"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2014.06.23. 08:06 Lotterfeld Boholy

Shakespeare & Co.

Címkék: 2000 2001

2000-2001, Budapest-Mártély-Párizs. 28 éves vagyok.

Összeszedtem a könyveimet, a személyes holmimat, de a kávét, cigit és minden egyebet otthagytam, mert ez a szokás, ha valaki szabadul. Leültem az aulában, egy darabig csak szemeztem a napfénnyel, aztán lassan kimerészkedtem az ajtón.

Senki sem tartóztatott fel, sőt még utasítást sem kaptam, hogy az utcán jobbra, vagy balra forduljak. Hihetetlen volt.

tandori-vagy-villamosa.jpg

by Tandori Dezső

A sarki bódéban vettem egy bűnrossz kávét meg két szál cigit, majd kerestem egy telefonfülkét. Andika Krakkóba ment két hétre, de szerencsére megadta a kinti mobilszámát. A nálam lévő apró pont fél percre volt elég, gyorsan meg is beszéltük, hogy változtat a programján és pár napon belül hazajön. Megérkezett anyám meg a pasija, és elvittek a csepeli étterembe, ahol dogoztak. Kénytelen voltam végigenni a teljes menüt, mert meg voltak róla győződve, hogy négy és fél hónapig kenyéren és vízen éltem*. Délután meglátogattam Rékát a postán, Pisti is odajött és hozott nekem egy mobilt. Üldögéltünk egy kocsma teraszán, de valahogy elmaradt az eufória, igazából szörnyű ürességet éreztem. Talán azért, mert ezerféleképpen lejátszottam magamban, mi lesz, ha kiengednek, de az egyik verzióban se szerepelt, hogy Andika egy másik országban van éppen, én meg nem mehetek utána, mert bevonták az útlevelemet. Négy napig vártam rá, aminek nagy részét ágyban fetrengve töltöttem. Görcsölt a gyomrom és semmi étel nem maradt meg bennem, gondolom a hirtelen stressz miatt. Aki nem volt még bezárva, annak fogalma sincs, mennyi felesleges információt kénytelen feldogozni egy szabad ember.

*Egyébként meglepően bőséges kaját adnak odabent, sőt a minőség is veri az átlag iskolai menzát.

Este nyolcra ígérte magát, hatkor már kint ültem a Blaha Lujza téren. Folyamatosan küldte az sms-eket, hogy hol tart éppen, aztán következett az egymás felé szaladós jelenet, ezúttal tengerpart és szélgép nélkül, de azért néhány hajléktalan megtapsolt minket. Egész hétvégén az ágyban napoztunk, és megbeszéltük a három legfontosabb teendőt:

1. Keresek egy problémamentes munkahelyet.
2. Hivatalosan is odaköltözöm hozzá.
3. De mindenekelőtt elmegyünk nyaralni.

Most pedig elmesélek egy történetet: Egy ismerősöm távoli ismerősével esett meg, hogy hívják már, fene se tudja. Szóval, az ismerősöm ismerőse elkövetett egy stiklit, le is csukták egy időre, de aztán megfogadta, hogy innentől dolgos ember lesz, nagy művész, és remek családapa természetesen. Hogy megünnepeljék e példás élet kezdetét, elutazott a nőjével egy felkapott vízparti nyaralóhelyre. Ott összebarátkoztak egy német fiatalemberrel, aki magyar lányt vett el feleségül, és itt tartották a lagzit. A németek nagy csapatban érkeztek, és ehhez mérten hoztak magukkal hasist is, csak úgy nejlonszatyorban a kocsi hátsó ülésére dobva. Az ismerősöm ismerőse kénytelen volt szembesíteni az ifjú férjet a ténnyel, hogy ami náluk van, az bőven kereskedelmi mennyiség, ha lebuknak, bizony rájuk rohad a műanyag lakat. A srác erre felajánlotta, hogy a cirka kilónyi cuccot nála hagyja bizományos értékesítésre, és később majd megosztoznak a pénzen. Az ismerősöm ismerőse hárított, hogy ő biza nem lép át többet a sötét oldalra, viszont az egyébként vörös diplomás barátnője jó bulinak tartotta a dolgot, így végül belement. A bűnözői kapcsolatai adottak voltak, így könnyen értékesítette az anyagot 10-20 grammos tételekben. Az ismerősöm ismerőse üzletelt elhagyott parkokban, bevásárlóközpont mögött álló kispolszkiban, és természetesen szórakozóhelyeken is. Rendkívül hasznos tapasztatokra tett szert, például megtanulta, hogyan lehet mérleget készíteni egy plasztikkártyából: Fúrsz egy lyukat a jobb felső és jobb alsó sarkába. A jobb felsőn átfűzöl egy madzagot úgy, hogy felül (ahol majd fogod) húsz centi lógjon ki, lent elég négy-öt. Gemkapocsból és drótokból fabrikálsz egy kis vödröt, amibe belefér a cucc, ezt ráakasztod a másik furatra, felemeled az egészet, és megnézed, hogy áll a rövidebb madzag. Alkoholos filccel bejelölöd, hogy ez a nulla pont. Ezután öt grammos súlyokkal terhelve végig tudod skálázni az egészet.

De térjünk vissza a valóságba. Mártélyban nyaraltunk, ami egy Tisza-holtág melletti falu. A kétezres években nagyon népszerű volt, aztán valahogy elmaradtak a turisták és csúnyán lepattant az ország jó néhány régiójával együtt. Öt évvel ezelőtt, mikor utoljára jártam ott, már alig néhányan lézengtek a kempingben, bezárt a parti lángosos, az éttermek, és vízibiciklit sem tudtam bérelni, csak egy ócska öreg ladikot. Kár érte, mert az egyik legszebb hely, ahol valaha is jártam.

martely.jpg

A ZOZO gumiszerviz tapasztalattal rendelkező műszakvezetőt keres – olvastam az Expressz újságban, és el is mentem rögtön a megadott címre. Egy kis műhely volt, nem messze a Déli pályaudvartól. A főnök úr egy másik jelentkezővel tárgyalt, épp a raktárkezelő programot magyarázta, ami azt jelenti ugye, hogy valószínűleg megállapodnak. Már indultam volna haza, amikor egy csattanást és üvegcsörömpölést hallottam. Az egyik alkalmazott fékbetétet cserélt a tulaj kocsiján, és nagy gázzal letolatott a rámpáról. A pedált viszont nem pumpálta fel, ahogy kell ilyenkor, így betolatott az udvar végében álló varrodába, amit Zozo felesége vezetett.

Másnap kezdtem.

Két hét múlva megkaptam az új kisfőnök állását is, mert a csávó elképesztően lopott. Még azokat a kocsikat is meghúzta, amiket nyilvánvalóan a tulaj küldött be, hogy tesztelje őt. Korrekt fizetés, évi két hét szabadság, napi nyolc óra munka hétfőtől péntekig. Jobbat el sem tudtam volna képzelni.

Két beosztottam volt: Egy girhes balfasz, aki halálosan büszke volt rá, hogy az életben soha semmi nem jött össze neki – nevetve mesélt az excsajáról, aki úgy lépett le, hogy a piros lámpánál egyszerűen átült egy vadidegen pasi kocsijába –, és egy erdélyi srác, akitől megtanultam, hogy a répa az murok, a műholdantenna, illetve a technikai berendezések jó része pedig terembura. Zozo kedvesen csak Onnangyütt Csabinak hívta őt.

Egy szombat délután ismerős arcot vettem észre a Szkéné bejáratánál. Peter volt, az ír-francia turista, akit még sok évvel azelőtt igazítottam útba, mikor a Moszkván csöveztem. Elég furcsa akcentussal, de magyarul köszönt és elmesélte, hogy Párizsból Budapestre költözött, mert nagyon tetszik neki a város. Angoltanár lett, otthon ad órákat, engem is szívesen vár. Régóta szerettem volna nyelvet tanulni, így onnantól heti kétszer küzdöttünk az igeidőkkel egy hatalmas Bartók Béla úti lakásban. Peter hetven körül is örökmozgó maradt, egész nyáron Európát járta, és nincs budapesti színház, ahol ne fordult volna meg. Emellett – fájdalmasan rosszul – zongorázott, könyvet írt a párizsi társulatról, ahol fiatal korában játszott, és istenien főzött. Gyanítom, hogy aktív éveiben nem a lányok érdekelték, de ettől függetlenül az egyik legvarázslatosabb személyiség, akit megismertem. Egy igazi kobold.

Amíg a rendőrségen ültem, Andival nagyon sokat leveleztünk, és úgy tűnt, sikerül megtalálni végre a közös hangot. Ezt később átvittük a való életbe is, aztán csak múltak a rendes, kispolgári hétköznapok meg a nyugis hétvégék. Konfliktus nem nagyon adódott, mert volt rendes állásom, és a készülő könyvemről sem feledkeztem meg abban a pillanatban, ahogy kiengedtek. Továbbra is egy elitista hisztis picsának tartottam – legyünk őszinték, tartom a mai napig –, de valahogy megtanultam becsülni, és rengetget csökkent a köztünk lévő távolság. Nekem ez teljesen megfelelt, elégedett voltam és felszedtem pár kilót. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam annak, hogy folyamatosan az Ági nevű barátnőjéről beszél, és annak sem, hogy a legtöbb közös programunkra elhívta ezt a magas, furcsán fátyolos hangú lányt. Egyszer összefutottam vele a Kálvin téren, nem volt semmi dolgom, hát beültünk egy kávézóba beszélgetni. Ági építésznek tanult, de leginkább festeni szeretett. Épp akkoriban fejezte be egy érdekes projektjét, aminek az volt a lényege, hogy minden este festett egy képet az előző alapján. Egy szimpla körből indult ki, aztán különböző, főleg nőalakokká bonyolódott a téma. Én elsőre belezúgtam a képeibe.

hajas_agi.jpg

Hajas Ági képei

Este megemlítettem Andinak, hogy találkoztunk, mire furcsán nézett rám és megkérdezte:

– Nocsak, Ági felhívott?
– Hogy hívott volna fel, nem is tudja a számomat.
– Ja, én adtam meg neki.
– Minek???
– Hát, hogy… találkozgassatok.

Szép lassan kiderült, hogy Andika attól tartott, ha így megy ez tovább – értsd: minden rendben van – akkor könnyen ellaposodhat a kapcsolatunk. Szükségem van valamiféle érzelmi kilengésre, és ezt úgy látta biztosítottnak, ha összehoz a barátnőjével.

Logikus, nem?

Megkértem, hogy fejezze a kavarást. Ha majd félre akarok dugni, képes leszek önállóan kiválasztani az erre megfelelő alanyt.

Akkoriban nem volt még laptopom, Petertől kaptam kölcsön egy elektromos írógépet, és azzal zörögtem napi egy-két órát. Egész jól haladtam, és mikor Andika elutazott a családjával egy teljes hétvégére, elhatároztam, hogy végre befejezem az első részt. Először is lementem a boltba, vettem néhány kínai zacskós ráklevest, két sört, meg egy halom csokit. Kikapcsoltam a telefont, nekiültem, és vasárnap délután kettőre elkészült Az ÉN Könyvem Teljes Első Fejezete.

Jó, amint mondtam, ennek a felét ki kellett később dobni, de akkor is.

Hirtelen valami olyasmit éreztem, mintha – bár szégyellem bevallani, még sose próbáltam – egy csík kokaint szívtam volna fel. Connor MacLeoddá váltam, aki épp az imént csapta le a Kurgan fejét, és villámok cikázzák körbe, ahogy begyűjti a mágikus jutalmat. A föld fölött jártam fél méterrel, ugráltam és ordítottam, mint aki teljesen meghülyült.

Tartok tőle, hogy Isten nagyon be lehetett nyomva, mikor a művészeket teremtette.

highlander.jpg

Persze nem tudtam megülni a seggemen, Andi meg csak este tízre volt várható, így Ágival ittam meg néhány becherovkát a Toldi moziban.

És most figyelj.

Ebből akkora botrány lett, mint még soha. Ha véletlenül megdugom a barátnőjét, az rendben van, de hogy nem vártam meg az ünnepléssel, az maga a világvége. Egy teljes hétig nem szólt hozzám.

Mindegy, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy én ÍRÓ vagyok. Még egy email megfogalmazására is kínosan ügyeltem, mert nyilván kiadják a levelezésemet közvetlenül a Nobel-díj után. Akkor még nem értettem, hogy az írónak levés csak egy a rengeteg modoros póz közül. Ennél csak a bloggerkedés súlyosabb (megvolt az is), mert a sok buzgómócsing meg van róla győződve, hogy valami nagyon fontos dologban vesz részt, pedig nem más ez, mint egy szubkultúra, a netes bulvár része. Kávészünetben kattintasz, olvasol, lájkolsz, mész tovább, ennyi.

Peter fenntartott egy lakást Párizsban is, és mikor kiment valami ügyeket intézni, felajánlotta, hogy tartsak vele. Kicsit megcsúsztam, mert a bíróság csak hosszas könyörgés után adta ki az útlevelem, így két nappal a hazaindulása előtt értem oda. Sebaj, mondta, itt hagyja a kulcsot, addig is mutat ezt-azt.

Lesétáltunk a Szajna-partra, és megálltunk egy bácsi mellett, aki a bolt elé kipakolt könyveket rendezgette. Régi ismerősök lehettek, mert elég hosszan örültek egymásnak.

– A fiút nekünk hoztad? – mutatott rám az öregember. – Itt marad?
– Mi van?!

Levert a víz, hogy megint mibe keveredtem. Szinte láttam, ahogy életem további részében szenet lapátolok egy dohos pincében, vagy rózsaszín miniszoknyában teljesítem az ilyen vén szivarok beteg kívánságait.

Mint kiderült, ennyire nem rossz a helyzet. A Shakespeare and Company egy speciális könyvesbolt. Odabent csak angolul szabad beszélni, és kizárólag angol nyelvű irodalmat árulnak. Az emeleten van néhány írógép, heverő, és kis elkerített zugok. Ha Párizsban jársz és író vagy, itt meghúzhatod magad. Dolgozhatsz, használhatod a könyveket, mindezt teljesen ingyen, csak néha be kell segítened a pultnál. Megköszöntem a lehetőséget, a bácsi meg a lelkemre kötötte, hogy nézzek vissza jövő kedden, amikor valamiféle felolvasós-borivós rendezvény lesz a boltban.

shakespeare_and_company.jpg

Petert kikísértem a reptérre, aztán visszafelé félúton leszálltam a vonatról. Nem érdekelt sem az Eiffel torony, sem a Louvre, hanem azokat a helyeket akartam megnézni, ahová nem merészkedik el az egyszeri turista. Valamiért nagyon szeretem a külvárosokat, minél lepukkantabb és koszosabb, annál jobb. Átsétáltam egy düledező lakótelepen, az egyik ház teljesen ki volt égve. Hamar megértettem, hogy itt nem bírják a bámészkodókat, mert valaki az ötödikről hozzám vágott egy fej fokhagymát. Később találtam egy piacot, tele sohasem látott halakkal, sőt még egész polip is volt, aztán beültem egy kávézóba. Itt sem nagyon járt még külföldi előttem, mert megfagyott a levegő, ahogy megszólaltam, és a pultos percekig gyanúsan méregetett, mire hajlandó volt kiszolgálni.

Később vettem egy heti jegyet – Carte Orange – és felderítettem a híres párizsi metrót. Elsőre az tűnt fel, hogy nincs tele szürke arcú zombikkal, mint nálunk, ha valakire ránéztem, nem kapta el a fejét, sőt vissza is mosolygott. Senki sem volt igazán fehér bőrű, sárga, vagy fekete, hanem ezek a színek teljesen össze-vissza keveredtek. Jártam használtcikk-piacon, hatalmas parkokban, és persze újra elmentem a Shakespeare & Co.-ba. A felolvasásból mondjuk sokat nem értettem, de összehaverkodtam két amerikai lánnyal, és reggelre elittam gyakorlatilag az utolsó filléremet is. Hátra volt még egy látványosság: Mindenképp meg akartam nézni a bulonyi erdőt. Itt még a rendőrök sem szívesen járőröznek, tele van prostikkal, drogosokkal, és mindenféle félvilági szerzettel. Egyértelműen nekem való hely.

Kezdetben óvatoskodtam, és nem hagytam el a betonutat, de senki sem törődött velem, aztán csak sétálgattam, mintha a Városligetben lennék. Mikor újra kiértem fák közül, észrevettem egy lerobbant kocsit, villogott az elakadásjelző, a tulaj meg a félig beszorult ajtóval küszködött. Meg is indultam felé, hogy Can I help you? és már az út közepén jártam, mikor rádöbbentem, hogy szó nincs itt műszaki hibáról, csak egy félvér prosti vakargatja a csúnyáját. Jó bornak is kell a cégér, ugye. Elfutni cikinek tűnt, hát megkérdeztem, mennyi az annyi.

Megmondta.

– Ó – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Turista vagyok, sajnos nincs erre pénzem. Viszlát!
– Semmi gond, szivi – duruzsolta a nő. Harminc-harmincöt között lehetett. – Tizenegyig dolgozom, gyere vissza és megoldjuk a lakásomon privátba.

Nem mondom, hogy hidegen hagyott az ajánlat, mégis otthon maradtam, mert az ilyen lányok sokszor átoperált pasik, egzotikus nemi betegségre sem vágytam, meg arra sem, hogy leüssenek valahol és mínusz egy vesével ébredjek.

Az öregkor kezdete – motyogtam magamban. – Itt a remek alkalom, hogy ismét nyakig merülj a szarba, és egyszerűen kihagyod.

Következő poszt: Június 30-án, hétfőn.

Facebook oldal

 Következő: Három kiskirálykisasszony >>
     << Előző: A csillagok hegyén
         << Legeleje: Fontos dolgok

1 komment

2014.06.16. 08:07 Lotterfeld Boholy

A csillagok hegyén

Címkék: 2000

2000, Budapest. 27 éves vagyok.

Tökölről nem a Dózsa György útra vittek, hanem "haza", a kőbányai kapitányságra. Itt hamar kiderült, hogy nagy a baj, mert harmadik hónapja voltunk bent egy viszonylag piti ügy miatt, noha az anyagi kár megtérült, ráadásul egyikünknek sem volt dolga korábban a törvénnyel. Kifogtunk egy friss diplomás ügyésznőt, akinek konkrétan ez volt az első megbízatása. Meg is beszélte magával, hogy ez az évszázad bűnügye, ő pedig Sherlock Holmes, és mivel a történeteink nem fedték egymást, meg az sem derült ki, melyik OTP alkalmazott segített bentről, nem engedte lezárni a nyomozást. Egy hónapra visszamenőleg kihallgattak mindenkit, aki a híváslistánkon szerepelt. Úgy száz embert.

Ha röviden kéne jellemeznem, milyen odabent, azt mondanám, őrjítően unalmas. Csinálnál bármit, de ott az ajtó, így egész nap döglesz az ágyon, olvasol, levelet írsz, vagy kártyázol a többiekkel. Szombat-vasárnap a legrosszabb, mert ilyenkor nem jön csomag, látogató, nem hoznak-visznek senkit. A hétköznapokat is csak az apró történések teszik elviselhetővé. Mindenki az ajtót figyeli, hátha benéz egy őr, és azt mondja: XY szedelőzködjön, mehet haza. Az előzetes letartóztatás annyival rosszabb, mint a börtön, hogy nem tudod visszafelé számolni a napokat, fogalmad sincs, mikor lesz vége. A nyugati fekvésű zárka ablakai jó magasan vannak, délelőtt nem is engedik be a napfényt. Később megjelenik egy világos csík a padlón, és lassan felúszik a falra. Délután négykor eléri az embermagasságú zöld akrilréteg tetejét, és mivel munkaidő után senkit sem engednek ki, már egész biztos, hogy ma sem alszol otthon.

zarka.JPG

Nyilván senki sem születik bűnözőnek. Elég sokat tudok peremen élő emberekről, és rengeteget olvastam a témában. Írhatnék most egy rendkívül okos és hosszú monológot a jelenség hátteréről meg arról, hogy a hatóságok jellemzően ott tétováznak, ahol azonnal cselekedni kéne, a segítség helyetti megtorlás pedig újra és újra a megtölti a börtönöket. Nem hiszem, hogy ez bárkit is érdekelne, következzen inkább három történet a rengetegből, amit végighallgattam:

Húsz éves erdélyi srác nem bírja kilencvenes évek nyomorát és átszökik Magyarországra. Tartózkodási engedélye nincs. Ha kap munkát a Moszkva téren, akkor tömegszálláson, ha nem, akkor meg valamelyik pályaudvaron csövezik. Itt is van hierarchia persze. A jobb helyeket menő, félvilági arcok foglalják el, a hozzá hasonló szegénylegények meg a szélre kitolt, törött ablakú szeles vagonban alszanak. A fiú lefeküdni készül, ázott csomagolópapírról vacsorázott két zsömlét meg egy darab disznósajtot.

Kakaóra már nem futotta.

Már bújna be a hálózsákba, amikor egy nála sokkal jobban öltözött földije megkocogtatja a vállát:

– Gyere mán velünk, csak hesszelni kell kicsit, oszt' kapsz kétezret.

Míg ő az indulni készülő vonat folyosóján figyel, a többiek kinéznek egy magányos utast, nyakához teszik a kést és elveszik, ami kell. Mielőtt elmenekülnek a másik oldalon, még odaszólnak neki, hogy várjon kicsit, majd visszajönnek érte. A pillanatok alatt kiérkező rendőrök csak vele foglalkoznak, így a haverjai gond nélkül meglépnek. Fegyveres rablás, öt év.

Átlag cigánygyerek a Nyolcból. A szülők munkanélküliek, úgymond megisszák a magukét, bámulják a tévét, várják a postást, és minden hónapban három napig úgy élnek, mint a császárok. A srác kerüli az iskolát – mi baj azzal, már a nagyapja is rühellte a betűket –, esti tagozaton végzi a nyolcadikat, tizenhét évesen. Nem megy el autót feltörni a többiekkel, de mikor a téren körbejár a cucc, ő is kipróbálja. Mikor mi jön, Speed, Eki, Hernyó, nem számít, csak üssön. Először hétvégenként, aztán napi rendszerességgel, így hamar rá is csúszik a heroinra. Eladja a walkmant, az edzőcipőt, nem vesznek neki újat. Lop a boltból, de lassan annyira lerongyolódik, hogy már a belépéskor ráakaszkodik egy biztonsági őr. Aztán autókból szedi ki a rádiót, mert ismer olyan kajfert, aki közvetlenül anyaggal fizet. Elkapják, hazamehet. Megint elkapják, három napig remeg előállítóban, és ahogy kiengedik, már a rendőrség utcájában beveri egy kocsi ablakát. A tulaj egy 6110-es Nokiát felejtett az ülésen, kijön belőle a teljes heti adag. Apu persze ordibál vele otthon, majd a maradék pénzzel lemegy a kocsmába, és mindent beszór a nyerőgépbe. Az ügyek meg csak gyűlnek, és eljön a nap, amikor nem engedik ki többet. Tárgyalásig bent marad, várhatóan két-három évet kap majd. Hat hónap alatt túl van a nehezén. Megesküszik, hogy soha többé nem nyúl az anyaghoz, de megnézném mi lesz, ha szabadul. Semmihez sem ért, sehová nem veszik fel, a készséges haverok viszont ott várják majd a téren.

A srác másodikos gimnazista, jó tanuló. Egy hétvégi koncert után verekedésbe keveredik, és részegen lecsap valakit a kultúrház udvarán. Megtetszik neki a kiütött fiú dzsekije, és hülye fejjel elveszi. A rendőrségen nem bántják, sőt nagyon barátságosak vele. A nyomozó azt tanácsolja, valljon be mindent. Első bűntényes, kap egy szigorított ejnyebejnyét, aztán mehet is haza, és folytathatja a sulit. Majdnem így is lett: Rablásért négy év, ebből kettő Tökölön a fiatalkorúak között. Itt megtanul küzdeni az életéért, inkább más csontja törjön, mint az övé. Később a felnőttek tovább képzik, kapcsolatokra tesz szert, és a szabadulása után hamar elhelyezkedik egy profi betörő csapatban. És mindez azért, hogy javuljon a felderítési és vádemelési statisztika.

game_over.jpg

Unalmamban fejben moziztam, és nagyon sokszor végignéztem a történetet, ami eddig vezetett. Újra és újra. Aztán egyszer csak megakadt a film annál a jelenetnél, mikor megpróbáltam könyvet írni egy álmomból, de az első oldal után félretettem. Megfogtam egy spirálfüzetet*, irkálni kezdtem, délutánra pedig azt vettem észre, hogy eltévedtem egy világvége-mesében. Hirtelen sokkal fontosabbnak tűnt, hogy Tom, a főhős jut-e valamire a lánnyal, akinek nincs neve, mint az egész halom szar, aminek a közepén ültem. Az élményt nagyjából ahhoz a trükkhöz tudnám hasonlítani, amikor egy film fekete-fehérben kezdődik, majd a sztori harmadánál hirtelen megjelennek a színek. És ezzel lőttek is a lineáris jellemfejlődésnek, mert mire hármat pislogtam, megváltozott minden, és úgy láttam a világot, úgy kezdtem gondolkozni, mint most.

Oké, nagyjából úgy.

 

Jellemző egyébként, hogy a bezárt emberek írni kezdenek. Súlyos börtönregény-kezdemények ezek, amikről általában meg is feledkeznek a szerzők, miután végre kijutottak a sittről. Én valamivel szerencsésebb vagyok, mert szabadlábon írhatom meg az önéletrajzomat.

*A spirálfüzet nem jó. Gyűrődik, szakad, két hét használat után már lapozni sem tudsz rendesen.

Kiküldtem Andikának az első néhány oldalt, teljesen oda volt érte. Nyilván nem mondhatta az előzetesben ülő pasijának, hogy tehetségtelen gyökér, és ultizzon inkább írás helyett, de akkor is jót tett az önbecsülésemnek. Később még be is segített, mert azt a jól bevált módszert használtam, hogy nincs tervezés, nincs vázlat, és nem tudom, mi fog történni a következő oldalon. Annyi volt csak meg, hogy világvége van, de senki sem tudja, sőt senkit sem érdekel, miért. A többit majd megoldja a varázsséma, amire az őskor óta minden egyes történet épül:

Valaki elindult valahová, találkozott valakivel, és ebből valami kisült.

Úgy gondoltam, ez egy nagyon komoly, művészileg jelentős értékkel bíró regény lesz. Súlyosbításképp rengeteg Kunderát olvastam akkoriban, aminek az lett az eredménye, hogy évekkel később a szerkesztéskor ki kellett dobni az első fejezet jó felét. Terveim szerint a csapat valahová a Földközi tenger partjára indult volna, de Andika meggyőzött, hogy észak sokkal érdekesebb. A szépírói ambícióimnak aztán egy Magyar Narancs cikk adta meg a kegyelemdöfést: Koncert: Rachid Taha a csillagok hegyén. Ahogy megláttam, azonnal tudtam, ez a könyvem címe. Mese lesz és kalandregény, a lószagú pulcsis művészek meg őrizgessék csak az emberi szellem tüzét.

Az előadóm teljesen ki volt borulva, mert lett volna más dolga is, de az ügyész miatt kénytelen volt velünk foglalkozni. Finoman felhívta rá a figyelmem, hogyha kitalálnánk egy összecsengő mesét, akkor lezárhatná az ügyet, és okafogyottá válna a fogva tartásunk. Ettől kezdve Zsiga napi két órában a zárkánkkal szembeni tisztítószer-raktárat TAKARÍTOTTA, és a lehajtott tátikán keresztül megbeszéltük a részleteket. Kerekedett egy sztori a rejtélyes, vastag szemöldökű idegenről. Ez a gonosztevő eszelte ki az egész csalást, és adott Attilának egy klón-mobilt, ami éppúgy nézett ki, mint a sajátja. A kimenő hívások le voltak tiltva, így sajnos fogalma sincs a telefonszámról. Ezen keresztül kapta az utasításokat, majd a sikertelen akció után visszaadta a tulajdonosának, aki természetesen sose mutatkozott be. Minden stimmelt, megváltoztattuk a vallomásainkat, az elmondásunk alapján két teljesen egyforma fantomrajzot készített a grafikus, mehetünk haza.

Gondoltuk mi.

Pár nappal később jött a végzés újabb hatvan napról. A hosszabbítás finoman szólva letört, de legalább alkalmam volt megtapasztalni, hogy bánnak odabent a pedofilokkal. Behoztak egy dagadt palit, harminc körül lehetett. Az Óhegy parkban molesztált egy iskolást, aki szerencsére el tudott futni, a szülei meg értesítették a rendőröket. Az előállítóban verték jó egy órán keresztül, aztán kapott egy vödröt meg felmosórongyot, hogy lesz szíves kitakarítani maga után. Később megrakta a délutáni váltás, majd az éjszakások is. Annyira rosszul nézett ki, hogy amikor vécére kísérték, az őrök kénytelenek voltak áramszünetet szimulálni, nehogy a felvételről – egy ilyen helyen a folyosók be vannak kamerázva – kiderüljön, mi a helyzet. Így bulizgattak az első napon, jött a második és harmadik, még a földszintről is feljött néhány irodista, hogy rúgjon rajta egyet. Amikor lejárt a hetvenkét óra és előzetesbe került, megverték még egyszer, majd elmagyarázták, mit kell mondania az orvosnál:

Megcsúszott és elesett, de most már köszöni, jobban van. További ellátást nem kér.

Nagyon örültem, hogy vége van ennek, mert képtelen voltam aludni a ricsajban. Amikor épp nem ugrált senki a fején, mentőért rimánkodott. Azt hittem, elszállítják máshová, de pont a mi zárkánkba került. Próbált barátkozni és jött a külvárosi sztorijaival, de erre senki sem volt igazán vevő. Egy ujjal nem nyúltunk hozzá, csak igyekeztünk levegőnek nézni. Az embernek nem volt cigarettája, és folyamatosan lejmolt. Adtam neki három szálat, aztán mikor újra próbálkozott, elhajtottam azzal, hogy nem szeretném, ha elfogyna, mielőtt csomagot kapok. Bírta vagy fél órán keresztül, aztán megkérdezte, kiürítheti-e a hamutartómat.

Persze.

Naponta kétszer kiborította a csikkes konzervdobozokat és újságpapírba tekerte a maradék dohányt. Miután ilyen komfortosan berendezkedett, újra kezdte a szöveget a nagy semmiről, és egyre jobban idegesítette, hogy nem állunk vele szóba. Engem különösen nem kedvelt, és bármit is mondtam, az hülyeség, az nem úgy van, ő ezt ezerszer jobban tudja. Szóltam normálisan, kértem hogy hagyja abba, de az istennek se szállt le rólam. Egyébként is feszült voltam, mert lövésem nem volt, hogyan és mikor fogok innen kikeveredni, abszolút nem hiányzott egy buta gyerektapizó troll. Egyre inkább éreztem, hogy mentálisan jót tenne nekem, ha kivégezném ezt a barmot. Valamelyik délelőtt annyira felhúzott, hogy felugrottam az ágyról, és egészen biztosan a képébe mászok, ha a Gandzsás Gyuszi** nem előz meg. Korrektül fejbe rúgta a dagit, aki ezután az ajtót csapkodva sikoltozott, hogy Rendész úr, itt meg akarnak gyilkolni!

– Ő az, vele volt konfliktusom – mutatott rám, miután bejött az ügyeletes.
– Én egy ujjal nem nyúltam hozzá – vontam meg a vállam.

Az őr megígérte, hogy áthelyezi máshová, nekünk meg közben elmutogatta, hogy addig is üssük csak nyugodtan.

**Döbbenetes mennyiségű kábítószer és alkohol jut be a fogvatartottakhoz, inkább nem részletezném, milyen utakon. Ittam bent vörösbort, pálinkát, de egy kis fűért se kellett átkopognom a szomszédba. Kár, hogy pizzát nem rendelhettünk.

Éreztem, hogy nem bírnék ki újabb két hónapot, és írtam egy beadványt az ügyésznek, amiben megkértem, hogy hallgasson ki személyesen. Úgy tippeltem, ha valós személlyé válok egy ügyiratszám helyett, sokkal nagyobb az esély, hogy kiengedjenek. Egy hét múlva le is vittek a földszintre, ahol megismételtem az utolsó vallomásomat, és próbáltam olyan őszintének és ártalmatlannak tűnni, amennyire lehetséges. Az ügyésznő nagyon fiatal volt, de egy igazi penészvirág, akit bizonyára kihagytak az összes koleszos buliból. Fapofával hallgatott, majd firkantott pár sort egy jegyzetfüzetbe és intett, hogy vége a beszélgetésnek. Letörten mentem vissza a zárkába, mert egész biztos voltam abban, hogy felőle akár a tárgyalásig is bent rohadhatok.

Másnap feljött hozzám az előadóm és egy fényképet mutatott. Teljesen ismeretlen, rossz arcú csávó volt rajta, mondtam is, hogy ezt inkább passzolnám. Leültem az ágyamra, rágyújtottam, megint szólítottak. Most nem fénykép volt a nő kezében, hanem a személyim.

Kérte, vegyem el. Aztán pakoljak össze, és fáradjak le az aulába. Anyámékat már felhívták, jönnek értem.

A folyosón még végigvánszorogtam valahogy, aztán csak támasztottam a falat. Nem tudtam megmozdulni.

– Szerintem menj ki a napra – javasolta Gandzsás Gyuszi. – Ott sokkal jobb bőgni, mint idebent.

Facebook oldal

Következő:Shakespeare & Co>>
     << Előző: Bebukottak
         << Legeleje: Fontos dolgok

6 komment

2014.06.09. 08:13 Lotterfeld Boholy

Bebukottak

Címkék: 2000

2000, Budapest-Tököl. 27 éves vagyok.

Bevittek a X. kerületi rendőrkapitányságra, de mivel elmúlt négy óra, senki sem foglalkozott velem, és az előállítóban éjszakáztam. Itt nincs ágy, csak a fal mellett fut végig egy pad, a vécére meg külön ki kell kérezkedni. Kaptam egy pokrócot, kenyeret és felvágottat, tízkor villanyoltás, jóccakát.

A helyiségben még ketten ücsörögtek: Egy épp nagykorú hernyós srác, akit elzavartak a szülei, mert mindent eladott otthonról. Apu lecserélte a zárat is, így másnap pajszerrel látogatott haza, és rendesen kitakarított. Még a szőnyegeket is felszedte.

A másik lakótársam szakképzett betörő volt, tizenöt év tapasztalattal, és mivel látta, hogy gyenge kezdő vagyok, felkészített az elkövetkezendőkre: A kihallgatás kemény lesz, de túlélhető. Ha ragaszkodom hozzá, hivatalból kirendelnek nekem egy ügyvédet, de az tizedannyit nem ér, mintha megfizetnék valakit. A kihallgatások egy-két napig tartanak, aztán az ügy előadója valószínűleg kezdeményezi az előzetes letartóztatást. Erre 72 órája van a rendőrségnek, egyébként ki kell engedjenek, de ilyesmire jobb is ha nem számítok. Ezután következik a bíróság, ahol elmondhatom a magamét, hót feleslegesen egyébként, úgyis bevarrnak. Az előzetes először harminc napra szól, aztán hatvan, vagy kilencven nappal hosszabbítják. Az emberem úgy tippelt, az első hónap után kapok még kettőt, de menet közben valamikor kiengednek.

Másnap délelőtt levittek a földszintre. Egy harmincas nő kérdezgetett, két civil ruhás férfi meg csendben járkált fel és alá. Jó fél órán át hajtogattam, hogy fogalmam sincs, milyen pénz került a számlámra, mikor az egyik rendőr megfogta a telefonkönyvet, fejbe nyomott a gerincével, aztán kirúgta alólam a széket. Miközben kászálódtam felfelé a másik a pisztolya felé nyúlkált és valami olyasmit dünnyögött, hogy Lelövöm inkább ezt a kis gecit, mindenki látta, hogy meg akart támadni, és le is van zárva az ügy.

Megmondom őszintén, egészen eddig a pillanatig halálosan rettegtem, de ez a műsor teljesen megnyugtatott. Mert láttam én már nagyon rossz előadást, mikor a színészek béna és funkciótlan pótcselekvéssel próbálták elfedni, hogy a nagy lila köd mögött nincs igazából semmi sem. Elmaradt a katarzis, na.

Közöltem, hogy ez nem Chicago, a kényszervallatás bűncselekmény, nem mondok és nem írok alá semmit, viszont az első alkalommal feljelentem az egész bagázst.

A nap további részében békén hagytak, így nyertem némi időt, mert azt hittem, Zsiga hamarosan beküld egy normális ügyvédet.

Aztán a következő reggel, rögtön az émelyítően édes cikóriakávé után folytatódott az interjúsorozat. A nő most már egyedül volt – ügyvéd még mindig sehol –, cigarettával kínált, kedveskedett, és úgy tett, mintha tényleg sajnálná ezt az egészet. Ne törjek le annyira, nincs vége a világnak, csak bajba kerültem mások miatt. Hamar véget ér ez a hercehurca, de legyek már kedves elmesélni, mi történt igazából, mert olyan nincs, hogy egy napon belül három darab, többszázezer forintos téves utalás érkezik a számlámra. Ennek az esélye valamivel kisebb, mintha a világ összes országában egyszerre nyernék a lottón, úgyhogy talán térjünk vissza a realitások talajára. Csicsergett egész délelőtt, majd jó darabig ebéd után is, és a munkaidő végére mindent kiszedett belőlem. Tudtam én, hogy ez a jó zsaru, rossz zsaru trükk, csak épp nagyon nehéz nem bedőlni neki, ha az ember kiszolgáltatott és teljesen egyedül van.

Behozták Zsigát – persze rögtön ügyvéddel jött – és leültettek minket egymás mellé. Ő mondta a magáét, én a magamét, így a szembesítés eredménytelenül zárult.

Hétfőn, mielőtt lejárt a hetvenkét óra, elmentünk a bíróságra. de mivel lazák voltak a rendőrök, tudtunk beszélni egymással. Zsiga saját állítása szerint már épp azon volt, hogy beküld egy ügyvédet, találjunk már ki valamit. Legyen mondjuk az a mese, hogy csak azért mártottam be, mert valamiért nagyon haragudtam rá. Ha ezt jól előadom, őt kiengedik és gyorsan elrendez mindent, hétvégére én is otthon leszek. Valószínűtlennek tartottam, hogy a bírónő beveszi, de mivel teljesen mindegy volt már, odabent elmondtam, hogy Zs. Attila még az óvoda középső csoportjában rákulázott a csillámpónimra, egyébként is gyűlölöm, mert neki pöttyös labda volt a jele, nekem meg teherautó, és azt gondoltam, most végre bosszút állhatok mindenért. Persze nem ez volt a történet, de hasonló színvonalú, így nem csoda, ha mindkettőnket lekapcsoltak harminc napra.

Előzetesbe kerülni nem is olyan egyszerű, rengeteg adminisztrációval jár. Akit az utcáról hoznak be, az a fapados előállítóba kerül, de a minden kényelemmel felszerelt rendőrségi fogdába csak egy befogadási eljárás után léphet be az ügyfél. Ennek legfontosabb része az orvosi vizsgálat, amit a Gyorskocsi utcában végeznek. Engem az éjszaka közepén vittek át, mert ilyenkor nyugis a város, és minden sofőr Karvaly őrmester 1987-es rekordjára pályázik, aki öt perc, pontosan 307 másodperc alatt nyomta le ezt a jó tíz kilométeres távot. A szakadt Opel Astra még a közelébe sem ért a legendás Zsigulinak, de úgy hallom, azóta fejlesztettek a járműparkon, valakinek biztos sikerült átlépni az álomhatárt.

Az orvosnak elmondtam, hogy minden oké, csak harmadik napja vagyok ugyanabban a cuccban, nem zuhanyoztam és iszonyúan viszket a bal lábam – Semmi gond, kap majd rá kenőcsöt.

Mivel kőbányán nem volt hely, a Dózsa György úti kapitányságra vittek, ahol a reggeli műszakváltásig az előállítóban üldögéltem. Paráztam persze, mert hallottam mindenféle sztorit a csicskákról meg köcsögökről, aztán úgy döntöttem – lesz, ami lesz – minimum visszaütök, ha valaki nekem ugrik. Életemben egyszer kentem szájba egy srácot, az is megúszta néhány karcolással, nekem meg eltört a kisujjam, szóval tényleg nem a vérre szomjaztam, csak egy ilyen helyen nem egy életbiztosítás beragadni a tápláléklánc legaljára. Azt hiszem érthető, miért.

– Hát szevasztok – léptem be kissé feszülten a nyolcszemélyes zárkába.
– Kávét kérsz? – kérdezte a szélső ágyon üldögélő álmos arc.
– Ja, köszi!
– Van üdítős üveged?
– Műanyag bögre nem jó?
– Inni lehet, de pisálni mibe fogsz? Innen naponta kétszer mehetsz ki. Egyszer fürdeni, egyszer sétálni, oszt ennyi.

Néhányan kérdezgettek, hogy kerültem be, aztán mikor elmúlt az újdonság varázsa, mindenki folytatta, amit csinált éppen. Kártyáztak, olvastak, hallgatták a rádiót.

A kibaszott rádiót, ahol óránkét kétszer ment le a Maria Maria, a nap végén már a falra másztam tőle. Ez minden szenvedésnél vagy megaláztatásnál rosszabb volt.

Ha valakit nagyon meg akarnék kínozni, kipeckelném a szemét, mint kicsi Alexét a Gépnarancsban, és valamelyik idegesítő világslágert nyomnám az agyába ad infinitum, miközben a Gyűrűk Ura végéről a húsz perces melegfelvonulást* vetíteném újra meg újra. Nagyjából így:

 

*Ezt a szöveget egyébként csak bosszúból hegesztettem ide, mert a szerkesztő úr kihúzta a könyvemből arra hivatkozva, hogy legyünk polkorrektek.

Szóval.

Engem odabent senki sem próbált befenyíteni, megverni, és a cuccaimat is békén hagyták. Egyrészt mert nem eszik olyan forrón, másrészt a kannibáloknak külön zárkát tartanak fent, hogy csak egymást tudják csesztetni. Persze szerencsém is volt, és ezt onnan tudom, hogy láttam, amikor valaki igazán pórul jár:

Letartóztattak egy zsebtolvaj párost, az egyiket hozzánk tették be, a másikat a szomszéd zárkába, ahol nagyon súlyos arcok ültek. Annyira, hogy amikor sétálni vagy fürödni mentek, az őrök lezárták az összes tátikát** a körletben. Szegény fiú a Sithek bolygólyán landolt, el is vették minden holmiját, aztán szórakozásképp órákig ütötték. Mindent tisztán hallottam, ahogy az éjszakás ügyeletes is, de nem volt kedve hét nehézfiúval keménykedni, így még a folyosónkat is elkerülte. Akkor sem nézett feléjük, mikor hajnali kettőkor ütni kezdték a vasajtót és ordibáltak, hogy orvosra van szükség. Megállás nélkül dörömböltek vagy egy órán keresztül, aztán csend lett.

**A tátika egy kis nyílás a zárkaajtón, itt adják be az ételt meg a gyógyszereket. Napközben általában nyitva hagyja a személyzet, hogy legyen némi kereszthuzat.

A fiút rendesen kivégezték mentálisan, mire villanyoltás után szorosan maga köré tekerte a takarót, hogy kívülről ne lehessen észrevenni semmit, és felvágta az ereit. Reggel láttam a folyosó közepére dobott matracot. Centi vastagon állt rajta a félig megalvadt vér.

Állítólag túlélte.

blanket.jpg

és még gyártanak is ilyet, hihi

Hiába tudtam rendesen tisztálkodni, a lábujjam egyre rondább lett. Hámlott róla a bőr és egyszerűen szétnyílt mellette a hús, mintha készülne leesni. Esténként egy őr járta végig a zárkákat, gyógyszeres zsúrkocsit tolva maga előtt. Amikor rákérdeztem, csak vonogatta a vállát, hogy Ebola ellen nincs orvosság, a Xanaxot meg a Leponexet bezzeg úgy osztogatta, mint a cukorkát. Az utóbbiról ráadásul tudni kell, hogy egy Clozapin tartalmú rohadt erős nyugtató, amit skizofrén betegeknek ír fel az orvos, de használják a heroin elvonási tüneteinek enyhítésére is. Nyilván sokkal egyszerűbb leszedált embereket kezelni. Kevesebb a balhé, csökken a magas tesztoszteron-szint, ami teljesen természetes, ha valaki be van zárva és egész nap unatkozik. Én egyszer bevettem egy felet, és legalább tíz órán keresztül nem tudtam, hol vagyok.

Valamikor a harmadik héten meglátogatott egy picsarészeg nő és közölte, hogy ő az ügyvédem. Nem a hivatal rendelte ki, hanem a volt kamionmosós kollégáim dobták össze rá a pénzt, amikor megtudták, mi a helyzet. A csaj teljesen összefüggéstelenül magyarázott valamit a vallomásaimról, többször használva a "kaotikus" jelzőt, majd anélkül, hogy bármit mondott volna az esélyeimről, elköszönt. Éreztem, hogy kint vagyok a vízből.

A fogvatartottnak joga van időnként látogatót fogadni. Az első hónapban én ezzel nem hogy nem éltem, de külön megkértem az előadómat, hogy ne engedjen be hozzám senkit. Andika, anyámék, sőt még Réka is küldték folyamatosan a leveleket, de rendre csak annyit válaszoltam, hogy hagyjanak békén. Kissé befordultam, és annyira szégyelltem magam, hogy nem volt pofám senki szeme elé kerülni. Még a napi sétára se mentem ki, ami nem nagy élmény egyébként. Egy szoba-konyha méretű bunkerben mászkálsz körbe-körbe húsz percig, és a betongerendákra feszített rács mögül bámulod az eget.

A nyomozást vezető nő időnként átjött Kőbányáról érdeklődött, hogy vagyok és szinte mellékesen átadta az előzetes letartóztatás újabb hatvan napos meghosszabbításáról szóló végzést. Győzködött folyamatosan, hogy tartsam a kapcsolatot a hozzátartozóimmal, de ezt mereven elutasítottam, viszont amikor megmutattam neki a rohadó lábujjamat, azonnal intézkedett: Átszállítottak a rabkórházba, ami a tököli fiatalkorúak börtönén belül, de attól teljesen elzárva működik.

Itt forgatták még a nyolcvanas években a Bebukottak című filmet. Ha valaki kíváncsi a dolgok kemény oldalára – amiről én szerencsére nem tudok beszámolni –, nézze meg mindenképpen. Ez a Kádár-korszak állapotait mutatja be, de amennyire tudom, azóta elég sokat javult a helyzet.

Kicsit aggódtam, mert Tökölnek elég rossz a híre, ráadásul ez már igazi börtön, ahol mindenki egyenruhát visel. Semmiségnek tűnik, de önértékelési szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy piros póló van rajtad meg farmer, vagy keresztekkel díszített szürke rabruha. Én egy fosbarna pizsamát kaptam, papucsot meg törölközőt. Egy csereügylet során két doboz cigivel is gazdagabb lettem, hála a készséges raktárosfiúnak, aki három éve ül itt gyilkosságért, és jövőre, ha betölti a tizennyolcat, átszállítják egy felnőtt börtönbe.

Már nagyon várja.

A szinte szokásos befogadási eljárás után egy teljesen hétköznapi recepciós asztalnál jelentkeztem be, még virág is volt rajta. Az egyszerű faajtó mögött igazi kórterem fogadott, rendes ággyal, üvegablakkal, és tiszta fehérre meszel falakkal. Ez nagy megkönnyebbülés volt a fogda után, ahol minden vízihullazöld, kilátni meg nem lehet, mert a szellőzőnyílások két méter magasan vannak. Rögtön megvizsgált az orvos, azt mondta, még épp időben vagyunk. Csak krémezni kell a lábujjam és rendbe jön, ha viszont még egy-két hétig így marad, valószínűleg le kellett volna vágni.

Pihentem, ittam a semmihez sem hasonlító ízű teát, és egyre dühösebb lettem magamra, főleg mert a Cure április 11-én fellépett Bécsben, és mióta az eszemet tudom, meg akartam nézni őket élőben. Réka persze elment, és írt egy hosszú levelet arról, hogy meeennyireeee jó volt. Mindezt pár nappal a huszonhetedik születésnapom előtt. Köszi.

A lábam látványosan gyógyult, és egy hónap után teljesen rendbe jött. A szobatársaim azt mondták, ettől még nyugodtan itt lehetek hetekig, mert minden szállítás bonyodalmas, hajlamosak a kórházban felejteni az embert. Ezt egyáltalán nem bántam, és amikor pár nappal később két mosolygós rendőr jött értem, teljesen meg voltam győződve róla, hogy véget ért ez a rémálom, most kiengednek.

Összeszedtem a holmimat, felvettem az utcai ruhámat, ám mielőtt beszálltam volna a kocsiba, az egyik mosolygós rendőr megkért, hogy tapsoljak. Hát tapsoltam egyet, és valahogy megint bilincs került a kezemre.

Következő: A csillagok hegyén>>
     << Előző: Napfogyatkozás
         << Legeleje: Fontos dolgok

12 komment

2014.06.02. 08:19 Lotterfeld Boholy

Napfogyatkozás

Címkék: 2000 1999

1999-2000, Budapest. 26 éves vagyok.

Az operátor szeme alatt kissé rángatózott az ideg, de nyugalmat erőltetett magára és nekiállt ötödször is elmagyarázni, miért használhatatlan az a szórólapterv, amit le szerettem volna adni (A grafikus munkájából színekre bontott postscript fájl készül, ezt filmre hívják elő, majd rávilágítják a nyomólemezre, de az ilyesmiről majd később). Sokra nem ment velem, mert fogalmam sem volt a technikai részletekről, és csak pufogtam magamban, hogy vissza kell mennem Dokihoz, aztán kezdhetjük elölről az egészet. Még ki sem értem az ajtón, mikor megcsörrent a telefonom. Pisti hívott és elújságolta, hogy otthagyta a Full Graphicot. Most a menyasszonyával dolgozik, aki igazi tördelő és kiadványtervező, nem csak olyan kutyaütő, mint a haverom.

Másnap meglátogattam őket egy irodának csúfolt magánzárkában, amit valahol a Köztársaság tér környékén béreltek. A csávó, akinek megismerkedésünkkor hosszú, világoskékre festett haja volt, és egy az egyben adoptálta Freddy Krueger ruhatárát, most tetőtől talpig alpakkában feszített. Diszkréten csillogó sárga selyeminget viselt, és az összeállítással maradéktalanul harmonizáló bőrszandált, természetesen fehér frottír zoknival. Nem Szofit szívott már, hanem Davidoffot, asztalán a Phillips Genie mobil mellett egy BMW kulcsai jelezték, hogy az Ugatha Christie egykori basszusgitárosából komoly üzletember lett.

 

A képet kissé árnyalta, hogy Márti, a barátnője épp hisztériás sokkot kapott egy levéltől, amiben felmondják a bérleti szerződésüket. Mint megtudtam, Gallasz két hónapja vitt el tőlük egy félmilliós munkát, de fizetni a mai napig nem sikerült neki. Ez kisebb pénzügyi zavart okozott, de hatalmas megrendelések vannak kilátásban, pikk-pakk befoltozzák majd ezt az apró lyukat. Mivel úgyis elegem volt Doki bénázásaiból, felajánlottam, hogy dogozhatnánk együtt, aztán ennek örömére elmentünk inni.

Meg másnap és harmadnap is.

Pisti rugalmasan kezelte a monogámiát, viszont különös tehetséggel szervezett keresztbe, így fordulhatott elő, hogy nekem kellett feltartanom Mártit, mikor egy kóbor cicus épp rosszkor tévedt be a lakásba. Az, hogy hülyeségeket beszélve elállom az ajtót, nyilván átlátszó próbálkozás volt, és bár nem voltam teljesen tapasztalatlan, akkor fogtam fel, milyen gusztustalan tud lenni egy nő, ha igazán dühös. Gandalf is megtört volna ennyi halálos átok alatt, komolyan.

Szóval így lett vége a gyümölcsöző együttműködésnek, de Pisti nem tört le túlságosan. Továbbra is követhetetlenül jöttek-mentek a lányok, azt mondjuk kitapasztaltam, hogy leginkább az iga elé fogható, száznyolcvan magas, tenyeres-talpas darabokra utazik. Nem volt kövér egyik sem, csak valami őserő sugárzott belőlük, tudod, amikor just in case betartod a méter távolságot, mert ha véletlenül felrúg, hat hétig fekszel tetőtől talpig begipszelve. Jó esetben.

brunhilde.jpg

és most ráülök a szádra

Pisti iszonyat bárgyú dumával csajozott, viszont mindig megtalálta azt egy mondatot, amivel aknára lehet lépni. A legsúlyosabb eset a Pecsa szabadtéren történt, amikor valahogy a társaságunkhoz csapódott egy ilyen Brünhilde. Pisti lehajtotta a felest, elpöckölte a cigit és szélesen elmosolyodott:

– Helló, de szép a hajad! – mondta.
– Á, ez csak paróka – pirult a lány. – Rákos vagyok, a kemoterápia miatt kell.

Ezen a ponton úgy döntöttem, legjobb lesz, ha elhagyom a helyszínt.

A kocsi, amivel menőzött, valójában egy ősöreg 320-as BMW volt. Rajta kívül kizárólag feltörekvő zöldségesek használták ezt a típust, akik degradálónak érezték a sas-matricás Zsigulit. Egy este megállítottak minket a rendőrök és kiderült, hogy a forgalmin kívül semmiféle papír nincs nála, mert jó két hete Mártinál felejtette a tárcáját. Súlyosbító körülményként be is szólt valamit a közegnek, aki röhögve közölte, hogy semmi gond, elég lassan megy az azonosítási eljárás, akár 72 órát is üldögélhet emiatt az előállítóban.

 

Mit lehetett tenni, beültem annak a szörnyű romnak a volánja mögé és meglátogattam Mártit. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem fogadott szívesen, mert egyáltalán nem fogadott, csak a zárt ajtó mögül rikoltozta, hogy húzzak innen, vagy rám hívja a rendőrséget. Eltartott egy darabig, míg megértette, hogy hivatalos ügyben jöttem, és már az összes szomszéd fenyegetve méregetett, mire hajlandó volt átadni az iratokat. Leadtam mindent a recepción, és laza két óra múlva ki is engedték Pistit. Tisztán látszott rajta a megkönnyebbülés, ahogy kiléptünk a kapun. Azt mondta, nem szeretne beszélni róla, mit látott odabent, de biztos nem bírt volna ki három napot.

Így lettünk barátok.

Közben a tulajdonos eladta a kőbányai lakást és lépnem kellett. Pisti rögtön felajánlotta, hogy költözzek hozzá a Gát utcába, és ha már így összekerültünk, kitaláltuk, hogy alapítunk egy nyomdaipari vállalkozást. A neve legyen S-print, ami egy gépelési hiba következtében Spritn Bt-re módosult. Ez a cég persze csak amolyan képzeletbeli barátunk volt, igazából számla nélkül dolgoztunk annak, aki szóba állt velünk. Jobb napokon étteremben ettünk, aztán ha elfogyott az anyagelőleg, azon vitáztunk, ki menjen le a maradék ötforintosokkal cigit venni.

Andival már permanens háborúban álltam. Egy héten átlag két napot bírtunk ki egymással, aztán szakítottunk, és következett a játék, amiben az veszít, aki először emeli fel a telefont. Szinte sose nyertem.

Augusztusban pont a Művészetek Völgye előtt vesztünk össze, pedig úgy terveztük, együtt megyünk le Kapolcsra. Az első napot még kibírtam és eldöntöttem, elveszem az első nőt, aki húsz percig kibírja hiszti nélkül, aztán dünnyögtem még magamban kicsit, majd felültem a vonatra. A fesztivál nem egy helyszínen zajlott, hanem vagy három faluban, és estig bolyongtam, míg végre megtaláltam Andikát. Nem borult azonnal a nyakamba, legalább egy órába került, míg annyira felengedett, hogy megfoghattam a kezét. Egy közeli domboldalon felvertük a sátrat, és ott maradtunk másnap délig, amikor is hirtelen besötétedett. Először kicsit vörössé vált minden, furcsa lett az ég, mintha a repülő ablakából néznék felfelé, és végül feljöttek a csillagok. A napfogyatkozás talán ha tíz percig tartott, de utána még órákig vaksin botorkáltam, mert csak egy sima napszemüvegben bámultam felfelé. Délután sem mentünk le a faluba, hanem olyasmivel töltöttük az időt, amivel eddig még soha.

Beszélgettünk.

Főleg arról, hogy miért nem tudok normális életet élni. Igyekeztem elmagyarázni, hogy – szerintem – különleges vagyok: Lakik bennem egy éhes állat, akinek nem elég, ami látszólag jutott. Sem az, amit tudok a világról, sem az, amit elértem eddig. Változtatni akarok és elindulni valahová felfelé, de arra a kérdésre már nem tudtam felelni, hogy mi is lenne az a hatalmas cél, ami miatt folyton bajba keverem magam.

napfogyatkozas.jpg

A Spritn Bt-nek egyre rosszabbul ment, persze nincs ebben semmi meglepő. Link, oldalvizes alakok voltunk, az alvállalkozóink még inkább. Ha valaki velünk dolgoztatott, azt jelentette, képtelen megfizetni egy profit. A sovány pénzből lejött a megélhetési költségünk, a maradék meg pont egy adag papírhulladékra volt elég. Egyetlen visszajáró ügyfelünk sem volt. Éreztem persze, hogy nincs ez rendben, de fogalmam nem volt, hogy lehetne ebből a nyomorból kivergődni. A csajom – karnyújtásnyira tőlem – egy teljesen más világban élt. Ott az emberek nem csak valami helyen, hanem otthon laktak, ha elmentek valahová szórakozni, azzal nem kockáztatták a másnapi ebédet, és bőven jutott nekik a legdrágább luxuscikkből, ami nem más, mint a biztonság. Nem terveztem már semmit, csak napról napra jobban sajnáltam magam, és a végén már egész elfogadható opciónak tűnt, hogy akár meg is halhatnék. Jó volt erre gondolni, de az meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg így végezzem. Épp csak kórházba akartam kerülni a színjáték kedvéért, aztán majd mindenki engem sajnál, én leszek a középpontban, és egy csapásra megváltozik minden.

Logikus, nem?

Mikor az utolsó utáni ügyfelünket is elvesztettük, vettem egy doboz Valeriánát, két sört meg egy pogácsát, kibuszoztam a városból és leültem valahol az erdő szélén. Az volt a tervem, hogy benyomom az összes drazsét, elájulok, aztán reggel valami kutyasétáltató néni rám talál és kihívja a mentőket. A második sör után lement az összes nyugtató, de fél óra múlva sem éreztem semmit, csak egyre jobban fáztam. Vártam még egy darabig, elszívtam az utolsó szál cigimet, aztán arra jutottam, felejtsük el ezt a szerencsétlen ügyet, inkább valami más módon lendítek az életemen. Visszasétáltam a házak közé, és már majdnem elértem a buszmegállót, amikor beütött a cucc. Iszonyúan szédültem és hányingerem volt, de arra már nem volt eszem, hogy ledugjam az ujjam a torkomon. Találtam egy telefonfülkét és felhívtam a mentőket:

– Jó estét, itt meg itt állok, az a probléma, hogy bevettem egy csomó altatót.
– És minek?
– Öngyilkos akartam lenni.
– Akkor miért nem ugrott a HÉV alá?
– Nem vagyok túl jól – próbáltam terelni a témát.
– Rendben, várjon csak. Odaküldök valakit.

A gyomormosás nem túl kellemes. Olyan, mintha sorban leszopnál öt lovat, és csak a menetek közt okádhatsz. Utána kaptam széntablettát, infúziót, néhány vicces életvezetési tanácsot, majd lefeküdtem aludni.

Arra ébredtem, hogy Andika sírdogál az ágyam fölött – lám, bejött a trükk –, viszont egy perc múlva beözönlött a kórterembe az összes problémás ismerősöm: Pisti, Zsiga, Katika, a grafikuslány, és még páran, akikre itt nem tértem ki, mert ha minden sztorit elmesélnék, ez a történet sosem érne véget. A társaság nem volt igazán józan, befőtt helyett viszkit hoztak, hangoskodtak, sőt úgy emlékszem, valami dalt is énekeltek nekem. Andika végignézte a műsort, majd fagyosan csak annyit közölt, hogy ezekkel az emberekkel nyilván jobban kijövök, mint vele, ne is keressem soha többé.

Este persze felhívott, hogy főzött vacsorát, igazán átmehetnék. Majd szépen megbeszélünk mindent, ha én segítek magamon, ő is megteszi, amit lehet. Ebből pár hónapos különbéke lett, együtt is karácsonyoztunk, csak épp az ezredfordulót sikerült elcsesznem. Pár napja nem éreztem magam túl jól, és pont szilveszterkor jött a neheze. Harminckilenc és negyven fok közt ingadozott a lázam, így szó sem lehetett róla, hogy kimenjünk a városba, csak néztük a tévét, mint a nyugdíjasok. Andika szó nélkül cserélgette a borogatást a fejemen, éjfélkor még mosolyogni is próbált, de láttam a szemén, hogy gyűlöl. Ha létezett volna az a nagy piros gomb, ami visszamenőleg törli a párkapcsolatokat, gondolkodás nélkül megnyomja.

Nem hibáztattam volna érte.

Egész januárban csak a szutykos utcát néztem az ablakból. Azzal bíztattam magam, hogy ez már annyira a legalja, hogyha bármi is történik, az csak valami jót hozhat. És akkor megjelent Zsiga egy kihagyhatatlan ajánlattal.

Felvezetésként összefoglalta az üzleti kapcsolatunkat, arra a következtetésre jutva, hogy teljesen feleslegesen szórt ki többszázezer forintot az ablakon. De ettől természetesen barátok vagyunk, a barátok segítik egymást, és olyan okosságot tud, hogy húsz perc alatt kereshetek közel egy millát.

Zsiga a Gyál-Ócsa-Felsőpakony Bermuda-háromszögből származott, ahol az egy négyzetméteren fellelhető autótolvajok, csalók, és egyéb bűnözők aránya nagyban felülmúlja az országos átlagot. Hallottam tőle pár sztorit kibérelt és Ukrajnába exportált kocsikról, úgyhogy megkértem, ne is folytassa. Persze nem hagyta abba, mert ez sokkal simább üzlet, szinte nulla kockázattal: Egyik ismerőse az OTP-ben dolgozik, és meg tud oldani néhány "téves" utalást a számlámra. Bemegyek, felmarkolom a lét, elosztjuk három felé, és viszhall. Engem biztos nem találnak meg, mert egy teljesen indifferens helyre vagyok bejelentve. Ha pár év múlva véletlenül fennakadok egy ellenőrzésen, megúszom néhány pofonnal, mást úgysem tudnak velem csinálni.

Elhajtottam a gyászba, de persze birizgálta a fantáziámat a dolog. Aludtam rá egyet, és már egész jó ötletnek tűnt. Ennyi pénzből legalább fél évig nyugtom lesz, kitalálhatom, mihez szeretnék fogni, sőt veszek valami tragacsot, és elmegyünk Andikával nyaralni.

Nyitottam egy bankszámlát és másnap, február 29-én – a szökőnapon! – már hívott is, hogy megjött az utalás. Magával hozta a bennfentes haverját, és elkocsikáztunk egy kőbányai OTP-fiókhoz.

– Jó napot, mennyi pénz van a számlámon? – kérdeztem és odaadtam a személyimet az ügyintézőnek.
– Egymillió hétszázhatvanötezer forint – többet vártunk, ezek szerint valamelyik tétel nem jött át.
– Oké, kérem az egészet.
– Kétezer négyszáz lesz a készpénzfelvétel díja – egy fillér nem volt nálam, és eszembe sem jutott, hogy ez simán levonható az egyenlegemből.
– Pillanat, a kocsiban maradt a tárcám.

Odakint kértem Zsigától pénzt, és elmondtam, hogy nem jött meg a teljes összeg, szerintem valamit kiszagoltak. Újra beálltam a sorba, de leültettek, hogy várjak kicsit, mert egy ilyen ügylet eltarthat jó darabig. Tíz perc után teljesen biztos voltam benne, hogy ez bukó, és kisomfordáltam az ajtón.

– Egy csomó ideje várok. Biztos, hogy valami gond van, fújjuk ezt le – javasoltam.
– Ne parázz, csak a kápét próbálják összeguberálni – nyugtatott a belsős arc. – Ekkora felvétet általában egy napra előre szoktak jelezni az ügyfelek. Menj csak vissza, mert az lesz gyanús, ha folyamatosan ki-be járkálsz.

Vettem két doboz cigit, mert éreztem, hogy ebből baj lesz, és megpróbáltam legalább a személyimet visszaszerezni. Erre a pénztáros nem volt hajlandó, hívta az üzletvezetőt, aki további kis türelmet kért, majd átadott a közben kiérkező rendőröknek. Mire felfogtam volna, mi történik, már kattant is a kezemen a bilincs. Akkor még persze nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni de ez volt az a nagy ajándék, amit az élettől vártam.

 

Következő: Bebukottak>>
     << Előző: Az a baj
         << Legeleje: Fontos dolgok

5 komment