"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2013.01.17. 10:01 Lotterfeld Boholy

Szotyibogár

Címkék: 1997

1997, Budapest. 24 éves vagyok.

Este tíz lehetett, és mivel fogalmam sem volt, mihez kezdjek, a Kolosy térről felsétáltam a hegyoldalba, arra a helyre, ahol öt évvel azelőtt csöveztem egy darabig. Kiültem egy szikla tetejére, iszogattam és azon tűnődtem, mi a következő lépés, vagy van-e egyáltalán olyan. Hazamenni nem volt pofám, mert hónapok óta nem fizettem, szóval esélyes volt, hogy bármelyik pillanatban kirakhatnak, és a hitelezőim is azt a címet ismerték. Hűvös volt, az alkohol sem melegített igazán, így átgyalogoltam a városon, és hajnali kettőkor becsöngettem Barbihoz.

Egyszer elmentem a Riff-Röff Rock Klubba megnézni Mátyás Attila új zenekarát, az Agnus Dei-t. Koncert után Barbi, a társaság önjelölt középpontja feldobta, hogy rendez egy házibulit, olcsóbb az, mint hajnalig ülni egy kocsmában. Erről a lányról tudni kell, hogy nem csúnya volt, hanem rusnya, ápolatlan, és kifejezetten ellenszenves. Ittunk rendesen, másolt kazettákról üvöltött a Sisters of Mercy, majd lassan elszállingóztak a vendégek. Rajtunk kívül csak egy vidéki fiú maradt, de ő fészket rakott két összetolt fotelben és elaludt. Innentől magamnak is úgy szoktam mesélni ezt a történetet, hogy testen kívüli élményben volt részem, és a szoba közepén lebegve kívülállóként szemléltem, ahogy Barbi a nadrágomban kotorászik, majd gyorsan elrendezzük ezt a bélyeggyűjteményes ügyet, de valószínűbb, hogy átkapcsoltam „mindegy, csak lyuk legyen rajta” üzemmódba. Életem egyik legnyomasztóbb emléke, ahogy ez a káposztaszagú lány ugrál rajtam, tüskés bokorerdő takarja az alhasát, és löttyedt mellei himbálóznak az orrom előtt. Komolyan, hetekig rosszul voltam utána, ijesztőbb dolog csak egyszer történt velem, talán egy éve, amikor hazafelé bicikliztem, és egy arab taxis teljes gázzal rám fordult a kereszteződésben. Halál pontosan tudtam, hogy a bringa hátsó kerekét kapja majd el, és ahogy kiüti alólam, először a combcsontom törik el a motorházfedél élén, majd az A-oszlop veri szét a gerincem, és csak ezután következik a megnyugtató öt méteres repülés a fehér alagútig. Végül centikkel elvétette, de ez a pár másodperc néha minden ok nélkül újra lejátszódik a fejemben.



Barbi nagy nehezen felébredt és elmagyaráztam neki, hogy vége a világnak, lövésem nincs, mi lesz most, és lesz szíves egy időre befogadni. Egy hétig csak éjjelenként mertem kimenni az utcára, és Rékát is kerültem azután, hogy szó nélkül leléptem, és otthagytam a kifizetetlen lakásban. Persze simán lenyomozta, hol bujkálok, és amikor a szeme elé mertem kerülni, átbeszéltük az ügyet. Szerencsére a főbérlő csak az én cuccaimat tartotta vissza, az apja pedig segített elhurcolkodni, de arról szó sem lehetett, hogy visszaköltözöm hozzájuk, mert a család szemében – tök jogosan – én lettem az első számú közellenség. Bekérezkedtem egy sráchoz, aki régebben plakátokat ragasztott nekem, őt viszont figyelte az a gyáli társaság, akiknek tartoztam. Egy este elkaptak a villamosmegállóban, de sokra nem mentek velem, mert a ruhán kívül, ami rajtam volt, semmi vagyonom nem maradt. Megúsztam némi ordibálással, majd Réka tanácsára vettem egy Expressz újságot, és nekiálltam állást keresni. Felhívtam az első gumiszervizt, amit találtam, és másnap, a huszonnegyedik születésnapomon munkába is álltam.

Kis műhely volt egy Fehérvári úti gyártelepen, és a főnökömön kívül én voltam az egyetlen alkalmazott. Ügyfél az elég ritkán nézett be, nem is ebből élt a cég, hanem valami speciális szerződésük volt a Taurus gumigyárral, és teherabroncsokat szállítottak más szervizeknek. A munkaidőm nagy részében üldögéltem, újságot olvastam, vagy dartsoztam, szóval szimpatikus volt az egész, eltekintve attól, hogy a fizetésem mai árfolyamon talán ha nyolcvannezer forint lehetett. Félszuterén lakrészt béreltem egy budaörsi öregasszonytól, a pénzem nagy része ráment, de legalább önállóan laktam valahol.

Nagyon sokat lógtam Andreával, a Lélekzet énekesnőjével. Újságírónak készült, temetőket fotózott, és nem divatleszbi volt, hanem frankón undorodott a férfiaktól. Még az anyját is csíptem, mert kézműves boltja volt a Fény utcai piac mellett, és csodás zöldborsólevest főzött másnaposság ellen. Akkoriban – legalábbis azokban a körökben, ahol én mozogtam – nem volt egyszerű droghoz jutni, ezért huszonnégy éves koromig nem is próbáltam ki semmit. Hétvégenként a Lyukba jártunk, vagy a PeCsa The Cure Klubbjába, amit az egyik kisteremben tartottak, jellemzően úgy, hogy a szomszédban Dieter Bohlen rajongói lötyögtek a Bad Boys Blue-ra.

Ha egyszer hatalomra kerülök, betiltom a kilencvenes éveket, az egészen biztos.

Egy ilyen szeánsz alkalmával Andrea elővett egy doboz gyógyszert. Valeriana volt, vagy valami hasonlóan gyenge nyugtató. Feldobta, hogy vegyünk be fejenként négyet, igyunk rá sok sört, és nagyon jó lesz a buli. Fel is pörögtünk, de annyira, hogy hajnali kettőig nem tudtunk felállni a székből, csak néztünk magunk elé, és vártuk mikor múlik el a rosszullét.

matyus_andrea_kepei.jpg
Mátyus Andrea képei

Aztán pár hétre rá egy koncerten megállított valaki, hogy vennék-e füves cigit. Besodorva árulta, nyolcszáz forintért darabját, ami közel egy napi fizetésem volt. Sebaj, egyszer élünk, hazavittem és elszívtam. Ettől már nemcsak szédültem, hanem a vécét is összehánytam, de nem adtam fel, mert milyen huszonéves már, aki nem drogozik.

Csapó három.

Réka nem kis utánajárással szerzett egy varázslós bélyeget, sötétedés után felmentünk a Harangvölgybe, szakszerűen ínyre helyeztük és vártunk a hatást. Először a hegyoldal fái nőttek meg, fenyegetően hajladoztak, és egyre közelebb furakodtak hozzánk. Réka meggyújtott egy teamécsest és elmagyarázta, hogy ez fénykör a mi világunk, nincs más biztonságos hely az erdőben, de ha erre a kis lángra koncentrálunk, nem lehet baj. Hát néztük a gyertyát, tényleg megnyugtató volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy megmozdul a szotyihéj, amit épp kiköptem. Lábai nőttek és szörnyű ronda bogárrá változott. Először csak én láttam, de miután felhívtam rá a figyelmét, Réka is észrevette, és hajnalig kotorásztunk a fűben, hogy megszabaduljunk a zebracsíkos férgektől.

Mire kivilágosodott, elmúlt a cucc parás része, és ahogy felültünk a reggeli első buszra, az egész világ börleszkbe váltott. Röhögtünk egymáson, az embereken, vagy csak a röhögésen röhögtünk, mert minden emlékeztetett valamire, hogy mi az, rég elfelejtettük, de biztos nagyon vicces volt.

Utána napokig éreztem a kis papírfecni helyét. Hiányzott. Ha akkor ad valaki még egy bélyeget, azonnal betoltam volna, és ez megijesztett. Úgy döntöttem, abbahagyom a kísérletezést, és a boroskólán túl nem próbálkozom semmiféle tudatmódosítóval. Igazából inni sem nagyon szerettem. Valamiféle idegen anyagnak éreztem az alkoholt, egyfolytában figyeltem magam és vártam, mikor tisztul ki a véremből.

Nyugodt idők következtek, csak sose volt egy fillérem sem, mert rosszul kerestem, tartoztam fűnek-fának, plusz a pénz beosztásához mindig is olyan sötét voltam, hogy azt – elrettentő példaként – tanítani kellene.*

* Múlt héten például bementem egy Icelandbe, mert elfogyott a tej, aztán valahogy csak tele lett a kosár halál értelmetlen, felesleges dolgokkal, mert meg kell venni minden szart, ami le van értékelve egy fontra. És akkor még nem beszéltem az ebay-en túrt használt játékokról, amikhez ugyanúgy cracket kellett torrentezni, mert az előző tulaj beregisztrálta őket, viszont a szoba közel felét elfoglaló Kázmér és Huba összesről komolyan nem én tehetek, de tényleg. Érdekes, hogy csak a privát pénzügyekben vagyok ekkora gyökér. Amikor a Tündérgyárat építettük, nálam volt a kassza, és egy többmilliós beruházást zavartam le úgy, hogy a végén csak valami hatezer forint nem stimmelt.

Szóval a körülményeimhez képest a legokosabb döntés volt akkor, hogy kocsit vettem. Nem is akármilyet, egy benzines, kétezer köbcentis Opel Rekordot, ami rohadt mindenhol, dőlt belőle a füst, de a tulaj odaadta részletre. Három napot mászkáltam vele, majd miután lejárt a műszakija, beállítottam a műhelybe, és felújítás címén darabokra szedtem. Vettem néhány alkatrészt, de így meg albérletre nem jutott, csak néhány ezrest csöpögtettem a néninek, aztán hitelre ebédeltem a büfében, vagy a váltópénzből finanszíroztam az unortodox gazdaságpolitikát.

opel_rekord.jpg

Ment ez egészen addig, amíg egy nap beállított hozzám egy pasi, közölte hogy ő a főbérlőm fia, és azonnali hatállyal felmond. Adjam át a kulcsokat, és a holmijaimat majd megkapom, ha rendeztem az elmaradásomat. De ha már itt tartunk – és ezt volt az egészben a legrosszabb – benézett a szobába, és csak egy kávésbögrét talált ott, matracot, néhány könyvet, ezen kívül semmit. Hát milyen ember vagyok én, hogy semmim sincs, mert akinek semmije sincs, annyit is ér, és kifejtette, milyen mélyről jött: Húsz forinttal kezdte, amit a nagymamájától kapott, majd nyulakat tenyésztett, aztán szenet lapátolt iskola mellett, kamionokat pakolt, és nézzem meg, most mekkora biztonsági céget vezet.

Szörnyű volt hallgatni, pláne mert teljesen igaza volt. Vitatkozni nem mertem vele, csak magamban mondogattam, hogy téved, sokra viszem majd, sőt lesz még Index-címlapon is a boholy.blog, megveszem én ezt az egész gyártelepet a Fehérvári úttal együtt, csak ki kell várni. Persze csak a sértett önérzetem pufogott, miközben fingom nem volt róla, mit kezdjek az életemmel. Ez mondjuk most is homályos néha, de a végén rájövök, kisdobos becsszó.

A következő hetekre elég zavarosan emlékszem. Aludtam ismerősöknél, ismerősök ismerőseinél, sőt még a Lélekzet csepeli próbatermében is. Andrea adott hozzá egy kulcsot, persze nem azért, hogy ott húzzam meg magam, csak bekamuztam valami közelebbről meg nem határozott zenei projektet. Az óvóhelyen nem dohszag volt, hanem csípős ammóniabűz áradt valahonnan, ami beette magát a ruháimba, és egy rongyokkal letakart hordágyon aludtam, még is jobb szerettem itt csövezni, mert egyre kellemetlenebbé vált minden este szívességet kérni valakitől. Látszott rajtam, hogy nagy a baj, meg az is, hogy ebből nem mászok ki egyhamar, és ezért nagyon gyorsan lefogytak az egyéjszakás kreditjeim – Sajnálom, most nem tudok segíteni – hallottam egyre többször, és persze őket okoltam, nem magam, pedig a barátaim nem fordultak el, nem váltak érzéketlenné, egyszerűen feladták.

A próbaterem kulcsát vissza kellett adnom, így ha munka után nem jött össze semmi, az éjszakai buszon zötykölődtem, vagy egyszerűen a szabad ég alatt aludtam. Egyszer a Bartók Béla út-Karolina kereszteződésénél felmásztam a vasúti töltésre, és ahogy helyet kerestem magamnak a bokrok közt, megláttam egy alvó csövest. Iszonyú álmos voltam, és mivel ez már szeptember vége felé történt, fáztam is rendesen. Megbökdöstem az ember vállát, talán azért hogy cigit kérjek tőle, de nem mozdult. Merev volt, mint a kő. És nem szaladtam el, nem hívtam a rendőrséget, hanem lehúztam róla a takarót** és húsz méterrel arrébb lefeküdtem aludni. Reggel az ellenkező irányba indultam el, még csak vissza sem néztem.

**Azóta is sokat gondolkozom rajta, hogy ez a történet valóban megesett, vagy csak annyira kimerült voltam, hogy behaluztam. Utóbbi esélyes, mert a sztori több verzióban van meg nekem, és képtelen vagyok eldönteni, melyik a valós.

Azt hittem, nincs ennél lejjebb, de ekkor összefutottam Ádámkával. Őt még a kisházas időkből ismertem, és a nagyszájú budai gazdaggyerekből közben pózer bűnöző lett. Anyunak már a rendszerváltozás előtt Kft-je volt, lakás, kocsi, amerikai nyaralás, mindez nem volt elég, mert betörni és lopni izgalmasabb. Bejárt hozzám a műhelybe és nyomta a szöveget, hogy milyen balhékon van túl, mennyi drogot adott el a Speed diszkóban, és hasonlók. Nem hajtottam el, mert mindig volt cigije és kisegített néha, de éreztem, hogy baj lesz ezzel a csávóval, és a biztonság kedvért felírtam egy cetlire a rendszámát. Hétfőn este, közvetlenül zárás előtt megjelent egy terepjárós haverjával, és ráálltak az aknára azzal a dumával, hogy zörög a kipufogó. Segíteni akartam, de a srác lepattintott azzal, hogy boldogul, Ádámka pedig kihívott cigizni és egy végtelenített telefonkártyát mutogatott. Kis áramkör volt ráapplikálva, és ha lejárt, automatikusan újratöltötte az egyenleget. Asszem ötezer forintért árulta darabját. Tíz perc múlva elhúztak, és már oltottam volna le a villanyt, amikor észrevettem, hogy hiányzik négy olyan gumi, aminek darabja került akkor huszonhatezer forintba.

Hívtam a főnökömet, ő meg a rendőrséget. Kijött két járőr, kérdezgettek, elmondtam nekik mindent, beleértve Ádámka rendszámát is. Abban maradtunk, jelentkeznek majd, ha be kell mennem egyeztetésre.

Másnap elaludtam, tizenegy után ébredtem. Kicsit rágódtam az ügyön, majd úgy döntöttem, nem megyek be többet dolgozni. Nem féltem, mert semmi közöm nem volt a lopáshoz, attól sem tartottam, hogy kirúgnak, mert iszonyúan nem érdekelt már az egész. Egyszerűen szégyelltem magam. Volt még párszáz forint a zsebemben, és brassóit vacsoráztam egy Boráros téri bódéban. Körülöttem jöttek-mentek az emberek, és tudtam, hogy van lakásuk meg rendes életük, és fáztam, és gyűlöltem őket, mert nekem nincs.

Leültem gondolkozni, és arra jutottam, keresek magamnak másik munkát, de ha éhen döglök közben, akkor is hanyagolom a rosszul fizető helyeket, mert pár hónap vegetálás után ugyanide jutnék. Találtam is egy kamionmosót, ahol negyvenezret ígértek, persze tizenkétórázni kellett érte, de ez kicsit sem zavart.

Az első hét végén sétáltam „haza” az aktuális rejtekhelyemre, de egy barom felgyújtotta a motyómat, semmi sem maradt belőle. Felhívtam Andreát, hogy aludhatnék-e nála. Valamit sutymorgott az anyjával, majd jött a szokásos „sajnálom”, én pedig megvontam a vállam. Éjfélkor megnéztem a Miniszter Félrelépet, buszozgattam kicsit, majd másnap kivettem egy szobát Békásmegyeren.

És eldöntöttem, hogy keményen dolgozom, apránként építem fel magam, ahogy kell, és soha többé nem hagyom magam a peremre sodródni. Megváltozom, mint Renton a Trainspotting végén:

„Hogy miért csináltam? Akármit is válaszolnék, hazudnék. Az igazság az, hogy rossz ember vagyok. De ezen változtatok. Megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam, és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek, mint maguk. Lesz állásom, családom, rohadt nagy tévém, mosógépem, kocsim, cd-lemezem, elektromos konzervnyitóm. Jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, három részes öltönyöm, kvízjátékom, gyerekeim. Séták a parkban, rendes munkaidő, golf parti, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén, ha már nincs semmi: A halál.”

És majdnem így is lett.

Következő: Szép álmokat!>>
     << Előző: Szóljon hangosan az ének!
         << Legeleje: Fontos dolgok

8 komment