"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2014.05.21. 22:56 Lotterfeld Boholy

Semmi gond, csak beszartam

Címkék: 1999 1998

1998-1999, Budapest. 25 éves vagyok

És akkor hirtelen egy teljesen új világba kerültem. Eddig nekem a hétvégi kikapcsolódás annyit jelentett, hogy jól berúgunk valami talponállóban, aztán csikidám hajnalig, de Andikával kiállításra kellett járni, művész moziba, meg színházba.

Főleg táncszínházba.

Rögtön elsőre kifogtuk a Budapest Táncszínház egy borzalmasan sikerült előadását. A mű tartalmát úgy tudnám összefoglalni, hogy valaki veszettül üt egy csimbalmot, míg a többiek funkciótlanul rohangálnak, és időnként letapizzák egymást. Abban egyet értettünk, hogy rettenetes volt, bár Andika túlzónak találta, mikor azt találtam mondani, hogy olyan ez, mint a rejszolás: Nem érdemes vele villogni, mert eleve csak annak jó, aki csinálja, egyébként meg illetlen is.

Voltak persze jobb élményeim, például az Artusban a Noé-trilógia, ami tényleg meseszép, függetlenül attól hogy apró utalásokon kívül egy kukkot nem értettem belőle. Itt bontogatta a szárnyait Pintér Béla is, aki azóta az egyik legnagyobb kedvencem.

pinter_bela.jpg

Miután kifogtam egy budai elitkislányt, hirtelen nagyon cikinek tűnt, hogy a kamionmosóban dolgozom. El is döntöttem, hogy az első adandó alkalommal lelépek, de előbb elvittem Andikát Erdélybe, mert ez régi tervem volt, meg egyébként is untam, hogy mindig ő szervezi a programokat.

Nálam egy utazás előkészítése annyiból áll, hogy kerítek valami közlekedési eszközt, ami nagyjából a kívánt irányba megy, aztán majd csak lesz valami. Így nyugodtan nézegettem a menetrendet, és ignoráltam az Akkor most hogy lesz? És onnan hova megyünk? Hol fogunk aludni? Honnan szerzünk lejt? és hasonló kérdéseket.

Az utolsó vonattal lementünk Püspökladányba, majd elstoppoltunk Aradig. Keskeny sétáló utcákat, faragott spalettás ablakokat és muskátlihegyeket vártam, ehelyett a város posztapokaliptikus víziónak tűnt, még az Illatos út, Gubacsi sarokhoz képest is. Ettünk egy olyan hamburgert, ami szerintem nem is rendes patkányhúsból készült, csak a feldolgozás után megmaradt mócsingból.

bar.jpg

Kora délután értünk Kolozsvárra, ahol szinte mindenki magyarul beszélt, ennek ellenére még a padok is piros-sárga-kékre voltak festve. A Mátyás-szobor körül magyar turisták álltak kitekeredett pózban, és igyekeztek – esélytelenül – olyan képet készíteni, amibe nem lóg be egyetlen román zászló sem.

kolozsvar.jpg

Szállodára nem volt pénzünk, de egy helybéli azt tanácsolta, egyszerűen sétáljunk ki a város szélére, integessünk, és akkor biztos megáll egy kicsikocsi. Itt mindenki foglalkozik mindennel, ha iránytaxi, idegenvezető, pénzváltó, vagy díler kell, nyugodtan bízzunk meg az őslakosokban.

Második próbálkozásra fékezett is mellettünk egy arc. Andika kicsit aggódva szállt be hátra, de nekem egyből szimpatikus lett az ember, mert pont úgy nézett ki, mint egy átlagos Kusturica-karakter. Meglátogattuk a környék nevezetességeit, például a város fölötti hegyekkel körbezárt víztározót, majd kirakott minket Magyarfenes főutcáján, hogy nézzünk be egy kocsmába, ott a legkönnyebb szállást találni. Mindezért ötszáz forintot kért, adtam neki egy ezrest.

– Két boroskólát és egy franciaágyat lesz szíves – mondtam a pultosnak, aki csak hümmögött valamit, de mire megittuk, már ott állt mellettünk egy néni, hogy akkor menés van, itt lakik egy sarokra. Gyönyörű szobát adott fillérekért, a fürdőt plafonig fa borította, mi pedig gyorsan elfoglaltuk a hatalmas kádat, és urasan bepezsgőztünk.

Ott maradtunk egész hétvégére, majd vasárnap délután hazaindultunk. Éjfél körül értünk vissza Aradra, és mivel reggelig se vonat, se semmi, azt javasoltam, stoppoljuk el Pestig. Még ha várni is kell kicsit meg átszállni párszor, megérkezünk, mielőtt innen az első busz elindul. Közvetlenül a határ után kifogtam egy furgont, ami gyakorlatilag házhoz vitt, cserébe a vaksötét raktérben zötykölődtünk öt órát, valami szerszámosládákon ülve. Boldogan nyitottam az ajtót, hogy milyen jól sikerült ez az utazás, de teljes megdöbbenésemre Andika egy éktelen hisztit vert le, mert szerinte sorozatosan elviselhetetlen, megalázó helyzetekbe hoztam.

Fel nem tudtam fogni, mi baja van.

Elmúlt az ősz, és még mindig ugyanott szívtam, aztán a szomszéd benzinkutas megkeresett egy szezonális ajánlattal: Karácsony körül nagyon pörög a szőnyegtisztítás, és egy ismerősének sofőrre van szüksége. Jó pénz, jatt, változatos meló, szolgálati kocsi, mi lehet ennél jobb? El is képzeltem rögtön, ahogy Andikával furikázunk a városban, aztán mikor átvettem a halálba rohadt kombi Wartburg kulcsait, úgy döntöttem, eltitkolom inkább az egész ügyet. Szilveszterig egy nagycsaládos kényszervállalkozónak dolgoztam, akinek még tankolni is alig volt pénze, a fizetésemet pedig párszáz forintos tételekben csepegtette.

wartburg-kombi.jpg

lady magnet

Január elején újra a mosóban találtam magam, immár a gyilkos, tizenkét órás nappali műszakban. A kollégáim kárörvendő röhögéssel fogadtak, mert egy ilyen helyről mindenki menekülni igyekszik, de a legtöbbjük pár hónap után visszakuncsorogja magát. A személyzet jó fele roma, sokan félig hajléktalanok, alkoholisták, és szinte mindenki ült már pár évet valamilyen stikli miatt. Főleg azok vállalnak ilyen munkát, akik ki akarnak törni a gettóból, de nem veszik észre, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, mert a társadalomba vezető ösvény véget ér a szarlapátolásnál. Most már sokkal jobban megértem azokat, akik a segélyen vegetálást, vagy a bűnözést választják valami gusztustalan munka helyett, ha ez minden perspektíva, amit nyújtani tudunk nekik.

Ziga folyamatosan szekált, hogy segítsek neki a plakátragasztó-bizniszben, tényleg nem kell mást csinálni, csak kiosztani a munkát az embereknek és ellenőrizni őket. Semmi kedvem nem volt az ilyesmihez, de elvállaltam, mert más menekülési utat nem láttam. Aztán persze ebből is az lett, hogyha valamelyik srác nem jött be dolgozni, vagy ellinkelt valamit, én fogtam meg a ragasztós vödröt és bolyongtam éjszakákat a városban. Szörnyen nyomasztó volt, perem alatti kis baktériumnak éreztem magam, aki arról álmodik, hogy egyszer majd eperdarab lesz a Jogobellában.

Elsősorban zugplakátokkal foglalkozott, de Zsiga is érezte, hogy lépni kéne felfelé, így főleg olyan arcokkal barátkozott, akik reklámügynökségnél dolgoznak, grafikai stúdióban, vagy valami hasonló indítását tervezték. Sokszor elráncigált a találkozóira, mert simán tudom tettetni, mintha lenne eszem. Szívesen mentem vele, mivel az összes ismerőse bolond volt valamilyen szinten, drága helyekre jártak, és a végén sohasem én fizettem a cechet.

– Azonnal kapd össze magad! – hívott fel valamikor márciusban. – Megyünk tárgyalni egy igazi informatikussal. Azt mondja, céget indít arra, hogy a kábeltévén jöjjön az internet, meg a konnektorból is.
– Ez baromság, ráadásul vacsorázom.
– Öntsd ki a moslékot, majd fizetek valamit. Öltözz, tíz perc múlva ott vagyok.

Az Újpest-városkapu környékén találkoztunk egy kocsmában. Az informatikus gyanús macinadrágot viselt, és száraz kiflivéget mártogatott kefirbe.

– Lajos vagyok – mutatkozott be az emberünk. – Vodka, vagy Unicum?
– Legyen Unicum – bólintott Zsiga. – Abban több a vitamin.

Lecsúszott három-négy kör, és közben úgy röpködtek a százmilliók, mintha már a Kajmán-szigeteken ülnénk buzirózsaszín koktélt szopogatva. Mikor nagy nehezen befejezték, elindultam a kocsi felé, de Lajos utánam kiáltott.

– Hova sietsz annyira? Még nem is tekertünk!

Hát tekertünk egyet.

Három slukkot szívtam belőle, aztán jobbnak láttam, ha elfekszem kicsit a hátsó ülésen. Elkocsikáztunk a Pólusba Zsiga csajáért, aki felmérte a helyzetet, majd rögtön sírva is fakadt. Úgy éreztem, iszonyú lassan haladunk, vagy csak a fák és házak váltak egyformává, nem tudom. Percekre kikapcsoltam, majd egyszer csak arra eszméltem, hogy tényleg állunk, Zsiga a járdán öklendezik, a lány meg egy ilyen útszéli csapból tolja rá a vizet. Megnyugodva, hogy minden a rendes kerékvágásban halad, tovább folytattam a belső mozizást, aztán valami furcsa szagot kezdtem érezni. Elsőre azt hittem csak a cucc mellékhatása, de mikor vadvirágos mezőkre gondoltam, akkor sem maradt abba.

– Ez a izé mi ez ez? – kérdeztem.
– Semmi gond, csak beszartam – fordult hátra Zsiga.
– Ja, akkor jó.

Itt újabb filmszakadás következett, majd lassan leesett, hogy megint állunk, ezúttal két rendőrkocsi között. Az intézkedésről utólag jelentés nem készült, úgyhogy ezt most bepótolnám az illetékes helyett:

1999. március valahanyadikán, a koraesti órákban közúti ellenőrzést hajtottam végre Kovács 2, Kovács 14, valamint Pomogátcs törzsőrmesterrel. Fél nyolc körül egy sötétzöld Lancia Delta típusú személygépkocsira lettem figyelmes, ami a közlekedési szabályokat betartva – 25-30 km/óra sebességgel –, de a visító hangból ítélve egyes sebességfokozatban közeledett felém. Intésemre azonnal felvillant az elakadásjelző, valamint kipattant az üzemanyag-betöltő nyílás fedele, de a gépjármű változatlan sebességgel menekült mintegy harminc méteren keresztül, mikor is néhány döccenés után lefulladt a motor. A leengedett vezetőoldali ablak mögül erős fekáliaszag csapott meg, de mint később kiderült, ez csak egy helytelenül megválasztott autóillatosítónak tudható be. A sofőr pupilláját leginkább a teliholdhoz hasonlíthatnám, testének felső részén egy átázott Repay márkájú pulóvert viselt, ezen kívül sárgarépa és zöldborsó darabokat véltem felfedezni a ruházatán. Az anyósülésen fiatal nő reszketett, láthatóan sokkos állapotban, hátul pedig egy kócos figura feküdt magzati pózba merevedve. Megkezdvén az ellenőrzést elkértem forgalmi- és vezetői engedélyt, mire a sofőr a "Húgeci, foalmamsincs" szófordulat kíséretében kiborította a kesztyűtartóban tárold cédé lemezeket. Ugyanekkor zsebemben csipogni kezdett a kikapcsolt állapotú alkoholszonda. Bizonyára hibaüzenet volt, ezért úgy döntöttem, az intézkedés során eltekintek az eszköz használatáról. Amíg a vezető a padlózatot borító műanyag tokok között turkált, körbejártam a gépjárművet, és észrevettem, hogy a hátsó forgalmi azonosítót egy szigetelőszalaggal felerősített kartonpapír takarja. Kérdésemre Zs. Attila tájékoztatott, hogy a Közvágóhídnál egy zöld Skodába rejtett mobil trafipax egység valószínűleg lefényképezte gyorshajtás miatt, ezért a közeli piacon egy ládányi emberi fogyasztásra alkalmatlan paradicsomot vásárolt, majd eddig ismeretlen társával együtt visszatért a helyszínre, és a fent említett zöldségekkel beterítették a gépjárművet. A rendszámot csak azért takarták le, hogy a későbbi vizsgálat során megnehezítsék az azonosítást. Mindezt logikusnak és érthetőnek találtam, ezért szabályszerűen folytattam az intézkedést. Miután a gépjárművezető dekoncentráltsága meghaladta azt a szintet, hogy képes legyen önállóan kinyitni az ajtót, ezt megtettem helyette, majd válltámaszt alkalmazva a kissé távolabb várakozó kollégáimhoz kísértem. Itt előadta, hogy szánalmas állapotát a súlyemelő (bádi bildindg) edzéshez használt protein kivonat, valamint az időskori csontritkulásra szedett gyógyszerek kombinációja váltotta ki. Miután konstatáltam, hogy tényállás fennállása nem forog fent, feltettem néhány keresztkérdést. Először is a nála lévő készpénz mennyiségéről érdeklődtem, mivel alig nyolc hónap és itt a karácsony, ilyenkor pedig nagyon sok ember felelőtlenné válik. Zs. Attila ekkor húszezer forintot, valamint némi aprót rántott ki melegítőnadrágjának a zsebéből, és megkért, hogy tartsam ezt biztonságos helyen, mert ő úgyis csak elveszítené. Az érméktől viszont már nem volt hajlandó megválni, mint mondta, szüksége van rájuk, mert este flipperezni megy. Az ellenőrzés végén biztonságos utat és kellemes ünnepeket kívántam.

Ez így lehet akár vicces is, de mindenképp elgondolkoztató, hogy alig pár hónappal Császár Előd balesete után, négy szolgálatban lévő rendőr, fejenként ötezer forintért engedett el egy életveszélyesen szétcsapott figurát.

 

Otthon eszembe jutott, hogy másnapra nem adtam feladatot a plakátragasztóknak, és sorban felhívtam őket. Ennek az lett az eredménye, hogy Pesterzsébet egy teljesen indifferens, háromutcányi szegletében, mászkáltak körbe-körbe, és tették tönkre egymás munkáját. Miután ilyen ügyesen megszerveztem mindent, ledőltem az ágyra pihenni, de nem lehetett, mert Is'ván épp gyakorolt. Zenésznek készült akkoriban, és laza másfél órán keresztül játszotta ugyanazt a hamis dallamot. Nem tudom, kinek hogy üt be a gandzsa, én például a meghallom a zene teljes spektrumát, ami tök jó arra, hogy rejtett szólamokat fedezzek fel egy U2 számban, de a végtelenbe loopolt Hull a pelyhes fehér hó az maga volt a kínhalál. Próbáltam összeszedni magam, de nem volt annyi erőm, hogy felkeljek és kicsavarjam Is'ván kezéből azt a nyekergő szart. Hajnal felé arra ébredtem, hogy éhen döglök, hát letámadtam a hűtőszekrényt és császárszalonnát mártogattam epres joghurtba.

Sose felejtem el, mennyire finom volt.

Következő: Az a baj>>
     << Előző: Oh L'amour!
         << Legeleje: Fontos dolgok

5 komment

2014.05.11. 22:56 Lotterfeld Boholy

Oh L'amour!

Címkék: 1998

1998, Budapest. 25 éves vagyok.

Másnap felhívtam Rékát, elmeséltem neki az egész történetet, majd hozzátettem, hogy részemről ennyi, itt a vége. Ritkán szoktam kényelmetlen dolgokat ilyen egyenesen közölni, mert konfliktuskerülő vagyok. Ha becsúszik egy kóbor numera, inkább mélyen hallgatok róla. Itt viszont nem tehettem mást, mert pontosan tisztában voltam vele, hogyha ezt most folytatom, mintha mi sem történt volna, bánni fogom életem végéig. Persze nem úsztam meg ennyivel.

Szerettem volna rövid úton lezárni az ügyet, de erősködött, hogy mondjam ezt a szemébe, egyébként is gyökérség telefonon szakítani. Jó, hát összefutottunk a Batthyány téren, amiből egy rettentő kínos jelenet, aztán egy még kínosabb búcsúszex kerekedett.

Hogy ezt letudtam, felhívtam Andikát is, de Réka már megelőzött. Nem derült ki, mit mondott neki, de teljesen ki volt borulva, és elhajtott azzal, hogy inkább nem vesz részt ebben a családi perpatvarban. Egyébként sem akkora kurva ő, mint ahogy az most kinéz.

Na, szép.

Küldtem neki levelet, úgy értem, igazit. Egyszerűen megírtam hol, mikor várok rá, de nem jött el. Pár napra rá egy képeslapot találtam a postaládában. Szomorú lány volt rajta, fekete kalappal a fején, és összesen egy sor: "Én ezt most nem merem. A."

sad-girl.jpg

Oké, újabb levél, válogatás kazetta, sőt egy montázst is készítettem a Joy Division könyvemből, amit úgyis szét kellett szednem, mert egy részeg lány telehányta még a Lyukban.

Semmi válasz.

Tudtam, hogy Szegedre jár egyetemre, és egy egész vasárnapot töltöttem a Nyugati pályaudvaron, hátha az irányított véletlen összehoz vele. Hatszor igazoltattak a rendőrök.

Továbbra is rendszeresen küldtem leveleket meg mindenféle hülyeségeket, aztán úgy egy hónappal később visszaírt valami kedveset, de nem túl bíztatót. El kellett ismernem, hogy nem áll jól az ügy.

Közben Ottó, a kamionmosó tulaja felszereltetett egy biztonsági kamerát az épületre, és az éjszakás műszak forgalma hirtelen felment az átlagos hatezer forintról harmincezerre. Gondolom, talált némi párhuzamot a bevétel alakulása és a közvetlen kontrol bevezetése között, majd összeszorozta a bő húszezer forintnyi különbséget a kisfőnök kétévnyi működésével, és azonnali hatállyal kirúgta az egész brigádot. Engem előléptetett műszakvezetővé, Zolikát, az kollégámat pedig műszakká, és onnantól éjjel nyomtuk az ipart. Arany élet volt ez, mert este tíz után szinte senki sem jött, csak fel kellett locsolnunk a placcot, és nyugodtan aludhattunk az öltözőszekrények tetején, míg fel nem ébresztett a váltás.

Munka közben néha megakadt a szemem a kamerán, és egyre gyanúsabb lett a lencse fölött villogó piros led.

– Szerinted be van kötve? – kérdeztem Zolikát, miközben a gőzborotvákat töltöttük fel gázolajjal.
– Tuti, hogy csak egy üres doboz – megtörölte a kezét egy ázott rongydarabbal és rágyújtott. – Háromezerért árulják a kínaiak.
– És ha nem is kamu… Biztos nem azzal tölti az estéit, hogy minket ellenőriz.
– Van annak jobb dolga is. Józsika azt mondja, naponta kétszer fordul nála a díler, úgy rajta van a kokón.
– Le kéne tesztelnünk egyszer.
– Hogyan?

Szereztem egy üres számlatömböt, és abból kapott a dömperes, míg Zolika a bejáratot figyelte, nehogy a legrosszabbkor kerüljön elő valaki a főnökségből. Hogy meglegyen a darabszám, írtam egy rendes számlát az összeg feléről, lehúztam az vevő példányát a vécén, majd három nap gyomorideg után úgy ítéltem meg, bevált a módszer. Ezután cégünk állandó ügyfelévé lépett elő a Podravka Trans Kft – ez megy ugye a levesbe –, majd mikor rájöttünk, hogy Ottó gyakorlatilag megtekintés nélkül dobja ki a munkalapjainkat, egyre vadabb neveket találtunk ki: Balek Bandi Bt, Zombivíz Kft, Bekő Tóni Rt, és hasonlók.

Egy régi teásdobozba gyűjtöttem a pénzt. Naponta átszámoltam, minden héten legalább egyszer szétterítettem az ágyamon, és becézgettem a Djágaszágot.

pozolj.jpg

Is'ván – aki addigra felhagyott a plakátragasztással, és egy reklámügynökségnél volt reklámügynök – kivett egy kétszobás lakást a Harmat utcában és feldobta, hogy megosztozhatnánk rajta. Kastélynak tűnt a panel után, és alig húsz percre volt a mosótól, hát odaköltöztem. Egyébként is be voltam kissé fordulva, legalább feldobott a változás. A főbérlőnk kreatív igazgató, vagy valami hasonló lehetett a cégnél, és ez a géniusz személyesen dekorálta ki a lakást: A falak világoskékjét némi lilával dobta fel, és tele volt az egész halál funkciótlan faragványokkal és kis tükröződő mizékkel. Kézműveshorror, komolyan.*

*Sokat gondolkoztam rajta, honnan szerzik a sok csetreszt, ami más csetreszekkel összekombinálva élhetetlenné tesz bármilyen teret, aztán jó két hete rajzszögre volt szükségem, és betévedtem egy ilyen kreatív-hobbi boltba. Fehér gipszcica, színes gipszcica, gipszcica kifestő készlet, falécekre erősíthető műanyag szarok, műanyag szarokra erősíthető falécek, vicces bélyegzők, kitűzők, kitűző gyártó szettek, színes gyöngyök, üvegtörmelék, papírvirág készítő kézikönyv, csíkos szövet, kockás szövet, és régies hatású szövet, háromezer négyzetméteren. Azt hiszem, tudnék néhány új célpontot ajánlani az Al-Kaidának.

kreativhobbi.jpg

Nagy-nagy tüzet kéne rakni!

Egy éjjel valami nagyon furcsát álmodtam. Teljesen filmszerű volt és valóságos, ilyen talán háromszor fordult elő egész életemben: Egy félig elpusztult város játszóterén néhány suhanc él egy fémhulladékokkal borított mászóka belsejében, és droggal üzletelnek. A vevő egy harmincas férfi kockás ingben és farmerban. Eléggé hasonlít Ron Perlmanra. Kézfejére szórja a port, meggyújtja, és úgy ég, mint a magnézium. Végignyalja a sebet, köp egyet, majd elindul a városközpont felé. Itt vált a kép, egy olyasmi helyen vagyunk, mint a Nyugati aluljáró nyitott része. Kék és piros reflektorok világítanak meg egy ócska színpadot, még rajta az összeborogatott felszerelés. Egy kamaszfiú sétál el mellette, aki – ezt nem látom, de egész biztos vagyok benne – épp hazafelé igyekszik, ahol egy szőke lány várja.

Ahogy felébredtem, egész biztos voltam benne, hogy ez jóféle világvége-regény alapsztorija, és azon nyomban nekiálltam írni. Összehoztam közel egy oldalt, aztán félretettem és teljesen megfeledkeztem az egészről.

Andikának meg csak küldtem a leveleket minden eredmény nélkül, aztán az egyikben eldicsekedtem vele, hol lakom újabban, amire csak ennyit válaszolt: "Akkor nagyon közel leszünk egymáshoz…"

Csak legyen úgy.

Eljött a nyár, Ottó pedig búvárkodni indult Horvátországba. Kibérelt egy hajót a haverjaival, nekem pedig felajánlotta, hogy valami jelképes összegért velük mehetek. Utoljára tizenkét éves koromban nyaraltam a Balatonnál, szóval tényleg úgy vártam az utazást, mint egy gyerek. Majdnem le is csúsztam róla, mert indulás előtt néhány nappal ráléptem egy rosszul rögzített csatornafedélre, és miután Zolika kiszedett az aknából, azt hittem, eltört a lábam. Másnap az egyik kisfőnök és Réka – fogalmam sincs, hogy került elő, gondolom felhívtam – bevittek a kórházba, de szerencsére tényleg csak egy rándulás volt, néhány nap alatt helyrejön. A pihenést elsősorban arra használtam fel, hogy saját magamat nyomasztottam, milyen szerencsétlen ez az egész sztori Andikával, és (akkor már fél éve voltam egyedül), megpróbáltam visszasírni magam Rékához. Ez nem jött össze, mert ő közben megtalálta a Tökéletes Férfit** és lélekben már az esküvőjére készült, így azzal indultam neki Horvátországnak, hogy pénzkidobás az egész, akármi lesz, én csak szenvedni fogok.

Aztán rájöttem, miért nem a dark wave a legnépszerűbb műfaj Floridában, vagy mondjuk Görög szigeteken.

**A NagyŐ egyébként pár hónappal később bejelentette, hogy kilép az anyagi világ mocskából és beáll inkább papnak. Megpróbáltam úgy csinálni, mint aki nagyon sajnálja Rékát, de azóta is elkap a röhögés, ha erre visszagondolok.

Ahogy átértünk a határon, megváltozott a világ, mások lettek az emberek, és valami hihetetlen nyugalmat éreztem. Egy hétig vigyorogtam, és láttam végre a tengert, tényleg olyan nagy volt, mint a filmeken, és – megkóstoltam – sós is, de inkább rohadt keserű.

– Király, volt már rajtad búvárfelszerelés? – kérdezte a második napon Ottó.
– Soha életemben.
– Nem bonyolult, elmagyarázom.

Fél óra felkészítés után a hajó mellett lebegtem teljes békacuccban, és a horgonykötélbe kapaszkodva elindultunk lefelé. Az első kísérlet nem tartott sokáig, mert valamiért nem tudtam kiegyenlíteni a nyomást, nyeltem nagyokat, fújtam az orrom, de hiába, csak a szemüveg ment tele vízzel. Visszaúsztam a felszínre, mert úgy éreztem, szétrobban a fejem, ha még egy percig lent kell maradnom. Második nekifutásra már egész tisztességesen ment a dolog, és miután elmúlt a kezdeti pánik (biztos nem igazi levegő jön a palackból, itt fogok megfulladni) végre körülnéztem és megláttam a csodát. A természetfilm képtelen visszaadni, milyen is odalent, pedig az Adria nem egy Vörös tenger, ahol el se lehet férni a sok színes haltól. Egy csupasz sziklafal mellett lebegtünk, odafent világoskékké változott a Nap, és ahogy lenéztem, a semmibe veszni láttam a köveket. Tudtam, valami hihetetlen erő alszik odalent, és nem érdemes cseszegetni, mert tizedmásodperc alatt darál be egy olyan jelentéktelen kis élőlényt, mint én.

A Rab-szigetről küldtem Andikának egy képeslapot. Nem akartam már semmit, egyszerű üdvözlet volt.

Aztán hazamentem.

Egy délután megcsörrent a telefon, rögtön tudtam, hogy ő az. Felvettem és csak hallgatóztam.

– Halló – mondta végül.
– Halló.
– Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy…
– Jól…
– Akkor helló.
– Helló.

Másnap visszahívtam. Ezúttal ő nem szólt bele.

– Helló.
– Helló.
– Elviszlek kirándulni, jó?
– Jó…
– Találkozzunk a Kolosy téren ekkor meg ekkor.
– Jó.
– Helló.
– Helló.

A sokktól nem éreztem a győzelem ízét.

Aztán csak ültem a buszmegállóban, és teljesen biztos voltam benne, hogy nem jön el. Végül csak befutott, szigorúan betartva a kötelező tíz perces késést. Semmiféle tervem nem volt, így a végállomástól elindultunk egy ösvényen. Tudtam, mit akarok, tudtam, miért van itt, mégsem értem hozzá, csak beszélgettünk. Elmesélte, hogy oda van a táncszínházakért, és teljesen belezúgott a lengyelekbe, már el is kezdte tanulni a nyelvet. Egyébként meg napokon belül a Mádi utcába költözik, ami úgy öt percre van az én lakásomtól. Amíg ezeket a rendkívül fontos ügyeket tárgyaltuk, elkeveredtünk Nagykovácsiba anélkül, hogy akár a kezünk összeért volna. Innen lebuszoztunk a Moszkvára, ahol – az én javaslatomra – vettünk egy üveg pezsgőt, majd – Andika javaslatára – nem a húgyszagú Széna téren ittuk meg, hanem felmentünk a Normafához.

Népszerű hely ez az ifjú párok között, alig találtunk szabad padot. Egy méter távolságot tartva iszogattunk, majd ahogy ránk esteledett, rengeteg szentjánosbogár lepte el a parkot. Annyira varázslatos volt az egész, hogy egy időre meg is feledkeztem Andikáról, aztán eszembe jutott, hogy a romantikus filmekben mindig itt jön a csókjelenet.

Alighanem ő is így gondolta.

fireflies.jpg.

Az egyik kollégám szüleinek volt egy kis panziója Mátraházán, és oda vonultunk el a következő hétvégén. Jó előre leegyeztettük, hogy majd sokat kirándulunk, őzikét fogunk nézni, mókusokat, és még szalonnát is sütünk esténként. Ebből annyit sikerült megvalósítani, hogy a második napon, szinte éhen dögölve a boldogságtól, valahogy elvánszorogtunk a közértbe zsömléért meg felvágottért.

Tessék – gondoltam hazafelé a buszon –, amit akartál. Itt van életed nője.

Ja, igen:

Beszéltem erről a blogról Rékával, és azt mondta, kíváncsi lesz, hogy fogom feldolgozni azt az öt évet, amit együtt töltöttünk. Ahogy elnézem – és ez talán látszik is a szövegből – erre nem igazán vagyok képes. Talán azért, mert úgy gondolom, mi csak a legelején voltunk igazából együtt, aztán ha van egy kis eszünk, szétválunk. De nem lehetett, mert ő olyan ember, akinek maga a nagybetűs KAPCSOLAT számított, még akkor is, ha mindenből már csak a puszta szó maradt. Én sem erőltettem a szakítást, mert – such a shame – egzisztenciálisan támaszkodtam rá, és rendszerint ő oldotta meg, hogy a bukós kalandjaim után is legyen az asztalon vacsora. Így valami furcsa függésben töltöttünk el négy teljesen felesleges évet, és csak jóval később jutottunk el arra a pontra, ahol az emberek megértik egymást.

Következő: Semmi gond, csak beszartam>>
     << Előző: Szép álmokat!
         << Legeleje: Fontos dolgok

5 komment

2014.05.05. 16:39 Lotterfeld Boholy

Szép álmokat!

Címkék: 1998

1998, Budapest. 25 éves vagyok.

A kamionmosó egy hatalmas grund közepén ülő sötét fémhangár volt. Valahogy mindig elkerülte a fény és úgy dübörgött, mintha épp a pokolra építették volna. Remek ipari zenét lehetne kreálni abból, ahogy zúg a kompresszor, a gőzborotvák visítanak, a habszóró fej pedig változó frekvencián hörög.

Mindenütt állt a dzsuva, a falakon, a padlón, a zuhanyzóban, a ruhámon is persze, és levakarhatatlanul beleette magát a bőrömbe.

truckwash.jpg

Mégis nagyon szerettem, legalábbis azt, hogy végre nem volt gond cigarettát venni, sőt még a szobámat is rendesen fizettem. A főbérlőm egy tipikus őrült tudós volt, aki órákig tudott beszélni a szekrény nagyságú szuperszámítógépéről, aminek a teljesítménye épp fele volt az akkoriban menő MMX-pentiuménak. Egyszer arra mentem haza, hogy üvöltve hörög a vécén, és már épp a mentőket akartam hívni, amikor vörös fejjel, zavartan köhécselve előkerült. Könnyített magán, hát istenem. Van, aki hetven évesen is jól tartja magát.

Két szobát adott ki, a kisebbikben laktam én, a másikban pedig a pszichopata. Nem lehetett tudni, hogy hívják, miből él, mert soha nem szólt senkihez, csak jött-ment, és néha napokra bezárkózott, de még a mosdóba se ment ki. Aztán egyszer egy hétre bent ragadt, hiába vertük az ajtót, semmire sem reagált. A professzor úr attól félt, hogy az ember öngyilkos lett, én pedig – abban a reményben, hogy miután eltakarítottuk a hullát, enyém lehet a nagyobb szoba – megpróbáltam belesni az ablakán. Csak másfél méterre volt az enyémtől, de a járda kicsit messzebb, kilenc emelettel alattam. Lenéztem, és arra gondoltam, nem eshetek le, mert nekem komoly küldetésem van, én rocksztár leszek, lehetetlen hogy így érjen véget. Vettem egy jó nagy levegőt, és átléptem a másik párkányra. Az ablakot szerencsére nyitva találtam, az adrenalin pedig megoldotta a többit, a következő pillanatban már bent is voltam. A csávó az ágyon ült, mellette egy jókora bőrönd. Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy a polcok teljesen üresek, sehol egy tárgy. Köszöntem a napszaknak megfelelően, majd elhúztam az ajtóreteszt. Erre sem szólt semmit, csak felállt, megfogta a batyuját és kisétált a lakásból. Sose láttuk többet.

Másnap átköltöztem a szobájába.

Rékával elég ritkán találkoztam, mert ha lehetett, inkább bent maradtam túlórázni, sokszor a hétvégéket is végigdolgoztam. Iszonyúan feldobott, hogy van pénzem, sőt lehet még több is, és ez a ráfordított időn kívül semmibe sem kerül. Általában hajnali háromkor keltem, és Pongrácz Zoltán legendás zeneelméleti könyvéből jegyzeteltem.

zeneelmelet.jpg

Bemagoltam az összes skálát, színes kiemelő filccel húztam ki a lényeget, rettentő bonyolult táblázatokat gyártottam, talán még azt is megtanultam, milyen hangokból áll az F7sus4 akkord. Egész jól ment a zenélés, csak épp hangszerem nem volt, mert annyira nem kerestem jól, hogy megengedhessek magamnak egy piros Stratocastert, valami koreai másolatért meg sajnáltam volna pénzt kiadni. Úgy éreztem, az nem lenne hozzám méltó.

Eltelt pár hónap, majd egy hétvégén arra jutottam, ideje elmenni szórakozni. A Patkánylyuk egy kis pincehelyiség volt valahol a Fogarasi úton, ide települt át a Yuk bezárása után a megmaradt dark-gothic közönség. Színpad, vagy bármiféle emelvény helyett csak egy kötélháló választotta el a zenekart a közönségtől.

patkanylyuk_ok.jpg

Megnéztem a Nulladik Változatot, ami hozta is a szokott formáját, viszont a következő csapattal akadtak gondok: Valami teljesen egyszerű rockzenét játszottak, de az énekes lejárt szavatosságú kannásborral melegíthetett, mert a koncert közepén levetkőzött, majd egy szál gatyában lejtett csábtáncot a főleg fiúkból álló első sornak. Persze mindenki halálra röhögte magát, mire a frontember fejhangon üvölteni kezdett:

– Há nemtom min vagytok ki ennyire, ez megy az Emtívín a klippbe meg Amerikába is mindenki ezt csinálja! Mi legalább sót is nyomunk, nem csak állunk aszt nézünk ki a fejünkből!

Mindegy.

Következett a szokásos dark-diszkó, ahol a tánc – akár egy bálon – szigorú koreográfia szerint zajlott:

1. szenvedő arcod a plafon felé fordul
2. széttárt karokkal egyensúlyozol
3. lassan lépsz előre hármat
4. lassan lépsz hátra hármat
5. az a párod, akivel először összeütközöl

Maradtam inkább a kocsmapultnál, majd átültem Mátyus Andrea asztalához, aki épp Andikával, a zenekara dobosával smárolt. Közben jöttek-mentek a népek, új társaságok alakultak, míg mások szétbomlottak, M.A. pedig kiszúrta egy régi ismerősét, és elvonult vele egy csendesebb sarokba. Így ott maradtam ezzel a macskaszemű lánnyal, aki rajta volt ugyan a listámon, mégis magamtól húztam ki, mert egészen biztos voltam benne, hogy sohasem fog összejönni. Andikát láthatóan untatta az egész világ, a jelenlétemet is legfeljebb apró zavarként élte meg. Olyan lehettem neki, mint egy képernyőre telepedett légy.

Vagy negyedórán át az asztal ellentétes sarkait bámultuk, aztán jobb híján feldobtam, hogy ihatnánk valamit. Csendesen bólintott.

Szereztem két boroskólát, de ez sem oldotta fel a hangulatot. Próbáltam történeteket mesélni, és amikor vicces rész jött, Andika kötelességtudóan kuncogott, de még a nevetésében is volt valami tragikus. Zaklatottság és hisztéria lengte körül, mindez valami felsőbbrendű eleganciával párosítva. Ugyanúgy feketét viselt, mint a helyi átlag, csak épp egy nagyságrenddel volt jobb azoknál a lányoknál, és az égvilágon semmire sem mentem vele. Abszolút nem volt kínos a helyzet, csak halálosan meddő, így kimentettem magam és nekiálltam könnyebb társaságot keresni.

Úgy öt perc múlva – ahogy a pult mellett egy sokkal készségesebbnek tűnő lánnyal beszélgettem – éles fájdalmat éreztem a sípcsontomon. Andika vonult el mellettem, majd mosolyogva visszaült az asztalunkhoz. Értek én a szép szóból, rendeltem még kettőt és újra nekifutottam. A párbeszéd ettől még nem vált gördülékennyé – mint ahogy a rá következő cirka tíz évben sem –, de abban azért megállapodtunk, hogy később bemegyünk táncolni, ha lesz valami jó szám. A vécére menet megkértem Gelkát*, hogy tegye be a Holdtól a Maradj Méget, ami abszolút első számú szerelmes dalnak számított azokban a körökben.

 

*Az, hogy még mindig van Magyarországon gothic-közösség, elsősorban Gelkának (bal alsó kép) köszönhető. A nyolcvanas évek vége óta vezet mindenféle klubokat, rengeteg koncertet szervezett, és ő szerkeszti a gothic.hu honlapot is.

Ez a szám akkor is ugyanilyen szarul szólt, de nekünk épp megfelelt. Kézen fogtam Andikát, behúztam magam után a tánctérre és összekapaszkodtunk. Tíz másodperc múlva sínen volt minden. Lassúztunk, mint a Csillagfény diszkóban, és tovább akkor is, mikor már valami brutál technóra ugráltak körülöttünk az emberek.

Egyszer össze fogom írni azt a tíz pillanatot, amiért érdemes volt megszületnem. Ez biztos köztük lesz.

M.A. némi szóváltást követően elviharzott, mi pedig elsétáltunk a Népstadionig. Hajnali négy múlt. Ilyenkor a buli után hazafelé tartók együtt utaznak azokkal, akik épp most keltek fel. Egy átlag reggel én is a fáradt melósok közt ülök, fázom kicsit, aludni szeretnék, de csak a szemem pihentetem, és minden megállónál felpillantok. Nem olvasok, nem hallgatok zenét, hisz regenerálódnom kell öt óra alvás után, hogy túléljem ezt a napot is.

Nem beszéltünk az úton, csak valahonnét a magasból vigyorogtunk a sok szerencsétlenre, a Batthyány térnél pedig finoman letereltem Andikát a metróról, és meg sem álltunk Békásmegyerig. Ott történt, ami történt, aztán tizenegy körül arra ébredtem, hogy nincs már ott, csak egy zsebkendőre rajzolt üzenetet hagyott az asztalomon. A mai napig megvan, tessék:

szep_almokat.jpg

Következő: Oh L'Amour!>>
     << Előző: Szotyibogár
         << Legeleje: Fontos dolgok

4 komment