"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2014.06.02. 08:19 Lotterfeld Boholy

Napfogyatkozás

Címkék: 2000 1999

1999-2000, Budapest. 26 éves vagyok.

Az operátor szeme alatt kissé rángatózott az ideg, de nyugalmat erőltetett magára és nekiállt ötödször is elmagyarázni, miért használhatatlan az a szórólapterv, amit le szerettem volna adni (A grafikus munkájából színekre bontott postscript fájl készül, ezt filmre hívják elő, majd rávilágítják a nyomólemezre, de az ilyesmiről majd később). Sokra nem ment velem, mert fogalmam sem volt a technikai részletekről, és csak pufogtam magamban, hogy vissza kell mennem Dokihoz, aztán kezdhetjük elölről az egészet. Még ki sem értem az ajtón, mikor megcsörrent a telefonom. Pisti hívott és elújságolta, hogy otthagyta a Full Graphicot. Most a menyasszonyával dolgozik, aki igazi tördelő és kiadványtervező, nem csak olyan kutyaütő, mint a haverom.

Másnap meglátogattam őket egy irodának csúfolt magánzárkában, amit valahol a Köztársaság tér környékén béreltek. A csávó, akinek megismerkedésünkkor hosszú, világoskékre festett haja volt, és egy az egyben adoptálta Freddy Krueger ruhatárát, most tetőtől talpig alpakkában feszített. Diszkréten csillogó sárga selyeminget viselt, és az összeállítással maradéktalanul harmonizáló bőrszandált, természetesen fehér frottír zoknival. Nem Szofit szívott már, hanem Davidoffot, asztalán a Phillips Genie mobil mellett egy BMW kulcsai jelezték, hogy az Ugatha Christie egykori basszusgitárosából komoly üzletember lett.

 

A képet kissé árnyalta, hogy Márti, a barátnője épp hisztériás sokkot kapott egy levéltől, amiben felmondják a bérleti szerződésüket. Mint megtudtam, Gallasz két hónapja vitt el tőlük egy félmilliós munkát, de fizetni a mai napig nem sikerült neki. Ez kisebb pénzügyi zavart okozott, de hatalmas megrendelések vannak kilátásban, pikk-pakk befoltozzák majd ezt az apró lyukat. Mivel úgyis elegem volt Doki bénázásaiból, felajánlottam, hogy dogozhatnánk együtt, aztán ennek örömére elmentünk inni.

Meg másnap és harmadnap is.

Pisti rugalmasan kezelte a monogámiát, viszont különös tehetséggel szervezett keresztbe, így fordulhatott elő, hogy nekem kellett feltartanom Mártit, mikor egy kóbor cicus épp rosszkor tévedt be a lakásba. Az, hogy hülyeségeket beszélve elállom az ajtót, nyilván átlátszó próbálkozás volt, és bár nem voltam teljesen tapasztalatlan, akkor fogtam fel, milyen gusztustalan tud lenni egy nő, ha igazán dühös. Gandalf is megtört volna ennyi halálos átok alatt, komolyan.

Szóval így lett vége a gyümölcsöző együttműködésnek, de Pisti nem tört le túlságosan. Továbbra is követhetetlenül jöttek-mentek a lányok, azt mondjuk kitapasztaltam, hogy leginkább az iga elé fogható, száznyolcvan magas, tenyeres-talpas darabokra utazik. Nem volt kövér egyik sem, csak valami őserő sugárzott belőlük, tudod, amikor just in case betartod a méter távolságot, mert ha véletlenül felrúg, hat hétig fekszel tetőtől talpig begipszelve. Jó esetben.

brunhilde.jpg

és most ráülök a szádra

Pisti iszonyat bárgyú dumával csajozott, viszont mindig megtalálta azt egy mondatot, amivel aknára lehet lépni. A legsúlyosabb eset a Pecsa szabadtéren történt, amikor valahogy a társaságunkhoz csapódott egy ilyen Brünhilde. Pisti lehajtotta a felest, elpöckölte a cigit és szélesen elmosolyodott:

– Helló, de szép a hajad! – mondta.
– Á, ez csak paróka – pirult a lány. – Rákos vagyok, a kemoterápia miatt kell.

Ezen a ponton úgy döntöttem, legjobb lesz, ha elhagyom a helyszínt.

A kocsi, amivel menőzött, valójában egy ősöreg 320-as BMW volt. Rajta kívül kizárólag feltörekvő zöldségesek használták ezt a típust, akik degradálónak érezték a sas-matricás Zsigulit. Egy este megállítottak minket a rendőrök és kiderült, hogy a forgalmin kívül semmiféle papír nincs nála, mert jó két hete Mártinál felejtette a tárcáját. Súlyosbító körülményként be is szólt valamit a közegnek, aki röhögve közölte, hogy semmi gond, elég lassan megy az azonosítási eljárás, akár 72 órát is üldögélhet emiatt az előállítóban.

 

Mit lehetett tenni, beültem annak a szörnyű romnak a volánja mögé és meglátogattam Mártit. Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem fogadott szívesen, mert egyáltalán nem fogadott, csak a zárt ajtó mögül rikoltozta, hogy húzzak innen, vagy rám hívja a rendőrséget. Eltartott egy darabig, míg megértette, hogy hivatalos ügyben jöttem, és már az összes szomszéd fenyegetve méregetett, mire hajlandó volt átadni az iratokat. Leadtam mindent a recepción, és laza két óra múlva ki is engedték Pistit. Tisztán látszott rajta a megkönnyebbülés, ahogy kiléptünk a kapun. Azt mondta, nem szeretne beszélni róla, mit látott odabent, de biztos nem bírt volna ki három napot.

Így lettünk barátok.

Közben a tulajdonos eladta a kőbányai lakást és lépnem kellett. Pisti rögtön felajánlotta, hogy költözzek hozzá a Gát utcába, és ha már így összekerültünk, kitaláltuk, hogy alapítunk egy nyomdaipari vállalkozást. A neve legyen S-print, ami egy gépelési hiba következtében Spritn Bt-re módosult. Ez a cég persze csak amolyan képzeletbeli barátunk volt, igazából számla nélkül dolgoztunk annak, aki szóba állt velünk. Jobb napokon étteremben ettünk, aztán ha elfogyott az anyagelőleg, azon vitáztunk, ki menjen le a maradék ötforintosokkal cigit venni.

Andival már permanens háborúban álltam. Egy héten átlag két napot bírtunk ki egymással, aztán szakítottunk, és következett a játék, amiben az veszít, aki először emeli fel a telefont. Szinte sose nyertem.

Augusztusban pont a Művészetek Völgye előtt vesztünk össze, pedig úgy terveztük, együtt megyünk le Kapolcsra. Az első napot még kibírtam és eldöntöttem, elveszem az első nőt, aki húsz percig kibírja hiszti nélkül, aztán dünnyögtem még magamban kicsit, majd felültem a vonatra. A fesztivál nem egy helyszínen zajlott, hanem vagy három faluban, és estig bolyongtam, míg végre megtaláltam Andikát. Nem borult azonnal a nyakamba, legalább egy órába került, míg annyira felengedett, hogy megfoghattam a kezét. Egy közeli domboldalon felvertük a sátrat, és ott maradtunk másnap délig, amikor is hirtelen besötétedett. Először kicsit vörössé vált minden, furcsa lett az ég, mintha a repülő ablakából néznék felfelé, és végül feljöttek a csillagok. A napfogyatkozás talán ha tíz percig tartott, de utána még órákig vaksin botorkáltam, mert csak egy sima napszemüvegben bámultam felfelé. Délután sem mentünk le a faluba, hanem olyasmivel töltöttük az időt, amivel eddig még soha.

Beszélgettünk.

Főleg arról, hogy miért nem tudok normális életet élni. Igyekeztem elmagyarázni, hogy – szerintem – különleges vagyok: Lakik bennem egy éhes állat, akinek nem elég, ami látszólag jutott. Sem az, amit tudok a világról, sem az, amit elértem eddig. Változtatni akarok és elindulni valahová felfelé, de arra a kérdésre már nem tudtam felelni, hogy mi is lenne az a hatalmas cél, ami miatt folyton bajba keverem magam.

napfogyatkozas.jpg

A Spritn Bt-nek egyre rosszabbul ment, persze nincs ebben semmi meglepő. Link, oldalvizes alakok voltunk, az alvállalkozóink még inkább. Ha valaki velünk dolgoztatott, azt jelentette, képtelen megfizetni egy profit. A sovány pénzből lejött a megélhetési költségünk, a maradék meg pont egy adag papírhulladékra volt elég. Egyetlen visszajáró ügyfelünk sem volt. Éreztem persze, hogy nincs ez rendben, de fogalmam nem volt, hogy lehetne ebből a nyomorból kivergődni. A csajom – karnyújtásnyira tőlem – egy teljesen más világban élt. Ott az emberek nem csak valami helyen, hanem otthon laktak, ha elmentek valahová szórakozni, azzal nem kockáztatták a másnapi ebédet, és bőven jutott nekik a legdrágább luxuscikkből, ami nem más, mint a biztonság. Nem terveztem már semmit, csak napról napra jobban sajnáltam magam, és a végén már egész elfogadható opciónak tűnt, hogy akár meg is halhatnék. Jó volt erre gondolni, de az meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg így végezzem. Épp csak kórházba akartam kerülni a színjáték kedvéért, aztán majd mindenki engem sajnál, én leszek a középpontban, és egy csapásra megváltozik minden.

Logikus, nem?

Mikor az utolsó utáni ügyfelünket is elvesztettük, vettem egy doboz Valeriánát, két sört meg egy pogácsát, kibuszoztam a városból és leültem valahol az erdő szélén. Az volt a tervem, hogy benyomom az összes drazsét, elájulok, aztán reggel valami kutyasétáltató néni rám talál és kihívja a mentőket. A második sör után lement az összes nyugtató, de fél óra múlva sem éreztem semmit, csak egyre jobban fáztam. Vártam még egy darabig, elszívtam az utolsó szál cigimet, aztán arra jutottam, felejtsük el ezt a szerencsétlen ügyet, inkább valami más módon lendítek az életemen. Visszasétáltam a házak közé, és már majdnem elértem a buszmegállót, amikor beütött a cucc. Iszonyúan szédültem és hányingerem volt, de arra már nem volt eszem, hogy ledugjam az ujjam a torkomon. Találtam egy telefonfülkét és felhívtam a mentőket:

– Jó estét, itt meg itt állok, az a probléma, hogy bevettem egy csomó altatót.
– És minek?
– Öngyilkos akartam lenni.
– Akkor miért nem ugrott a HÉV alá?
– Nem vagyok túl jól – próbáltam terelni a témát.
– Rendben, várjon csak. Odaküldök valakit.

A gyomormosás nem túl kellemes. Olyan, mintha sorban leszopnál öt lovat, és csak a menetek közt okádhatsz. Utána kaptam széntablettát, infúziót, néhány vicces életvezetési tanácsot, majd lefeküdtem aludni.

Arra ébredtem, hogy Andika sírdogál az ágyam fölött – lám, bejött a trükk –, viszont egy perc múlva beözönlött a kórterembe az összes problémás ismerősöm: Pisti, Zsiga, Katika, a grafikuslány, és még páran, akikre itt nem tértem ki, mert ha minden sztorit elmesélnék, ez a történet sosem érne véget. A társaság nem volt igazán józan, befőtt helyett viszkit hoztak, hangoskodtak, sőt úgy emlékszem, valami dalt is énekeltek nekem. Andika végignézte a műsort, majd fagyosan csak annyit közölt, hogy ezekkel az emberekkel nyilván jobban kijövök, mint vele, ne is keressem soha többé.

Este persze felhívott, hogy főzött vacsorát, igazán átmehetnék. Majd szépen megbeszélünk mindent, ha én segítek magamon, ő is megteszi, amit lehet. Ebből pár hónapos különbéke lett, együtt is karácsonyoztunk, csak épp az ezredfordulót sikerült elcsesznem. Pár napja nem éreztem magam túl jól, és pont szilveszterkor jött a neheze. Harminckilenc és negyven fok közt ingadozott a lázam, így szó sem lehetett róla, hogy kimenjünk a városba, csak néztük a tévét, mint a nyugdíjasok. Andika szó nélkül cserélgette a borogatást a fejemen, éjfélkor még mosolyogni is próbált, de láttam a szemén, hogy gyűlöl. Ha létezett volna az a nagy piros gomb, ami visszamenőleg törli a párkapcsolatokat, gondolkodás nélkül megnyomja.

Nem hibáztattam volna érte.

Egész januárban csak a szutykos utcát néztem az ablakból. Azzal bíztattam magam, hogy ez már annyira a legalja, hogyha bármi is történik, az csak valami jót hozhat. És akkor megjelent Zsiga egy kihagyhatatlan ajánlattal.

Felvezetésként összefoglalta az üzleti kapcsolatunkat, arra a következtetésre jutva, hogy teljesen feleslegesen szórt ki többszázezer forintot az ablakon. De ettől természetesen barátok vagyunk, a barátok segítik egymást, és olyan okosságot tud, hogy húsz perc alatt kereshetek közel egy millát.

Zsiga a Gyál-Ócsa-Felsőpakony Bermuda-háromszögből származott, ahol az egy négyzetméteren fellelhető autótolvajok, csalók, és egyéb bűnözők aránya nagyban felülmúlja az országos átlagot. Hallottam tőle pár sztorit kibérelt és Ukrajnába exportált kocsikról, úgyhogy megkértem, ne is folytassa. Persze nem hagyta abba, mert ez sokkal simább üzlet, szinte nulla kockázattal: Egyik ismerőse az OTP-ben dolgozik, és meg tud oldani néhány "téves" utalást a számlámra. Bemegyek, felmarkolom a lét, elosztjuk három felé, és viszhall. Engem biztos nem találnak meg, mert egy teljesen indifferens helyre vagyok bejelentve. Ha pár év múlva véletlenül fennakadok egy ellenőrzésen, megúszom néhány pofonnal, mást úgysem tudnak velem csinálni.

Elhajtottam a gyászba, de persze birizgálta a fantáziámat a dolog. Aludtam rá egyet, és már egész jó ötletnek tűnt. Ennyi pénzből legalább fél évig nyugtom lesz, kitalálhatom, mihez szeretnék fogni, sőt veszek valami tragacsot, és elmegyünk Andikával nyaralni.

Nyitottam egy bankszámlát és másnap, február 29-én – a szökőnapon! – már hívott is, hogy megjött az utalás. Magával hozta a bennfentes haverját, és elkocsikáztunk egy kőbányai OTP-fiókhoz.

– Jó napot, mennyi pénz van a számlámon? – kérdeztem és odaadtam a személyimet az ügyintézőnek.
– Egymillió hétszázhatvanötezer forint – többet vártunk, ezek szerint valamelyik tétel nem jött át.
– Oké, kérem az egészet.
– Kétezer négyszáz lesz a készpénzfelvétel díja – egy fillér nem volt nálam, és eszembe sem jutott, hogy ez simán levonható az egyenlegemből.
– Pillanat, a kocsiban maradt a tárcám.

Odakint kértem Zsigától pénzt, és elmondtam, hogy nem jött meg a teljes összeg, szerintem valamit kiszagoltak. Újra beálltam a sorba, de leültettek, hogy várjak kicsit, mert egy ilyen ügylet eltarthat jó darabig. Tíz perc után teljesen biztos voltam benne, hogy ez bukó, és kisomfordáltam az ajtón.

– Egy csomó ideje várok. Biztos, hogy valami gond van, fújjuk ezt le – javasoltam.
– Ne parázz, csak a kápét próbálják összeguberálni – nyugtatott a belsős arc. – Ekkora felvétet általában egy napra előre szoktak jelezni az ügyfelek. Menj csak vissza, mert az lesz gyanús, ha folyamatosan ki-be járkálsz.

Vettem két doboz cigit, mert éreztem, hogy ebből baj lesz, és megpróbáltam legalább a személyimet visszaszerezni. Erre a pénztáros nem volt hajlandó, hívta az üzletvezetőt, aki további kis türelmet kért, majd átadott a közben kiérkező rendőröknek. Mire felfogtam volna, mi történik, már kattant is a kezemen a bilincs. Akkor még persze nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni de ez volt az a nagy ajándék, amit az élettől vártam.

 

Következő: Bebukottak>>
     << Előző: Az a baj
         << Legeleje: Fontos dolgok

5 komment

2014.05.26. 14:23 Lotterfeld Boholy

Az a baj

Címkék: 1999

1999, Budapest. 26 éves vagyok.

1999. Július 10-én Ambrus Attila, a Viszkis rabló lelépett a Gyorskocsi utcai börtönből. Amikor kivitték levegőzni, egy lepedőcsíkokból készített kötélen átmászott a belső udvarba, aztán fent az emeleten elbarikádozta magát. Összecsomózta az irodában talált telefonkábeleket, leereszkedett a Fő utcára, és elvegyült a járókelők között. A nyomozás később megállapította, hogy mindezt teljesen egyedül, belső segítség nélkül vitte véghez.

Hihető, mi?

Ahogy meghallottam a hírt, rögtön fel is hívtam Zsigát.

– Hallottad, mi van? Ez egy kihagyhatatlan üzleti lehetőség – hadartam. – Imádják a csávót, szinte mindenki neki drukkol. Én a helyedben gyorsan csináltatnék egy halom I LOVE VISZKIS pólót, aztán eladnám darabját ezerötért. Bedobsz két kilót, aztán veszel egy Merdzsót, ennyi. Na, megcsináljuk?
– Fingom nincs, hogy kell az ilyet leszervezni.
– Bízd csak rám, ismerek egy nagyon jó grafikust, nyomda is van.

Néha találkoztam Dokival, aki még a Shangri-La-ban segített nekünk. Volt egy 486 DX-100-as gépe, és olyan dolgokkal dicsekedett, hogy heti rendszerességgel újrahúzza a Windows 95-öt, tök egyedül installál, és lazán átjumperel bármilyen vincsesztert, így lehet az master, vagy akár slave is. Amikor rákérdeztem, mennyire ismeri a grafikai programokat, csak legyintett, hogy kisujjában van az egész, hát vettem néhány sört és nekiálltunk dolgozni: A piros szívet három óra alatt izzadta össze, két kör és egy háromszög objektumból, de a szöveges rész tényleg percek alatt megvolt, még a betűtípust is én választhattam ki. A floppy-ra mentett műalkotással kihéveztem csepelre, a Full Graphic telephelyére, és rendeltem 500 db fehér kínai pólót két színnel nyomva. Egy éjszaka alatt elkészült az egész, már csak a terjesztést kellett valahogy megoldanunk.

viszkis1.jpg

mörcsendájsz

Piacokon és pólóboltokban adtuk le az holmit, de annyira túláraztuk, hogy a kutyának se kellett. A hype is gyorsan lecsengett, így egy nyolcvan százalékos akcióval tudtunk csak megszabadulni a készlettől, és megtérült a befektetés jó fele.

Zsiga nyilván engem okolt a besült üzlet miatt, ordibált vagy húsz percet, aztán másnap sokkal békésebb hangnemben hívott vissza: Továbbra is sérelmezte, hogy a Dunába öntöttem a pénzét, de mégis csak sikerült megtervezni és legyártatni egy terméket, miért ne foglalkoznánk ilyesmivel? Körbejárta az ismerőseit, és onnantól Dokival pizzás dobozokat terveztünk, szórólapokat, sőt még a megboldogult Speed diszkónak is dolgoztunk párszor. A munkamegosztás az volt, hogy egy darab papírra felvázoltam, hogy kéne kinézni a grafikának, Doki pedig a legjobb tudása szerint megoldotta. Nagyjából így:

– Ez jó, csak felére kéne kicsinyíteni a képet, és elforgatni balra – mondom.
– Aha… – Doki kipróbálja az eszköztár minden darabját, először az arányok lesznek torzak, eltűnnek a színek, aztán már csak egy homályos paca látszik a képernyőn. – Hát ez nem megy.
– Miért, a Corel nem tudja ezt kilencven fokkal elforgatni?
– A Corel az tudja, csak én nem tudom.

Egy profi kiadványszerkesztő program mögött olyan emberek állnak, akiknek nem csak a dizájnról van fogalmuk, de többek közt ismerik a nyomdai eljárásokat is. Ha mondjuk az operátornak lövése nincs a technológiáról meg a kötészetről – és rengeteg ilyen önjelölt művésszel találkoztam később – akkor a végeredmény köszönőviszonyban nem lesz azzal, amit a monitor mutat. Dokival például lehetetlen volt megértetni az előnézeti kép fogalmát, ami egy link valójában, és ha leadáskor nem csatoljuk a fájlhoz, csak egy üres fehér kocka lesz a helyén.

Kínlódva túljutottunk az alapokon, és már előfordult az is, hogy egy anyagot elsőre elfogadott a nyomda, nem kellett hatszor újrakezdeni a munkát. Halálra nem kerestem magam, de pont leesett annyi, amennyiből meg tudtam élni, és – nyilván – sokkal jobban élveztem ezt a jövök-megyek-intézkedek életformát, mint a kamionmosást.

Úgy éreztem, végre jó úton járok, de Andika ezt kicsit másképp látta: A barátaim suttyó oldalvizes alakok, nincs bennük kellem, én pedig csak lógok bele a nagyvilágba, és meg sem próbálok letenni valamit az asztalra. A vitáink hidegháborúvá fajultak, és ha megkérdeztem, mi a gondja velem, rendre csak annyit felelt: Nem hangolódom rá a rezdüléseire.

Jobbnak láttam nem megkérdezni, mit ért ez alatt.

Lassan kénytelen voltam észrevenni, hogy szívem szottya ideggyenge, hisztériás, és durva felsőbbrendűségi komplexusa van. Szörnyű terhet jelentett számára az alacsonyabb kasztokkal – például velem – való kommunikáció, nem is erőltette igazán. Egy igazi drama queen volt, aki azt képzelte, hogyha egy kapcsolat nem oszcillál folyamatosan az összeveszés és kibékülés végfázisai között, akkor menthetetlenül lapossá válik.

Ha békén hagytam, azt jelentette, nem kell nekem, ha dörgölőztem, csak a kötelező napi adagot próbálom letudni. Ha elmondtam a véleményem egy szar filmről, akkor nyilván nem vettem észre a történet szövetébe rejtett igazgyöngyöket, ha nem fűztem hozzá semmit, akkor az egyértelmű jele, hogy bután és érdektelenül szemlélem a világot. Csendben hallgattam a prédikációit, nem hagyta abba, visszaszóltam, még hangosabban kárált, meguntam és elmentem inkább haza, másnap ugyanonnan folytatta. Az égvilágon semmi sem volt jó, aminek köze van hozzám.

 

A legnagyobb gond az volt, hogy nagyon messziről jöttünk. Ő a budai elit-negyedből, én meg szinte a kukából, és egy ekkora távolságot iszonyú nehéz áthidalni. Az lett volna a dolgom, hogy közeledjek és jobb emberré váljak, ő meg úgy segíthetett volna az ügyünkön, ha némi türelmet és önmérsékletet mutat. Ez egyikünknek sem sikerült igazán.

I love you! God forgive me, I do! – mondta Mina Murray Drakula grófnak, és szerintem ez gyönyörűen cáfolja azt a tételt, miszerint csak a rokonainkat nem választhatjuk meg. Igazából azt sem, akit szeretünk, egyébként mit keresnének olyan emberek egymás mellett, akik még közös szókinccsel sem rendelkeznek?

dracula.jpg

Tudtam, hogy lenéz, mindketten tisztában voltunk vele, hogy reménytelen az ügy, mégis folytattuk, mert a csodát kerestük egymásban, legalábbis erre ösztönzött néhány furcsán összekapcsolt neuron. Ha majd végeztem a földön, odafent az első dolgom lesz megkeresni ennek az ügynek a felelősét.

Lesz hozzá néhány keresetlen szavam, de persze köszönetet is mondok majd mindenért.

Következő: Napfogzatkozás>>
     << Előző: Semmi gond, csak beszartam
         << Legeleje: Fontos dolgok

1 komment

2014.05.21. 22:56 Lotterfeld Boholy

Semmi gond, csak beszartam

Címkék: 1999 1998

1998-1999, Budapest. 25 éves vagyok

És akkor hirtelen egy teljesen új világba kerültem. Eddig nekem a hétvégi kikapcsolódás annyit jelentett, hogy jól berúgunk valami talponállóban, aztán csikidám hajnalig, de Andikával kiállításra kellett járni, művész moziba, meg színházba.

Főleg táncszínházba.

Rögtön elsőre kifogtuk a Budapest Táncszínház egy borzalmasan sikerült előadását. A mű tartalmát úgy tudnám összefoglalni, hogy valaki veszettül üt egy csimbalmot, míg a többiek funkciótlanul rohangálnak, és időnként letapizzák egymást. Abban egyet értettünk, hogy rettenetes volt, bár Andika túlzónak találta, mikor azt találtam mondani, hogy olyan ez, mint a rejszolás: Nem érdemes vele villogni, mert eleve csak annak jó, aki csinálja, egyébként meg illetlen is.

Voltak persze jobb élményeim, például az Artusban a Noé-trilógia, ami tényleg meseszép, függetlenül attól hogy apró utalásokon kívül egy kukkot nem értettem belőle. Itt bontogatta a szárnyait Pintér Béla is, aki azóta az egyik legnagyobb kedvencem.

pinter_bela.jpg

Miután kifogtam egy budai elitkislányt, hirtelen nagyon cikinek tűnt, hogy a kamionmosóban dolgozom. El is döntöttem, hogy az első adandó alkalommal lelépek, de előbb elvittem Andikát Erdélybe, mert ez régi tervem volt, meg egyébként is untam, hogy mindig ő szervezi a programokat.

Nálam egy utazás előkészítése annyiból áll, hogy kerítek valami közlekedési eszközt, ami nagyjából a kívánt irányba megy, aztán majd csak lesz valami. Így nyugodtan nézegettem a menetrendet, és ignoráltam az Akkor most hogy lesz? És onnan hova megyünk? Hol fogunk aludni? Honnan szerzünk lejt? és hasonló kérdéseket.

Az utolsó vonattal lementünk Püspökladányba, majd elstoppoltunk Aradig. Keskeny sétáló utcákat, faragott spalettás ablakokat és muskátlihegyeket vártam, ehelyett a város posztapokaliptikus víziónak tűnt, még az Illatos út, Gubacsi sarokhoz képest is. Ettünk egy olyan hamburgert, ami szerintem nem is rendes patkányhúsból készült, csak a feldolgozás után megmaradt mócsingból.

bar.jpg

Kora délután értünk Kolozsvárra, ahol szinte mindenki magyarul beszélt, ennek ellenére még a padok is piros-sárga-kékre voltak festve. A Mátyás-szobor körül magyar turisták álltak kitekeredett pózban, és igyekeztek – esélytelenül – olyan képet készíteni, amibe nem lóg be egyetlen román zászló sem.

kolozsvar.jpg

Szállodára nem volt pénzünk, de egy helybéli azt tanácsolta, egyszerűen sétáljunk ki a város szélére, integessünk, és akkor biztos megáll egy kicsikocsi. Itt mindenki foglalkozik mindennel, ha iránytaxi, idegenvezető, pénzváltó, vagy díler kell, nyugodtan bízzunk meg az őslakosokban.

Második próbálkozásra fékezett is mellettünk egy arc. Andika kicsit aggódva szállt be hátra, de nekem egyből szimpatikus lett az ember, mert pont úgy nézett ki, mint egy átlagos Kusturica-karakter. Meglátogattuk a környék nevezetességeit, például a város fölötti hegyekkel körbezárt víztározót, majd kirakott minket Magyarfenes főutcáján, hogy nézzünk be egy kocsmába, ott a legkönnyebb szállást találni. Mindezért ötszáz forintot kért, adtam neki egy ezrest.

– Két boroskólát és egy franciaágyat lesz szíves – mondtam a pultosnak, aki csak hümmögött valamit, de mire megittuk, már ott állt mellettünk egy néni, hogy akkor menés van, itt lakik egy sarokra. Gyönyörű szobát adott fillérekért, a fürdőt plafonig fa borította, mi pedig gyorsan elfoglaltuk a hatalmas kádat, és urasan bepezsgőztünk.

Ott maradtunk egész hétvégére, majd vasárnap délután hazaindultunk. Éjfél körül értünk vissza Aradra, és mivel reggelig se vonat, se semmi, azt javasoltam, stoppoljuk el Pestig. Még ha várni is kell kicsit meg átszállni párszor, megérkezünk, mielőtt innen az első busz elindul. Közvetlenül a határ után kifogtam egy furgont, ami gyakorlatilag házhoz vitt, cserébe a vaksötét raktérben zötykölődtünk öt órát, valami szerszámosládákon ülve. Boldogan nyitottam az ajtót, hogy milyen jól sikerült ez az utazás, de teljes megdöbbenésemre Andika egy éktelen hisztit vert le, mert szerinte sorozatosan elviselhetetlen, megalázó helyzetekbe hoztam.

Fel nem tudtam fogni, mi baja van.

Elmúlt az ősz, és még mindig ugyanott szívtam, aztán a szomszéd benzinkutas megkeresett egy szezonális ajánlattal: Karácsony körül nagyon pörög a szőnyegtisztítás, és egy ismerősének sofőrre van szüksége. Jó pénz, jatt, változatos meló, szolgálati kocsi, mi lehet ennél jobb? El is képzeltem rögtön, ahogy Andikával furikázunk a városban, aztán mikor átvettem a halálba rohadt kombi Wartburg kulcsait, úgy döntöttem, eltitkolom inkább az egész ügyet. Szilveszterig egy nagycsaládos kényszervállalkozónak dolgoztam, akinek még tankolni is alig volt pénze, a fizetésemet pedig párszáz forintos tételekben csepegtette.

wartburg-kombi.jpg

lady magnet

Január elején újra a mosóban találtam magam, immár a gyilkos, tizenkét órás nappali műszakban. A kollégáim kárörvendő röhögéssel fogadtak, mert egy ilyen helyről mindenki menekülni igyekszik, de a legtöbbjük pár hónap után visszakuncsorogja magát. A személyzet jó fele roma, sokan félig hajléktalanok, alkoholisták, és szinte mindenki ült már pár évet valamilyen stikli miatt. Főleg azok vállalnak ilyen munkát, akik ki akarnak törni a gettóból, de nem veszik észre, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, mert a társadalomba vezető ösvény véget ér a szarlapátolásnál. Most már sokkal jobban megértem azokat, akik a segélyen vegetálást, vagy a bűnözést választják valami gusztustalan munka helyett, ha ez minden perspektíva, amit nyújtani tudunk nekik.

Ziga folyamatosan szekált, hogy segítsek neki a plakátragasztó-bizniszben, tényleg nem kell mást csinálni, csak kiosztani a munkát az embereknek és ellenőrizni őket. Semmi kedvem nem volt az ilyesmihez, de elvállaltam, mert más menekülési utat nem láttam. Aztán persze ebből is az lett, hogyha valamelyik srác nem jött be dolgozni, vagy ellinkelt valamit, én fogtam meg a ragasztós vödröt és bolyongtam éjszakákat a városban. Szörnyen nyomasztó volt, perem alatti kis baktériumnak éreztem magam, aki arról álmodik, hogy egyszer majd eperdarab lesz a Jogobellában.

Elsősorban zugplakátokkal foglalkozott, de Zsiga is érezte, hogy lépni kéne felfelé, így főleg olyan arcokkal barátkozott, akik reklámügynökségnél dolgoznak, grafikai stúdióban, vagy valami hasonló indítását tervezték. Sokszor elráncigált a találkozóira, mert simán tudom tettetni, mintha lenne eszem. Szívesen mentem vele, mivel az összes ismerőse bolond volt valamilyen szinten, drága helyekre jártak, és a végén sohasem én fizettem a cechet.

– Azonnal kapd össze magad! – hívott fel valamikor márciusban. – Megyünk tárgyalni egy igazi informatikussal. Azt mondja, céget indít arra, hogy a kábeltévén jöjjön az internet, meg a konnektorból is.
– Ez baromság, ráadásul vacsorázom.
– Öntsd ki a moslékot, majd fizetek valamit. Öltözz, tíz perc múlva ott vagyok.

Az Újpest-városkapu környékén találkoztunk egy kocsmában. Az informatikus gyanús macinadrágot viselt, és száraz kiflivéget mártogatott kefirbe.

– Lajos vagyok – mutatkozott be az emberünk. – Vodka, vagy Unicum?
– Legyen Unicum – bólintott Zsiga. – Abban több a vitamin.

Lecsúszott három-négy kör, és közben úgy röpködtek a százmilliók, mintha már a Kajmán-szigeteken ülnénk buzirózsaszín koktélt szopogatva. Mikor nagy nehezen befejezték, elindultam a kocsi felé, de Lajos utánam kiáltott.

– Hova sietsz annyira? Még nem is tekertünk!

Hát tekertünk egyet.

Három slukkot szívtam belőle, aztán jobbnak láttam, ha elfekszem kicsit a hátsó ülésen. Elkocsikáztunk a Pólusba Zsiga csajáért, aki felmérte a helyzetet, majd rögtön sírva is fakadt. Úgy éreztem, iszonyú lassan haladunk, vagy csak a fák és házak váltak egyformává, nem tudom. Percekre kikapcsoltam, majd egyszer csak arra eszméltem, hogy tényleg állunk, Zsiga a járdán öklendezik, a lány meg egy ilyen útszéli csapból tolja rá a vizet. Megnyugodva, hogy minden a rendes kerékvágásban halad, tovább folytattam a belső mozizást, aztán valami furcsa szagot kezdtem érezni. Elsőre azt hittem csak a cucc mellékhatása, de mikor vadvirágos mezőkre gondoltam, akkor sem maradt abba.

– Ez a izé mi ez ez? – kérdeztem.
– Semmi gond, csak beszartam – fordult hátra Zsiga.
– Ja, akkor jó.

Itt újabb filmszakadás következett, majd lassan leesett, hogy megint állunk, ezúttal két rendőrkocsi között. Az intézkedésről utólag jelentés nem készült, úgyhogy ezt most bepótolnám az illetékes helyett:

1999. március valahanyadikán, a koraesti órákban közúti ellenőrzést hajtottam végre Kovács 2, Kovács 14, valamint Pomogátcs törzsőrmesterrel. Fél nyolc körül egy sötétzöld Lancia Delta típusú személygépkocsira lettem figyelmes, ami a közlekedési szabályokat betartva – 25-30 km/óra sebességgel –, de a visító hangból ítélve egyes sebességfokozatban közeledett felém. Intésemre azonnal felvillant az elakadásjelző, valamint kipattant az üzemanyag-betöltő nyílás fedele, de a gépjármű változatlan sebességgel menekült mintegy harminc méteren keresztül, mikor is néhány döccenés után lefulladt a motor. A leengedett vezetőoldali ablak mögül erős fekáliaszag csapott meg, de mint később kiderült, ez csak egy helytelenül megválasztott autóillatosítónak tudható be. A sofőr pupilláját leginkább a teliholdhoz hasonlíthatnám, testének felső részén egy átázott Repay márkájú pulóvert viselt, ezen kívül sárgarépa és zöldborsó darabokat véltem felfedezni a ruházatán. Az anyósülésen fiatal nő reszketett, láthatóan sokkos állapotban, hátul pedig egy kócos figura feküdt magzati pózba merevedve. Megkezdvén az ellenőrzést elkértem forgalmi- és vezetői engedélyt, mire a sofőr a "Húgeci, foalmamsincs" szófordulat kíséretében kiborította a kesztyűtartóban tárold cédé lemezeket. Ugyanekkor zsebemben csipogni kezdett a kikapcsolt állapotú alkoholszonda. Bizonyára hibaüzenet volt, ezért úgy döntöttem, az intézkedés során eltekintek az eszköz használatáról. Amíg a vezető a padlózatot borító műanyag tokok között turkált, körbejártam a gépjárművet, és észrevettem, hogy a hátsó forgalmi azonosítót egy szigetelőszalaggal felerősített kartonpapír takarja. Kérdésemre Zs. Attila tájékoztatott, hogy a Közvágóhídnál egy zöld Skodába rejtett mobil trafipax egység valószínűleg lefényképezte gyorshajtás miatt, ezért a közeli piacon egy ládányi emberi fogyasztásra alkalmatlan paradicsomot vásárolt, majd eddig ismeretlen társával együtt visszatért a helyszínre, és a fent említett zöldségekkel beterítették a gépjárművet. A rendszámot csak azért takarták le, hogy a későbbi vizsgálat során megnehezítsék az azonosítást. Mindezt logikusnak és érthetőnek találtam, ezért szabályszerűen folytattam az intézkedést. Miután a gépjárművezető dekoncentráltsága meghaladta azt a szintet, hogy képes legyen önállóan kinyitni az ajtót, ezt megtettem helyette, majd válltámaszt alkalmazva a kissé távolabb várakozó kollégáimhoz kísértem. Itt előadta, hogy szánalmas állapotát a súlyemelő (bádi bildindg) edzéshez használt protein kivonat, valamint az időskori csontritkulásra szedett gyógyszerek kombinációja váltotta ki. Miután konstatáltam, hogy tényállás fennállása nem forog fent, feltettem néhány keresztkérdést. Először is a nála lévő készpénz mennyiségéről érdeklődtem, mivel alig nyolc hónap és itt a karácsony, ilyenkor pedig nagyon sok ember felelőtlenné válik. Zs. Attila ekkor húszezer forintot, valamint némi aprót rántott ki melegítőnadrágjának a zsebéből, és megkért, hogy tartsam ezt biztonságos helyen, mert ő úgyis csak elveszítené. Az érméktől viszont már nem volt hajlandó megválni, mint mondta, szüksége van rájuk, mert este flipperezni megy. Az ellenőrzés végén biztonságos utat és kellemes ünnepeket kívántam.

Ez így lehet akár vicces is, de mindenképp elgondolkoztató, hogy alig pár hónappal Császár Előd balesete után, négy szolgálatban lévő rendőr, fejenként ötezer forintért engedett el egy életveszélyesen szétcsapott figurát.

 

Otthon eszembe jutott, hogy másnapra nem adtam feladatot a plakátragasztóknak, és sorban felhívtam őket. Ennek az lett az eredménye, hogy Pesterzsébet egy teljesen indifferens, háromutcányi szegletében, mászkáltak körbe-körbe, és tették tönkre egymás munkáját. Miután ilyen ügyesen megszerveztem mindent, ledőltem az ágyra pihenni, de nem lehetett, mert Is'ván épp gyakorolt. Zenésznek készült akkoriban, és laza másfél órán keresztül játszotta ugyanazt a hamis dallamot. Nem tudom, kinek hogy üt be a gandzsa, én például a meghallom a zene teljes spektrumát, ami tök jó arra, hogy rejtett szólamokat fedezzek fel egy U2 számban, de a végtelenbe loopolt Hull a pelyhes fehér hó az maga volt a kínhalál. Próbáltam összeszedni magam, de nem volt annyi erőm, hogy felkeljek és kicsavarjam Is'ván kezéből azt a nyekergő szart. Hajnal felé arra ébredtem, hogy éhen döglök, hát letámadtam a hűtőszekrényt és császárszalonnát mártogattam epres joghurtba.

Sose felejtem el, mennyire finom volt.

Következő: Az a baj>>
     << Előző: Oh L'amour!
         << Legeleje: Fontos dolgok

5 komment