pisti cége is fejlődött. A Marina-part építkezés mellett kivett egy hatalmas faházat, és ott rendezte be a nyomdáját, ami összesen egy vágógépből meg egy viszonylag jó állapotú 314-es Romayorból állt. Egyébként az ő élete is megérne egy blogot, mert az miközben ideje nagy részét szarabbnál szarabb vállalkozásokra fecsérelte, az egyik legjobb basszusgitáros, akit valaha is hallottam. A nyolcvanas évek végén kezdett az Ugatha Christie-ben, majd a Vidámparkkal folytatta, míg Őz Zsolt antirocksztár végleg fel nem oszlott . Kiváló érzékkel csatlakozott lúzer bandákhoz, pedig ha fél kézzel a seggében turkál, akkor is lazán hozza a világszínvonalat. Pisti ezen kívül gyakorlatilag kézrátétellel javít meg bármilyen elektromos vagy mechanikus szerkezetet, és róla mintáztam Janek Jaracz figuráját, aki a Csillagok hegyénben épp csak felbukkan, viszont az Armageddon Reality Show második főszereplője. Az alábbi videót tökegyedül csináltam, tényleg senki sem segített.

A kétszáz négyzetméter talán tizedét foglalták el a gépek, de fizetni és fűteni kellett az egészet, szóval már a kezdetektől minden hasznot fezabált a rezsidémon. Pisti úgy három hónapig szívott a hellyel, majd nekiállt engem oltogatni, hogy vegyem át az egész hóbelevancot Dzsémszivel, a gépmesterrel együtt. Dzsémszi egy ötvenes szaki volt, nagyon szépen dolgozott, és – szerinte – a zsidózást is polkorrekten intézte, mert rendre kampósorrú Jedinek hívta őket. Észért sem állt kétszer sorba, egyszer például elmagyaráztam neki a Douglas-féle valószínűtlenség hajtómű elvét, lazán bevette.

Elsőre nem mozgatott meg az ajánlat, mert jól elvoltam az irodámban. A gyártás nagyobbik részét a Budai nyomdának adtam, akik gépkereskedéssel is foglalkoztak. Amikor felszámoltak egy komplett kötészetet (ide tartoznak a vágó, hajtogató, ragasztókötő, stancoló gépek, szóval a komplett utómunka), rákérdeztem mennyibe kerülne egy ilyen móka, és kaptam egy jónak tűnő, öt és fél milliós ajánlatot. Ezt persze nem tudtam egyben kicsengetni, de rendben volt a könyvelésem, akadt némi forgalom is, így a lízingcég szinte azonnal rábólintott az üzletre. Most már volt értelme a költözésnek, és két héten belül egy öt alkalmazottat foglalkoztató kisüzem tulajdonosa lettem.

Pisti egy nap átjött látogatóba, és a kocsija hátsó ülésén valami szőrös izé mocorgott, azt hittem elemes játékszer. Mint kiderült, egy shih-tzu kölyköt fuvarozott vissza a tenyésztőhöz, mert a kolléganője – Gizi, aki korábban az én titkárnőm volt, de ebbe most tényleg ne menjünk bele – nem tarthatta meg, ugyanis az agyilag tolószékes gyereke folyamatosan terrorizálta az állatot. Szerelem volt ez első látásra, kikotortam a zsebemből némi készpénzt, magamhoz vettem a kutyát és azonnal elneveztem Bélának.

Béla egy nagyon durva csajmágnes volt, mert ahogy kimentem vele az utcára, azonnal körbeálltak az emberek, és még a három nyelvvizsgás, okostojás-szakon végzett díszdoktorokból is kihozta, hogy NYÜNYÜNYŰŰŰŰŰ!

Az életemet viszont pokollá tette, mert percekre sem lehetett magára hagyni. Ha csukódott az ajtó, már üvöltött. Próbálkoztam a ridegtartással, de másfél óra nyüszítés után átkopogott a szomszéd, hogy rám hívja a rendőrt, ha tovább kínzom szerencsétlen jószágot. Béla nem barátkozott más kutyákkal, viszont hajlandó volt bármilyen idegennel alkalmi szexuális viszonyt létesíteni. Nagyon fárasztott, hogy sose lehetek egyedül, így rendszeresen az ismerőseimnél nyaraltattam. Főleg Robertánál, akit számtalanszor hozott kínos helyzetbe, mikor teljes úrinő szettben utazott a metrón, miközben a kutyus halálra kefélte a nercbundáját. Tényleg megpróbáltam az összes nevelési módszert, de ütni nem akartam, mert az a legalja mindennek, aztán többször elfelejtettem hazavinni a megállapodott időpontban. Roberta persze átlátott rajtam, és bölcsen lepasszolta Bélát az anyukájának, azóta is boldogan élnek együtt.

Az, hogy jó egy évig mindent leszartam a könyvemen kívül, utána meg rögtön egy – az én szintemhez képest – gigantikus vállalkozásba fogtam, finoman szólva nem tett jót a kapcsolatunknak. Petrával együtt aludtunk, de igazából már rég külön éltünk. Zsörtölődni kezdett és folyamatosan beszólogatott nekem, pedig azelőtt még a vita látszatát is kerülte. Ősszel elutaztunk Görögországba, és már az első nap szóba hozta a szétköltözést, amire rábólintottam, aztán persze próbáltam visszasírni magam, amivel nyertem is vagy egy hetet. Egyre cikibb estéket töltöttünk együtt, majd valamelyik reggel összeszedtem a holmimat és bepakoltam a kocsiba*. Körbetelefonáltam az ismerőseimet, és szereztem is egy azonnal beköltözhető lakást, egy gond volt csak vele: Két évvel azelőtt meghalt a tulajdonos, és azóta senki sem járt ott.

*Ezen az ügyön később nagyon sokat gondolkoztam. Adva volt a tökéletes élet lehetősége egy nagyon jó nővel, én pedig simán megvontam a vállam, és kiléptem az egészből. És nem csak azért, mert el voltam foglalva minden mással, hanem azt gondoltam, ha nincs az a hatalmas, lilával baszott szikrázó szerelem, értelmetlen az egész. Meg sem fordult a fejemben – pedig akkor már tudhattam volna –, hogy ha úgy istentelenül bele vagyok zúgva valakibe, tényleg lehozom a csillagokat az égből, viszont ezzel együtt követelőző leszek, féltékeny és valóban elviselhetetlen. Ha valami nem úgy alakul, ahogy én szeretném, sokkal rosszabb tudok lenni, mint Béla, mikor egyedül marad a lakásban.

Lesz még erre példa.

Azt hiszem, utat is választottam akkor. Elhatároztam, hogy nem leszek kispolgár, nem állok be a sorba, hanem maradok továbbra is szélhámos és kalandor. És az a legdurvább az egészben, hogy valószínűleg életem végéig nem fogok rájönni, hogy helyesen döntöttem, vagy egyszerűen csak elcsesztem az egészet.

A főbérlő megígérte, hogy kipucolja a lakást, ez viszont nem történt meg soha, így elég erősre sikerült a váltás: A szőke cukiság után egy halott öregasszonnyal költöztem össze: A néni ruhái, könyvei, és egy hosszú, dolgos élet megfeszített munkájával összekukázott csetreszgyűjteménye mindent elleptek, alig tudtam közlekedési folyosót vágni a bejárattól az ágyig. Eleve nem bírom a tárgyakat, szerintem egy ideális otthonban az ágyon, lapotopon, és kávésbögrén kívül semmi nincs, szóval érthető, mennyire szíven ütött a porcelánbizbaszhorror.

Nem tudom, mennyire jött le az eddigiekből, de én nem vagyok az a kifejezetten turulvérű, mangalicapornóra izguló mélymagyar, viszont – a mai napig nem értem, miért – az ügyfeleim jelentős része ebből a körből került ki. Ez nem különösebben zavart, ha ki kell nyomni a szentkoronás képeslapot, hát ki kell nyomni, egyébként is úgy fizettek, mint a katonatiszt. Ennyit sem érdemelne, de két történetet azért elmesélek róluk:

– Gyere velem, olyat mutatok, amit még biztos nem láttál! – hívott fel Pisti.
– Elég sokfélét láttam már.
– De ilyet nem! Jelentkezett egy csaj, hogy plakátot rendelne, és nagyon búgó hangja van.
– Búgó?
– Ja, mint a szextelefonban. Jó nő lehet, én nem hagynám ki.
– Nem is tudod, hogy néz ki?
– Hétszentség, hogy ez egy istenkirálylány!

Rendben, összekaptam magam, kibindzsiztünk a Schönherz kollégiumhoz, és ott várt minket ez a gyönyörűség:

Igen, Bácsfi Diána, a celebnáci, aki szerint Szálasi a huszadik század legnagyobb filozófusa volt. A képen sajnos nem látszik a diszkrét bajusz és pelyhedző szakáll, mindenesetre én úgy kezdtem a megbeszélést, hogy arrébb álltam röhögni, majd megkérdeztem, mit szeretne. A plakátterven kicsit túlsúlyozottnak éreztem a félméteres nyilaskeresztet, és kapacitáshiány miatt nem vállaltam a munkát. Szerencsére, mert Diána utána bevitte a cuccot egy kevésbé finnyás nyomdába, amit egy héttel később darabokra szedett a Nemzetbiztonság, de úgy, hogy nem csak a kész anyagot, hanem az összes festéket és vegyszert is lefoglalták.

Nem sokra rá bekopogott hozzám egy jól fésült srác, amolyan anyuka kedvence. Könyvnyomtatásra kért ajánlatot, kiszámoltam, elfogadta. Később szép lassan kiderült, hogy itt Toroczkai László, Vármegyés a véres úton című kalandregényéről van szó, csak a Führer az egyik csicskását küldte rám, mert tartott tőle, hogy egyébként elhajtanám.

Fiatal voltam, kellett a pénz, belementem. Szerepel is a nevem az impresszumban, mint technikai vezető, vagy ilyesmi.

Már kész voltak a belívek, és a borítót vártam, amikor rájöttem, hogy rosszul számoltam ki az árat. Fel is hívtam rögtön Toroczkait:

– Halló, Király Ferenc vagyok. Most derült ki, hogy sajnos elkalkuláltam az árajánlatot.
– Akkor többet kell fizetni?
– Nem. Az a helyzet, hogy 25%-os áfával számoltam, a könyvek áfája meg csak 5%.
– De mennyivel kell többet fizetni?
– Semennyivel, mondom, hogy…
– Ááá, értem! A bruttó marad, csak a nettó emelkedik, ugye?
– Igen, pontosan! Kicsit felhúzom az árat, de nem változik a vége. Jó lesz így?
– Tökéletes.

Ha lett volna még tíz ilyen ügyfelem, most én finanszíroznám a Mars-expedíciót.

Azóta sokat változott a helyzet, de nagyon szerettem az Ulpius-Ház könyveit. Ők adták ki a Maust, az Időutazó feleségét – ami nagy kedvencem, hiába cikizik sokan, sőt a belőle készült film is nagyon jó –, valamint Frederik Pohl hícsís történeteit is. Egyértelműnek tűnt, hogy náluk próbálkozom először, pláne mert volt egy olyan akciójuk, hogy némi papírpénz ellenében bármilyen kéziratot véleményeznek, nem megy egyből a kukába. Ezt sajnos pont akkor szüntették be, amikor kész lett a könyvem, gondolom Gerlóczy szara hihetetlen nyelvi leleményekkel teletűzdelt sziporkázóan izgalmas kultregénye után megrohanta őket a többi gyökér, és nem bírták az iramot.

Két dolgot tehettem: Küldözgetem a szöveget fűnek-fának, ha érdekel valakit, akkor is két év, mire lesz belőle valami. Vagy tervezek egy borítót, betördelem, majd átsétálok az irodámból a nyomdámba és megkérem Dzsémszit, hogy tegye le a Nemzeti Sportot, aztán ugorjon ennek neki rohadt gyorsan.

Nem találod ki, melyiket választottam.

Andika lekorrektúrázta a szöveget, majd elolvastatta valami irodalmár ismerősével, aki annyit mondott, hogy abszolút nem gáz a sztori, néha még röhögött is rajta. Nagyon fontosnak tartottam a külső véleményt, mert a sufniban nyomtatásnál nincs meg az a legitimáció, amit egy rendes kiadó nyújt. A gyártás több hónapig tartott, mert az üzletnek is pörögni kellett, tényleg csak az üres órákban foglakoztunk vele.

Készítettem egy honlapot, szóróanyagokat, és megállapodtam a főleg lányregényekkel seftelő Novella kiadóval, hogy elintézik a terjesztést. Február 1-én végre hivatalosan is megjelent A csillagok hegyén, és szétküldtem vagy harminc recenziós példányt mindenféle médiumoknak. Mutatkozott olvasói érdeklődés, kaptam rajongói leveleket is, sőt ami kritika megjelent, az se húzott le túlságosan. Mivel nem csak a bulvármédiát kerestem meg, jött néhány olyan értékelés is, amit képtelen voltam felérni ésszel. Ez a kedvencem:

Király Ferenc önreflexív szépprózájának legérdekesebb eleme a már felvázolt, összetett elbeszélői magatartás, melynek tárgya és tétje is a megszülető történet lesz. Az önreflexió regényben is tematizált gyakorlata (gondolok itt többek között az alaptörténet megszületéséhez kapcsolódó gyötrelmek leírására, illetve a szereplői között önnön szerzői szerepét magyarázó elbeszélő passzusaira) még nem tenné egyedivé a szöveget, még akkor sem, ha ez a poétika a mese műfajával párosul. Király Ferenc szövegében az öntükrözés, a narrátori pozíció kijelölésén és problematizálásán túl, a műfajiság és a történetalakítás hangsúlyozásában jelenik meg. Az elbeszélő sajátos posztmodernfelfogása a fogalom elbeszéléstechnikai vonatkozásainak meglehetősen sarkított értelmezését bizonyítja („Rendben, de ha ez posztmodern, akkor nem kell semmire tekintettel lennem. Összezavarhatok mindent, ahogy nekem jól esik, és nem vagyok rászorulva arra, hogy megmagyarázzam a hülyeségeimet.” 226.), és gyakori önironikus gesztusai sem fedhetik el, mennyire komolyan veszi önmagát és a posztmodern diskurzussal való kapcsolatát.

Érthető, ugye?

És hogy irodalmi magaslatokban maradjunk, ekkor már fél éve nem volt csajom, ami kissé feszültté tett. Kedvem, időm, energiám nem volt egy normális kapcsolathoz, úgyhogy hobbiszinten nekiálltam kurvázni. Heti egy-két lányt iktattam, lehetőleg mindig újakat. Nyilván a blog olvasói közül még soha senki nem fizetett a szexért, ezért elmondanám, hogy a csajok nagy része halál kedves, nem játsszák a guminőt és pótanyukák sem akarnak lenni, hanem éppúgy élményt nyújtanak, mint a színészek, csak épp egy főre levetítve kicsit drágábban. Richard Love szavaival élve: A jó prosti olyan, mint a fogorvos: tisztán dogozik, gyorsan végez, és csak kellemes zsibbadtság marad utána.

A kezdeti felfutás után rájöttem, hogy ez a nyomda nem más, mint egy végtelen problémahalmaz. Megrendelésből nem volt hiány, de a kissé elavult géppark miatt hetente tört el valami rohadt drága alkatrész, a ragasztókötő szénné égette a granulátumot, vagy épp fel sem melegítette, az ügyfelek három hónapra utaltak – jó esetben –, nekem meg a sajátomén kívül öt ember fizetését kellett kitermelnem. Este meg hétvégén is folyamatosan csörgött a telefon, drámaian nőtt a napi söradagom, a fejem meg úgy fájt, hogy néha egy levél Quarelin is lecsúszott mellé. Képtelen voltam kikapcsolni és egyre inkább úgy éreztem, ezt semennyi pénzzel nem lehet kompenzálni. Vissza akartam ülni a kis irodámba, de leginkább arra vágytam, hogy legyen valami titkos helyem az erdő mélyén, ahol senki sem talál meg. Készítettem néhány vázlatot a következő könyvemhez, aminek Armageddon volt a munkacíme, és sokkal szívesebben írtam volna azt, mint felszólító leveleket a mindenbe belekötő, de fizetni meg elfelejtő partnereknek.

Már a papír szagától is okádtam.

Megkerestem Is'vánt, toltam az arcába néhány fröccsöt, majd előadtam, hogy nagyon igazságtalanul bántam vele, és szeretném ezt valahogy jóvátenni. Vigye el a nyomdát, nem kérek csak pár milliót, az is ráér részletben, sőt ha megfizet, itt maradok irányítani a munkálatokat.

Böfögött egy jót, majd kezet ráztunk.

Ezzel még nem voltam kint a vízből, mert két cégem is volt. Egy Kft, amelyik a faházat bérelte és foglalkoztatta a személyzetet, meg a Bt, ami lízingelte az összes berendezést. Ezt viszont nem tudta átvenni, mert beltag volt egy másikban is, úgyhogy áthidaló megoldásként névleg én maradtam a tulaj. Ez további öt szemmel növelte a bevitt fájdalomcsillapító mennyiségét, mert Is'ván most már nagyban adósodott el, rettenetesen csúnya arcokkal üzletelt, mindezt úgy, hogy az én számlámra húzogatta a félkarút.

Április végére teljesen kikészültem. Volt egy öt perces dolgom a bankban, addig a közteres pont megajándékozott egy mikuláscsomaggal. Jó, semmi gond, próbálok kiállni, de nem lehet, mert mögöttem oszlop, egy paraszt meg három centire elém parkolt. Anyázva tekergettem a kormányt, és mivel kissé túlöltöztem, ömlött rólam a víz. A rádióból csutka hangerővel üvöltött a Dragostea Din Tei, a fülem mellett egy riadt kis bogár zümmögött, és ritmusra verte magát a szélvédőhöz. Ha pisztoly van nálam, azonnal fejbe lövöm magam, de így csak rágyújtottam és próbáltam átgondolni, mit tehetnék. Lehúztam az ablakot, mire a bogár azonnal kiröppent, és hirtelen megértettem, nekem sincs más dolgom, mint követni őt.

El kell mennem világgá, de azonnal.

Facebook oldal

Következő: Into the wild>>
     << Előző: Pár szó az életminőségről
         << Legeleje: Fontos dolgok