"A Földről hallgattam meg az első csontroppanást, miután végignéztem az ősrobbanást. Az első házaknál én voltam a sár, voltam Leprás-király és másra éhező Káin. Tapasztaltam, mi Aphrodité valódi bája, Norbinak vagyok a ledobott kalóriája. Nem a Való Villából jöttem a való világra, voltam és még leszek önmagam - paródiája."

Időrend

1986 (1) 1989 (1) 1991 (3) 1992 (5) 1993 (1) 1994 (1) 1995 (2) 1996 (3) 1997 (1) 1998 (3) 1999 (3) 2000 (4) 2001 (5) 2002 (2) 2003 (3) 2004 (2) 2005 (2) 2006 (8) 2011 (18) 2014 (1) Címkefelhő

Olyan becsületes képe van, és megígérte hogy írni fog. Fizetek neki egy sört.

Facebook

kommentek

  • ziggy stardust: @Ötperces Nickregisztráció: +1 (2017.01.24. 21:25) Midlife Crisis
  • Ötperces Nickregisztráció: @Dr. Kix: +100 Én is be-benézek hátha van frissülés :( (2016.12.13. 20:21) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: Ezt kénytelen vagyok elmagyarázni, mert néhány olvasónál akadtak szövegértési problémák. A "lepihe... (2016.11.15. 16:57) Midlife Crisis
  • Szaros fityma: sajnalom,h vege. a taborozos vallas-fejtegetos resztol eltekintve (ott eloszor volt par sor/bekezd... (2015.04.26. 20:41) Midlife Crisis
  • Dr. Kix: @Lotterfeld Boholy: Fejlődsz. Elköszöntél. Azért kár, hogy így lett vége. Élveztem, amíg tartott. (2015.02.01. 17:25) Midlife Crisis
  • Utolsó 20

Networked Blogs

Lotterfeld Boholy

2014.12.14. 22:30 Lotterfeld Boholy

A kalifa

Címkék: 2006

2006, valahol Gyöngyöspata közelében. 33 éves vagyok.

61. nap, szerda

Nagyon korán keltem, még sötét volt, és a fejezet utolsó párbeszédével küzdök azóta is. Dél van, és majdnem egy egész doboz cigit elszívtam. Egész biztos, hogy ma nem leszek kész vele.

Most meg esteledik. Nagyon keveset írtam ma. A könyvbe is meg ebbe a naplóba is. Ez van.

62. nap, csütörtök

No, a vázlattal legalább megvagyok. Tényleg bonyolult lett, helyenként én is alig értem, mit akarok ebből kihozni. Kell még legalább egy nap, amíg véglegesítem, aztán vakrepülés Mohameddel…

63. nap, péntek

Bejegyzés törölve.*

*A szerző, itt azon felbuzdulva, hogy már két hónapja csövezik az erdőben, önelemzést próbál végezni. Állítása szerint, ha ideiglenesen is, de megváltozott, hiszen a megszokott világ elé egy másik nyomakodott, amihez alkalmazkodni kell, ugye. Ezután fél oldalon keresztül arról elmélkedik, hogy ez a változás mennyire fogja befolyásolni a hétköznapi viszonyulásait, mely rossz tulajdonságain lesz képes felülemelkedni ezután, és mik azok a buktatók, amikben továbbra is hasra fog esni.

64. nap, szombat

Tegnap este befejeztem a Különlegesség botrányát, három napos csúszással. Ennyi késés önmagamhoz képest világrekord, de ezzel sokra nem megyek, mert most adott idő alatt kell megírnom az egész könyvet. Tíz napom van egy fejezetre.

Szerencsére a Shakespeare-el és Newtonnal foglalkozó részeket nem kell teljesen kidolgoznom, mert nincs elég háttéranyagom. Most viszont Mohamed következik. Elolvastam a Koránt, és csak vakarom a fejem. Ha nem lenne a világon több mint háromszázmillió muszlim, akkor azt mondanám, hogy Mohamed egy félművelt, írástudatlan dilettáns volt, komoly fantáziával megáldva. Ám ezt nem tehetem, mert felelőtlenül fikázni bárki tud, az nem egy nagy kaland. Azért sem érdemes hülyének nézni ennyi embert, mert napjainkban az Iszlám az egyetlen vallás, ami terjeszkedik, és – főleg Afrikában – egyre nagyobb tömegeket mozgat meg. Átgondolom ezt még egyszer, mielőtt belekezdek.

Addig bújtam a Koránt, amíg már én is Allah dörgedelmes hangját véltem hallani, úgyhogy hagytam az egészet a fenébe, és elmentem kirándulni. Nagyon jó esett a séta, mert mostanában elég sokat üldögéltem a sátorban. Kicsit fáj is a hátam a könyvek, meg a jegyzetek fölötti görnyedéstől. Felfelé indultam, a patak forrásának az irányába. Találtam egy régen használt földutat, amit már szinte teljesen benőtt a gaz. Talán egy órája gyalogoltam, amikor valami furcsa mintát vettem észre a fák között. Csak meresztettem a szemem, de sehogy sem tudtam megfejteni. Megnéztem közelebbről, hát egy kerítés volt, bent a kerekerdő legközepében, egy olyan helyen, ahol a térkép szerint az égvilágon semmi nincs. Egyből meglódult a fantáziám, és kikerekítettem, hogy ez csak valami szupertitkos katonai objektum lehet, amiről az oroszok megfeledkeztek, netán Kun Béla vadászházát rejti a cserjés, amit most jól felfedezhetek. A kerítés nem volt egy mai darab, néhol kidőltek a tartóoszlopai, és a szokásosnál vagy kétszer vastagabb drótból fonták. Méretes lyukak is tátongtak rajta, és ezeken a helyeken rengeteg patanyomot láttam a sárban. Mögötte folytatódott az erdő, csak fiatalabb, és egymáshoz közelebb álló fákkal volt tele. Körbejártam az egész területet, ami szabályos négyzet alakú volt, talán háromszáz méter lehetett egy oldala. Semmiféle bejárat nem volt, de még olyan csapás sem indult a széléről, amiről elhittem volna, hogy valamikor út lehetett. Mindenképpen meg akartam tudni, hogy mi készteti az embert ilyen látszólag értelmetlen munkára, hiszen bármi is van odabent, az helikopter, vagy tank nélkül megközelíthetetlen. Volt valami rossz előérzetem, ezért megfogtam egy jó nagy botot, mielőtt elindultam befelé. Út nem volt, hát a bokrok közt kacskaringóztam, majd megláttam egy napfényes tisztást. Ahogy közeledtem felé, le is esett, hogy mi az, amit itt körbe kellett keríteni:

Tele volt minden vaddisznóval.

Kísértetiesen elegánsan vonultak el tőlem alig húsz méterre, ügyet sem vetve rám. Ahogy dermedten körülnéztem, még észrevettem a közelemben vagy tíz állatot. Angolosan távoztam.

Később, közvetlenül az út mellett láttam még ilyen rezervátumszerűséget, ami külsőre sokkal jobb állapotban volt. A sarkain vadászlesek álltak, és kis falétrákon lehetett feljutni a kerítés tetejére.

Nem néztem meg közelebbről.

Fájnak az ujjaim, így visszatettem a gitárra a régebbi, vékonyabb húrokat. Ennek – és a kirándulásnak – az a kódolt üzenete, hogy pótcselekszem. Egy halvány gondolat sem fogalmazódott meg bennem, hogy mihez kezdjek Mohameddel.

65. nap, vasárnap

Megjelent néhány rusnya fekete féreg a sátorban. Remélem, nem itt tervezik tartani a fergeteges féreg-partit, mert ezeknek az állatoknak a látványától is lever a víz. Talán öt centi hosszú lehet egy ilyen jószág, csillog, mintha nedves lenne. A farkán valami félholdszerű fullánk van, és nyolc kis csökevényes lábon vonszolja magát. Grrr!

Nagy nehezen kiizzadtam magamból a Mohamedes sztorit. Belecsempésztem egy dzsinnt is, just in case.

Úgy számom, a nyolcvanadik napig fog tartani ez a hisztériás állapot. Akkor megyek vásárolni utoljára, és akkor kezdem majd el írni a két utolsó fejezetet. Ezek olyan szinten le fognak terhelni, hogy nem marad energiám ostobaságokon vergődni. Különben is, egyre büszkébb vagyok magamra. Nem mindenki bírna hosszú távon egy ilyen szafarit.

66. nap, hétfő

Vaddisznók játszadoznak a környéken, hallom a hangjukat. Viszek magammal egy jó nagy husángot, ha legközelebb vízért megyek.


67. nap, kedd

Mohamed köszöni, jól van, most éppen a dzsinnes résznél tartok. Tipikus ezeregy éjszakás mesét szeretnék, kincses barlanggal meg összeégett női tetemmel. Átlapoztam a Koránról készült jegyzeteimet. Most már magam sem tudom, mit gondoljak Mohamedről, annyi itt a furcsaság.

A Korán elkezdődik és befejeződik, de nincs megfogható eleje, vagy vége. Ugrál az időben, és vissza-visszatér egy témára. A szerkesztési elv is igen érdekes: Mohamed beszédei hosszúságuk szerint vannak sorba rendezve, és ettől egy furcsa ritmust vesz fel, ahogy a vége felé egyre rövidebbek a szúrák. Vibrálni kezd, sürgetővé válik, mintha tényleg a nyakunkon lenne a világvége.

A hangnem gunyoros, leereszkedő, fenyegetőző. Mintha folyamatosan a szőnyeg szélén állnék, és valaki üvöltözne velem. Mohamed sokszor használja az örömhír kifejezést, ami a mű egészét figyelembe véve igen nagy túlzás. Az intés, amivel szintén jellemzi önmagát, közelebb áll az igazsághoz. Isten, Mohamed idejében már nagyon be lehetett rágva az emberiségre. A Korán egyfajta utolsó figyelmeztetés.

Allah érdekes személyiség. Inkább hasonlít a zsidók erős, harcos Jehovájához, mintsem Jézus könyörületes atyjához. Korlátlan, hatalmas úr, aki kinyilatkoztat, ítél és közli az utasításait. A mohamedánok tényleg istenfélők, a szó szoros értelmében.

A Korán nagyon érdekesen mutatja be az eredendő bűnt, és a Sátán szerepét a világegyetemben. Allah az embert kalifának – helyettesnek – teremtette maga mellé a földre. Nagyon sok tudás birtokába juttatta, többek közt elárulta neki a dolgok valódi nevét. Az angyalok sorban járultak az új kreatúra elé, és hajoltak meg előtte, kivéve Ibist, aki úgy érezte, magasabb rendű ennél a sárból és agyagból gyúrt teremtménynél. Allah ezért a Pokolra akarta kergetni, de Ibis haladékot kért az Utolsó Ítéletig, és fogadást ajánlott. Azt állította, képes az embert – ezt a teremtményt, akire Allah olyan büszke volt – megrontani és a gyehennára, a pokol tüzére juttatni. Allah állta a fogadást, és Ibis már az első akciójával elérte Ádám és Éva bűnbeesését, és azóta is szorgosan ténykedik, hiszen a fogadás az ő bőrére megy ki.

Mohamednél ugyan előfordul néhány olyan történet, ami nem szerepel a Bibliában, ám ezek többnyire elég kidolgozatlanok, mondhatni egysíkúak – jött valaki, prédikált, nem hittek neki a népek, és ezért Allah elpusztította őket. Az Ó- és Újszövetségből átvett fejezetekkel pedig éppen az a baj, amivel Mohamed vádolta a zsidókat. Átalakultak, leegyszerűsödtek, sőt népmesei elemekkel is gazdagodtak. A keresztényeknél éppen ezt a folyamatot állította meg a kanonizáció, amikor megszűrték a közkézen forgó iratokat, és leválasztották a Szentírásról a bulvársajtót.

A gyűlölet, ami átitatja a szöveget, valóban olthatatlan gyűlölet a zsidókkal szemben, de nem az antiszemiták szokásos vádjaival dobálózik, mint a vérvád, a protekcionizmus, vagy a világuralmi tervek dédelgetése. Ez a hívő, és bizonyos – Istentől származó – tudás birtokában lévő ember felháborodása egy másik emberrel szemben, akinek ugyanez a tudás a rendelkezésére áll, de ennek ellenére elfordul Istentől és magát a tudás tényét is elbitorolja. A zsidók meghamisították, eltorzították a Tóra bizonyos részeit, magáról Istenről pedig egyszerűen nem vesznek tudomást. Az iszlám egy darabig barátságosan tekintett rájuk, hiszen ők is a könyv népének számítottak. A feszültség azért éleződött ki ennyire, mert a hetedik században a zsidók már szétszórva éltek a nagyvilágban és tudták, hogy csak a vallásuk és szokásaik következetes gyakorlásával tudják megőrizni az identitásukat, így nem voltak vevők Mohamed ötleteire.

Mohamed és Jézus kapcsolata nagyon komplikált. Az ószövetségi – Noé, Ábrahám, Salamon, Mózes – történetek sokasága mellett a lehető legritkábban hivatkozik Krisztusra, mindamellett, hogy Mózessel együtt a legnagyobb prófétának, sőt messiásnak tartja. Jézus története és szavai a Koránban olyan szinten vannak elferdítve, ami kizár minden lehetséges véletlent. Valós akarat, nagyon komoly szándék végzett itt cenzori munkát. Nem tudom, erre mi vezette Mohamedet, de szerintem az ok valahol a féltékenykedés és a kisebbrendűségi komplexus között félúton keresendő.

A többnejűség nem erkölcsi téma a Koránban, hiszen a zsidóknál is ez volt a divat jó ideig. Függetlenül attól, hogy a férfiak egy alfanőstényben és néhány biztonsági másolatban képzelik el az önreprodukció legsikeresebb útját, a harcos társadalmakban ez szinte természetes. A veszteségek után a férfiak száma csökken a populációban, a nőké viszont egyébként is növekszik, hisz ebben az időben ugyanolyan hadizsákmánynak számítottak, mint az arany, vagy éppen a kecske.

A Korán tartalmaz néhány olya furcsaságot, amire vallási iratok általában nem térnek ki. A lehetséges viselkedésformák közül természetesen felsorolja a jót és rosszat, de megemlíti a közömbös kategóriát is, amire csak annyit mond, hogy nem róható fel nektek vétekül. Mohamed, a Koránnal takarózva kicsit többet enged meg magának a nőkkel kapcsolatban, mint hívő társainak. A szövegből áthallatszik a hétköznapi élete is. Allah szavai kitérnek az asszonyok pletykálkodása, a sok ostobára, akik nem hisznek neki, és a még ostobább híveire is, akik hülye kérdéseikkel zaklatják még szunyókálás közben is.

Mohamed úgy érezte, hogy a zsidók túlságosan is földhözragadtak, Jézus pedig csak felfelé néz. Élet pedig van a halálon innen és túl is. Az iszlám világban egyáltalán nem kötelező hívővé válni. Az összes törvény, megkötés csak a muszlimokra vonatkozik, aki nem az, maga látja kárát. Allah nem könyörög senkinek sem, hogy járjon az igaz úton, de megteheti, hogy valakit tévelygésbe ejtsen, míg mások előtt felfedi az igaz utat. Allah nem szorul rá, hogy a teremtményei higgyenek benne. Az ember szorul rá, hogy Allah higgyen benne.

68, nap, szerda

Este nagyon meleg volt, alig bírtam elaludni. Most meg legalább tíz óra van, ami elég durva ahhoz képest, hogy reggel hatkor szoktam ébredni. A sátorban megállt a levegő, hiába szellőztetek. Jót tenne most egy esős nap. Szép, hogy ilyeneket mondok, lehet, hogy nekem tényleg semmi sem jó. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van… Firkálni kezdtem az egyik jegyzetfüzetembe. Az eltelt és a hátralévő napok számával elvégeztem az összes lehetséges matematikai műveletet. Ezen kívül semmi érdemleges dologgal nem foglalkoztam. Kezd már ez súlyos lenni nálam.

Délutánra már biztos voltam benne, hogy ma sem írok családregény-trilógiát, ezért megfogtam a disznónevelő bunkócskámat meg az összes szétolvadt csokiparányt, és elmentem kirándulni. A patak másik oldalán indultam el a lavórhegy felé. Valahogy bekeveredtem egy csalánlabirintusba, de aztán sokkal jobb lett nekem, mert láttam vaddisznót is, szerencsére messziről.

Egy vastag törzsű, egyenes fákból álló ligetben leültem magammal beszélgetni. Azt világosan éreztem, hogy nem lenne szabad feladnom ezt a nyaralást, de odáig jutottam, hogy ébredés után már kicsit sem foglalkoztat ez a történet, pont nem érdekel, hogy csúszok az írással, csak összecsomagolni szeretnék, és hazamenni. Már azzal sem fárasztom magam, hogy indokokat találjak, egyszerűen elég volt. Felmerült bennem az is, miközben a harmadik szál cigimet szívtam, hogy lehetnek olyanok, akik ennyi idő után már igencsak aggódnak értem. Nagyon kevés embernek szóltam, hogy kiszállok, de részleteket nekik sem említettem. A többiek csak annyit vettek észre – ha észrevették –, hogy nem lehet engem elérni. Nos, az lett a nagyon komoly beszélgetés vége, hogy fél percre bekapcsoltam a telefonomat. Ha van térerő – gondoltam –, és érkezik valami katasztrófával fenyegető üzenet, akkor tiszta lelkiismerettel hagyom itt a tábort. Persze ez önámítás, meg kibúvókeresés, de mégis jobb, mintha egyszerűen csapkodni kezdek, szétrúgom a tűzhelyet, apró fecnikre kaszabolom a sátrat, és úgy megyek haza. Szóval néztem a kijelzőt, rendesen bejelentkezett a telefon a hálózatba, és azonnal jött egy SMS. Semmi személyes nem volt benne, csak a bank tájékoztatott, hogy ennyi meg ennyi pénz érkezett a céges számlára. Lám, az élet megy tovább nélkülem is, csak megint eltúloztam a saját fontosságomat. Hangosan nevetni kezdtem abban a ligetben, ismét megszakítottam a kapcsolatom a külvilággal, és már tudtam, hogy végig fogom csinálni.

A vacsit viszont buktam. Zuhogni kezdett a változatosság kedvéért, én pedig elfelejtettem lemenni vízért és kajáért a patakhoz. Így mindössze mosogatni és főzni nem tudok. Az egyetlen ehető étel, amit találtam, az a kockacukor.

69. nap, csütörtök

A tegnapi hiszti, és telefonbekapcsolás után sokkal jobb hangulatban telt a nap. Ez nem azt jelenti, hogy írtam volna akár egy sort is, csak ma mosolyogva nem csináltam semmit.

 Facebook oldal

Következő:Az ember, aki sose volt ott>>
     << Előző: Legyek, hangyák, méhek, darazsak
         << Legeleje: Fontos dolgok

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://boholy.blog.hu/api/trackback/id/tr446983579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.