"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2014.10.27. 20:56 Lotterfeld Boholy

Béla

Címkék: 2006 2005

2005-2006, Budapest. 33 éves vagyok.

Ezzel a bejegyzéssel húsz éves lett a blog, legalábbis abban az értelemben, hogy a történet 1986-ban kezdődött.

Juhé!

Miközben a komoly üzletembert játszottam egy lakótelepi ház alagsorában, Pisti cége is fejlődött. A Marina-part építkezés mellett kivett egy hatalmas faházat, és ott rendezte be a nyomdáját, ami összesen egy vágógépből meg egy viszonylag jó állapotú 314-es Romayorból állt. Egyébként az ő élete is megérne egy blogot, mert az miközben ideje nagy részét szarabbnál szarabb vállalkozásokra fecsérelte, az egyik legjobb basszusgitáros, akit valaha is hallottam. A nyolcvanas évek végén kezdett az Ugatha Christie-ben, majd a Vidámparkkal folytatta, míg Őz Zsolt antirocksztár végleg fel nem oszlott . Kiváló érzékkel csatlakozott lúzer bandákhoz, pedig ha fél kézzel a seggében turkál, akkor is lazán hozza a világszínvonalat. Pisti ezen kívül gyakorlatilag kézrátétellel javít meg bármilyen elektromos vagy mechanikus szerkezetet, és róla mintáztam Janek Jaracz figuráját, aki a Csillagok hegyénben épp csak felbukkan, viszont az Armageddon Reality Show második főszereplője. Az alábbi videót tökegyedül csináltam, tényleg senki sem segített.

A kétszáz négyzetméter talán tizedét foglalták el a gépek, de fizetni és fűteni kellett az egészet, szóval már a kezdetektől minden hasznot fezabált a rezsidémon. Pisti úgy három hónapig szívott a hellyel, majd nekiállt engem oltogatni, hogy vegyem át az egész hóbelevancot Dzsémszivel, a gépmesterrel együtt. Dzsémszi egy ötvenes szaki volt, nagyon szépen dolgozott, és – szerinte – a zsidózást is polkorrekten intézte, mert rendre kampósorrú Jedinek hívta őket. Észért sem állt kétszer sorba, egyszer például elmagyaráztam neki a Douglas-féle valószínűtlenség hajtómű elvét, lazán bevette.

Elsőre nem mozgatott meg az ajánlat, mert jól elvoltam az irodámban. A gyártás nagyobbik részét a Budai nyomdának adtam, akik gépkereskedéssel is foglalkoztak. Amikor felszámoltak egy komplett kötészetet (ide tartoznak a vágó, hajtogató, ragasztókötő, stancoló gépek, szóval a komplett utómunka), rákérdeztem mennyibe kerülne egy ilyen móka, és kaptam egy jónak tűnő, öt és fél milliós ajánlatot. Ezt persze nem tudtam egyben kicsengetni, de rendben volt a könyvelésem, akadt némi forgalom is, így a lízingcég szinte azonnal rábólintott az üzletre. Most már volt értelme a költözésnek, és két héten belül egy öt alkalmazottat foglalkoztató kisüzem tulajdonosa lettem.

Pisti egy nap átjött látogatóba, és a kocsija hátsó ülésén valami szőrös izé mocorgott, azt hittem elemes játékszer. Mint kiderült, egy shih-tzu kölyköt fuvarozott vissza a tenyésztőhöz, mert a kolléganője – Gizi, aki korábban az én titkárnőm volt, de ebbe most tényleg ne menjünk bele – nem tarthatta meg, ugyanis az agyilag tolószékes gyereke folyamatosan terrorizálta az állatot. Szerelem volt ez első látásra, kikotortam a zsebemből némi készpénzt, magamhoz vettem a kutyát és azonnal elneveztem Bélának.

bela.jpg

Béla egy nagyon durva csajmágnes volt, mert ahogy kimentem vele az utcára, azonnal körbeálltak az emberek, és még a három nyelvvizsgás, okostojás-szakon végzett díszdoktorokból is kihozta, hogy NYÜNYÜNYŰŰŰŰŰ!

Az életemet viszont pokollá tette, mert percekre sem lehetett magára hagyni. Ha csukódott az ajtó, már üvöltött. Próbálkoztam a ridegtartással, de másfél óra nyüszítés után átkopogott a szomszéd, hogy rám hívja a rendőrt, ha tovább kínzom szerencsétlen jószágot. Béla nem barátkozott más kutyákkal, viszont hajlandó volt bármilyen idegennel alkalmi szexuális viszonyt létesíteni. Nagyon fárasztott, hogy sose lehetek egyedül, így rendszeresen az ismerőseimnél nyaraltattam. Főleg Robertánál, akit számtalanszor hozott kínos helyzetbe, mikor teljes úrinő szettben utazott a metrón, miközben a kutyus halálra kefélte a nercbundáját. Tényleg megpróbáltam az összes nevelési módszert, de ütni nem akartam, mert az a legalja mindennek, aztán többször elfelejtettem hazavinni a megállapodott időpontban. Roberta persze átlátott rajtam, és bölcsen lepasszolta Bélát az anyukájának, azóta is boldogan élnek együtt.

Az, hogy jó egy évig mindent leszartam a könyvemen kívül, utána meg rögtön egy – az én szintemhez képest – gigantikus vállalkozásba fogtam, finoman szólva nem tett jót a kapcsolatunknak. Petrával együtt aludtunk, de igazából már rég külön éltünk. Zsörtölődni kezdett és folyamatosan beszólogatott nekem, pedig azelőtt még a vita látszatát is kerülte. Ősszel elutaztunk Görögországba, és már az első nap szóba hozta a szétköltözést, amire rábólintottam, aztán persze próbáltam visszasírni magam, amivel nyertem is vagy egy hetet. Egyre cikibb estéket töltöttünk együtt, majd valamelyik reggel összeszedtem a holmimat és bepakoltam a kocsiba*. Körbetelefonáltam az ismerőseimet, és szereztem is egy azonnal beköltözhető lakást, egy gond volt csak vele: Két évvel azelőtt meghalt a tulajdonos, és azóta senki sem járt ott.

*Ezen az ügyön később nagyon sokat gondolkoztam. Adva volt a tökéletes élet lehetősége egy nagyon jó nővel, én pedig simán megvontam a vállam, és kiléptem az egészből. És nem csak azért, mert el voltam foglalva minden mással, hanem azt gondoltam, ha nincs az a hatalmas, lilával baszott szikrázó szerelem, értelmetlen az egész. Meg sem fordult a fejemben – pedig akkor már tudhattam volna –, hogy ha úgy istentelenül bele vagyok zúgva valakibe, tényleg lehozom a csillagokat az égből, viszont ezzel együtt követelőző leszek, féltékeny és valóban elviselhetetlen. Ha valami nem úgy alakul, ahogy én szeretném, sokkal rosszabb tudok lenni, mint Béla, mikor egyedül marad a lakásban.

Lesz még erre példa.

Azt hiszem, utat is választottam akkor. Elhatároztam, hogy nem leszek kispolgár, nem állok be a sorba, hanem maradok továbbra is szélhámos és kalandor. És az a legdurvább az egészben, hogy valószínűleg életem végéig nem fogok rájönni, hogy helyesen döntöttem, vagy egyszerűen csak elcsesztem az egészet.

A főbérlő megígérte, hogy kipucolja a lakást, ez viszont nem történt meg soha, így elég erősre sikerült a váltás: A szőke cukiság után egy halott öregasszonnyal költöztem össze: A néni ruhái, könyvei, és egy hosszú, dolgos élet megfeszített munkájával összekukázott csetreszgyűjteménye mindent elleptek, alig tudtam közlekedési folyosót vágni a bejárattól az ágyig. Eleve nem bírom a tárgyakat, szerintem egy ideális otthonban az ágyon, lapotopon, és kávésbögrén kívül semmi nincs, szóval érthető, mennyire szíven ütött a porcelánbizbaszhorror.

Nem tudom, mennyire jött le az eddigiekből, de én nem vagyok az a kifejezetten turulvérű, mangalicapornóra izguló mélymagyar, viszont – a mai napig nem értem, miért – az ügyfeleim jelentős része ebből a körből került ki. Ez nem különösebben zavart, ha ki kell nyomni a szentkoronás képeslapot, hát ki kell nyomni, egyébként is úgy fizettek, mint a katonatiszt. Ennyit sem érdemelne, de két történetet azért elmesélek róluk:

– Gyere velem, olyat mutatok, amit még biztos nem láttál! – hívott fel Pisti.
– Elég sokfélét láttam már.
– De ilyet nem! Jelentkezett egy csaj, hogy plakátot rendelne, és nagyon búgó hangja van.
– Búgó?
– Ja, mint a szextelefonban. Jó nő lehet, én nem hagynám ki.
– Nem is tudod, hogy néz ki?
– Hétszentség, hogy ez egy istenkirálylány!

Rendben, összekaptam magam, kibindzsiztünk a Schönherz kollégiumhoz, és ott várt minket ez a gyönyörűség:

bacsfi_diana.jpg

Igen, Bácsfi Diána, a celebnáci, aki szerint Szálasi a huszadik század legnagyobb filozófusa volt. A képen sajnos nem látszik a diszkrét bajusz és pelyhedző szakáll, mindenesetre én úgy kezdtem a megbeszélést, hogy arrébb álltam röhögni, majd megkérdeztem, mit szeretne. A plakátterven kicsit túlsúlyozottnak éreztem a félméteres nyilaskeresztet, és kapacitáshiány miatt nem vállaltam a munkát. Szerencsére, mert Diána utána bevitte a cuccot egy kevésbé finnyás nyomdába, amit egy héttel később darabokra szedett a Nemzetbiztonság, de úgy, hogy nem csak a kész anyagot, hanem az összes festéket és vegyszert is lefoglalták.

Nem sokra rá bekopogott hozzám egy jól fésült srác, amolyan anyuka kedvence. Könyvnyomtatásra kért ajánlatot, kiszámoltam, elfogadta. Később szép lassan kiderült, hogy itt Toroczkai László, Vármegyés a véres úton című kalandregényéről van szó, csak a Führer az egyik csicskását küldte rám, mert tartott tőle, hogy egyébként elhajtanám.

Fiatal voltam, kellett a pénz, belementem. Szerepel is a nevem az impresszumban, mint technikai vezető, vagy ilyesmi.

Már kész voltak a belívek, és a borítót vártam, amikor rájöttem, hogy rosszul számoltam ki az árat. Fel is hívtam rögtön Toroczkait:

– Halló, Király Ferenc vagyok. Most derült ki, hogy sajnos elkalkuláltam az árajánlatot.
– Akkor többet kell fizetni?
– Nem. Az a helyzet, hogy 25%-os áfával számoltam, a könyvek áfája meg csak 5%.
– De mennyivel kell többet fizetni?
– Semennyivel, mondom, hogy…
– Ááá, értem! A bruttó marad, csak a nettó emelkedik, ugye?
– Igen, pontosan! Kicsit felhúzom az árat, de nem változik a vége. Jó lesz így?
– Tökéletes.

Ha lett volna még tíz ilyen ügyfelem, most én finanszíroznám a Mars-expedíciót.

Azóta sokat változott a helyzet, de nagyon szerettem az Ulpius-Ház könyveit. Ők adták ki a Maust, az Időutazó feleségét – ami nagy kedvencem, hiába cikizik sokan, sőt a belőle készült film is nagyon jó –, valamint Frederik Pohl hícsís történeteit is. Egyértelműnek tűnt, hogy náluk próbálkozom először, pláne mert volt egy olyan akciójuk, hogy némi papírpénz ellenében bármilyen kéziratot véleményeznek, nem megy egyből a kukába. Ezt sajnos pont akkor szüntették be, amikor kész lett a könyvem, gondolom Gerlóczy szara hihetetlen nyelvi leleményekkel teletűzdelt sziporkázóan izgalmas kultregénye után megrohanta őket a többi gyökér, és nem bírták az iramot.

Két dolgot tehettem: Küldözgetem a szöveget fűnek-fának, ha érdekel valakit, akkor is két év, mire lesz belőle valami. Vagy tervezek egy borítót, betördelem, majd átsétálok az irodámból a nyomdámba és megkérem Dzsémszit, hogy tegye le a Nemzeti Sportot, aztán ugorjon ennek neki rohadt gyorsan.

Nem találod ki, melyiket választottam.

Andika lekorrektúrázta a szöveget, majd elolvastatta valami irodalmár ismerősével, aki annyit mondott, hogy abszolút nem gáz a sztori, néha még röhögött is rajta. Nagyon fontosnak tartottam a külső véleményt, mert a sufniban nyomtatásnál nincs meg az a legitimáció, amit egy rendes kiadó nyújt. A gyártás több hónapig tartott, mert az üzletnek is pörögni kellett, tényleg csak az üres órákban foglakoztunk vele.

csh_szoroanyagok.jpg

Készítettem egy honlapot, szóróanyagokat, és megállapodtam a főleg lányregényekkel seftelő Novella kiadóval, hogy elintézik a terjesztést. Február 1-én végre hivatalosan is megjelent A csillagok hegyén, és szétküldtem vagy harminc recenziós példányt mindenféle médiumoknak. Mutatkozott olvasói érdeklődés, kaptam rajongói leveleket is, sőt ami kritika megjelent, az se húzott le túlságosan. Mivel nem csak a bulvármédiát kerestem meg, jött néhány olyan értékelés is, amit képtelen voltam felérni ésszel. Ez a kedvencem:

Király Ferenc önreflexív szépprózájának legérdekesebb eleme a már felvázolt, összetett elbeszélői magatartás, melynek tárgya és tétje is a megszülető történet lesz. Az önreflexió regényben is tematizált gyakorlata (gondolok itt többek között az alaptörténet megszületéséhez kapcsolódó gyötrelmek leírására, illetve a szereplői között önnön szerzői szerepét magyarázó elbeszélő passzusaira) még nem tenné egyedivé a szöveget, még akkor sem, ha ez a poétika a mese műfajával párosul. Király Ferenc szövegében az öntükrözés, a narrátori pozíció kijelölésén és problematizálásán túl, a műfajiság és a történetalakítás hangsúlyozásában jelenik meg. Az elbeszélő sajátos posztmodernfelfogása a fogalom elbeszéléstechnikai vonatkozásainak meglehetősen sarkított értelmezését bizonyítja („Rendben, de ha ez posztmodern, akkor nem kell semmire tekintettel lennem. Összezavarhatok mindent, ahogy nekem jól esik, és nem vagyok rászorulva arra, hogy megmagyarázzam a hülyeségeimet.” 226.), és gyakori önironikus gesztusai sem fedhetik el, mennyire komolyan veszi önmagát és a posztmodern diskurzussal való kapcsolatát.

Érthető, ugye?

És hogy irodalmi magaslatokban maradjunk, ekkor már fél éve nem volt csajom, ami kissé feszültté tett. Kedvem, időm, energiám nem volt egy normális kapcsolathoz, úgyhogy hobbiszinten nekiálltam kurvázni. Heti egy-két lányt iktattam, lehetőleg mindig újakat. Nyilván a blog olvasói közül még soha senki nem fizetett a szexért, ezért elmondanám, hogy a csajok nagy része halál kedves, nem játsszák a guminőt és pótanyukák sem akarnak lenni, hanem éppúgy élményt nyújtanak, mint a színészek, csak épp egy főre levetítve kicsit drágábban. Richard Love szavaival élve: A jó prosti olyan, mint a fogorvos: tisztán dogozik, gyorsan végez, és csak kellemes zsibbadtság marad utána.

A kezdeti felfutás után rájöttem, hogy ez a nyomda nem más, mint egy végtelen problémahalmaz. Megrendelésből nem volt hiány, de a kissé elavult géppark miatt hetente tört el valami rohadt drága alkatrész, a ragasztókötő szénné égette a granulátumot, vagy épp fel sem melegítette, az ügyfelek három hónapra utaltak – jó esetben –, nekem meg a sajátomén kívül öt ember fizetését kellett kitermelnem. Este meg hétvégén is folyamatosan csörgött a telefon, drámaian nőtt a napi söradagom, a fejem meg úgy fájt, hogy néha egy levél Quarelin is lecsúszott mellé. Képtelen voltam kikapcsolni és egyre inkább úgy éreztem, ezt semennyi pénzzel nem lehet kompenzálni. Vissza akartam ülni a kis irodámba, de leginkább arra vágytam, hogy legyen valami titkos helyem az erdő mélyén, ahol senki sem talál meg. Készítettem néhány vázlatot a következő könyvemhez, aminek Armageddon volt a munkacíme, és sokkal szívesebben írtam volna azt, mint felszólító leveleket a mindenbe belekötő, de fizetni meg elfelejtő partnereknek.

Már a papír szagától is okádtam.

Megkerestem Is'vánt, toltam az arcába néhány fröccsöt, majd előadtam, hogy nagyon igazságtalanul bántam vele, és szeretném ezt valahogy jóvátenni. Vigye el a nyomdát, nem kérek csak pár milliót, az is ráér részletben, sőt ha megfizet, itt maradok irányítani a munkálatokat.

Böfögött egy jót, majd kezet ráztunk.

Ezzel még nem voltam kint a vízből, mert két cégem is volt. Egy Kft, amelyik a faházat bérelte és foglalkoztatta a személyzetet, meg a Bt, ami lízingelte az összes berendezést. Ezt viszont nem tudta átvenni, mert beltag volt egy másikban is, úgyhogy áthidaló megoldásként névleg én maradtam a tulaj. Ez további öt szemmel növelte a bevitt fájdalomcsillapító mennyiségét, mert Is'ván most már nagyban adósodott el, rettenetesen csúnya arcokkal üzletelt, mindezt úgy, hogy az én számlámra húzogatta a félkarút.

Április végére teljesen kikészültem. Volt egy öt perces dolgom a bankban, addig a közteres pont megajándékozott egy mikuláscsomaggal. Jó, semmi gond, próbálok kiállni, de nem lehet, mert mögöttem oszlop, egy paraszt meg három centire elém parkolt. Anyázva tekergettem a kormányt, és mivel kissé túlöltöztem, ömlött rólam a víz. A rádióból csutka hangerővel üvöltött a Dragostea Din Tei, a fülem mellett egy riadt kis bogár zümmögött, és ritmusra verte magát a szélvédőhöz. Ha pisztoly van nálam, azonnal fejbe lövöm magam, de így csak rágyújtottam és próbáltam átgondolni, mit tehetnék. Lehúztam az ablakot, mire a bogár azonnal kiröppent, és hirtelen megértettem, nekem sincs más dolgom, mint követni őt.

El kell mennem világgá, de azonnal.

Facebook oldal

Következő: Into the wild>>
     << Előző: Pár szó az életminőségről
         << Legeleje: Fontos dolgok

 

8 komment

2014.10.20. 22:53 Lotterfeld Boholy

Pár szó az életminőségről

Címkék: 2005 2004

2004-2005, Budapest-Krakkó. 32 éves vagyok.

Reggel fél hétkor megcsörrent a vezetékes telefon. Nyugodtan kávéztam tovább, mert Petra anyukája vette a másik szobában. Egyszer csak egy hatalmas ordítást hallottam, ami aztán hörgésbe, majd csendes szűkölésbe fordult.

– Meghalt apu – bólintott Petra. Összeszedte a holmiját, váltott pár szót az anyjával, majd mindketten elindultunk dolgozni. Nem sírt, egyáltalán nem tűnt összetörtnek, sőt még valami olyasmit is mondott, hogy jobb ez így. Elsőre kegyetlennek tűnhet, de kénytelen voltam igazat adni neki, mert egy örökmozgó, minden lében kanál embernek nem élet az, hogy évekig az ágyban fekszik, és egyedül még a vécére sem tud kimenni. Én se húznám sokáig ilyen körülmények között, a gyógyulás minden reménye nélkül.

Is'ván Püspökladányból került fel Pestre még a kilencvenes évek elején. Zugplakátokat ragasztott, aztán reklámügynökségi üzletkötő lett, majd – miután lecsapott néhány jól fizető ügyfélre – megalapította a saját cégét. Kezdetben a lakásán dolgozott, majd kivett egy alagsori irodát az Irinyi József úton. Főleg nyomdai munkákkal foglalkozott, és én lettem a gyártásvezető, aki a megrendelés leadása után átveszi a melót, rohangál, vitatkozik, tépi a haját, aztán a szőnyeg szélén magyarázkodik, ha valami nem oké. Volt már pár állásom, de egyiket sem élveztem így. Megálmodja a paraszt, hogy szívecskével díszített meztelennős prospektust szeretne az utazási irodájának, én pedig leteszem elé az asztalra. Fizetést kaptam, jutalékot, a tervezési munkák után külön 80%-ot, és igencsak húztam a számat azokban a hónapokban, amikor nem jött össze egy rongyos képviselői alapilletmény.

Nekem jól ment, a cégnek viszont kevésbé, mert Is'ván a pénzügyeket egy csekély értelmű medvebocs szintjén kezelte. Sokmilliós adósságállományt görgetett, ami a nyilvánvaló problémák mellett azt is jelentette, hogy az aktuális anyagelőlegből a hárommal azelőtti megrendelést finanszíroztuk. Meg voltam róla győződve, hogy sokkal jobban csinálnám, de hagytam gurulni a szekeret lefelé, mert az én pénzem prioritást élvezett – kulcsom volt a kasszához –, és szabadidőmben inkább foglalkoztam a könyvemmel, mint egy tök átláthatatlan és idióta struktúra átszervezésével.

Volt ugye három kész fejezetem, amiket másfél év pihentetés után újraírtam. Nem akartam kijönni a lendületből, ezért rögtön folytattam is a munkát. Otthon nem tudtam dolgozni, mert Petra hiába tanult csendben, akkor is benne volt az aurámban, az iroda meg túl steril környezet egy meséhez. Szerencsére Robertával újra beszélő viszonyban voltunk, és miután megértettem vele, milyen fontos projektben vagyok, adott egy lakáskulcsot*. Délután kettőtől este tízig dolgozott – persze csak háromszor egy héten, hogy maradjon ideje az igazán fontos dolgokra is –, én pedig teljes kényelemben gépelhettem. Jó, néha ott maradtam éjszakára meg egész hétvégre is, Petra meg úgy tett, mint aki nincs halálosan kibukva azon, hogy a pasija egy másik nővel tölti az idejét.

*Erre már nem emlékszem pontosan, az is lehet, hogy a kulcs eleve nálam volt, és sosem adtam vissza úgy 2007-ig.

Vázlatok és storyboard nélkül írtam úgy, hogy sokszor fogalmam nem volt, mi fog történni a következő oldalon. Teljesen beszippantott a történet, és épp annyira izgultam, mint – remélhetőleg – az olvasó. Nem kitaláltam a karaktereket, hanem megismertem őket, nem csak rázós helyzeteket teremtettem, hanem valóban ott voltam velük. Tényleg, mert az alapkonfliktus itt az, hogy a romantikus meg családi regényekre szakosodott béríró** életében egyszer saját ötlet alapján próbál összehozni egy regényt. Már az elején elakad, mikor halálosan összevesznek a főszereplők, és hogy mentse a sztorit, beleírja önmagát is, mert azt gondolja, személyesen képes lesz rendet tenni a renitens karakterek között. Így utólag azt kell mondanom, hogy a könyv tele van dilettáns húzásokkal, néha fárasztó, de legalább átjön a lelkesedés, és ezért a mai napig nagyon szeretem.

**Itt lenne a reklám helye, de a Csillagok hegyén nincs már kint a boltokban. Van viszont egy ebook verzió, és ha marad rá energiám, pár héten belül megoldom a terjesztést.

Amikor nem a céggel vagy a könyvemmel foglalkoztam, Petrával kivettük az életből azt, ami jó. Utazgattunk össze-vissza, sokszor átmentünk Párkányba ebédelni, vagy csak pizzát rendeltünk és megnéztünk egy filmet. Ez az, amit én hétköznapi boldogságnak nevezek, és szintén ez az, amit hosszú távon képtelen vagyok elviselni. Abszolút nem pozitívumként hozom fel, mert a világmegváltó terveim jellemzően több problémát, mint nyereséget generálnak. Sokszor irigykedve gondolok a szürke kispolgár ismerőseimre, akik képesek úgy élni, hogy közben nem akarnak rocksztárok, vagy a kortár sirodalom nagyjai lenni, hanem egyszerűen jól érzik magukat.

Ciprusra mentünk nyaralni, mert sikerült nyélbe ütnöm a Blue Travellel egy barterüzletet, így az egész csak annyi pénzbe került, amit a helyszínen elvertünk.

Tehát rengetegbe.

Reggelit és vacsorát kaptunk a szállodában, de így is alig jöttünk ki százötvenezerből egy hétre, pedig egyáltalán nem játszottuk a kőgazdag turistát. Ciprus egy ronda nagy apartmanfalu, ahol aranyárban mérik az ásványvizet, a tenger tényleg szép, de ezen kívül dögunalom az egész. Elmentünk egy fakultációs programra, ahol a főszám a szamárháton lovaglás volt, majd valami forgatagnak nevezett falunap, tényleg csak Lagzi Lajcsi meg a Bikicsunáj hiányzott. Na mindegy, valamelyik este Petra korábban elaludt, én pedig jobb híján az Eb-döntőt néztem. Rólam tudni kell, hogy még csecsemőkoromban beoltottak foci, autóverseny, meg minden hasonló faszság ellen, szóval félálomban követtem, ahogy rohangálnak a srácok fel-alá. Aztán az 57-ik percben Harisztéasz, berakta a szögletet – kigúgliztam, nem magamtól vagyok ilyen okos –, és ezzel a teljesen esélytelennek tartott Görögország lett az Európa bajnok. Cipruson ugye főleg görögök laknak, fel is keltettem Petrát, hogy menjünk ki az utcára, mert többet ilyet nem látunk, az biztos. Percek alatt egy spontán Riói karnevál kerekedett. Rakéták, tűzijáték, légoltalmi sziréna, ingyensör, minden volt. A kocsik a főúton drifteltek és égették a gumit, köztük robogók szlalomoztak életveszélyes tempóban. Egész Larnaca ordított és táncolt, de úgy, hogy közben egyetlen kukát sem borítottak ki, nem törtek a kirakatok, de még egy kósza pofozkodást sem láttam.

ciprus.jpg

Is'ván egyre jobban küzdött a céggel. Az adósságok nagy része beszállítói volt, szóval esélyesnek tűnt, hogy csak ketten lesznek a temetésén: Az egyik a markolót vezeti, amivel kiássák a gödröt, a másik meg rátolat a betonkeverővel. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy közben pörgött az üzlet, és normális vezetés mellett kijött volna három úszómedencés béemvé, szőke szopórobot, mélytányéros tévé, bármi.

Vakartam a fejem egy darabig, aztán felajánlottam, hogy átvenném a vállalkozását. Mármint nem az adóssággal terhelt céget, csak az irodát, ingóságokat, a telefont, honlapot, és az ügyfeleket venném meg papíron, aztán a haszon egy részéből rendezheti a dolgait, meg kap némi fizetést is. Alkudoztunk egy hétig, aztán megköttetett az üzlet. Körbejártam a beszállítókat, elmondtam mindenkinek, hogy innentől én viszem a boltot, halál pontosan fogok fizetni, illetve arról is gondoskodok, hogy megkapják az elmaradásokat. Nyomatékosítottam, hogy ez egy másik cég – csak épp a neve ugyanaz, meg a telefonszáma és telephelye –, és engem nem lehet számon kérni Is'ván ügyei miatt. Nem mondom, hogy mindenhol kitörő örömmel fogadták ezt a konstrukciót, de mivel a másik opció a nagy nulla, viszonylag gyorsan megállapodtam a nyomdákkal.

Ez a felállás jól működött egy darabig, majd Is'ván elkövetett két nagyon komoly hibát. Először rám küldte az egyik különösen ideges hitelezőjét, akinek megpróbáltam elmagyarázni, amit már mindenkinek, aztán addig ordított, míg rátettem a telefont. Egyébként is találkozóm volt az emberrel, mert ki kellett fizetnem egy melót, amit már az új rendszerben rendeltem meg. A határidő napján tíz bankot jártam körbe, mire sikerült felvennem másfélmillió forintot, szigorúan ezresekben és ötszázasokban. Belegyűrtem a pénzt egy mekis papírzacskóba, majd a csepeli gettó közepén a csávó kezébe nyomtam, hogy számolja át, ha gondolja. Aztán felejtsen el.

Többé nem jelentkezett.

Is'ván második hibája az volt, hogy nem elégedett meg a fizetésével, hanem sunyiban legyártatott néhány anyagot a hátam mögött, pedig az volt a megállapodásunk lényege, hogy beszüntet minden üzleti tevékenységet. Amikor ez kiderült, megkértem, hogy szedje össze a motyóját, de az irodakulcsot hagyja az asztalon.

Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy lehúztam róla a céget. Tartok tőle, hogy a mesében nem én lennék a jó, aki győz, hanem inkább a másik, aki viszont elnyeri méltó jutalmát.

Eljutottam a könyvem feléig, és az a fejezet következett, ami Krakkóban játszódik. Arra gondoltam, kiveszek egy hónap szabadságot, addig Gizi*** helyettesít, én meg írhatok az eredeti helyszínen. Andika – aki közben összejött egy Igor nevű sráccal – talált nekem egy belvárosi lakást, és mivel éppen Magyarországra készült vakációzni, megkért, hogy vigyázzak a macskájára. Édes kis állat, biztos jól megleszünk együtt.

***Mivel kicsit túlzásba vittem a különböző nőkkel kapcsolatos sztorikat, itt most kimarad egy szövevényes, külön posztot érdemlő történet. Később azért visszatérek rá.

Márton közben felvette a gazdája összes rossz tulajdonságát: Válogatós lett, sértődékeny és hisztis, mindez durva szeretetrohamokkal kombinálva. Ha jó napja volt, az ölemben dorombolt miközben gépeltem, ha nem – és többnyire nem –, akkor órákon keresztül csörömpölt a konyhában. Ugyanaz, mintha Andikával éltem volna, csak ez a cicus nem volt olyan készséges az ágyban.

Március elején érkeztem, II. János Pál ekkor már nagyon beteg volt. Egyre rosszabb hírek érkeztek az állapotáról, majd április 2-án meg is halt. Már napokkal azelőtt lepedőre hímzett imádságok és plakátok lógtak szinte minden ablakban, a Ryneket (ez Krakkó főtere) pedig tévéstábok lepték el. A lengyelek ugye fekete öves katolikusok, ráadásul ők adták a pápát, aki 1964-től a megválasztásáig krakkói érsek volt. Érthető, hogy komolyan vették az ügyet.

Amikor meghallottam a hírt, kisétáltam a Mária-templomhoz, hogy gyújtsak egy gyertyát. Esteledett már, és hirtelen azt vettem észre, hogy a város, amit eddig ismertem, nem létezik többé. Egy háromszáz négyzetkilométeres katedrálissá változott.

Minden gyertyafénybe borult, sok utcában le is kapcsolták a közvilágítást, mert felesleges volt. Lépni nem lehetett az emberektől, főleg mert sokan a járdán, vagy az úttesten imádkoztak. Nem tudnám elmondani, milyen érzés volt ezt látni, de minden sejtem tudta, hogy most tényleg Isten első embere hagyta el a Földet. Tébláboltam kicsit, leültem valaki mellé, összekulcsoltam a kezeimet és jó utat kívántam Karol Wojtyłának.

papa.jpg

Másnap indultam volna haza, de közben a hétszázötvenezer lakosú Krakkóba beáramlott még jó egymillió ember. Teljes volt a káosz, minden út bedugult, aztán a hadsereg lezárta a várost, és több katonai helikopter volt az égen, mint bárányfelhő. Először arra gondoltam, hagyom ezt a fenébe és megvárom a másnapot, de nem lehetett tudni, mikor lesz vége a cirkusznak. Hat órán át bolyogtam nem tudom már hol, aztán valami törött kordon mellett felslisszoltam az északi autópályára, és cirka hetven kilométeres kitérővel elértem Zakopanét.

Augusztus elejére majdnem befejeztem a könyvet, és eljutottam arra a pontra, hogy ezen kívül semmi nem érdekelt. Céges problémák, szociális nyafi, mindenre csak vonogattam a vállam. Petra már nem is nagyon szólt hozzám, nyilván átlátta, hogy ez teljesen felesleges. Már nem éreztem büszkeséget, lelkesedést, teljesen odalett a jól felépített író-póz. Apró hangyává változtam, akit gyufával kínoz egy arrogáns kamasz, és csak azt akartam, hogy vége legyen. Ha beledöglök, akkor is.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy tíz mondat van hátra az egészből.

Nem mentem be dolgozni, csak üldögéltem otthon és ittam a kávékat egymás után. A negyedik után sem éreztem, hogy neki tudnék állni, hát bekapcsoltam a tévét. A Mónika Show, vagy valamelyik Jerry Springer klón ment, és hirtelen az jutott eszembe, ha most jönne el a bibliai világvége, Jézust meg az Antikrisztust biztos beültetnék egy hasonlóan ciki műsorba, a nézők meg emelt díjas sms-ben dönthetnék el, kié legyen a világ. Ez az ötletem egyébként – bocs a spoilerért – később egy akkora szívás-sorozathoz vezetett, amit a mai napig nehezen hiszek el.

Oké, bekapcsoltam a gépet, fél óra alatt bepötyögtem a sztori végét, aztán lenyomtattam hét példányban. Ha hatalomra kerülnék, rezsicsökkentés helyett mindenkinek adnék egy szeletet abból, amit akkor éreztem. Biztos sokkal jobb hely lenne Magyarország.

Csak ültem és nézegettem a borítót. Nem tudtam betelni vele:

Király Ferenc, A csillagok hegyén.
A csillagok hegyén, írta Király Ferenc könyve.
Nem ám csak az első tíz oldal, hanem az egész csillagok hegyén, Király Ferenc tollából természetesen.
Egy mese, egy kalandregény, A csillagok hegyén, és ezt tökegyedül Király Ferenc hozta össze.
Én írtam, én, én, énénénénénénénÉNÉNÉNÉNÉN!

Andika épp itthon volt, fel is hívtam a nagy hírrel. Persze, szívesen elolvasná a végét, és ha már így alakult, igazán kivihetném Krakkóba, mert épp nincs senki, aki elfuvarozná. Ennyi még belefér, gondoltam, és nekivágtunk a már jól ismert útnak. Az első olvasói visszajelzés nem volt rossz, mert nevetett, ahol nevetni, és sírt, ahol sírni kell. Amikor letette, azt mondta, figyeljem csak meg, mostantól teljesen megváltozik az életminőségem. A sok probléma, szívás, jobbra-balra kavarás megszűnik, úgy kitisztul minden, mint a Szahara fölött az ég.

Újra csak Vonnegutot tudom idézni: Hehe.

Szerencsésen megérkeztünk, koccintottunk, majd belépett az ajtón Igor. Le is fagytunk mindhárman, mert Andika nem érezte, mekkora szociális bravúr összehozni a pasiját a rendkívül problémás exével, és egyikünket sem készített fel a találkozóra. Egyre erőtlenebbül dadogott mindenki, közben Márton nyávogva szlalomozott a táskák között, és láthatóan nem tudta eldönteni, melyikbe végezze a dolgát. Legszívesebben azonnal leléptem volna, de nem hiányzott még öt és fél óra vezetés, így megkértem Igort, fáradjon el velem a legközelebbi kocsmáig, a lányok meg majd elbulizgatnak magukban.

Hamar összebarátkoztunk és megbeszéltük, hogy Andika elég furcsa lány, viszont kitűnő a hangszeres tudása, ezért elnézzük neki ezt a kis malőrt. Közben lecsúszott néhány sör-vodka kombó, ami nekem nem jelentett gondot, a srácot viszont már támogatni kellett hazafelé. Le is feküdt azonnal, mi meg Andikával kivonultunk a konyhába, és vittünk magunkkal egy üveg Krupnikot just in case. Húsz perc múlva Igor feltépte az ajtót, elrohant mellettünk egy régi szabású fosszín alsónadrágban, majd üvöltve telehányta a mosogatót.

Két katarzis egy napra. Nem rossz.

Másnap dél körül beültem a kocsiba és elindultam hazafelé. Még a Krakkó vége tábla előtt kigyulladt egy piros lámpa a műszerfalon. Villogjon csak, előbb-utóbb itt a karácsony, morogtam, és tovább araszoltam a dugóban. Hegynek felfelé kénytelen voltam észrevenni, hogy semmi erő nincs a motorban, gőz csapott fel a Twingo orrából, és éreztem valami égett szagot is. A következő benzinkútnál kiderült, hogy átégett a hengerfejtömítés, és a blokk oldalán csorog le a hűtővíz. Szereztem néhány üdítős palackot, megtöltöttem a vécében és nyomtam neki – negyvennel – ahogy a csövön kifér. Négy-öt kilométerenként feltöltöttem a rendszert és imádkoztam, hogy bírja ki legalább a magyar határig. Ez össze is jött, csak még Drégelypalánk előtt kattant kettőt, hördült hármat a motor és többé nem tudtam beindítani.

Jó, akkor stoppolunk.

Egy lengyel rallycsapat szervizkocsija fékezett mellettem. Kiszállt a nagydarab, csak hajtogatta, hogy będzie dobrze****, és már könyékig is volt a motortérben. Pár perc matatás után a kurwa, kurwa***** szerkezetre váltott, majd felajánlotta, hogy elvontat Budapestig.

*****Minden rendben lesz.
******Igen, ugyanazt jelenti, mint nálunk.

Felkötötte a kocsimat egy talán méter hosszú kötélre, de nem tudott elindulni, mert a hátsó kereke közben besüllyedt az útszéli laza földbe, és ahogy túráztatta a motort, csak egyre mélyebbre ásta magát.

Így már ketten integettünk az arra járóknak.

Többen próbáltak segíteni, de meg sem mozdult az a nagy dög, aztán egy terepjáró valahogy kirángatta az útra, és végre megkezdődött az az utazás, amit legszívesebben örökre elfelejtenék. Mivel a csapat késésben volt, végig százzal csapattak, én meg közvetlenül a vonószem mögött fityegtem, és a mikrobusz hátán kívül az égvilágon semmit sem láttam.

Kezem-lában remegett mire végre kiszállhattam, és valamiért az jutott az eszembe, hogyha ez az új életminőség, kár volt érte könyvet írni.

Facebook oldal

Következő: Béla>>
     << Előző: A nullánál is kevesebb
         << Legeleje: Fontos dolgok

 

1 komment · 1 trackback