"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy


2012.12.25. 15:17 Lotterfeld Boholy

Szóljon hangosan az ének!

Címkék: 1996

1996, Budapest. 23 éves vagyok.

Nálunk ősi családi hagyomány, hogy a lakásban fal nem maradhat üresen, tele kell aggatni a létező összes csetresszel. Mivel anyám az ezermester-beállítottságú pasikat rotálta, a mini perzsaszőnyeg, népi mintás bili, és a komcsi plakettek mellett saját alkotások is sorakoztak: Volt vényvisszaverő matricával borított papírvadászgép, kazánlemez Rambo-tőr, és rengeteg festett-pácolt fadarab, mert az nyugtatja a szemet, otthonos, és tök egyéni.

Lehet, ezért gyűlölöm a tárgyakat.

uglyhousephotos.jpg
uglyhousephotos.com

Mandolin is lógott a falon, egyszer kipróbáltam unalmamban. Lefogtam néhány hangot, pengettem az ujjammal, és lenyűgözött, hogy ez az egyszerű töredezett dallam azért szól, mert ÉN játszom egy hangszeren. El is döntöttem rögtön, hogy gitárhős leszek, de jegelnem kellett az ügyet, mert nem sokra rá leléptem otthonról. Az elhatározásomról később sem feledkeztem meg, és igazából ezért barátkoztam zenészekkel, ezért nyitottam a Shangri-La-t, szerveztem fesztiválokat, és ezért kerültem bele a koncertplakát-bizniszbe. Halál komolyan vettem a rákenrollt, mindent ennek rendeltem alá, és mindent megtettem, kivéve két apróságot: Sosem gyakoroltam, és meg sem próbáltam saját zenekart alapítani. A botfül és zéró kézügyesség kissé megakasztotta a karrierem, de most már – közel húsz évvel később – majdnem pontosan megy a Felkelő Nap Háza, és a Magyar Népmesék főcímzenéje is összejön háromból kétszer. Másfél évvel ezelőtt teljesült egy régi vágyam, így végre álmaim gitárján tárolhatom a szennyest, de tartok tőle, már nem lesz belőlem rocksztár. Valahogy majd csak kiheverem.



Ezek után nem meglepő, hogy ügyfeleim közül különösen a Zenész Magazinra voltam büszke. Az újságot Soltész Rezső szerkeszti évtizedek óta, de személyesen nem találkoztam vele addig, amíg egyszer nagyon eltoltam valamit. Késve kerültek ki a plakátjai, ráadásul a városnak nem is arra a részére, ahová kérte. Az irodájában fogadott, világosbarna öltönyt viselt, és sugárzott belőle az a fajta úriemberség, ami nem a pénzen múlik, kizárólag születés és neveltetés kérdése. Rezső úriemberesen megkínált kávéval meg aprósüteménnyel, úriemberesen elküldött a halál retkes faszára, majd úriemberesen kifizetette a számlát, pedig simán lealkudhatta volna a felére.



Minden egyszerűnek és izgalmasnak tűnt, mert huszonhárom évesen az országot jártam, és úgy éreztem, mintha egy road movie főhőse lennék: Beindítom a kocsit, rágyújtok, átnézem a napi teendőimet. Benzinkút, gyorsétterem, a külvárosban bepakolok néhány csomagot, és egy napszemüveges ősz rocker pénzzel teli borítékot csúsztat a kezembe. Felhajtok a pályára, lehajtok a pályáról, Szeged előtt intek az ötös út mellett álló lányoknak, majd visszafelé beülök egy kockás abroszos étterembe. Estefelé egy macinadrágos klubtulajjal beszélgetek, az emberből émelyítő parfümszag árad. A személyzet a pultokat tölti fel, közben megy a beállás, épp a dobok hangszínét lövik be. Színes fények gyulladnak ki, és teszik otthonossá ezt a betonteknőt, majd megtelik a hely fiúkkal-lányokkal. Boroskóla, boroskóla, gyros, boroskóla, aztán egyszer csak eldőlök, és másnap kezdődik mindez elölről.

Úgy éreztem, minden rendben, sőt ennél nem is mehetne jobban, aztán egy reggel csörgött a telefonom:

– Szevasz, Jóföldy vagyok – mondta Jóföldy. – Lenne egy üzleti ajánlatom.

Ez a gumiarcú, lángvörös hajú csávó a kilencvenes évek elején tűnt fel, és az elsők között kezdett el zugplakátokkal foglalkozni, majd később, amikor már megszámlálhatatlan csapat járta a várost és ragasztgatták le egymást, ő szervezte ki az „iparágat” a káoszból. Gallasszal közösen alapított cége intézte az akkor futó alternatív zenekarok többségének koncertjeit meg a kiadással kapcsolatos háttérmunkákat. Jóföldy később az Akela turnémenedzsere lett – erről a korszakról nem is olyan rég halottam pár érdekes történetet, de inkább nem mesélném el –, majd gyerekdarabot írt Aprajafalva címmel, törpeszínészeket toborzott, és körbehaknizta az országot. Egyszemélyi felelőse az ezerkettes Ladák kesztyűtartóiban kallódó Hupikék Törpikék kazettáknak, és az éneklő Tini Ninja Teknőcökről is ő tehet. Nyolcvan évre titkosították az anyagot, de véletlenül megtudtam, hogy mindkét produkcióban a Prosectura nevű punkzenekar játszotta fel az alapokat.

Egyébként Jóföldy foglalta össze legszebben a piacgazdaság lényegét. Épp azt magyaráztam neki, hogy mekkora médiaszakemberek vagyunk, amikor leintett:

– Dehogy vagyunk médiaszakemberek! – mondta. – Kurvák vagyunk, széttesszük a lábunkat, aztán ha megbasznak minket, van vacsora, ha nem, nincs. Ennyi.

Szóval ez a géniusz, a vadkapitalizmus polihisztora felhívott, és megkérdezte:

– Nincs kedved beszállni a LEGÁLIS médiába?
– Hogyne lenne.

A Promix akkoriban vezette be a City Light Postereket, és Jóföldyt kérték fel külsős koordinátornak. A plakátok első verziója még nem világított, zöld fémtáblákra ragasztottuk őket a Csepel Művek egyik hangárjában. Telepítés után kaptunk egy címlistát, hetente ellenőriztük, cseréltük amit kellett, majd lefényképeztük az eredményt. Kezdetben együtt csináltuk az összes munkát, majd megállapodtam Is’vánnal, hogy ő marad a zugplakátoknál, én meg elviszek magammal két embert, és csak a CLP-vel foglalkozom, a továbbiakban pedig nem osztozunk a bevételen. Anyagilag így jobbnak tűnt, meg a közterületesek is ekkoriban kezdtek komolyan rászállni a plakátragasztókra. Már éjjel sem lehetett tőlük nyugodtan dolgozni, mert három műszakban járták a várost, és durva bírságokat szórtak a nyakunkba.

Jóföldyről tudtam, hogy nehéz ember, de hamar kiderült, hogy még Gallasznál is rosszabb. Ő nem hitegetett azzal, hogy holnap, a jövő héten, vagy a világvége után fizet, hanem ha bármi hibát talált, buktam a pénzt. És könnyen talált, mert meg volt határozva, hogy milyen szögből, milyen fényviszonyok között kell a táblákat fényképezni, a felület persze legyen tükörsima, ami a harmadik réteg után nem olyan egyszerű. A határidőket is olyan ügyesen alakította, hogy mondjuk Győr után három órával már Nyíregyházával is végeznem kellett, szóval mindig akadt valami gond. Hamarosan százezres mínuszba kerültem, mert nem csak a munkadíjat vonta le, hanem a benzinpénz és a területekért járó alapdíj is sokszor úszott.

Ez még nem lett volna akkora baj, mert továbbra is besegítettem néhány koncertszervezőnek. Mindenféle nyomdai anyagot gyártattam, a plakátokat meg Is’vánra és a csapatára bíztam. Mivel ez a műfaj elég árérzékeny, a Gallasztól örökölt olcsójánossal voltam kénytelen dolgoztatni. Tényleg csak gombokat kért, de olyan munkát ritkán adott ki a kezéből, amit elsőre, minden reklamáció nélkül átvettek volna tőlem. Csúszott a gyártás, nem stimmelt a papír, az összeragadt gusztustalan hulladék közt nem akadt egy helyes nyomat sem. O. János negatív rekordja egy adag kártyanaptár volt, amit kutyaeledeles zacskóban szállított le négy perccel a megrendelő érkezése előtt, úgyhogy időm sem volt átnézni. Emberem a következő kifogásokat emelte:

1. a naptárak nincsenek lesarkítva, és a fólia is hiányzik, egyébként meg
2. kétezer darabot rendelt, nem 876-ot, ami mindegy is, mert
3. a színek sem jók, de legalább
4. szétfolyt a papíron a festék, ami egyébként sem karton, hanem
5. gyűrött vékony szar, tehát mit szólnék ahhoz, ha ezért
6. húsz forintot se szeretne fizetni, nemhogy tizenötezret?

A csillaghegyi ház Réka nagynénjéé volt, aki a lelkünkre kötötte, hogy nincs buli, dohányzás, tömegszállás. Történt, hogy Nulladik Változat énekese összeveszett a nőjével, én meg felajánlottam neki a kanapét egy időre. Ria felhívott valamelyik este, de csak Tibor volt otthon, aki kissé bebaszva közölte, hogy ő egy rockisten, egyébként meg itt lakik, szóval nem számít idegennek, bármilyen ismeretlennek tűnik is a hangja.

Három napot kaptunk a költözésre.

Kivettem a Hős utcában egy lakást, a kéthavi kauciót pedig ellinkeltem azzal, hogy nagy pénzt várok, és ha megérkezik, akkor kifizetek egy évet előre. Ekkor már nagyon rosszul ment a bolt, igazából át sem láttam, kinek mennyivel lógok. Réka a postán dolgozott valami nagyon szánalmas fizetésért, én pedig mint egy rossz drogos, eladtam a tévét, a hifit, sőt néhány ékszere is a zaciban végezte. Napi szinten öltük egymást, és nem csak a pénztelenség meg a stressz miatt. Mindketten tudtuk, a mi ügyünknek vége van már. Ő még békült volna, én viszont nem akartam ezt tovább húzni.

Oda-vissza túl voltunk több megcsaláson, nem éltünk, csak laktunk együtt, ezen kívül semmi közünk nem volt egymáshoz. Felosztottuk a lakást, csak az ágy maradt közös. Új nőt akartam, egy vadonatújat, aki mindenben az ellentéte. Arról, hogy ki legyen ez, lövésem nem volt, ezért tudományosan felállított kritériumok alapján – fekete haj, macskaszem, jó segg – jelölteket állítottam. Andika volt mindhárom. Az elsővel összejöttem a Lyukban, de közvetlenül azután, hogy kijöttünk a színpad mögötti sötét helyiségből, valami halál vad ezoterikus dumába kezdett a szívcsakráról meg az előző életben összekötött sorsokról. Skippeltem inkább, és a következő alannyal foglalkoztam. Belógtunk éjjel a temetőbe, ott egy padon össze is jött a nász, viszont a kislány kifejtette, hogy ő most épp húsz éves, és szeretne még vagy ötven pasit felpróbálni, mielőtt megállapodik. A harmadik Andika tűnt a legnehezebb esetnek: Ő a Lélekzet nevű zenekarban dobolt, de közben kavart az énekesnővel is, aki szintén Andika, és külön megkért rá, hogy ne Andikázzam le, tehát az alábbi képet Mátyus Andreától kaptam, és Simonyi Zsolt készítette kilencvennyolc nyarán.

lelekzet.jpgközépen Andrea és Andika

Egy ilyen ügybe – ahol még az se biztos, hogy férfiként esélyem van – nem akartam belekezdeni, így is akadt kezelni való probléma bőven. A lakbért nem fizettem már egy ideje, amit egy képzelt ismerősöm tartozásával indokoltam, de bizisten kihajtom belőle, aztán megadom oda és visszamenőleg. Közben csak pörgött agyamban a semmi, és olyasmiket gondoltam, hogy lehetne az utcán parkoló összes kocsi az enyém, a nyomda is, ami folyamatosan elkúrt szórólapokat szállít, meg néhány koncerthelyszín, ahol majd fellépek az elképesztően sikeres zenekarommal, és gitártokba kell pakolnom a gázsit, mert a zsebemben már nem fér el a pénz. Mégis napról napra messzebb kerültem a gazdagságtól, mert egy épeszű ember ilyenkor kiszáll, és NAGYON GYORSAN elmegy dolgozni valahová, én viszont nekiálltam kölcsönkéregetni. A hivatalos gengszterkamat havi száz százalék volt akkoriban.

Az elsőt még visszafizettem, a másodiknál buktam a mikrobuszt, és még így is maradt tartozásom bőven. Ekkor sem adtam fel, hanem összeszerveztem az Akelát meg a Junkiest egy szilveszteri bulira. Biztosra mentem, így jó előre megrendeltem a plakátokat, egyszerűre terveztem, óriási betűkkel, hogy még krumplinyomdával se lehessen elrontani. Szépek lettek egyébként, csak a szállítás csúszott két hetet, így december 31-én délelőtt kaptam meg őket. Mint az őrültek, végigragasztottuk a várost, és annyira kész voltam a végén, hogy el se mertem menni a koncertre, hanem Zsigát küldtem oda bokszzsáknak. Ő nyolcvan jegyet adott el a helyszínen, de ez a költségek negyedére nem volt elég. A Junkiest később elrendeztem, de az Akelának szerintem a mai napig lógok, nem tudom már mennyivel.



Januárban és februárban még próbálkoztam ezzel-azzal, de leginkább csak ültem otthon és néztem ki a fejemből. Csörgött a telefon, nem vettem fel, dörömböltek, nem nyitottam ajtót. Kicsit megéreztem, milyen lehet Gallasz bőrében lenni. Március elején egyszer csak elegem lett. Felmarkoltam a párszáz forintnyi összes vagyonunkat, vettem a sarkon egy üveg bort, és elindultam világgá.

Következő: Szotyibogár >>
     << Előző: Gallasz
         << Legeleje: Fontos dolgok

8 komment

2012.11.22. 14:04 Lotterfeld Boholy

Gallasz

Címkék: 1996

1996, Budapest. 23 éves vagyok.

Kilencvenhat nyarán elképesztő koncert és fesztiváldömping kezdődött. Mark Knopfler, Tina Turner, a Red Hot Chili Peppers, és sokan mások, a vízparti kempingek közelében pedig lépni sem lehetett a Sziget-klónoktól. A programok fele bukott a túlkínálat meg a dilettáns szervezés miatt, de olyan is akadt, amit biztonsági okokból inkább titkolni, mint reklámozni kellett. A Matáv-WOMUFE Fesztiválon fellépett a Dead Can Dance, és az alig kétezer főt befogadó Budai Parkszínpadra vitték a koncertet. Erről a zenekarról tudni kell, hogy a sötét oldal (Cure, Nine Inch Nails, Sisters of Mercy, Bathory, de akár a Metallica is) rengeteget merített a munkásságukból, és amíg ment a dark-ghotic őrület, abszolút kategóriagyőztesnek számítottak. Kezembe nyomott az egyik szervező két jegyet, és tíz fénymásolt A/4-es plakátot, hogy tegyük ki valami sötét mellékutcában, de lehetőleg olyan környéken, ahol csak nyugdíjasok laknak, mert rettegnek a tömegnyomortól. Amint várható volt, legalább annyian maradtak kint, mint ahány szerencsés bejutott, és a környék fáin fürtökben lógtak az emberek.

Lisa Gerrard nem evilági teremtmény, az teljesen biztos. Ahogy megjelent a színpadon, abba maradt a taps, fütyülés, és éljenzés. Néma kussban ültük végig a másfél órát, a végén még én is állva tomboltam, pedig nem vagyok fogékony a tömegpszichózisra. Erről a nőről elhiszed, hogy egy haragos isten papnője, és ahogy énekel, az nem mérhető senkihez. Világzenének nevezik azt, amit játszanak, de végig úgy éreztem, mintha egy rakétában ülnék: Szétszakít a gyorsulás, nem kapok levegőt, nem hagyják, hogy levegőt vegyek, szervusz Einstein, lehagytuk a fénysugarakat, de csak rohanunk a végtelenbe és tovább.



A Besh o droM egyik tajga ült mellettem, bólogatott végig, majd mikor elült az ordibálás, megjegyezte, hogy jó volt ez tényleg, de pontatlanabbul játszottak, mint a lemezen. Béla, hát ez meg kit érdekel? Itt a világ egyik legkomolyabb zenekara, te meg a szádat húzod?

A koncert után pár nappal szólt Is’ván, hogy felhívta a Gallasz, és beszélni akar velünk. Róla és Jóföldyről az előző részben volt szó. Ketten alapították az Abrakadabra Kft-t, koncertszervezéssel, zenekarok menedzselésével, és reklámmal foglalkoztak. A reklám alatt a zugplakátok gyártását és ragasztását kell érteni, és sokáig ők futtatták a Kispált, Akelát, meg a Pál Utcai Fiúkat. Ja, a Quimby is náluk kezdett.

Mi akkor kerültünk képbe, amikor valamin összebalhéztak, Gallasz kivált a cégből, és szüksége volt egy csapatra, akik bedolgoznak neki. Arról szó sem lehetett, hogy visszakapja a város harmadát, mert addigra tíz emberünk volt, és nagyobb szervezőknek, de még a Budapest Filmnek is dolgoztunk.

Gallasz úgy nézett ki, mint egy kövér pattanásos kamasz, némi borostával és SZTK-keretes szemüveggel. Rezignáltan beszélt, furcsa-lassú humora volt és folyton a politikai kapcsolataival kérkedett. Végzettsége szerint magyartanár, és állandó szervezője az EFOTT-nak. Ígért fűt-fát, milliónyi plakátot. Mondtam is neki, hogy ehhez kevesen vagyunk, így beajánlotta koordinátornak egyik alvezérét, Zsigát. A srác a legkomolyabb papírtigris, akit életemben láttam: Gyúrt heti hatszor, reklámszatyornyi fűvel mászkált, hajtotta a lányokat a gyáli diszkóban, és olyan szövege volt, hogy mindenki fetrengett a röhögéstől. Internetről még nem is hallottunk, de a csávó már akkor hozta a Napirajz-életérzést 3D-ben.

Gallasz közben szállította a munkát, alig győztük ragasztani. Fizetni meg valahogy mindig a jövő héten akarózott neki, aztán kezdett eltünedezni, és területünkön idegen arcok jelentek meg. Amikor kérdőre vontam az egyiket, hogy miért itt ügyködik, amikor minden zugplakátos csapatnak megvan a területe, annyit mondott csak, a Józsi küldte. Nem elég, hogy lógott egy halom pénzzel, még a munkánkba is belerondított. Ismertem a nyomdászát, és ő is arról panaszkodott, hogy rengeteggel tartozik, nem lehet elérni, és másokkal gyártat, ami ugye azt jelenti, esze ágában sincs kifizetni minket. Egyszer valahogy megtudtuk, hogy délután kettőre megy számlázni a Youth Hostel egyik arab tulajához, akit látásból ismertem. Bekopogtunk Szemír irodájába, és előadtuk az egész történetet, miszerint rengeteget dolgoztunk, többek között az ő cégének is, csak a fővállalkozó miatt valahogy nem jutott el hozzánk a pénz.

– Mennyivel tartozik a Gallusz? – kérdezte.
– Nyomda kettőhúsz, plakát százharminc.
– Jól van, srácok – benyúlt az övtáskájába, és leszámolta nekünk, ami jár. – Majd én megbeszélek vele mindent, ne aggódjatok.

Fél óra múlva csörgött a telefonom, de Gallasz annyira üvöltött, hogy nem értettem belőle semmit. Ezt meg is mondtam neki, majd kinyomtam. Később találkoztunk egy kávézóban, ahol megpróbálta elmagyarázni, hogy azzal a pénzzel, amit elhoztunk, a világot akarta megváltani, és meg kell értenem, ez fontosabb, mint az embereim fizetése. Kicsit még filozofálgattunk ezen, majd elhajtottam.

Nagy szerencsém volt, mert mint később megtudtam, a lottó ötösre nagyobb az esély, mint őt fizetésre bírni. Gallasz József azóta kétszer szerepelt a hírekben: Ő volt Magyarországon az első ember, akit lecsuktak, mert nem fizette a gyerektartást, 2009-ben pedig azon az Air France gépen utazott, ami az Atlanti-óceánba zuhant. Béke poraira, de Gallasz egy pitiáner csaló volt, nem az underground legendás alakja, ahogy azt a nekrológok beállították. Cégről cégre járt, először eljátszotta, hogy ő Dollár Papa, majd – kilencvenhatban vagyunk – százezres kifizetetlen számlákat hagyott maga után. Személyesen legalább tíz embert ismerek, akiket lehúzott, neve a mai napig szitokszónak számít a nyomdaiparban. Legutoljára 2006-ban szembesültem ezzel, amikor egy grafikai stúdió gyűjtőjén megláttam a nevét.

– Nocsak, itt járt a Józsi? – kérdeztem. Az ember meg csak fogta a fejét, hogy beszéljünk inkább másról, mert egy teljes havi rezsi kijönne a számlákból, amiket „elfelejtett” kifizetni.

gallasz.jpg

Valamikor nyár végén felhívott Rósz Gyuri, és megkért, hogy vigyem le az Ugatha Christie-t egy pécsi koncertre. A kispolszki méretű 900-as Fiat mikrobuszba bepakoltuk a teljes felszerelést, a zenekart, plusz Rékát, és útnak indultunk. Az első ötven kilométeren nem volt gond, majd gyengülni kezdett a motor, és csak alapjáraton ketyegett. Ha megnyomtam a gázt, egyszerűen lefulladt. Pistivel, a basszusgitárossal igyekeztünk kitalálni, mi lehet a baj, mert ő amolyan ezermester típusú vállalkozó, én meg papíron autószerelő vagyok, noha egy percet nem dolgoztam ebben a szakmában. Mindent átnéztünk, az üzemanyag ellátást, a gyújtást, az elektromos rendszert, félig lebontottuk a kocsit, de lövésünk nem volt, miért nem megy a motor. Közben eltelt két óra, Gyurka intelligensre itta magát, majd egyszer csak megkérdezte:

– Fijejj, Feikém! Mi van ezzel?
– Nem megy. Láthatod.
– Há’én úgy tanultam, hogy a motornak három dolog kell. Szikra van?
– Van.
– És benzin? Az van-e?
– Félig a tank…
– Megvan! Akkor levegő nincs!
– Hogy a picsába ne lenne, hát rég megfulladtunk volna, ha… Óbazmeg!

Gyurka megelőzött, és lepattintotta a légszűrő fedelét. A filteren vastagon állt a fekete por, ami a túlterhelés miatt darálódott le a kuplungról. Ahogy kitakarítottuk, és a Line-Up szerint épp véget ért az Ugatha Christie koncert, felbőgött a motor. Vígan, száztízzel robogtunk hazafelé.

Következő: Szóljon hangosan az ének! >>
     << Előző: A szitanyomás királyai
         << Legeleje: Fontos dolgok

5 komment

2011.12.08. 00:17 Lotterfeld Boholy

A szitanyomás királyai

Címkék: 1995 1996

Budapest, 1995-1996. Huszonhárom éves vagyok.

A kilencvenes évek közepén a Mahír egyeduralkodóként terpeszkedett a közterületi reklámpiacon, a Pesti Est fekete-fehér kis fanzine volt, az internet pedig a számítástechnika szentek szentjének számított. Olyan területnek, ahová csak a kis számú beavatott léphetett be a DOS-os játékok világából. Mark Zuckerberg is legfeljebb az apja másolt pornókazettáira masszírozta szőrtelen csökött kis gyíkját, és meg sem fordult a fejében, milyen csodás dolog a facebook event. Így elég nehéz helyzetben volt az a klubtulajdonos, vagy szervező, aki be akarta promózni a buliját.

Leleményes nép a magyar, hát ragasztós vödörrel, ecsettel felszerelkezett csapatok nyomták tele plakátokkal a várost: A kandelábereket, lámpaoszlopokat, és a bezárt boltok kirakatait egyre vastagodó papírréteg borította, ami persze egy idő után ledőlt a saját súlyától, vagy letépte a szélmalomharcot vívó hatóság. A rendőrségnek volt elég dolga az akkoriban igen felkapott szerb, ukrán, és honi maffiával, a közterület-felügyelők pedig csak nappal dolgoztak, így virágzott az üzlet.

A képet innen loptam. 

Őz Zolt felhívott a Shangri-La bukása után, és elkezdett győzködni, hogy ragasszam már ki a Májuskert plakátjait, ahol mint koncertszervező dolgozott. Elvállaltam mert jó pénzt ígért, aztán beajánlott egy csomó zenész ismerőséhez, így hamarosan egy rakás ügyfelem lett. Éjszakánként jártam a várost és ragasztottam, közben persze azon agyaltam, hol és hogyan lehetne újra nyitni a kocsmát. A kulimunka kissé zavart, de úgy gondoltam ezzel megfelelő kapcsolatokra tehetek szert, aztán valami úgyis kialakul. Az egyik szervezővel a Fekete Lyukban találkoztam, aki Németországból hozott valami hentestechnó bulit, és nem plakátokat, hanem egy printelt A/3-as lapot nyomott a kezembe. Megkért, hogy gyártassam le a cuccot, sajnos nincs ideje ezzel foglalkozni, mert az egyik kezét folyamatosan az alternatív zene ütőerén tartja, a másikkal meg pénzt számolni kénytelen. Felcsillant a szeme ekkor Hajnalkának, a VMH-klub főnökének (a Lyuk ugye a Vörösmarthy Művház pincéjében volt), hogy akkor dolgozzam már nekik is, mert linkel a nyomdász, hogy a többiről ne is beszéljen, itt a minta, ez meg a pénz előre, hozzak számlát ha úgy alakul. Nézegettem a lapokat, és azon tűnődtem, hogy lesz a papírból sok papír?
 
Hát persze! Kell egy nyomda.
 
Fellapoztam a Magyar Narancsot, ahol akkoriban boldog-boldogtalan ingyen hirdetethetett, és ezt találtam:
 
“Póló, plakát, matrica készítése, gyorsan, olcsón, jó minőségben. Full Graphic Bt., a szitanyomás királyai! Az Ugatha Christie zenekar dobost keres, érdeklődni ugyanitt. Szintén zenész!”
 
Felhívtam a megadott számot és közöltem, hogy én vagyok a NAGY megrendelő, mindenféle klubok és szervezők képviselője, és másnapra megbeszéltünk egy találkozót a Moszkva térre. Nézelődtem az ácsok, kőművesek, és hajléktalanok között, de egyetlen nyomdásznak tűnő arcot sem láttam. Üldögélt három furcsa srác a virágosládákon, de belőlük max. egy gramm füvet néztem volna ki, komoly vállalkozást semmi esetre sem. Méregettük egymást egy darabig, mert mint kiderült, nekik is más elképzeléseik voltak egy üzletemberről, aztán nagy nehezen bemutatkoztunk. Én. hogy én vagyok, ők meg a világhíres Full Graphic, illetve az Ugatha Christie zenekar* two in one: A kék hajú basszerost Rácz Pistinek hívták, Oltyán Csabi gitáros, valamint Rósz Gyuri frontember/rockisten.
 
*Ez a formáció Őz kiválása után két-három évig működött, és egy lemezt... bocs, kazettát adtak ki. Ritka kincs, és elhangzik rajta az alanyi zeneműkiadás egyik legzseniálisabb mondata: “Hallod faszom, hogy szenved az a művész már?”
 
- Szóval srácok - indítottam el a beszélgetést -, plakátok meg szórólapok kellenek. Tonnaszám.
- Akkor miért nem keresel egy rendes nyomdát?
- Mi van?!
 
Elmagyarázták, hogy alapvetően két technológia létezik a piacon:** Az ofszet, ill. rotációs gépekkel nagy számban nyomnak kizárólag papírra, míg a szitanyomás, amivel ők foglalkoznak, elsősorban matricák, pólók, molinók, készítésére jó. Tudnak éppen gyártani egyszínű plakátokat, de ha az indulási költségek alacsonyak is, a darabár elég húzós lesz. Sebaj, mondtam, vágjunk bele. A megrendelőimnek gyors és pontos munka kell. Pénzük mint a pelyva, azzal nem lesz gond.
 
**Írtam egyszer erről a témáról. Akit bővebben érdekel az előkészítés, nyomtatás, ilyesmi, olvassa el ezt.
 
Megmutattam a terveket, hogy ezekből kéne dolgozni, de lehetőleg úgy, hogy a fasz, amit a lap közepére rajzoltam, ne látszódjon. Ebből lett némi kavarodás, mert míg én úgy gondoltam, csak úgy leveszik az oda nem illő ábrát, kiderült hogy elég nehéz lefotosoppolni a mintás háttérről, talán egyszerűbb lenne újra rajzolni az egészet.
 
Így lettem a Full Graphic ha nem is első számú, de mindenképp legtöbbet emlegetett üzleti partnere. Vittem hozzájuk a munkákat, amit vagy kinyomtattak időre, vagy nem, vagy stimmelt a szín, vagy nem, én meg kifizettem, vagy nem. Folyamatosan hoztuk egymást kellemetlen helyzetbe, ők a csúszásokkal és a hibás nyomatokkal égettek a megrendelőim előtt, én meg rendszeresen elcsokiztam az előleget, így a végén már nem igazán jutott nekik pénz. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy fele annyira nem dolgoztak rosszul, mint amilyen szörnyű megrendelő voltam a hónapos hátralékkal, és húsz forintonként ütemezett kifizetésekkel. Jellemző, hogy az utolsó számlát akkor egyenlítettem ki, amikor már úgy egy éve csődbe mentek.
 
Közben úgy gondoltam, itt az ideje a kiugrásnak, és leoltottam Hajnalkát, hogy szervezzünk egy nagyobb rendezvényt a Fekete Lyukba. Ez volt az azóta méltán elfeledett Tűz és Víz Fesztivál: Összeszedtem mindenkit, akit ismertem (Nulladik Változat, Ugatha Christie, Vidámpark, Üllői Úti Fuck, stb), Wordben megterveztem a promóanyagokat, sőt még óriásplakátja is volt az eseménynek, ami úgy készült, hogy A/4-es lapokra egyenként kinyomtattam a betűket. Ezt Is’vánnal ragasztottuk ki Békásmegyeren, a HÉV-végállomáson. Köztudottan kevés alteros lakik arrafelé, de máshol nem találtunk megfelelő felületet.
 
Talán százhúsz ember jött el a fesztiválra, ami egyébként nem számít túl rossznak, de a bevétel messze nem volt elég a zenekarok gázsijára, plusz az egyéb költségekre. Kifelejtettem a számításból (ahogy teszi ezt sok szervező manapság is), hogy hét zenekar nem mozgat meg hétszer annyi embert, mint egy, mert a rajongók között van egy csomó átfedés, viszont hétszer annyiba kerül. Kifizettem, akit tudtam, magyaráztam és ígérgettem a többieknek, aztán hazamentem kétszáz forinttal meg egy fél doboz cigivel.
 
 
Ez november közepén történhetett, és egész januárig szinte egy fillérem nem volt. A karácsony igen keservesre sikeredett, szilveszterkor pedig málnaszörppel koccintottunk. Egész éjjel otthon ültünk Rékával, mert ahogy komolyabb bukók után szokás, a sok jóbarát és ismerős hirtelen szétszéledt. Az újévi műsor viszont bőven kárpótolt, mert valamelyik betépett szerkesztő hajnali egyre tette Horváth Charlie fellépését, miközben mindenki tudja a csávóról, hogy este tízkor rendszerint már veszélyesen részeg. Felcsendültek a New York-New York első akkordjai, Károly pedig kivánszorgott a színpadra, de úgy, mint aki beszart már egyszer, és most újabb szülési fájdalmai vannak. Belekapaszkodott a mikrofonállványba, felnézett, és kinyitotta a száját. Szerintem ekkor kiakadhatott az állkapcsa, mert kábé a szám közepéig így is maradt, szemeiből pedig a világűr mérhetetlen üressége sugárzott. Érezhette ő is, hogy kissé szűk a produkció, így tánccal próbálkozott az utolsó harmadban, amiről nem beszélnék inkább, viszont itt lettem Bochkor Gábor nagy tisztelője: Nem csak hogy fapofával végigállta a műsort de el se röhögte magát, amikor a “Köszönjük Charlie!” jelszóra kivezették a főhőst.***
 
***Oké, bármit alul lehet múlni. Őz Zsolt például beálláskor, a koncert előtt egy órával stagedivingolt az üres betonpadlóra. Ha nem látom, nem hiszem el.
 
Pár hétig egy kocsmában mosogattam, majd visszatértem a plakátragasztáshoz, de most mint alkalmazott: Is’ván főnökénél jelentkezem munkára. Jól kerestünk, de mivel a soknál jobb a több, fusiban bedolgoztunk néhány nyelviskoláknak, zenekarnak, sőt még a Budapest Film Kft. portáján is hagyott nekünk néha csomagot meg készpénzt egy titokzatos idegen. Persze hamar kiderült, hogy mellékutakon járunk, Béla ki is rúgott minket, viszont addigra kényelmesen meg tudtunk élni a saját ügyfeleinkből. Sőt. Nem is bírtuk ketten a munkát, fel kellett vennünk néhány srácot dolgozni, így hamarosan egy kamu reklámügynökség társtulajdonosa lettem. A cégbírósági bejegyzés persze elmaradt, Is’ván mégis szerette KultúrMédia Kft.-nek hívni a vállalkozásunkat, hiába mondtam neki, hogy kettőnket elnézve ez a megnevezés nem túl találó. Szép csendben dolgoztunk a nagyok árnyékában, aztán egyszer csak elkezdett terjedni a hír, hogy a Jóföldyék kiszálltak, szabad a pálya.
 
1997-ig úgy nézett ki a ragasztás Budapesten, hogy ment mindenki, amerre látott. Leragasztották és tépkedték egymás plakátjait a konkurens csapatok, nem múlt el éjszaka pofozkodás és ordibálás nélkül. Három ősi ellenség uralta a terepet: A Jóföldy-Gallasz páros, Dán, aki elsősorban a Szigetnek dolgozott, és exfőnökünk, Béla, a külvárosi klubok olcsójánosa.
 
Jóföldy egy éjjel nagyot álmodott, majd felhívta Dánt és Bélát, hogy üljenek már le beszélgetni. Összehoztak egy konferenciát, ahol megszületett az illegális médiapiac első kartellmegállapodása: Felosztották Budapestet három területre úgy, hogy a fontosabb útvonalakat szintén háromfelé törték, és ezeken napi váltásban dolgoztak a plakátragasztók. Így garantálhatták a megrendelőnek, hogy minden nap kint van valahol a plakátja, viszont a folyamatos leragasztás miatt a szükséges mennyiség - vele együtt a bevétel - sem változott. Beköszöntött a béke, és a városkép is rendezettebbé vált, mert a kapkodva felhányt, vagy random leszaggatott plakátok helyett szép sorban került ki minden a helyére.
 
Mivel Jóföldy kiesett a képből (azt híresztelték, külföldre menekült valami adósság elől) mi kezdtük ragasztani az útvonalait. Tavasz végén pedig arra eszméltem, hogy saját elosztó bázisunk van egy Ráday utcai ház pincéjében, és a Fekete Lyukból a fél Dark Klub nekünk dolgozik. Ment a bolt, de valahogy mindig pont egy kicsivel kevesebb munkánk volt, mint amennyivel előre juthattunk volna, és irigykedve néztük, a konkurencia milyen zsíros megrendeléseket akaszt le. Valaki ekkor bedobta, hogy le kéne nézni a szomszédos Sziget irodába, mert az lehet hogy a budapesti munkákat kizárólag a Dánnak adják, de talán el lehetne hozni néhány vidéki melót.
 
Megilletődötten néztünk körül az előtérben. Valahogy az egész egy szürreális művészfilmre emlékezetett, ahol a hippi statiszták játszanak üzletembereket. Fél kilós mobiltelefonokat babrálnak komoly arccal, de látszik, hogy toltak már egy jointot ebéd után, és ezért képtelenek rögögés nélkül kimondani, hogy há... há-há-há... há-háromszázezer plusz áfa a PUF gázsija, Bahia színpad, jöhet?
 
Elmondtam a legközelebbi srácnak, hogy mi járatban vagyunk, aki bólintott, hátrament a raktárba és kihozott egy nagy halom plakátot. Szólt a többieknek, hogy mostantól mi ragasztunk szerte az országban, forduljon hozzánk aki vidéki városokban szeretne promózni valamit. Lovasi András épp az iroda közepén telefonálgatott, közben kézjelekkel kommunikált a szervezőjével, így két perc alatt megfejtették egy koncert anyagi és technikai paramétereit. A tour manager ezután odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy fogjuk megoldani a vidéki ragasztást? Van kocsink?
 
- Hát az ööö... pont nincs - dadogtam. - De majd kérünk kölcsön a izétől.
- Hát figyelj, lent parkol Baján a Kispál régi turnébusza. Fiat 900-as, nyolc személyes, de igazából alig nagyobb, mint egy kispolski. Odaadom, aztán levonjuk az árát a ragasztásból. Na, mit szólsz?
- Adsz hozzá dedikált kazettát?
 
És mindez körülbelül tíz perc alatt.
 
 
A busz tényleg nagyon kicsi volt, és erősen dülöngélt a kanyarokban, de a magnó egyszer sem gyűrte be az Ágy Asztal Tv-t, pedig rongyosra hallgattam Budapest felé. Éreztem, nagy dolgok kezdődnek most, és egyáltalán nem zavart, hogy hülyének néz a többi autós, ahogy a körúti dugóban üvöltöm: Előre! Előre illéri, előre!
 
 
Következő: Gallasz >>
     << Előző: Shangri-La
         << Legeleje: Fontos dolgok

19 komment