"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • Vik%: Az elmúlt években - '14 -től - 3x olvastam ez a blogot végig. Főképp életem nehezebb idején, hogy ... (2023.04.11. 10:44) A nullánál is kevesebb
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: hiányzol (2022.07.30. 23:59) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Igény pedig volna, mielőtt mi is otthonba kerülünk: index.hu/mindekozben/poszt/2019/04/21/hogy_mi_... (2019.04.21. 23:49) Midlife Crisis
  • whale: @Mclaurin: Pontosan. Valszeg pont ezen sérült be a szerző, hogy élete főműve, tádáááámmm......az é... (2018.12.10. 01:49) Midlife Crisis
  • Mclaurin: Így sok év után gondoltam kicsit beleolvasok az elejébe. Úgy beszippantott, hogy végigolvastam (az... (2018.04.30. 23:01) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.12.01. 20:35 Lotterfeld Boholy

Vihar

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

41. nap, csütörtök

Halál nyugodtan kávézok, mikor kilép a fák közül egy mattrészeg, fonott kosarat cipelő bácsi. Nem néz rám, nem szól egy szót sem, csak fütyörészve elbotorkál mellettem.

Elég szépen haladok a harmadik résszel. Úgy számolom, tíznaponként meg kell írnom egy fejezetet, ha kész akarok lenni időre. Végigolvastam az idáig elkészült anyagot, és úgy látom, kissé átment burleszkbe az egész. Oké, kell a vicc meg a helyzetkomikum, de ez már túl tömény. Olyan, mintha berángatnék valakit a kocsmába, és végigkóstoltatnám vele a felső polcot:

– Na, ezt húzd le! – mondom. – Micsoda aroma!
– De már szédülök.
– Semmi gond, én is. Igen, és hozatok még abból a pirosból. Az mennyei!
– Ez volt az utolsó. Így is alig állok a lábamon.
– Sebaj, nem az Olimpián vagyunk. Látod, hogy mégis lecsúszott? Akkor most ez a kis laposüveg jön.
– Nn…nem bíro..kk többet.
– Na, csak ezt az icipicit! Hopp, és találtam még valamit, ez biztos ízleni fog!
– Áááááááááá!

42. nap, péntek

Most már tényleg itt a nyár. Felhők és szél nélküli napsütés. A sátorban a fák közt nincs túl meleg, de már így is az egész napot egy szál rövidnadrágban töltöttem. Ilyenkor milyen furcsa belegondolni, hogy alig másfél hete a hálózsákba burkolózva vacogtam itt naphosszat.

Mózessel viaskodom továbbra is. Csökönyös alak, nehezen hagyja meggyőzni magát…

43. nap, szombat

Ma bal lábbal keltem fel. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés, hacsak nem akarom magam a hisztériás barom jelzővel illetni. Tartok tőle, hogy jó néhányszor elő fog rajtam jönni még ilyesmi, hiszen a vakáció felénél sem tartok. Furcsa, hogy abba a zűrzavarba vágyom vissza, amit otthagytam, vagy inkább elmenekültem előle.

Azt hiszem, megváltozott a felállás, mert régebben csak az érdekelt, hogy elkészüljön a történet, amin dolgozom, minden egyebet ennek rendeltem alá. Az életem, és mások élete csak díszlet volt, ami mögött már készülődnek a mese szereplői a nagy premierre. Előfordult, hogy hetekig nem tudtam kijönni egy jelenetből, most viszont gyorsan és biztonsággal írok, ezért a dolgoknak ez a része nem is nagyon izgat. Az első könyv után már fel tudja mérni az ember a képességeit*. Tudom, hogy meglesz az Armageddon, de az, hogy az én személyes történetem hogy fog alakulni a vakáció után, arról fogalmam sincs.

*Nem.

44. nap, vasárnap

Végig ötös voltam biológiából, de az eddig fel sem merült bennem, hogy a szarvasbogár tud repülni. Akkora hangja van, mint egy traktornak, és teste majdnem függőlegesen áll közben.

Csak nézek bután.

Arról írok ugye, ha a világ szélsőségesen jóvá, vagy gonosszá válna, az emberiség elvesztené a létének értelmét, és véget érne a történelem. Furcsa, de ez egy kicsit rám is vonatkozik.

Ha most kiderülne, hogy abszolút tehetségtelen vagyok, végem lenne, mert nekem nincs már hová menekülnöm, erre tettem fel mindent. Belesüllyednék abba a hétköznapi lucsokba, amitől mindig is igyekeztem távol tartani magam, hiszen semmi dolgom sincs vele. Akkor sem járnék jobban, ha egyik pillanatról a másikra minden vágyam teljesülne. Hírnév, zsíros bankszámla, miegyéb. Minek él az, aki mindent elért? Minek örülne, még több mindennek? Én csak annyit szeretnék, hogy legyen egy közönség, akiknek ad valamit ez az egész, és persze szükség van azokra is, akik nem értik, nem értenek vele egyet, vagy pont leszarják.

45. nap, hétfő

A jó idővel együtt megérkeztek az emberek is az erdőbe. Ide ugyan – a részeg bácsin kívül – nem vetődött senki, de hallottam már többször gombászós cigányok hangját, most meg azt hiszem az erdészet terepjárója akadt el a sárban. Átkozódnak, túráztatják a motort vagy egy órája. Örülök, hogy nem az első napokban történt ez a nagy jövés-menés, amikor a sátorba zárkózva paráztam a bogaraktól, vaddisznóktól, meg az emberektől. Ennyi idő után már nem igazán érdekel az ilyesmi. Van fontosabb dolgom is. Épp ebédet főzök.

46. nap, kedd

Nagyjából ezen a ponton abba kéne hagynom a naplót. Minden alkalommal bejegyezhetném, hogy nyár van, szépen süt a nap, jól haladok az írással, gitároztam, sőt lenyomtam egy halom fekvőtámaszt is. De folytatom inkább, mert nem akarom elveszíteni az időérzékemet, és így legalább tudom, hányadika van. Ezen kívül itt levezethetem az okoskodási hajlamomat, és nem fogom a könyvet terhelni plusz száz oldal háttérnyűglődéssel.

Mentális mélypontok ellen új módszert találtam ki: Elsétálok annak a nyúlványnak a végéig, ahol a sátram áll, és körülnézek. A dombot látom, tele virággal, amögött pedig a lavórhegyet, a tetején várrommal. Szikrázva süt a nap, lepkék röpdösnek mindenfelé olyan ez, mint egy giccses képeslap. Megvenném ezt a darab erdőt, komolyan.

Ha aggódni akarok, arra meg itt vannak a bogarak, akikkel másfél hónapja állóháborút vívok. A sátrat már meg tudom tőlük védeni, de nem unatkozom, mert egyre rafináltabban támadnak.

Bevezettem a szelektív hulladékgyűjtést, mert rájöttem, hogy a csokipapír remekül ég.

Idáig az esővel volt problémám, most meg a szárazság fenyeget. Még egy hét, és kiszárad a patak. A főágban most is rengeteg víz van, csak akkor még vagy száz métert kell gyalogolnom a teli kannával.

Egyre gyanúsabbak ezek a gőték. Kis sárga pettyek jelentek meg rajtuk, talán mégis bébi szalamandrák lehetnek. Simán meg tudom fogni őket kézzel, és olyan kis legyezőszerű külső kopoltyújuk van.

47. nap, szerda

Kialakítottam egy állandó napirendet: Kávé után véglegesítem az előző nap megírt szöveget, aztán olvasgatás, gitározás, kerti munka délutánig. Hat körül vacsora, aztán dolgozom tovább, míg le nem megy a nap. Sötétedéskor gyertyát gyújtok és kinyitok egy könyvet, de hamar le kell tennem, mert a kamikáze-bogarak kiszúrják a fényt, és megpróbálják berobbantani a sátor oldalát.

Kiolvastam Lee Strobel A Jézus dosszié című könyvét. Az ajánló szerint ez egy oknyomozó újságíró interjúkötete, amelyben Jézussal és az Újszövetség keletkezésével kapcsolatos igazságot próbálta meg kideríteni. Állítása szerint szkeptikusként kezdett hozzá a munkához, menet közben viszont megtért, és ez a lelki út is kirajzolódik a műben.

Nahát.

48. nap, csütörtök

Tegnap a Jézus dossziénál tartottam, csak nem volt már kedvem írni. Van itt egy jó alapkoncepció, tehát kérdezzünk meg történészeket, teológusokat, orvosokat, pszichológusokat, és kezdjünk nyomozásba Jézus születése után kétezer évvel. Milyen tények támasztják alá az Újszövetségben leírtakat, és mi szól ellene? Kik a valódi szerzők, és mennyire szavahihetőek? Hitelesek-e a kor- és földrajzi leírások? Jézus valóban meghalt a kereszten, vagy túlélhette, és ennek köszönhető a feltámadása?

Bulvárteológiára számítottam, meg néhány múlt századi szenzációs felfedezésre, de még ez sem jött össze majd háromszáz oldalon. A csávó egyértelműen hívő, ami nem lenne gond, ha nem próbálta volna magát az elején szkeptikusnak beállítani. Sajnos az interjúalanyok is fekete öves katolikusok, így a liberális teológusok, illetve a Bibliát sajátosan értelmező csoportok álláspontja ezekben a beszélgetésekben csak mint marginális téma jelenik meg. Ha nem veszem figyelembe, hogy egynél több nézőpont is létezik, az nem oknyomozás, hanem propaganda. Szerintem.

És tényleg nem az a baj, hogy egy hívő Jézusról ír, hanem eljátssza az ateistát, aki meghajlik a tények súlya alatt, és könnyes szemmel megtér az úrhoz. Nem mondom, a karácsonyi filmekhez képest érdekes összefüggésekkel foglalkozik, de akkor sem más, mint egysíkú hittérítős melléduma, ráadásul ott is bizonyítani akar, ahol erre semmi szükség, a kényes pontokat pedig elegánsan átugorja.

Az egyik interjúban megemlíti Nikos Kazantzakis, Krisztus utolsó megkísértését, mint kerülendő oldalhajtást, de azokra a kérdésekre, amivel a regény foglalkozik – többek közt Júdás szerepe a megváltásban –, már nem tér ki. Pedig az egész Újszövetségben Júdás árulása a leggyengébb láncszem. Tele van ellentmondásokkal, és olyan, mintha csak kényszerűségből írtak volna bele egy gonosz árulót, mert az mégis hülyén nézne ki, hogy a főhős egyedül, minden külső segítség nélkül bukik el.

Most viszont inkább nem agyalok tovább ezen a Júdás-témán, mert épp Mózessel van elszámolnivalóm.

Ajjaj. Azt hiszem, most lesz az a vihar, amiről tudtam, hogy el fog jönni egyszer, csak reménykedtem benne, hogy mégsem. Komolyan, a semmiből megjelent egy csapat elképesztően csúf felhő, és üvölteni kezdett a szél. El se hiszem, hogy fél órája még kint napoztam.

49. nap, péntek

Tegnap délután alkothattam némi fogalmat arról, hogy milyen színpadi show előzi meg a végítélet-gálát. A szél kis híján összelapította a sátrat, az eső pedig hatalmas nyomással, de nem felülről esett, hanem úgy, mintha egy vízágyút irányítottak volta rám. Tíz perc alatt kimosta a szigetelést, onnantól pedig nem sátorban ültem, hanem léket kapott hajóban. Szivaccsal és a kávékiöntővel próbáltam kimerni az alacsonyabb részekben összegyűlt vizet, közben bedobáltam a jegyzeteimet meg a ruháim egy részét a táskába, mert egyre inkább úgy nézett ki, hogy menekülnöm kell.

A vihar egy óra múlva csendesedett le. Akkor már csak simán zuhogott, ahogy zuhogott előtte két hétig, ezt pedig már megszoktam. Megnyugodtam, megvacsoráztam és megírtam a harmadik részt az utolsó párbeszédig. Közben besötétedett, lefeküdtem aludni, és akkor kezdett rá csak igazán. Esni nem esett annyira, de nem egy fix helyről dörgött, hanem több mozgó objektumot hallottam, mintha vadászgépek gyakorolnának, vagy Lovecraft sötét istenségei hancúroztak volna a fejem fölött. Percenként csapott be egy hatalmas villám, és ilyenkor egy pillanatra nappali világosság támadt körülöttem. Ez még nem lett volna baj, de ezek a villámok – nem hazudok – közeledtek hozzám, tettek egy tiszteletkört a tábor körül, majd lassan eltávolodtak északnyugat felé. Igazából nem féltem, csak egyre dacosabban üldögéltem a romok között. Eldöntöttem, ha mindenemet elviszi a vihar, akkor is itt maradok megírni a könyvemet. Ha eljön közben a valódi világvége, az sem érdekel.

Most rendbe teszem a sátrat és környékét.

50. nap, szombat

Ötven napot túléltem az erdőben. Azért szép, nem? Hétfőn lemegyek vásárolni és beszerzek valami sütnivalót, mondjuk egy szép darab oldalast. Nagyon vágyom már igazi ételre.

Megvolt a napi jócselekedetem is. Eltévedt turistákat igazítottam útba. Egy osztálykirándulásból szakadtak le néhányan, és nagyon meg voltak ijedve, mert órák óta tévelyegtek. Nem azt keresték, de leküldtem őket a faluba, mert azt legalább el tudtam magyarázni, merre van.

 Facebook oldal

Következő:Legyek, hangyák, méhek, darazsak>>
     << Előző: A szent lábos
         << Legeleje: Fontos dolgok

Szólj hozzá!

2014.11.24. 20:49 Lotterfeld Boholy

A szent lábos

Címkék: 2006

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

31. nap, hétfő

Egy hónapja vagyok itt, hajrá-hajrá! Mondjuk, kissé úgy érzem magam, mint Donnie Darko a pszichiáternél:

– És mi van a lányokkal?
– Sokat gondolok lányokra.
– És hogy megy az iskola?
– Sokat gondolok a baszásra.

Persze nem tudok ezen tikkelni naphosszat, mert közben kénytelen vagyok az Armageddonnal is foglalkozni, és ilyen magasröptű* kérdésekre keresem a választ:

  • Szükséges-e az, hogy a Jó és Gonosz, mindent vagy semmit alapon megküzdjön egymással és így magát a történelmet is lezárja? A történelem háborúk története, különböző eszmék története. Tehát ha valaki totális hatalomhoz jut, és onnantól csak egy felől fúj a szél, mindennek vége.
  • Mennyire jó a Jó által elképzelt világkép, és mennyire gonosz a Gonosz? Milyen lehet egy ilyen egysíkú rendszerben embernek lenni, és lehetséges-e egyáltalán? Hogyan alakulna mondjuk a művészek sorsa Krisztus, vagy az Antikrisztus uralkodása alatt?
  • Hogyan reagálna a média, ha hirtelen egy bibliai konfliktus kellős közepébe csöppennénk? Azt hiszem, ez egy BBC szlogen: Önökkel leszünk a világ végéig. Ha pedig eljön az óra, közvetítjük.
  • Hogyan reagálnának a keresztények és muszlimok, ha valóban bekövetkezne az, amit megjövendöltek?

*Itt kitöröltem jó másfél oldalnyi sületlenséget, amit nem értenél, ha nem olvastad az első könyvemet, de igazából én sem érem fel ésszel, mit akartam vele, azon kívül, hogy fogyjon a tinta. Valami olyasmiről van szó, hogy nem csak közösségi mitológia létezik, hanem mindenkinek van egy személyes, ahol az ismerőseinkből válhatnak mesehősök. Épeszű ember ezt még maga előtt tagadja, a problémásabb esetek – mint mondjuk én – regényt írnak belőle.

32. nap, kedd

Úgy néz ki, javul az idő. Erre már tényleg nagy szükség volt, mert fürödnöm, vásárolnom és romeltakarítanom kell. Mozognom is illene már, mert így csak gyűjtögetem magamra a zsírt, mint a maci, pedig messze még a tél.

Épp jellemrajzot gyártok, egy olyan emberét, akit még soha senki sem látott, viszont már kétezer éve tele van vele a bulvársajtó:

Ő az Antikrisztus.

Az Armageddonban érdekes körülmények közt fogja ütköztetni a nézeteit Jézussal, erre pedig nekem is fel kell készülnöm, mert nem karikatúra-Krisztussal dolgozom, az igazival szemben pedig nem állhatok ki egy félnótással.

A két felet jóra és gonoszra egyszerűsíteni butaság, pláne az Antikrisztust Jézus inverzének venni. A nép nem áll egy kizárólag rossz tulajdonságokkal rendelkező figura mellé, pedig meg van írva, hogy taps és üdvrivalgás közepette jut hatalomra. Sokak szerint Hitler maga volt az Antikrisztus, de hallottam Napóleonról is ilyesmit. Ezek az emberek viszont nem Jézus ellentétei, hanem bizonyos tulajdonságaikban – intelligencia, beszédkészség, taktikai érzék – hasonlóak, másokban meg ugye egyáltalán nem. Az inverz elméletnek annyi alapja mindenképpen van, hogy ezek ketten valamiféle szimmetriát alkotnak. Van köztük valamiféle rejtett egyensúly, de ez nem úgy jön létre, hogy ami itt igen, ott nem – mint mondjuk a Jin-Jang jel –, hanem sokkal trükkösebben.

Mit tudom én, megpróbálhatom összehasonlítani Jézust az Antikrisztussal úgy, hogy gondolatban hülye kérdéseket teszek fel nekik. Mondjuk ezt: Szereted-e a hajnali szellőben nyíló kökörcsin illatát?

Négy válasz lehetséges:

  • Mindkettő ugyanazt mondja. Hogy ez igen, vagy nem, az lényegtelen.
  • Jézus szereti, az Antikrisztus viszont a pénz szagán kívül semmit sem visel el.
  • Igen, szeretik, de kissé más módon.
  • A kérdés nem megválaszolható, vagy eredendően hibás.

A kérdéseket ravaszul kell feltenni, mert ha azt állítom, hogy Jézus jó, akkor azt kell mondanom, hogy az Antikrisztus rossz, vagy jó, különben nem jön ki a szimmetria. A totális gonosszal senki sem vállal közösséget, míg a totális jó életképtelen, mert a világ nem totálisan jó része ezt azonnal kihasználja, sőt el is pusztítja. Ez Jézus esetében meg is történt, viszont ha csak szimplán jó lett volna, ott maradt volna a sziklasírban az idők végezetéig, és most bevásárlóközpont állna a Szent Péter bazilika helyén.

Keresek más szót Jézusra: ő tökéletes. Ennek a szónak az ellentéte a tökéletlen, amivel akár kint is lehetek a vízből. Mind a tökéletesség, mind a tökéletlenség képes tömegeket mozgatni. És a tökéletlen hiába kevesebb a tökéletesnél, mégis egyenrangúvá válhat, mert képes rejtekutakat találni, nem akadályozza a törvény. Míg a tökéletes végigállja a sort, a tökéletlen előrefurakodik és hamarabb ér a kasszához, hogy a zsebébe gyűrt lopott csokiról ne is beszéljünk.

Amíg Jézus szeretnivaló, az Antikrisztus elbűvölő. Nagy különbség, mégis ugyanaz a hatás, sőt az Antikrisztus könnyen kihasználhatja, hogy operálhat a szexuális vonzerejével, míg Jézus számára ez tiltott fegyver.

Mindketten életerős, középkorú férfiak. Tipikus vezetők.

Jézus nagyon tisztán és logikusan gondolkozott, viszont hamar felment benne a pumpa, és ilyenkor jött a maró gúny meg a nyílt konfrontáció. Az Antikrisztust nem vehetem ehhez képest egy olyan figurának, aki az érvelésében lévő zavart holmi magára erőltetett nyugalommal próbálná leplezni, mert akkor olyan lenne a beszélgetésük, mint a 2006-os Orbán-Gyurcsány vita.

Gyurcsány végig jól érvelt, de közben össze-vissza csapongott, túráztatta magát. Erre Orbán nem támadt vissza, hanem csak játszotta a bölcs öregembert, de mivel igazából nem volt mondanivalója, belefutott néhány nagyobb pofonba. A végeredmény csak azért nem lett KO, mert Gyurcsány elszállt, nem vette észre azt a pillanatot, amikor győzött, és tovább gyepálta Orbánt. Tanulság: Gyurcsányból nem lenne jó Jézus, és Orbánból sem hiteles Antikrisztus.

Oké, de akkor ők ketten hogy viselkedhetnek egy ilyen helyzetben?

Jézus, osztja az észt, mint Öveges professzor, majd ha úgy hozza a helyzet, végtelen hatalommal felruházott uralkodónak mutatja magát. Egyszer okos, egyszer hatalmas, és ezt a két pózt váltogatja egyre gyorsabban, majd elszakad a cérna és támadásba lendül. Ez a viselkedés egyébként nagyon hasonlít arra, amikor egy fizikai folyamat kaotikussá válik, és a kimeneti értékek már nem vezethetők le abból, ami bemegy. Ilyen például a turbulencia.

Az Antikrisztus is igyekszik éreztetni a felsőbbrendűségét, bár az elején még fontosabb neki, hogy valamiféle nyugalmat sugározzon. Amikor Jézus gúnyolódni kezd, ő is visszavág néhány viccel, de ahogy erősödik a nyomás, nem veszi fel a kesztyűt. Megvárja, míg Krisztus már úgy üvölt, hogy szinte szétrobbannak a nyakán az erek, és akkor megalázkodást színlel, hogy szimpatikussá váljon, majd ahogy csendesedik a vita és újra biztonságban érzi magát, tovább folytatja a felsőbbrendű dumát.

Szóval Jézus érzelmei valósak, míg az Antikrisztus ezzel is csak trükközik a hatás kedvéért. Még egy példa a tökéletlenség előnyeire.

Voltam ma vásárolni. A Vaddisznórét, az út, meg az egész környék víz alatt van. Én úgy ötven méterrel a falu fölött lakom, és ahogy ereszkedtem lefelé, térdig ellepett a mocsár-trutyi-döghalál. Vagy húsz percig vakargattam magam, mielőtt be mertem menni a közértbe.

vaddiszno_vizes_ut.jpgmocsárvilág

Találtam egy döglött vakondot. Érdekes állat.

A falu határában az út közvetlenül a patak mellett vezet. Van rajta egy gázló, ahol normál esetben gyalog, vagy akár autóval is át lehet kelni. Persze most annyira megáradt, hogy ilyesmiről szó sincs. A túlparton állt egy öregasszony.

– Na, te aztán nem jössz ezen át – mondta.
– Nem is akarok – feleltem, ahogy beálltam a sodrás szélébe, hogy leáztassam a sarat a szandálomról. – Rossz az idő mostanában, ugye?

Tudtam, hogy ez a téma kikerülhetetlen. A néni ekkor az órájára nézett.

– Nem úgy mondom. Esik vagy két hete, nem?
– Ha esik, hát esik. Hol voltál, gombászni?
– Nem, kirándulni.
– Kirándulni?!
– Fent az erdőben.
– Ja, értem. Én ott eltévednék.
– Jó nagy is. Viszlát!
– Szia!

Mivel napok óta rá vagyok csúszva a kockacukorra, vettem belőle bőven, meg ilyen limited edition, robbanócukorkával töltött Milkát is. Emlékszem, egy időben csak M&M-es limitált szériát árultak, most meg mindenféle van belőlük. Szerintem ezek a szezonális csokik a következőképpen készülnek: Megborul a kamion, ami a robbanócukorkát szállítja, vagy bármi más édességet. Nagyobb baj nincs, de a csomagolás megsérült, és nem veszik át a kereskedők. Mivel szétosztani a szegények közt, vagy bevállalni a buktát mégsem egy stratégia, beleöntik az egészet valami trutyiba, azt bevonják csokival, én meg megveszem nem kevés papírpénzért.

Zseniális.

33. nap, szerda

Elkészült az Armageddon első fejezete, összesen tizenegy nap alatt. Ez bíztató**. A Csillagok hegyén ugyanilyen hosszú eleje hét hónap alatt lett meg, és később még ugyanennyit kellett dolgozni rajta.

**A végleges verzióban ebből egyetlen sor sem maradt. Hehe.

A tegnapi és a mai idő jót tett a patak vizének, már majdnem átlátszó. Igaz, hogy még mindig farmerben és pulóverben üldögélek itt, de már legalább nem kell magamra terítenem a hálózsákot.

34. nap, csütörtök

Ma végre megtehetem azt, amire úgy vágytam az elmúlt egy hónapban: Kimegyek a Vaddisznórétre napozni. Nagyon jól esik a fény és a meleg, csak kissé agresszívek a bogarak. Jut eszembe, elég sokféle állatot láttam már errefelé, de vaddisznót, egyet sem. Furcsa, de kevésbé hiányoznak, mint a nők.

A jegyzeteim teljesen átláthatatlanná váltak. Ha eszembe jutott valami, beírtam egy spirál jegyzettömbbe, és megjelöltem, hogy melyik részbe szánom a szöveget. Most már viszont annyira sok lett, hogy semmit sem találok. Szerencsére van nálam olló, és készítettem magamnak egy regiszteres füzetet.

vaddiszno_jegyzetfuzet.jpgrend a lelke mindennek

35. nap, péntek

Nagyon számolgatom már, hogy mikor lesz vége ennek a vakációnak. Eszembe jutott az is, hogy megszakításokkal kellett volna beterveznem, mert ennyi idő után már rosszul viselem, hogy nincs társaságom. Persze tudom, hogyha egyszer is hazamennék, nem lennék képes ezt végigcsinálni. Újra támadnának az agyevő bogarak, és értelmetlenné válna az egész.

Melyik madár nyávog? Az egyik fáról néha panaszos macskanyávogás-szerű hang hallatszik.

Észrevettem, hogy az időjáráson kívül szinte semmit sem írok már az erdőről. Ez azért van, mert – legalábbis egyelőre – legyőzetett, és kialakult benne egy kezdetleges civilizáció, amit kultúrának csak nagy jóindulattal neveznék. A Király-Ferenc féle naiv kultúra fő kultikus tárgya a lábos. Ez precíz tisztogatás után főzéshez, mosáshoz, fürdéshez és borotválkozáshoz is használható. A szivacs, hasonló jelentőségű szentség, szintén mindenre jó.

vaddiszno_labos.jpga szentek szentje

Fürödni úgy szoktam, hogy a lábosban vizet melegítek, és azt egy üdítősüvegbe töltöm. Kissé lefröcskölöm habtestemet, végigszappanozom magam a fent említett univerzális szivaccsal, majd a maradék vízzel leöblítem. Mindezt úgy, hogy kint állok a még sose használt külső tűzhely és a ruhaszárító fa között, a szétbontott kis sátor egy darabján. Ennek az alsó része egyébként megmaradt. Kint van a Vaddisznóréten, és azt használom napozáshoz polifon helyett.

36. nap, szombat

Láttam egy legalább húsz centi hosszú meztelen csigát. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen állatot széppé tehet a szerelem.

  • A konyhán olasz napok következnek:
  • 1 zacskó paradicsomos portészta.
  • 40 dkg darálthús konzerv.
  • Mindenféle, a zacskók alján maradt tészta.
  • 2 marhahúsleves kocka.
  • Ó, ha lenne sajt, de nincs hűtőm.

Furcsa ez. Délelőtt a szokásos Jaj, mikor megyek már haza? hangulat uralkodott rajtam, hát leültem gitározni. Egyébként nem bizonyult megdönthetetlen tételnek, hogy eredendően béna vagyok. Néhány akkordbontás, sőt egy lengyel lant átirat is elég jól megy már. Délután kimentem a Vaddisznórétre, ahol lehet jókat napozni, akár meztelenül is, ha úgy tetszik, tornázni meg hessegetni a bogarakat. Akkor újra megéreztem, hogy ez tényleg egy vakáció. Az én nagy vakációm, írhatok nyugodtan, sőt ha éppen úgy szottyanna kedvem, üvöltözhetnék egész nap, mert ez tényleg arról szól, hogy közel négy hónapig azt csinálhatok, amit akarok. Annyi csak a megszorítás ugye, hogy egyedül, és itt az erdőben. Nem csörög kétpercenként a telefonom, nem nyomaszt, hogy mi lesz holnap, mert pontosan tudom, hogy mi lesz holnap. Ebből a szempontból olyan ez, mint az édenkert. Abban reménykedem, hogy amikor eljön a kiűzetésem ideje, be fogok ezzel telni és azt mondom, mindenképp megérte.

37. nap, vasárnap

Csak ezek az esték ne lennének. Sötétedéskor mindig úgy elkeseredem. Nem alszom el túl könnyen, és azon vergődöm, hogy mi történt otthon, mióta eljöttem. A külvilág akkor kerül elő, amikor nincs semmi dolgom – legfeljebb annyi, hogy eldöntsem, jobbra, vagy balra forduljak –, úgyhogy megpróbálok valami feszesebb programot kitalálni.

Végeztem a második fejezettel, aminek A pálcikaember a címe. Azért ment ilyen gyorsan, mert ez lesz a legrövidebb rész a könyvben, ahol nem volt más dolgom, mint átejteni Ábelt. Könnyű eset volt, mert ő igen tapasztalatlan és naiv. Hisz mit tud a világról? Apu és anyu valami kertben laktak, de volt az a balhé a főbérlővel, és kirakták őket a pusztába. Ezután semmi mással nem foglalatoskodott, csak birkákat terelt naphosszat, és néhanapján áldozatot mutatott be az Úrnak. Ő volt a kedvenc gyerek, amit a bátyja megelégelt, és fejbe verte egy jó nagy kővel, és ennyi. Nem igazán mondható el róla, hogy bármit is letett az asztalra, de mégsem hagyhattam ki a könyvből, mert ezzel a konfliktussal kezdődött az emberiség – főleg háborúkból álló – történelme. Nos, egy ekkora lúzert könnyen kijátszottam, de a következő támogatójelölt, Mózes, sokkal keményebb dió lesz.

Mózes számára idegen és érthetetlen az egész utolsó ítélet-história, hiszen ő – tessék csak utánanézni – egy sátán, megváltó és végítélet fenyegetés nélküli világban nőtt fel. Egy olyan helyen, ahol Isten kézzelfogható, majdnem hétköznapi valóság, aki vele, mint kiválasztottal egyenesen és érthetően beszél. Mózes világában a vallás központi eleme a Törvény, és szó sincs arról, hogyha hiszel Istenben, és betartod a rendelkezéseket, a mennyországba kerülsz, ellenkező esetben a pokolba. Az egész Tórában egy későbbi betoldáson kívül – amikor néhány ellenzéki aktivista alatt megnyílik a föld, és elevenen a pokolra szállnak –, túlvilágra való utalás sincs, hogy megváltásról és végelszámolásról ne is beszéljek. Ekkoriban a zsidók még egyiptomi import alvilággal dolgoztak, amit több helyen neveznek Halottak Országának is. Itt nem választják külön a jókat és a gonoszokat, hanem mindenki egyformán rosszul érzi magát:

...Mielőtt oda megyek, honnét nem térhetek vissza: a sötétségnek és halál árnyékának földébe; Az éjféli homálynak földébe, a mely olyan, mint a halál árnyékának sűrű setétsége; hol nincs rend, és a világosság olyan, mint a sűrű setétség. (Jób. 10, 21-22.)

Mózes világában a vallás azt jelenti, hogyha nem tartod be a Törvényt, Isten megbüntet, jövevénnyé tesz, idegen kézre ad, és sohasem léphetsz be az Ígéret Földjére. Ez a föld pedig nem egy felhőn túli mesevilág, hanem a tejjel-mézzel folyó Kánaán, ami nagyjából megfelel a mai Izrael területének.

Mózes egész hite az anyagi világra, és a földi életre fókuszált, szemben a keresztények túlvilági várakozásaival. Mózes elsőre nem is hinné el, hogy létezhet az Antikrisztus, azt meg pláne nem értené, hogy Jézus mi az istenfáját akart azzal a keresztre feszítéssel, hogyan tudott így segíteni a világon? A sátánnal sem lehet ijesztgetni őt, hiszen a Tórában a gonosz sugallatok is Isten szájából szóltak. A Fáraót, az ellenséget, a bálványimádókat nem az ördög szállta meg, hanem saját akaratukból cselekedtek, vagy Isten keményítette meg a szívüket, ha épp így állt érdekében.

38. nap, hétfő

A zsarnok népvezérek, hegemónok rendszerint abban a tudatban döntik romba a világot, hogy amit tesznek, az jó, és a pusztítással felsőbb érdekeket szolgálnak. Ez alól Mózes a legnagyobb kivétel. Ő egy hatalmas dobogó szív volt, aki egy kicsinyhitű népből nemzetet kovácsolt, életben tartotta őket a sivatagban, és jó előre gondoskodott minden második Nobel-díj sorsáról. Mózes bizony csodát tett, és mivel ez a csoda az ő hűségéből és szívósságából táplálkozott, ezért nagyon kemény vitapartner. Miatta van tele a hamutartó, komolyan.

A természeten úrrá lettem, most már tényleg olyan körülmények közt lakom, mint egy jól felszerelt kempingben. A nálam lévő pénz is ki fog tartani, főleg ha megszüntetem a vásárlásonként másfél kiló csokival járó habzsidőzsit. A kis gázpalackokkal spórolni kell, mert nagyon fogynak. Idáig az esős idő miatt nem tüzeltem fával, de be fogom vezetni, hogy semmi másra ne használjak gázt, csak kávéfőzésre. Annyi luxust szeretnék fenntartani, hogy reggel, félálomban ne kelljen tüzet gyújtanom, mondjuk a szakadó esőben. Várom is már nagyon a szabadtéri sütés-főzést, mert a rizshez idáig nem nyúltam – túl sokáig kell főzni –, a portésztától viszont erősen hízok.

39. nap, kedd

Most lemegyek a faluba vásárolni, és utána pótolom néhány elmaradásomat. Kijavítom a szellőzőnek használt rovarhálót, és megreparálom a könyvállványomat, igen csálén áll szegény. Azért is jó lenne ezekkel ma végezni, mert holnap ünnepelek: eljön a negyvenedik nap. Mint Mózes a hegyen, ugye… Egy ideje semmit sem írtam, csak ezen a harmadik részem töprengtem, aminek Vérjegyesség lesz a címe. Ez a szó a körülmetélés szinonimája, csak elég ritkán használják. Úgy emlékszem, a Tórában is csak egyszer hangzik el, amikor az Úr a fejéhez kapott, hogy Gersom, Mózes fia nincs körülmetélve. Neki is rontott volna a gyermeknek, de Czippóra, az édesanyja gyorsabb volt. Egy éles kővel lenyisszantotta a fiú előbőrét, és odavetette Istennek: – Bizony, vérjegyesem vagy te nékem! (Móz. II. 4.25)

Nem haladok a háttérolvasmányaimmal sem úgy, ahogy szeretnék. Másodszorra nyálazom át az Ószövetséget, de aztán újszövetségi szereplő következik, majd Mohamed. Az Újszövetség evangéliumi része nem túl hosszú, de még sohasem rágtam át magam az összes apostoli levélen, pedig az fontos lenne, és a Koránnak is csak a feléig jutottam. Ja, aztán jön a 290-es számú auschwitzi fogoly, mert annak egy mellékszálára fog épülni a koncentrációs táborban játszódó rész. Még nem dőlt el, hogy szerepeltetni fogom-e Shakespeare-t. Nagyon kevés anyagot találtam az életéről, a drámákból pedig nem tudok mindent levezetni, amire szükségem lenne. Ráadásul nincs meg nekem a Vihar, pedig azért most minden pénzt megadnék. Newtonnal is hasonló a helyzet. A fizika világképe elég sokat foglalkozik vele, de nem ismerem eléggé a kor Angliáját. Valószínű, hogy ezt a két részt csak vázlat szinten fogom megírni, és otthon majd véglegesítem.

És végre teljesen kopasz vagyok. Először a papírvágó ollóval olyan rövidre nyírtam a hajam, amennyire csak bírtam, aztán nekiestem a borotvával. Elég viccesen nézek ki, mert közben mindenhol máshol lebarnultam. Majd óvatosan megyek a napra egy darabig.

A szokásos édességcunami mellé relaxációs olvasmányt is vettem. Egy könyvet, aminek Hitler halálgyárai a címe. Érdekes, hogy sem a szerző, sem a fordítás alapjául szolgáló mű nincs megjelölve az impresszumban. Az előszó szerint két Birkenauban fogva tartott cseh politikai fogoly írta. Tele van képekkel és táblázatokkal, amire most nagy szükségem lesz. Mindig is szerettem volna egy olyan könyvet, ahol nem regény, vagy oratórium formájában jelenik meg a holokauszt, hanem csak közlik velem a száraz tényeket. Az új szerzeményem hitelességét az rontja csak, hogy történelmi munkát általában nem név nélkül adnak ki.

Visszafelé láttam a mezőn egy szép nagy macskát. Rendesen rámmordult, ahogy Cicukaa! felkiáltással megközelítettem. Úgy nézett ki, nekem ugrik, de végül elfutott. Aztán kiderült, azért volt velem olyan barátságtalan, mert fogott egy gyíkot, és megzavartam, mielőtt megehette volna. Szegény pára még élt, de sok esélyt nem adtam neki, mert a macska félig összeroppantotta a koponyáját. Csak pihegett a fűben, és alig mocorgott, ha birizgáltam. Otthagytam békén meghalni.

Úgy tűnik, ez a nap a csúszómászókról szól. Délután fogtam egy szalamandrát… illetve ez azért túlzás, mert megfogni valamit, az olyasmit jelent, hogy lesben állok, ő menekülni próbál, de gyorsabb és ügyesebb vagyok, ezáltal a birtokomba kerül. Ehhez képest, ahogy cipeltem a vizeskannát a domboldalon, egyszer csak ott volt előttem, és láthatólag semmiféle jelentőséget nem tulajdonított a találkozásunknak. Nem tett eleget sem a Menj arrébb, te rusnyaság!, sem az Irgumburgum! felszólításoknak, és békésen tűrte, ahogy feltessékeltem egy botra, amin elég bénán, de megkapaszkodott. Szép nyugodtan felsétáltunk a táborba és minden oldalról lefényképeztem. Mégis, hogy maradhatott fent egy ilyen faj a természetben?

vaddiszno_szalamandra03.jpg
vaddiszno_szalamandra01.jpg

40. nap, szerda

Ma főztem először szabadtűzön. Kövekből készítettem egy csinos tűzhelyet, gyűjtöttem száraz fát és nekiálltam. Az ünnepi ebéd a következő módon készült: tegnapról elraktam némi füstölt szalonnát meg sajtot. A szalonnát félig kisütöttem, majd annak a zsírjában megpirítottam a rizst, amit aztán felöntöttem vízzel és megfőztem két húsleveskockával. Kicsit összeragadt, de sebaj. Amikor ez megvolt, teljesen kisütöttem a szalonnát, kis sajtot szórtam a tetejére és már tálalhattam is. Komolyan finom lett, tuti kis ünnepi ebéd.

Elkezdtem írni a Mózesről szóló részt. Kicsit még homályos, de nem lesz vele gond.

Felraktam a gitárra a vadiúj húrkészletet. Teljesen jól szól, csak ezek vastagabbak és alig tudom lefogni a hangokat.

 Facebook oldal

Következő: Vihar>>
     << Előző: Ezért nem isznak a remeték
         << Legeleje: Fontos dolgok

1 komment

2014.11.17. 20:32 Lotterfeld Boholy

Ezért nem isznak a remeték

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

21. nap, péntek

Houston Smith ezt írja a Világ nagy vallásai című könyvében: A zen szerint az értelem túl rövid létra, nem éri fel az igazág teljes magasságát. Meg kell toldani, és ehhez a kóanok nyújtanak segítséget. Ha az értelem megbotránkozik rajtuk, annál jobb – ne feledjük, hogy a zen nem kedvezni akar az értelemnek, hanem helyre kívánják azt tenni. Az értelmet arra kényszerítjük, hogy birkózzék meg az abszurddal; így olyannyira felzaklatjuk az elmét, hogy az a sarokba szorított patkány kétségbeesett bátorságával ugrik neki a (logika) ketrecének.

Furcsa, én Vonnegutot olvasva éreztem ilyesmit.

Sátorrudakból és spárgából készítettem egy könyvtartó állványt. Elég csálé lett, de büszkén nézegetem, mint a vaddisznóréti naiv kézműves kultúra remekbeszabott alkotását.

vaddiszno_konyvespolc.jpga könyvtár

22. nap, szombat

Kezd már nyomasztani ez az esőzés. Vagy esik, vagy fúj, de legtöbbször mindkettő. Nem szeretem az ilyet, még az élettől is elmegy a kedvem.

Tegnap is rongy idő volt, de erőt vettem magamon és bementem a faluba vásárolni. Csodák csodájára kaptam cigarettapapírt, így nem fog kárba veszni az a nagy halom dohány, amit vásároltam. A hangyák ellen is van már csodaszerem, már csak egy kis napfény hiányzik. Most összeszedem magam, lemegyek a patakhoz vízért, elmosogatok, aztán főzök valamit. A kétszersültjeim elfogytak, úgyhogy vége a boldog instant időknek.

A könyv, amin most dolgozom A csillagok hegyén folytatása lesz*. Nem szeretem a folytatásokat, de kényszerhelyzetben vagyok a történet jellege miatt – itt is emberek bolyonganak mindenféle beteg világokban –, valamint úgy, hogy van felépített univerzumom, jól konzervált szereplőkkel**, sokkal gyorsabban és kényelmesebben haladhatok.

*Szerencsére nem lett az.
**Sose írjatok folytatást egy lezárt könyvhöz. Nem lesz jó.

A történet a változatosság kedvéért akkor kezdődik, amikor vége van a világnak, legalábbis a huszonnegyedik órában járunk. Az emberiség – és főleg az egyházak – nagy meglepetésére teljesültek János Apostol jóslatai, és visszatért a földre Jézus, hogy a munkaköri leírásának megfelelően a Fenevad nyakára hágjon. A CNN élőben közvetíti, ahogy Armageddon mezején felsorakozik egymással szemben a két sereg, és készülnek az utolsó háborúra. A tét óriási, hiszen ha eldől az ütközet, onnan a színtiszta jó, vagy a színtiszta gonosz fog uralkodni a földön a végtelenségig. A művészeknek és műalkotásoknak mindenképpen befellegzett, mert egyik fél sem kér belőlük. Főhősünket, a ponyvaregényírót Jézus egyszerű kis csalónak, az Antikrisztus viszont veszélyes szabadgondolkodónak tartja, persze ezek ketten így vannak az összes festővel, zenésszel, költővel, és bárkivel, aki nem fér bele a világképükbe. A történet egy petíció körül forog, amihez olyan támogatókat keres a társaság, akik mindkét fél szemében rangos, megbecsült személyiségnek számítanak. Meg kell akadályozni a háború kitörését, hogy ne tűnjön el a föld színéről az ember, a Dávid-szobor, és a csapolt sör sem.

Ezeket a könyveket hoztam magammal háttéranyagnak:

  • Biblia (Ó- és Újszövetség, Károli)
  • Korán
  • Houston Smith: A világ nagy vallásai
  • John D. Barrow: A fizika világképe
  • Magnus Magnusson: Ásóval a Biblia nyomában
  • Történelem I. gimnáziumi tankönyv (őskor-ókor)
  • Lee Strobel: A Jézus dosszié
  • Myrna Grant: Ellenszélben
  • Peter Weis: A vizsgálat
  • Viesław Kielar: A 290. számú auschwitzi fogoly
  • Zsolnay Vilmos: A művészetek eredete

Nem cipeltem fel komolyabb vallási értekezéseket, mert mesét szeretnék írni, nem történelem, vagy teológia tankönyvet, így csak népszerű és jól ismert forrásokra érdemes támaszkodni. Grant, Weis, és Kielar azért jött velem, mert a történet egy része Auschwitz-Birkenauban játszódik, a második világháború alatt. Hoztam volna még könyveket Shakespeare és Kopernikusz életéről, de sajnos egyik antikváriumban sem találtam ilyesmit. Valamennyire sikerült pótolni ezt a hiányosságot, mert kinyomtattam mindent, amit az interneten találtam róluk.

A patak a napok óta tartó esőzés miatt megáradt, zavaros lett és kissé sárgás színű. Biztos feloldódott benne némi hordalék. Főzésnél szerintem nem lesz gond, mivel a forralás sokat segít, de inni már kicsit problémásnak tűnik. Na mindegy, más lehetőségem úgysincs. Remélhetőleg nem kapok tőle vérhast.

Első főzési próbálkozás (vaddisznóréti húsos tészta):

  • 2 liter víz, bele három marhahúsleves-kocka.
  • Marhapörkölt konzervből belecsorgatjuk a szaftot.
  • A vizet felforraljuk, megfőzünk benne egy fél csomag száraztésztát.
  • A végén összekeverjük a marhapörkölttel.

Van egy kétdecis vodkám. Úgy terveztem, hogy amikor elkezdem a könyvírást, megiszom a felét, ha pedig elkészült az egész, akkor a maradékot. Nekiültem, és pikk-pakk lenyomtam az első hét oldalt, tehát este mulatok. Csuhaj!

23. nap, vasárnap

Esik basszameg, még mindig esik! Valahonnan bejött éjjel egy nagy zöld pók.

Már többször hallottam esténként, vagy kora hajnalban valami tüctüc zenét a távolból. Talán egy ifjú pár járkál fel az erdőbe és csutkáig tekert basszussal örülnek egymásnak, de az is lehet, hogy az erdész bömbölteti a hifit a Lada Nívában. Pont ő mesélte, hogy ilyenkor reggel és este vadásznak. Biztos kiment a divatból a kereplő meg a lábos, és technóval űzik a vadakat a hajtók. Ha én őz, vagy róka volnék, hanyatt homlok menekülnék ettől, az biztos.

Nem érzem túl jól magam. Remélem, ez nem az elszíneződött víz miatt van, hanem mert tegnap este – szerintem véletlenül – megittam az egész üveg vodkát. Ahelyett, hogy nekibátorodtam volna, háromméteres vaddisznókról fantáziáltam, akiknek dúlhatnékjuk támadt az éjszaka közepén, és erre nincs is alkalmasabb objektum a környéken, mint az én táborom. Kezdem már érteni, miért nem isznak a remeték alkoholt. Asszem most visszafekszem kicsit.

24. nap, hétfő

Nem is tudom mióta először, ma arra ébredtem, hogy csicseregnek a madarak, süt a nap, és nem tépi a sátrat a szél.

Tegnap olvasgattam az Ásóval a Biblia nyomában című könyvet, ami az Ószövetséggel kapcsolatos régészeti kutatásokat összegzi. Akár jó is lehetne, de messziről látszik, hogy az embernek az a prekoncepciója, hogy a Biblia tévedések és következetlenségek láncára felfűzött kis történetekből áll, amit mindenáron cáfolni, vagy helyesbíteni kell. Egyébként is a környező népek, a filiszteusok, kánaániak, és babilóniaiak sokkal fejlettebb és érdekesebb kultúrát képviseltek. Magnus Magnusson szívesebben is foglalkozna velük, de most kénytelen a zsidókkal nyűglődni, ha már ezért fizet a BBC.

De most tényleg: Léteznek zsidók a XXI. században? Léteznek, bizony. No, és hol vannak a fent említett népcsoportok? Beleolvadtak az arab-muszlim világba anélkül, hogy bármilyen hatást is gyakoroltak volna rá. Akkor meg mi az érdekesebb? Az, hogy hatalmas népek eltűntek süllyesztőben, vagy az, hogy egy néhány százezres kis nemzet, négyezer éven keresztül megtartotta az identitását, és túlélt olyan buktákat, amikbe náluk sokkal erősebb kultúrák reccsentek bele?

A Biblia ószövetségi része évezredek alatt keletkezett, a pátriárkák korát (Ábrahám, Izsák, Jákob) a történészek Krisztus előtt 2100-2300-ra teszik. Az Ószövetség egyszerre vallási, jogi, irodalmi és történelmi könyv. Függetlenül attól, hogy valaki hívő, vagy nem hívő, szerintem akkor érthető meg legjobban, ha azt képzeljük, hogy ez a valahol a saját világunk határán áll. Valahol a világ végén van, de nem időben, térben, hanem az emlékezet és a fantázia határán. Ott pedig nem csoda, ha bal oldalt nyílik egy ajtó, ami itt jobb oldalt van. Nem csoda, hogy maguktól leomlanak Jerikó falai, és az sem, hogy a rémült filiszteusok visszaszolgáltatják a Frigyládát, amiben természetesen ott lapulnak a törvénytáblák darabjai, ha csak úgy, mint a bárány a Kis Herceg ládájában, akkor is. A földhözragadt ember megakad a részleteknél, és büszkeség tölti el, mert hibát talált az írásokban. A büszkesége pedig dagadni kezd, és végül akkorára nő, hogy eltakarja előle a lényeget. Ugyanígy a vak hit sem jó semmire, mert az a farizeusok üres ceremóniáihoz vezet, meg ahhoz az egetverő ostobasághoz, hogy a Pápa az AIDS által leginkább fenyegetett Afrikában is megtiltotta a hívőknek az óvszer használatát.

Egyébként tökéletesen megfér egymás mellett a teremtéstörténet és a tudomány. A Genesis például teljesen korrektül levezeti a bolygó, a növényzet, az állatok, és végül az ember kialakulását.

A napsütés nem tartott sokáig. Jó, most nem fúj a szél, meg nem zuhog, de ezt az időjárást a legjobb indulattal sem nevezném kora nyárinak. A legnagyobb gondom továbbra is a patak. Egyre undorítóbb a víz.

25. nap, kedd

Emlékszem, amikor megérkeztem, akkor is esett néha, de azok tényleg csak múló záporok voltak. Most meg már két hete tart. Oké, úgy három-négy napja nem zuhog állandóan, csak gusztustalan, nyálkás, rohadás az egész.

Fúj.

Szeretek egyszerre több dologgal foglalkozni, ezért párhuzamosan olvasom a Bibliát, a Koránt, a Fizika világképét, készítek jegyzeteket, és akkordgyakorlatokkal próbálom leküzdeni az eredendő bénaságomat. Ja, és persze készül a könyv is. Azt vettem észre, hogy a történetet egyáltalán nem hatja meg, hogy miket olvasok én itt össze-vissza. Szinte magától alakul, mintha nem is én írnám, csak lejegyezném a mozit, amit a fejemben vetítenek. Gyönyörű ez így.


26. nap, szerda

Nem állunk túl jól. A szokásos zuhin kívül kaptam egy bónusz adagot is, a sátrat most kis patakok szelik keresztül. Nem lehet több mint tíz fok. Fűtésre nem vagyok felkészülve, és lehet, hogy az én realitásérzékemmel van gond, de téli ruha, sapka-sál sincs nálam. Ilyen állapotokat – pláne rosszabbakat – nem bírok elviselni. Szeptember végének, vagy inkább októbernek felel meg ez az időjárás. Fürödnöm kellene jó ideje már, meg mosni. Ez gáz.

Délutánra kisütött a nap, de most a szél fúj cudarul. Fene sem gondolta, hogy ennek a közel négy hónapos szabadságnak a jó részében be leszek zárva a sátorba. Sebaj, gitároztam egész délelőtt, és érdeklődve figyeltem, mikor visz el mindent az orkán. Amikor kicsit alábbhagyott, kisétáltam a vaddisznórétre. Teljesen elmocsarasodott az egész, már a föld sem képes ennyi vizet befogadni magába. Igazán felszólhatna valaki, hogy zárják el a csapot.

Cigarettasodrás közben jól beparáztam, majdnem elkezdtem itt magamban sírdogálni. Nekem elég komoly a magányigényem, de ez a közel egy hónap azért ráült a hangulatomra. Gondolom – mint egy normális embernél – hiányoznak a barátaim, a nők, a szimpla emberi hang. Annyira még nem nagy a gond, hogy magamban beszéljek, de arra már volt példa, hogy amikor bepofátlankodott ide egy rovar, vagy hernyó, és kitessékeltem, hangosan megjegyeztem: Na, ezt azért nem!

A készleteimmel úgy állok, hogy nyolc-tíz naponként le kell mennem a faluba vásárolni. Érdekes, hogy – az elmagányosodásomtól függetlenül – kényelmetlenül érzem magam ott, abszolút nem dob fel a közértes, vagy a bámuló helyiek társasága.

Az Armageddonból még csak tizenhét oldal van meg, igyekeznem kell. Ma találtam egy Shakespeare idézetet, amit mindenféleképpen fel szeretnék használni:

Már ünnepünknek vége. E színészek
Szellemek voltak, mondtam, szellemek
S a légbe tűntek, lenge légbe tűntek:
És mint a látás páraváza, majdan
A felhősipkás tornyok, büszke várak,
Szent templomok, s e nagy golyó maga,
S vele minden lakósa szertefoszlik,
S mint e ködpompa tűnt anyagtalan,
Nyomot se hágy, olyan szövetből
Vagyunk, mint álmaink, s kis életünk
Álomba van kerítve

27. nap, csütörtök

SUN IS UP I'M SO HAPPY I COULD SCREAM!

Mesét írni a vallásról elég kockázatos vállalkozás. Ha mondjuk Gyuszkó szerelmes regényt olvas, miközben ott szuszog mellette az ágyon Nyuszkó, hiába lelkesedik fel, ragadja magával a történet, nem fog mardosó féltékenységet érezni, ha feltűnik a színen a gaz csábító, mert valójában nem az ő nőjére megy ki a játék. Megmarad az a szükséges távolságtartás, ami szórakoztatóvá teheti a történetet még a legsötétebb pillanataiban is. Ám egy vallási mesében az a Jézus, az a Mózes, vagy egyéb bibliai alak kezd el értetlenül viselkedni, akihez neki a hite, vagy a hitetlensége által nagyon is sok köze van. Akit ő életre keltett magában, aki benne munkálkodik nap mint nap. Ez olyan érzés lehet, mintha megjelennék hirtelen a lapok közül, elkezdeném átrendezni a lakást, és közben leverek néhány féltve őrzött vázát, a végén pedig megmásznám Nyuszkót is.

A szerző sokszor úgy próbálja mentegetni magát, hogy a történet elején, sűrű bocsánatkérések közepette elárulja, hogy ő a legmélyebb keresztényi, vagy más aktuális indíttatásból írta a művet, egyébként is az egész fikció, nem kell komolyan venni. Ez meg olyan, mintha az étteremben flegmán közölné a pincér, hogy nem csak sót, de az égvilágon semmiféle fűszert nem tettek az ételbe. Rakjon bele mindenki annyit, amennyi jól esik, ha elrontja, hát az ő baja.

Mondhatnák erre azt is, hogy teljesen felesleges vallási mesékkel zaklatni a népet. Foglalkozzon a művész a szerelemmel, a halállal meg a pillangókkal, ami számára ki van jelölve. Jó, csak épp a mai értelemben vett művészetnek nagyon sok köze van a valláshoz. Az egyház volt a zeneszerzők, szobrászok, festők legnagyobb megrendelője. Aztán a reneszánsz kitessékelte őket a templomból, és rögtön rátaláltak a szerelemre, halálra meg a pillangókra, de ettől a szakrális kötelék még megmaradt.

Szégyen, de még mindig nem túl jó az erőnlétem. Vizet melegítettem a mosáshoz, de ezzel együtt ki is ürült a kanna, és lementem a patakhoz újabb adagért. Felfelé kicsit belehúztam, mert nem szeretem sokáig magára hagyni a tüzet. Nos, annyira sikerült belehúzni, hogy a végén alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha tűket döfködnének a torkomba, szóval rendesen rosszul lettem. Le is feküdtem kicsit, mert nem voltam benne biztos, hogy meg tudok állni a lábamon. Valamit kéne tenni ez ügyben. Még mindig túl sokat cigizek. Egyébként meg láthatóan hízni kezdtem. A fedettpályás esőcseppszámlálás nem tesz jót az ember vonalainak.

Mai receptünk: portészta mix, avagy mi maradt a szatyor alján?

  • 1 db sajtos-sonkás portészta.
  • 1 db gombaszószos portészta.
  • 30 dkg száraztészta.
  • 1 db marhapörkölt konzerv.

vaddiszno_vacsora.jpg

Az elkészült étel külsőre megtévesztésig hasonlít a moslékhoz, viszont rengeteg lett belőle és nagyon finom.

28. nap, péntek

Fáj a bölcsességfogam.***

***Innen kitöröltem egy szörnyen kínos és hosszú fejtegetést arról, hogy mit és miért írok. Összehasonlítottam a két könyvemnél használt munkamódszert (vaktában Vs. rendes szinopszis alapján), de nincs konklúzió, mert már az elején menthetetlenül belezavarodtam.

Az a gondom, hogy nem fogja bírni a sátor ezt a végtelenségig. Abba már belenyugodtam, hogy mindenem rommá ázik, de ha a ponyva megsérül egy lezuhanó ág, vagy a szélnyomás miatt, akkor tényleg vége a nyaralásnak. Szerencsés ötlet volt ez a pár száz kiló kő, amit felhordtam alapozásnak, különben már elszállt volna az egész, mint egy papírsárkány. Hülyén nézne ki, ha a tervezett idő nem egészen egyharmadánál, egy félig kész első fejezettel vissza kéne mennem a városba. Lehet, mégsem kellett volna szétszednem a kis sátrat. Nem lesz hova menekülnöm, ha itt valami baj lesz.

Ilyen durva napom azért még nem volt. Minden elszürkült, nem látszik felhő, csak egy nagy mocskos vattacsomó az egész mindenség. A hálózsákba burkolózva írogattam egész nap, csak akkor tartottam kis szünetet, amikor úgy éreztem, most szakad rám az ég. Összekészítettem a legszükségesebb holmikat, ha úgy alakul, hogy futnom kell. Igazából van már bennem annyi honvágy, hogyha bedől ez a dolog, nem ragaszkodnék az utolsó leheletemig a táborhoz. Jó lenne végigcsinálni, de annyira vonz, annyira egyszerű lenne bekapcsolni a telefont, és felhívni valakit, hogy jöjjön értem. Hazamennék, forró vízben megfürödnék, sört és becherovkát innék a vacsorához, és kerítenék egy nőt is.

Ajjaj, most valami furcsa mély hang vegyült a szélbe, lehet, hogy ma mégis otthon éjszakázom? Lehet, hogy csak a jóisten segít rá a munkámra. A végítélet hangulat már adott.

29. nap, szombat

A nap olyan szemtelenül süt, mint amikor a nő mosolyogva bújik hozzád, közben tudod, hogy mással kefélt egész éjjel.

Alig tudtam felkelni. Azt hiszem, meghűltem tegnap és hőemelkedésem van. Délutánra szép tavaszi idő kerekedett. Kitaláltam, ha megnő a hajam, nem megyek le a faluba fodrászhoz, hanem leborotválom kopaszra. Pont úgy fogok kinézni, mint egy fegyenc. Hehe.

30. nap, vasárnap

Meddig eshet még, de komolyan? A patak annyira megáradt, hogy dübörög, mint egy vízesés. Volt már esős-felhős nyár, úgy két éve, de ilyen borzalomra nem emlékszem. Mindegy is lehetne, mert írni így is tudok, de hát ez az én nagy vakációm. Kicsit jobb időre számítottam, meg arra, hogy csokibarnán megyek haza.

Az első fejezet majdnem kész van, ami napi nyolc óra, igazából nem is túl megfeszített munkával azért elég jó. Nagyságrendekkel gyorsabban dolgozom, mint az előző regényemmel. Persze most tudom, hogy mit akarok, és egy létező befejezés komolyan húzza a történetet a vége felé, ezen kívül nincs is itt más, csak a könyvem, mások könyvei, az eső, és én.

Az Armageddonban szerepeltetni akartam Kopernikuszt, de mivel nem üldözte az egyház, csak simán lesajnálta, lecseréltem inkább Newtonra. Az igaz, hogy őt meg körülrajongták, de jobb is, ha csökkentem az egy négyzetméteren előforduló mártírok számát. Ábel óta tudjuk, hogy a valóságshow-ban való szereplésen kívül a mártíromság az egyetlen járható út azok számára, akik mindenféle tudás, vagy tehetség nélkül szeretnének hírnévre szert tenni.

 Facebook oldal

Következő:A szent lábos>>
     << Előző: Munkatábor
         << Legeleje: Fontos dolgok

Szólj hozzá!

2014.11.09. 17:52 Lotterfeld Boholy

Munkatábor

Címkék: 2006

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

11. nap, kedd

Ma kétszer is találkoztam az erdésszel. Lefelé sétáltam a maradék élelmiszerért, amikor egy Lada Niva jött velem szemben, csomagtartó tele takarmánnyal.

– Mi járatban? – kérdezte.
– Túrázok.
– Honnan jössz?
– Fentről – mutatok magam mögé.
– Láttál vadakat?
– Láttam.
– Viszlát.

Számítottam rá, hogy visszafelé is összefutunk. Így is lett.

– Na, most meg felfelé? – kérdezte nevetve.

Elmagyaráztam, hogy egyszemélyes erdei tábort alapítottam, és a felszerelést cipelem éppen. Megkérdezte, merre vagyok, mert akkor nem küld oda vadászokat.

Köszi!

Megváltozott a bioritmusom, alkalmazkodott a természethez. Hajnalban kelek, ahogy világosodni kezd, sötétedéskor pedig elalszom. Vannak gyertyáim, akár olvasgathatnék éjfélig is, de a nyári rekkenő – úgy tűnik – arrébb van még. Nagyon lehűl a levegő éjszakára. Jobb akkor nekem a hálózsákban.

12. nap, szerda

Éjjel elkezdett esni, és azóta is tart, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Most aztán konkrétan kiderült, hogy a sátor finoman szólva is korlátozottan vízálló. Gitároztam, de hamar elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Vizet kéne hoznom, de ebben a lucsokban sehogy nincs kedvem lecsúszkálni a patakhoz. Úgy néz ki, a mai táborépítésnek annyi, de legalább elkezdhetek jegyzeteket készíteni.

Tele lett a sátor csigával. Fasza.

13. nap, csütörtök

Nincs is jobb, mint babot vacsorázni, aztán megpróbálni szépeket álmodni a telepúzott hálózsákban.

Áthurcoltam a nagy sátrat a – remélhetőleg – végleges helyére. Szemeteszsákokkal leszigeteltem alulról és megszüntettem a felesleges hálórészt. Így van bent legalább hat négyzetméternyi helyem, és védve vagyok a rovaroktól is. Most már csak a szellőzést kell megoldanom valahogy, és kitart ítéletnapig.

14. nap, péntek

Ma is esik, így nem biztos, hogy be tudom befejezni a sátor alapozását. A szemeteszsákok fognak ugyan valamit, de körbe kéne rakni az egészet kövekkel. Valami oknál fogva a munkához megfelelő – úgy fél tégla nagyságú – darabok kizárólag egy húsz méteres meredek lejtő alján tenyésznek. Nyaralás helyett kezd ez az egész munkatábor jelleget ölteni, csak a csíkos ruha hiányzik, meg az a baszomnagy kalapács, amivel a rosszarcúak sziklát aprítanak. Felhordtam négy adag követ, ami szerintem a tizede a szükségesnek, majd a szélsőséges időjárásra hivatkozva sztrájkba léptem és órákon keresztül kávéztam, meg olvasgattam. Az első napokban azt gondoltam, hogy ha két hetet kibírok itt, akkor végig tudom csinálni. Most kicsit alábbhagyott az optimizmusom.

Az összes ruhámat kint felejtettem a szárítókötélen, és sikerült az egyik zacskót is olyan ügyesen elhelyezni, hogy szétázott a cigarettapapírom. Közben fürdenem kéne, főzni, meg persze írni. Ehelyett itt ülök ebben a félig sem elkészült sátorban és hallgatom, hogy kopog az eső. Legalább két száraz napra lenne szükségem, hogy mindent rendbe tegyek. Kicsit nyomasztó ez így. Remélem, ennél értelmesebben fogom tölteni az időmet.

Közben kialakult itt egy mikrokozmosz, ami a sátorból, a patakból és az erdőből áll. Ezen kívül semmi sem létezik a világon. Megpróbáltam belegondolni, de teljesen hihetetlennek tűnik, hogy akár lesétálhatnék a faluba, felülhetnék a buszra és hazamehetnék. Mintha életemnek ez a része végleg eltűnt volna. Nem panaszkodom, pont így terveztem, csak úgy van ez, hogy amikor az ember végre megkaparintja vágya titokzatos tárgyát, csak néz nagyokat: Hű, én tényleg ezt akartam?

15. nap, szombat

Nem új keletű dolog nálam az, hogy én majd kimegyek az erdőbe jó pár hónapra. Már többször terveztem ilyesmit, sőt volt olyan ötletem is, hogy állandó tábort létesítek valahol, és ott töltöm majd a hétvégéket, ha elegem van a világból. Be kell vallanom, az fel sem merült bennem, hogy ez ennyi munkával jár. Megyek is dolgozni, mert sose leszek kész.

16. nap, vasárnap

Az az igazság, hogy ez az erdei lét sem tudott változtatni az eredendő lustaságomon. Már két napja kész kéne lennem a sátor szigetelésével, de alig haladok. Persze rengeteg kő kell a munkához, úgy számolom, még harminc kanyar. Egyszerre csak négyet bírok, utána le kell ülnöm cigizni, olvasgatni meg gitározni. Ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy végül is szabin vagyok, nem?

Elvakartam egy sebet a lábamon, remélhetőleg nem fog elfertőződni. Tettem rá arcszeszt, mert elsősegélycsomagom persze nincs.

17. nap, hétfő

Ma végre sikerült néhány dologgal előrehaladnom. A sátor két végét körberaktam kövekkel, ott már se víz, se tízlábú undorka nem jut be, valamint kívülre felvarrtam a saját készítésű rovarhálómat. Most már nem áll bent a füst, normálisan szellőzik. Délután mostam. Kint száradnak a ruhák, nem esznek meg a bogarak, és kezd az egésznek olyan tábor formája lenni.

18. nap, kedd

Aki ideges, szedjen hangyát, tartja a mondás. Hát ebből nekem kijut rendesen. Mivel a sátor körbe van szigetelve, a legyek meg a darazsak békén hagynak, csak a hangyák támadnak folyamatosan. Apró kis erdei vöröshangyák. Megfigyeltem, hogy kiválasztják valamelyik sarkot, és ott gyülekeznek, sok lúd disznót győz alapon. Sajnos nem az én kezem munkáját dicséri, de mindig akad jó pár, amelyik átjut a védvonalaimon.

Valahogy be kéne vezetnem a rendszeres napi takarítást, mert az, hogy alkalmatlan vagyok az ilyesmire, nem hatja meg az erdőt. Mindig is képtelen voltam rendet tartani, pedig egy szint fölött nagyon idegesít a káosz, úgy meg nem tudok dolgozni. Otthon kezelhető volt a helyzet, mert amikor teljesen elborított a dzsuva, nagyjából összeszedegettem, ami zavart és rendben is volt minden. Itt viszont azonnal lecsap a maradékra mindenféle állat, és ha nem figyelek oda, több órám rámegy, mire kitessékelem őket.

A kis sátor utolsó cafataiból ruhatartót fabrikáltam. Teljes lesz a luxus.

vaddiszno_ruhas_polc.jpga gardrób

Áprilisban, a születésnapom környékén – nem először az elmúlt harminchárom év alatt – úgy éreztem, sehová sem vezet az életem, és valami nagyon erős menekülési kényszer telepedett rám. Így kivontam magam egy időre a forgalomból, hogy vesszen az, aminek vesznie kell, és maradjon, ami igazán fontos, vagy ne maradjon az égvilágon semmi, mert a semmire könnyebb építeni, mint megválaszolatlan kérdésekre, végenincs mesékre, és félig eljátszott szerelmekre. Ez nem a magát művésznek képzelő ember hisztije, mert bárkivel előfordulhat, hogy esetlegességen és pillanatnyi fellángolásokon alapuló kapcsolatok zárt körébe kerül. Ahol lehetetlen választani, és az ember csak rohangál körbe-körbe, de nem találja a megoldást.

Szintén hétköznapinak mondható a másik okom, ami miatt kiszálltam. Amikor egy vállalkozás napi három sörön, maréknyi fájdalomcsillapítón, és négy óra alváson kívül semmit sem hoz, az valami végeláthatatlan messianisztikus állapotot idéz elő. Mondogattam magamnak, ha majd ez a pénz bejön, vagy az a szerződés megköttetik, rendben lesz minden. És lám: a pénz bejön, a szerződés megköttetik, de mégis úgy áll az egész, mint tegnap, sőt kicsit rosszabbul. Jelenti ez azt is, hogy aki nem megfelelő alkat, az ne vállalkozzon, legfeljebb többszörös túlbiztosítással. A végén már úgy éreztem magam, mintha zombik gyűrűjében élnék, akik a nap minden percében pénzt követelve tartják elém csontos kezeiket.

Mindez persze nem indok egy negyedéves vakációra, hiszen ennek vége lesz egyszer, akkor meg kénytelen leszek kezdeni magammal valamit. A magabiztosságom sokáig azon alapult, hogy tudtam, bármikor felköthetem magam, és a legnagyobb lelki nyugalommal játszottam meg olyan helyzeteket, amiket épeszű ember nem vállalt volna be. Ez a hozzáállás olyan – pozitív és negatív – élményekkel ajándékozott meg, ami keveseknek adatott meg, és talán ebből következett, hogy egyszer csak írni kezdtem. Azért választottam az erdőt, mert az erdő él, egyszerűen önmaga miatt, nekem pedig ideje megszabadulnom a szuicid énemtől. És persze azért, mert ez nem csak erdő, hanem maga a rengeteg, a mesének pedig folytatódnia kell.

Elsősorban azért vagyok itt, mert megvan a következő könyvem témája és úgy döntöttem, megírom egyhuzamban. A csillagok hegyén öt és fél évig készült iszonyú nagy kihagyásokkal, viszont a tényleges munkával töltött idő nem lehetett több, mint négy hónap. Az a tervem, hogy innen befejezett kézirattal megyek haza, amit már csak gépelni és javítgatni kell.

Rájöttem, hogy tollszárból, spárgából, és egy félliteres kólásüvegből remekjó tölcsért lehet készíteni.

19. nap, szerda

Miközben a gőtékkel barátkoztam, találtam valamit a patakban. Úgy néz ki, mint egy őskori pattintott kőszerszám, bár lehet, hogy csak a természet formálta ilyenné. Felvittem a sátorba, ahol ráragadt egy Made in China matrica… vagy lehet, hogy mindig is rajta volt? Talán most lelepleztem egy világméretű összeesküvést. A Sárgák felosztották egymás közt az őskövület-piacot. Tajvanban készülnek a dínócsontok, Koreában a borostyánba szorult rovarok, és természetesen minden egyéb Kínában.

vaddiszno_kavics.jpga titokzatos tárgy

Amikor szervezni kezdtem ezt a nyaralást, fogtam egy Magyarország térképet, és a következő szempontok szerint válogattam:

  • Legyen erdő, ugye.
  • Legyen lakott település a közelben, ahová néhány óra gyaloglással odaérek, ha szükségem van valamire.
  • Kell egy patak is, ahol vizet tudok venni.
  • Ha nem is az erdő közepére, de legalább a széléig képes legyek eljutni autóval. Ez azért volt fontos, mert tudtam, hogy sokkal több felszerelésre lesz szükségem, mint amennyi egy hátizsákba belefér.

Először Budapest negyven kilométeres körzetében próbálkoztam, Biatorbágy, Zsámbék és Etyek közelében. Hamar rájöttem, hogy ez a rész túl sűrűn lakott, sok a szántóföld. Ezután kicsit távolabb néztem körül. Az első számú jelöltem egy nagyon érdekes nevű falu volt: Istenmezeje. Amikor megtaláltam a térképen, rögtön úgy éreztem, hogy ez az, ami nekem kell. Valamiféle felsőbb akarat rábólintásaként értékeltem, hogy éppen ott írhatom meg az Armageddont.

Bepakoltam a kocsiba, és pár órával később meg is érkeztem. A környék tényleg szépnek tűnt, de a patak alig pár méterre kanyargott a műúttól, mögötte pedig olyan meredek hegyoldal kezdődött, amire egész biztos nem tudtam volna felmászni kétszáz kilónyi ellátmánnyal. Csalódottan autóztam a következő hely, Gyöngyöspata felé. Olyan érzésem volt, mint amikor tudom, hogy a kedvenc kajám lesz ebédre, ráhangolódom lelkileg, aztán kiderül, hogy elfogyott a csirkeszárny a hentesnél, és be kell érnem valami konzervvel. Ez az állapot nem tartott sokáig, mert ahogy közeledtem, egyre jobban tetszett a táj. A környék végtelen dombvidék, telis-tele fákkal. Tiszta, bővizű patak folyt át a falu központján, és megtaláltam az erdőbe vezető földutat is. A lakosság etnikai összetételéről annyit mondhatok, hogy errefelé sokkal több a piros ezerkettes Zsiguli, mint a kombi Wartburg. Az út elsőre járhatónak tűnt, de tele volt alattomos gödrökkel, amiket a traktorok vájtak ki. Háromszor akadtam el, és vetettem keresztet a kocsimra, míg az erdő közelébe értem. Itt már nem variáltam sokat. Bevonszoltam mindent a fák közé, és lepakoltam az első biztonságosnak tűnő helyre.

Estefelé értem haza. Kinéztem egy nagymellűt valamelyik kurvázós oldalon, magamba döntöttem minden alkoholt, amit találtam, elájultam, majd másnap reggel búcsút intettem Budapestnek. Az volt a nulladik nap, ott kezdődik ez a napló.

20. nap, csütörtök

Nem csak tegnap, hanem még fél éjszaka is zuhogott. A sátorban minden átnedvesedett, a ruháim, a könyveim, és az összes papír. Kis tócsákban gyűlt össze a víz. A forró, perzselő nyár elején itt ülök átázott farmerban, és vizes pólóban vacogok. Na szép, mondhatom.

vaddiszno_kesz_sator02.jpg
vaddiszno_kesz_sator01.jpga posztmodern családi sátor

Tegnap éjjel egy mesén gondolkoztam. Az egészből csak egy kép van meg, semmi más. Sok sztorival azért rekedek meg, mert van egy jó alaphelyzet, de sehogy sem tudok kikeveredni belőle. Lehet, mégis dalszövegeket kéne írnom, mert ott a mismásolást elfedi a zene. Szóval, az egész egy hatalmas erdő közepén fekvő kis faluban kezdődik. Annyira messze van mindentől, hogy a lakók azt gondolják, a világ csak ebből a néhány viskóból, meg a végeláthatatlan rengetegből áll. Minden hajnalban lovascsapat dübörög le a hegyoldalról, megállnak a házak közelében, és feszülten figyelnek, mintha várnának valamire. Néhány perc után a vezetőjük kurjant egyet, felkerekednek, és eltűnik az egész csapat. Nyilván ez a falu nem a Földön, legalábbis nem akkor és ott van, ahol mi élünk. Talán kezdhetnék ezzel valamit, ha beiktatok még egy szálat. Mondjuk egy kisfiút, aki egy hétköznapi városban él, és talál valamit a pincében. Egy képet, vagy valami hasonlót, ami ezeket a lovasokat ábrázolja. Attól a naptól kezdve furcsákat álmodik. Minden éjszaka visszatér arra a külvilágtól elzárt helyre, és úgy él ott, mint mindenki más. Az egyik hajnalon gondol egy nagyot, és kiáll a várakozó sereg elé, és… hmm… majd meglátjuk. A végén még összehozok egy olyan mesét, amit nyugodt szívvel oda lehet adni egy gyereknek is.

Végre kisütött a nap. Megkezdem a romeltakarítást.

Facebook oldal

Következő:Ezért nem isznak a remeték>>
     << Előző: Into the wild
         << Legeleje: Fontos dolgok

7 komment

2014.11.03. 08:15 Lotterfeld Boholy

Into the wild

Címkék: 2006

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

A most következő naplót – a címe: Csipkeorom-Vaddisznórét – 2006. május 5-től augusztus elejéig írtam. Később, a gépeléskor töröltem ill. meghúztam pár idegesítően rossz bejegyzést, ezek dőlt betűvel vannak szedve. Újraolvasva az egészet lenne kedvem mélyebben belenyúlni, de némi kozmetikázáson kívül nem bántom. Ahol béna volt, ott marad béna, legfeljebb beletoldok néhány kiegészítő megjegyzést pirossal, mert az menő. Az elején talán nem lesz egyértelmű, hogyan kapcsolódik ez a történet a korábbiakhoz, de menet közben minden kiderül.

nulladik nap, péntek

A Nyugatinál vettem kávékiöntőt meg leveseskanalat, mert az még hiányzott a felszerelésemből. Felhívtam a Volánbusz ügyfélszolgálatát, ahol egy szellemi fogyatékos diszpécser megpróbált lerántani a saját színvonalára, de csak négy agysejtemet sikerült elpusztítania, mire kiszedtem belőle, hogy honnan és mikor indul a buszom. Volt még időm, hát nekiálltam könyveket nézegetni. Rushdie-től szerettem volna a Sátáni verseket, de az nem jött össze, így megvettem Lee Strobel, A Jézus dosszié című könyvét.

A buszra kétbusznyi tömeget terelt fel a sofőr, aki mellékesen leteremtett, hogy miért utazom előre váltott jeggyel, amikor ő tudott volna adni olyat, amivel mindketten jól járunk. A népsűrűség egyre nyomasztóbbá és savanyúbb szagúvá vált minden megállónál. Rosszalló és irigy tekintetek kísértek végig az úton, mert volt valamim, ami nekik nem: ülőhelyem.

A faluban hamar megtaláltam az utcámat – megjegyeztem, hogy a cukrászdával összevont dohánybolttal szemben nyílik –, és elkezdtem felfelé kaptatni. A házak közül kiérve egy hegyoldalba vezetett, a régi gránitbánya és egy harminc méter mély szakadék közé. Itt találkoztam életemben először a rézsűpermet kifejezéssel, miszerint azt megközelíteni szigorúan tilos és életveszélyes. Erről a helyről át lehetett tekinteni az egész települést. A csupa virág központi részt, ahol az iskola, a polgármesteri hivatal és a templom állt, a főút másik oldalán épült hatalmas rádióantennát, meg a falu szélén dülöngélő vályogviskókat, ahonnan vidám kutyaugatás és még vidámabb lakodalmas zene hallatszott.

Innen lejtő és borospincék következtek, majd kiértem a szántóföldre, közvetlenül a patak mellett. Ezt követtem néhány kilométeren keresztül, majd beértem az erdőbe, és az őzcsapások labirintusában tévelyegtem egy darabig. Felkapaszkodtam egy három méter magas, majdnem függőleges falra, amin tüskén kívül semmilyen állat nem él meg, és össze-vissza karistolt lábbal meg is érkeztem a táborba. Minden úgy volt, ahogy előző nap hagytam, de sajnos hamar kiderült, hogy nem kerültem elég messze a civilizációtól. A helyi krosszmotoros nagyágyú egész délután a közvetlen közelemben nyomta a műsort. Persze nem látta a sátrat, de nagyon idegesített. Holnap új helyet keresek.

vaddiszno_elso_tabor.jpgaz első tábor

1. nap, szombat

Két patak folyik a környéken. A kisebbik épp hogy csak csörgedezik, helyenként el is tűnik a kövek alatt. Mégis ezt választottam, mert messzebb van a szántóföldektől és a szőlőültetvényektől. Az a gond, hogy kétszáz kilónyi felszereléssel nehezen tudok nagy távolságokat megtenni, pedig szeretnék minél messzebb kerülni a falutól. Inkább többször költözöm, de olyan helyen akarom kialakítani a végleges tábort, ahová már nem jutnak el a határban bóklászó emberek.

vaddiszno_civilizacio_vege.jpgahol a civilizáció végződik

Tovább sétáltam a patak mellett, ahol egyszer csak vége lett a földútnak, és egy vastagabb törzsű fákból álló öregerdő kezdődött. Találtam egy kicsi, de jól védett tisztást, úgy másfél kilométerre az első táborhelyemtől. Tízet fordultam, be is esteledett, mire átcuccoltam. Ide már szinte egyáltalán nem jutnak el emberi hangok, legfeljebb nagyon messziről a traktorok zúgása.

Nohát, az erdőben sem lehet teljesen magányos az ember. Tele van az mindenféle állatkákkal, amik csípnek, rúgnak, karmolnak, mert hozzám hasonlóan ők is szeretnék túlélni ezt a kalandot.

Láttam mókust. Nekem senki sem mondta idáig, hogy ez ilyen nagy.

2. nap, vasárnap

Felállítottam a sátrakat, de előtte ki kellett vágnom néhány bokrot és kisebb fát, mert nem fértek volna el. Szerencsére hoztam magammal ágfűrészt, meg olyan mini fémlapátot is. A kisebbik sátorba került az élelmiszer, a nagyobbikba pedig én, meg a többi felszerelés. Ez két hálórészből és egy elég tágas központi helyiségből áll. Hál' Istennek, a teteje sárga és jönnek rá a bogarak, amik persze bent rekednek a kupola belsejében, és ahogy egyre idegesebben szabadulni próbálnak, úgy kopognak, mint az eső. A testre kenhető rovarriasztóm teljesen hatástalan. Asszem bemegyek holnap a faluba valami csodaszerért. Kissé durvának tűnhet ez így a természetben, de ki mondta nekik, hogy pont engem kell csesztetni? No, majd megpróbálok szerezni olyan vegyszermentes, ragadós bogárcsapdát.

Megfürödtem a patakban, és ebből rögtön le is vontam egy tanulságot: Valami megoldást kell találnom a tisztálkodásra, mert az, hogy meztelenül állok a jéghideg vízben, és darazsak rajzanak körül, nem egy állapot. Azt hiszem, a kannámat fogom felerősíteni egy fára, úgyis van rajta csap.

vaddiszno_masodik_tabor.jpga második tábor

3. nap, hétfő

Az állatok szürkületkor megvadulnak. Ahogy sötétedni kezd, egymást próbálják túlzajongani, majd egyszer csak – amikor mindenki megtalálta a helyét – teljes lesz a csend. Persze ilyenkor kezdenek mocorogni az éjjeli ragadozók, de azok nagyságrendekkel halkabban ölnek. Néhány dobbanás, az aljnövényzetet súroló test hangja, egy roppanás, nyüszítés és vége is van.

Továbbköltözöm, ma új táborhely után nézek. Elég közel van ide egy földút, és nagyon kicsi ez a tisztás, épphogy a sátrak elférnek rajta, én pedig inkább olyasmit szeretnék, mint egy kert. Persze az már nem nevezhető vadonnak, de nem is volt célom, hogy Tarzant játsszak harminchárom évesen. A patak túloldalán, a hegyoldalban találtam is egy kellemes padkát. Majdnem vízszintes, elég nagy a hely, de tele van bokrokkal. Tereprendezésből már szereztem némi gyakorlatot, úgyhogy nem látszik megoldhatatlannak a feladat.

Átcipeltem a kis sátrat, meg annyi konzervet, amennyit elbírtam, és nekiálltam bozótot irtani. Persze mindent elleptek a hangyák. Ez az egyetlen állat, amelyik átfér a rovarhálón, tehát a legveszélyesebb.

Igazából ahelyett, hogy eltávolodnék a civilizációtól, új civilizációt teremtek. Helyre van szükségem, ezért növényeket pusztítok, és igyekszem magamtól távol tartani a természet azon teremtményeit, akikkel valamiért nem szimpatizálok. Az idillikus zöldellő rét nem létezik az erdő közepén, ki kell hasítani belőle, visszaszorítva a vadakat. Védett, biztonságos területté kell alakítani, mint egy emberi település, ahol ők nem élnek meg.

Találtam egy őzkoponyát.

4. nap, kedd

Ma be kell mennem a faluba vásárolni, csak még nem tudok elindulni, mert ömlik az eső. Ezen a környéken elég sokat esik, bár lehet, hogy mostanában mindenhol ilyen idő van. Kíváncsi vagyok, hogy fogok én itt száztizenegy napot kibírni, ha már most teljesen betojtam az erdőtől. A legrosszabb éjjel, amikor remekjó rémtörténetekkel tudom szórakoztatni magam: Megesznek a bogarak, átcsörtet a táboron egy falka vaddisznó, feljönnek a feldühödött parasztok a faluból, és kapával-kaszával nekem esnek, esetleg az erdész feljelent erdőrongálásért. Valós alapja szerintem egyik félelmemnek sincs, és remélem, hogy ez csak egy természetes para, mikor az ember átkerül a betonból a bozótba. Furcsa is lenne, ha nem érezném magam elsőre idegennek itt.

Van két kedvenc állatom: az egyik szerintem vaddisznó lehet. Valami elképesztően agresszív, nyerítéssel kevert ugatós hangja van. A másik egy madár, ami kettőt kukorékol, és utána olyan hangot ad ki, mint amikor egy Trabant az utolsókat rúgja.

Rohadtul esik, lehet, hogy itt fogok ülni egész nap. Legalább kiderül, hogy mit bír ez a sátor.

Ahogy kisütött a nap, lesétáltam a faluba. Találtam egy magát falatozónak hirdető helyet és betértem, mert vágytam egy kis gusztustalan sültkolbászra. Persze kocsma volt, kaja semmi, hát ittam egy kólát. Közben megismerkedtem Pityuval, aki saját állítása szerint lányokat futtat két közeli nagyvárosban is. Eldicsekedett vele, hogy napi kilót keres, amihez képest volt rajta egy szétrohadt tornacipő, egy 1987-es Jessy-farmer, és megpróbált lehúzni egy ezresre.

Délután dolgoztam kicsit az új táboron, viszont megint esni kezdett, és visszajöttem inkább olvasgatni. Egy órán keresztül zuhogott, és rommá ázott az egész sátor, részben az én hibám, részben gyártási problémák miatt. Ez a cucc egy külső ponyvából, egy padlóból és két belső sátorból áll. No, a külső részt úgy sikerült ráapplikálnom az egészre, hogy nem ér ki a padló széléig, tehát befolyik az összes víz, de egyébként sem lenne egy száraz-tiszta érzés, mert ott, ahol mindenféle kampócskák meg zsinórocskák vannak rávarrva, magától széthasad a vászon.

5. nap, szerda

Elég csúnya buktával kezdődött a nap. A patak elkezdett kiszáradni, s közben már félig áthurcolkodtam a hegyoldalban lévő táborba. Most két helyen vannak a holmijaim, ezért azt találtam ki, hogy lebontom az egyik sátrat, megfogom a legszükségesebb felszerelést, és keresek egy olyan helyet, ahol nem fogok szomjan halni. A többi cuccomat bezsákolom addig, és csak akkor hozom el őket, ha meg tudok állapodni valahol.

El is indultam, nem pont a másik patak mentén, hanem egy vele párhuzamos földúton. Ez magasan a falu és a szőlőföldek fölé vitt, majd lefelé, be az erdőbe. Itt meglepetésemre egy focipálya nagyságú tisztásra értem, szabályos téglalap alakú volt, a sarkain vadászlesekkel. Tovább egy ligetes rész következett, ahol találtam néhány régi földrajzi jelzést – ezek tulajdonképpen a földbe ásott és számozott karók voltak –, meg egy halom kidöntött és egymásra pakolt fatörzset. Mivel fát főleg ősszel meg télen vágnak, és az hiszem a vadászidény is ekkortájt van, úgy döntöttem, hogy errefelé fogok letelepedni.

A liget szélén meredek lejtő kezdődött, és annak az alján folyt a patak. Láttam benne néhány gőtét is, aminek szívből örültem, mert eszembe juttatott néhány régi május elsejét, amikor még merítőhálóval lehetett vadászni ezekre a jószágokra a városligeti tóban, meg az ittlétük némi garanciát is jelentett arra, hogy a környéken mindig lesz víz. A túlparton találtam még egy viszonylag sík területet, el is gondolkoztam, hogy ide kéne inkább költözni, de a sárban rengeteg nyom jelezte, hogy ez a vaddisznók fő közlekedési útvonala lehet. A vaddisznó meg ronda nagy állat, és inkább a hideg futkározzon a hátamon, mint egy csapat röfi.

Idáig csak őzikét láttam, de ma igazi szarvast is. Hallottam egy madarat, ami komolyan így rikácsol: hurr-egy-hurr-kettő-hurr-egy-hurr-kettő. Talán amikor a hurr után levegőt vesz, akkor jönnek ki belőle az emberi beszédhez hasonló hangok. Baromira idegesítő.

6. nap, csütörtök

A kis sátrat és a készletből néhány dolgot átvittem az új helyemre. Ma már ott fogok aludni. A nagy, téglalap alakú rét mellett találtam egy ösvényt, ami egy elég jóképű füves térségre vezetett. Vaddisznórétnek neveztem el, mert tele volt patanyomokkal meg összetúrt avarral. Egy gyors kockázatelemzés után arra jutottam, hogy olyan helyet úgysem fogok találni, ahol csak pillangók meg virágok laknak. A vaddisznók meg fogják fel, hogy én vagyok a földön az első számú csúcsragadozó, és kotródjanak arrébb. Ha meg nem jutunk kompromisszumra, legfeljebb futok egyet, ez van.

vaddiszno_vaddisznoret.jpga Vaddisznórét

Kissé elmagányosodtam, és vágyakozva nézek a falu felé pakolás közben, pedig még egy hete sem vagyok itt. A közelben sugárhajtású repülőgépek gyakorlatoznak. Remélem, nem tört még ki a harmadik világháború.

Délután gondoltam egy nagyot, és egy körben átcipeltem a nagy sátrat, a matracot, a gitárt meg a lábosomat. Legalább húsz kilóval másztam hegynek felfelé vagy három kilométert. Négyszer kellett megállnom pihenni. Szerintem nem lennék jó tengerészgyalogos.

Kispál nincs itt, viszont megismerkedtem a borzzal. Vízért mentem, amikor észrevettem egy rókalyuk-szerű valamit, amiből egy fekete-fehér pofa kandikált ki. Unottan bámult engem egy darabig, majd – mint aki hirtelen ráébred, hogy mindjárt kezdődik a kedvenc sorozata a tévében – visszahúzódott az üregbe. Biztos dolga volt. Talán valamelyik kicsinye megéhezett a borz-alomból.

Most sötétedik éppen. Kíváncsi vagyok, rám rontanak-e éjjel a vaddisznók…

7. nap, péntek

A sátor bejáratát nem lehet kinyitni, mert beözönlenek a bogarak, ha viszont zárva tartom, szaunává változik az egész, mivel a rét közepén áll, és közvetlenül süti a nap. Megint kereshetek új helyet. Túl messzire nem kell mennem, mivel ez egy tisztás, amit ugye fák vesznek körül. Igen ám, csak indulás előtt átnéztem néhány túrázós honlapot, ahol nem igazán ajánlották a táborozást elöregedett fák alatt, mert a viharok szeretik felborogatni ezeket. Viszont honnan tudjam, hogy milyen az elöregedett fa, hiszen nem ráncosodik, nem motyog magában, és nem ül naphosszat a lócán. Na mindegy, keresek olyat, aminek nem túl vastag a törzse, és vannak rajta levelek. Abból nem lehet gond. Remélem, egyszer be tudok rendezkedni véglegesen, mert így a napjaim csak cipekedéssel mennek el.

8. nap, szombat

Ma érdekes dolgok derültek ki. Gyanús volt nekem ez a patak, mert helyenként teljesen eltűnt, volt ahol meg csak kis tócsák sorozatából állt a mélyen kivájt mederben. A látvány elég messze van attól a bővizű, vidáman zubogó folyócskától, ami középen átszeli a falut. Nem akartam még egyszer pórul járni, ezért utánanéztem a dolognak és elindultam lefelé, a part mellett. Az első meglepetés egy levágott Zsiguli-tető volt, ami a legközelebbi lakott területtől – és személygépkocsival járható úttól – több mint tíz kilométerre elég bizarr látványt nyújtott. Hasonlóképpen lehet ez, mint az elefántoknál, talán a Szovjet ipar remekei is csendes, elhagyatott helyeken szeretnek kimúlni. Tovább sétálva egyre erősebb vízcsobogást hallottam. A tábortól néhány száz méterre a víz beleömlött egy sokkal szélesebb és mélyebb patakba, ahol nem csak gőtét, de rengeteg halacskát is láttam. Most már legalább biztos, hogy lesz víz a környéken, még akkor is, ha ez a mellékág kiszárad.

vaddiszno_vadaszles.jpgnyugdíjazott vadászles

A lakhatásommal kapcsolatban egész nap variáltam. Megfordult a fejemben az is, hogy faházat építek – alapanyag van itt bőven, plusz egy csomó régi, összedőlt vadászles –, de ezt az ötletet elvetettem, mert kétséges, hogy egy ágfűrésszel, kalapáccsal, meg egy zacskó rövid szöggel sokra megyek. Ehelyett azt találtam ki, hogy a kis sátrat szétbontom, és ennek a részeiből fejlesztek mondjuk normális szellőzőt a másikra, amit valahogy még le is kell szigetelnem. Lehet, hogy Kínában nem élnek rovarok, nem fúj a szél, és sohasem esik az eső, azért sikerült nekik olyan kempingsátrat tervezniük, ami felül beázik, alul pedig a földtől tíz centire egyszerűen vége van a ponyvának. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha a széleit körbehordanám kövekkel meg földdel, esetleg a víz ellen beiktathatok még egy szemeteszsák-réteget is.

Komolyan bosszant, hogy semmi sem a terveim szerint alakul. Úgy gondoltam, két-három nap alatt berendezkedek, és nekiállok írni. Jelenleg azt sem tudom, hogy a füzeteim melyik zacskóban vannak.

9. nap, vasárnap

Egész délelőtt gitároztam. Sajnos elég bénán megy és nagyon sok mindent elfelejtettem. Nem azért hoztam magammal hangszert, mert szükségem volt még egy kis plusz teherre, csak nem akartam megőrülni a teljes csendben.

Tetszik ez a hely, azt hiszem nem szükséges beljebb költöznöm az erdőbe. Az előző táboraimból áthoztam két táskányi konzervet meg mindenféle apróságot. Annyi holmi maradt még lent, hogy több napig elleszek az átszállítással. Kora este kijelöltem a sátor helyét a fák között. Egy órán keresztül bozótot irtottam, majd harminc méterrel arrébb találtam egy álomszép kis nyúlványt a domboldalon, amit az isten is arra teremtett, hogy én ott kempingezzek. Aljnövényzet alig van, a fák biztonságos távolságban állnak, de a sűrű lomb megvéd a naptól, a kilátás pedig elképesztő: velem szemben a patak völgye, és egy erdővel borított lejtő, a közepén sárga réttel. A képet egy lavór alakú hegy uralja, aminek a csúcsán valami olyasmi áll, ami egy várromból marad, miután a földig ágyúzták, széthordták és megfeledkeztek róla.

vaddiszno_patakmeder.jpga patakmeder

Megint elkezdett esni, a sátor persze beázik mindenhol. Megnéztem a termékleírást, amiben félmagyarul célozgatnak rá, hogy a belsején vízpára csapódhat le. Szerintem a vízpára, meg a fejemen koppanó esőcseppek között van némi különbség. Tanulság: nem hipermarketben kell felszerelést venni, mert oka van annak, hogy ugyanez a kategória ötször annyiba kerül egy szakboltban.

Esteledik, és iszonyú randa felhők vannak az égen. Szürkés kavarodás lett az egész világ, amit jókora fekete pettyek színesítenek. Remélem, nem viszi el a zivatar a sátrat, még így megerősítés előtt. Egyébként van már tervem vészhelyzetre: a nagy szemeteszsákba hálózsák be, abba én, ki a rét közepére oszt' feküdj.

10. nap, hétfő

A vihar végül elkerült, de egész éjjel szemerkélt az eső. Amikor újabb adag cuccokat hoztam lentről, láttam rókát meg suta kis őzikét is. Elveszíthette az anyját, mert egyedül álldogált a bokrok között, és szánni valóan sipákolt. Biztos nem látott még embert, mert kicsit sem tartott tőlem. Megsimogatni azért nem engedte magát.

A második táborban – ahonnan azért jöttem el, mert túl kicsi volt a hely – az egyik zsákot nyitva találtam, a másik meg nem úgy volt visszazárva, ahogy én szoktam. Hogy ez az én hanyagságom miatt történt, vagy valaki járt ott közben, nem tudom. Valószínű az előbbi, pláne, mert a helyet csak őzcsapásokon lehet megközelíteni. Kockáztatni mégsem akartam, ezért megfogtam mindent, ami ott maradt, belegyömöszöltem egy százliteres szemeteszsákba és egy körben felcipeltem a Vaddisznórétre. Javulhatott az erőnlétem, mert nem viselt meg túlságosan a séta, pedig lehetett rajtam vagy harminc kiló súlyfelesleg. Most már csak a hegyoldalon maradt némi konzerv. Holnap elhozom azt is, és végre berendezkedhetem véglegesen.

Féltem, hogy elkapok itt valami nyavalyát, de – legalábbis tíz nap után – teljesen egészségesnek érzem magam. Persze tele vagyok karcolásokkal meg bogárcsípéssel, de ez egyáltalán nem gond. Otthon átlag két doboz cigaretta, fél doboz Quarelin, és három üveg sör volt a napi drogadagom. A cigarettafogyasztásom nagyjából a felére esett le, fájdalomcsillapítót talán egyet vettem be, mióta itt vagyok, alkohol meg nincs nálam és az erdő közepén elég kevés a kocsma, ugye…

Írni még mindig nem álltam neki, de cipekedés és tereprendezés közben már ezen az új történeten mozizok. Egy ideig még nem tudok túlságosan elmélyedni benne, mert az erdő mindig új leckéd ad fel. Meg kell szoknom sok mindent, ami a városban egyáltalán nem számít. Amikor otthon gépeltem, például teljesen mindegy volt, hogy süt a nap, vagy villámlik éppen. Itt azért ez a kettő más minőséget jelent. Pozitív viszont, hogy a fák lassan eltakarják a személyes problémáimat, és megszűnt a szociális zaj, ami elől elmenekültem.

Facebook oldal

Következő: Munkatábor>>
     << Előző: Béla
         << Legeleje: Fontos dolgok

 

2 komment

süti beállítások módosítása